Fazakas László
Dr. Nagy Róbert-Miklós gazdaságtörténész 1976-ban született a Hunyad megyei Zsilyvajdejvulkán városában. A gimnáziumot Székelyudvarhelyen végezte, ezt követően, 1994 és 1998 között a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia karának hallgatója, 1999-től doktorandusza. Ugyancsak ebben az évben nevezték ki az Újkortörténeti Tanszék tanársegédjévé. 2011-től adjunktus, jelenleg pedig egyetemi docens és a BBTE Magyar Történeti Intézet igazgatója. Kutatási területe Erdély és a közép-európai térség gazdaság- és társadalomtörténete a 19−20. században. Fontosabb publikációi, itt.
Kezdjük talán a legfontosabbal: hogyan és mikor került képbe a történelem?
V. osztályos koromban, amikor Antal Bacsó Péter történelemtanárom elmesélte, hogy a spártai harcosnak, amikor a felesége harcba vonulás előtt átadta a pajzsot azt mondta neki, hogy „Vagy ezzel vagy ezen [gyere haza]”. Természetesen nagy szerepük volt az őt követő történelemtanáraimnak is, mint Dénes Lenke és Hermann Gusztáv, akik úgy tanították ezt a tárgyat, hogy fenntartották az érdeklődésemet. A tanáraim mellett a történelmi regények voltak rám nagy hatással. Kortársaimhoz hasonlóan az első ilyen könyvem Gárdonyi Gézától az Egri csillagok volt. A középiskolai felvételinél már eleve az volt a célom, hogy valamilyen történelem-profilú osztályba kerüljek. Sikerült is a felvételim a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium filológia-történelem osztályába. A középiskolában négy éven keresztül Ványolós István történelemtanárom és osztályfőnököm támogatta a történettudomány iránti érdeklődésemet. Kitűnő előadó volt, aki a tárgyi ismerete mellett választékos stílusával is elkápráztatott.
A gimnáziumot követően, 1994-ben felvételizett a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karára, amit 1999-ben abszolvált. Milyen emlékei, tapasztalatai vannak azokról az évekről? Milyen volt akkortájt egyetemistának lenni?
Számomra Kolozsvár jelentette a nagyvárost, az egyetem pedig azt a miliőt, ami folyamatosan kihívások elé állított. Élveztem minden percet, amit itt tölthettem. Akkoriban nem utaztunk haza minden hétvégén, hanem félévenként egyszer vagy legtöbb kétszer. Mi nem vágytunk annyira haza, mint az újabb (járvány előtti) generációk. Volt, amivel eltöltenünk a szabadidőnket: színház, mozik, KMDSZ-bulik, hosszú szakmai vagy más tárgyú beszélgetések egy-egy asztaltársaság körében.
Ami az egyetemet illeti, 1994-ben egy nagy történész csoport kezdte meg tanulmányait a magyar tagozaton. Akkoriban csak történelem szak létezett a kar felvételi kínálatában (a művészettörténetre 1995-ben hirdettek először felvételit). Huszonnyolcan voltunk a csoportban. Tulajdonképpen velünk teremtődött meg az a kritikus tömeg, amivel már érdekvédelmi szervezetet lehetett alapítani (a KOMATE 1995-ben alakult a fölöttünk lévő évfolyam néhány tagjának kezdeményezésére), tanulmányi kirándulásokat lehetett szervezni stb. Összekovácsolódott egy olyan csapat, amelyhez már csatlakozhattak a következő évfolyamok hallgatói. Igazi történész-diákéletben volt részünk. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ekkor kezdtek Kolozsvárra látogatni egy-egy előadás erejéig azok a szakemberek, akik majd például Önöket immár címzetes vagy társult oktatóként egy-egy szemeszterben tanították.
Az egyetemi évek alatt kik voltak leginkább hatással az Ön szakmai fejlődésére?
Bodor András, Tonk Sándor, Magyari András, Csucsuja István professzorok, a román tanáraim közül Nicolae Bocșan, Sorin Mitu, Ovidiu Ghitta nevét említeném, de valójában minden tanárom, aki hosszabb-rövidebb ideig tanított, hozzájárult a szakmai fejlődésemhez.
Mikor és miért döntött úgy, hogy Erdély 19–20. századi gazdaságtörténével szeretne foglalkozni?
Valamikor másodéves koromban. Már elsőévesen rájöttem, hogy engem az újkor érdekel, azon belül pedig a 19. század. A gazdaságtörténet ötlete pedig onnan jött, hogy nem szerettem volna politikatörténettel foglalkozni, és akkor még naivan azt gondoltam, hogy a gazdaságtörténet erre tökéletesen megfelel. Később ismertem fel, hogy ez lehetetlen. Erdély pedig adta magát, hiszen itt élünk.
1998 és 1999 között egyszerre volt a kökényesdi általános iskola tanára, és a BBTE mesteris hallgatója. Mennyire volt nehéz a kettőt együtt csinálni?
Nem volt könnyű, de azt szokták mondani, hogy fiatalon az ember hátán fát is vághatnak, mert azt is kibírja. Ez velem is így volt. Ezen kívül pedig egy megértő igazgatót fogtam ki id. Lukács Dénes személyében, aki megengedte, hogy az óráimat szerda-csütörtök-péntekre tegyék az órarendbe. Így hétfőn és kedden Kolozsvárt lehettem és részt vehettem az órákon. A mai napig hálás vagyok érte. Természetesen az igazgató mellett a tanárkollégák is támogattak.
1999-ben, rögtön a négyéves történelem képzés után felvették az egyetem doktori iskolájába, egyúttal pedig egyetemi gyakornokká nevezték ki. Tulajdonképpen megszakítások nélkül jutott el az alapképzéstől a doktori iskoláig. Ez a ’90-es évek Romániájában nem volt egyszerű. Kérem meséljen erről az időszakról.
Több tényező is jelen volt ebben a folyamatban. Amikor 1998-ban elvégeztem a négyéves történelem alapképzést, Magyari András professzor úr aki az Egyetemes újkortörténetet oktatta, azt kérdezte tőlem a maga egyéni stílusában, hogy „Mesterkedni jön-e?”. Újkorra szakosodott végzősként akkor egyetlen lehetőség adódott továbbtanulni, a mesteri szintnek számító egyéves román tannyelvű képzésen, az ún. Összehasonlító újkortörténeten. A felvételi után a Professzor Úr azt kérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem egyetemi gyakornokként oktatni az egyetemen. E kérdés hátterében az állt, hogy épp abban az évben mondott fel az egyetemes újkor történet szemináriumokat tartó gyakornok. Végül egy sikeres versenyvizsga után, 1999 október elsejével kerültem gyakornoknak az akkori Újkortöténeti tanszékre és novemberben ún. „látogatás nélküli” doktori hallgatónak. A nappalis doktori hallgatói státus összeegyeztethetetlen volt az oktatói állással.
Milyen volt a szakmai kapcsolata Magyari Andrással? Miként jellemezné a vele folytatott közös munkát?
A Professzor Úrral írtam az államvizsgadolgozatomat, mesteri disszertációmat, a doktori dolgozatomat csak azért nem vezethette végig, mivel 2006-ban váratlanul elhunyt. Az államvizsgadolgozatom megírásánál segítséget nyújtott az első lépések megtételéhez, de utána szabad kezet adott. A mesteri disszertációnál már aktívabban irányította a munkámat. A doktori dolgozatom esetében pedig a kutatással kezdve az anyag feldolgozásáig és a fejezetek megírásáig mindent nyomon követett és ahol azt jónak látta javaslatokat tett a bővítésre, változtatásra, bizonyos témák részletesebb kifejtésére. Pozitív kritikával élt, soha nem kényszerítette rám az elképzeléseit. Mindig szem előtt tartotta a források adta lehetőségeket.
Doktori disszertációjának témája a dualizmus kori Erdély iparába érkező német befektetések. Honnan jött a téma ötlete?
A disszertációm eredeti témája Kolozsvár város gazdasági fejlődése a dualizmus korában volt, azonban egy németországi ösztöndíj megpályázása körül rám nehezedő nyomás hatására megváltoztattam a címet. Megjegyzem a témaváltoztatást nem a vezető tanárom Magyari András professzor úr erőltette. A kényszerváltoztatás hosszú távon, szakmailag mégis hasznosnak bizonyult.
Hogyan került Erdély a német tőkebefektetések célkeresztjébe?
A politika befolyásának eredményeként. 1867-ben megkötötték a kiegyezést, amivel, mai szóhasználattal élve a „befektetésre ajánlott” országok csoportjába került az ekkor létrejött Osztrák-Magyar Monarchia, ezen belül pedig Erdély is. 1871-ben létrejött a Német Császárság. 1881-gyel kezdődően pedig a magyar parlament egy sor olyan ipartámogató-, illetve az iparfejlődést közvetve segítő törvényt hozott, amelyek hatására a német tőke érdeklődni kezdett Magyarország- és azon belül különösképpen a nyersanyagokban gazdag Erdély iránt. A német tőke útja Bécsen és Budapesten keresztül vezetett régiónkba, hiszen a Monarchia két nagy pénzügyi központján keresztül bonyolították le ezeket a befektetéseket.
Mekkora szerepe volt a német tőkének Erdély iparosításában?
Ha számokban akarjuk kifejezni, akkor kutatásaim során a következő eredményekre jutottam: nem közvetlenül az ipar, de az iparosítás egyik előfeltétele a vasút, a történeti Erdély vasútvonalainak 40%-át német érdekeltségű vállalatok építették meg, ha leszűkítjük a helyiérdekű vonalakra, akkor 67% a német tőke aránya. A 20. század elején a magyar korona országaiban bányászott arany 53-55%-át német befektetésekkel feltőkésített és újraszervezett erdélyi vállalatok termelték, az erdélyi cukorgyártási kapacitás 100%-át német tőkével teremtették meg, illetve német érdekeltségbe került. A 20. század elején a Magyar Királyság negyedik legnagyobb nyersvastermelőjének számító Kaláni Bánya- és Kohó Rt. viszonylag rövid ideig, de a német tőke befolyása alatt működött. A századfordulótól egyre szaporodó villanytelepek 40%-át szintén német érdekeltségű vállalatok létesítették Erdélyben.
Mely németországi levéltárakban folytatott kutatásokat? Milyennek írná le az ottani kutatási infrastruktúrát?
Németországban két levéltárban kutattam: a Német Szövetségi Levéltár (Bundesarchiv) Berlin Lichterfelde-i részlegén és a Deutsche Bank majna-frankfurti levéltárában (Historisches Archiv der Deutschen Bank). A Berlin Lichterfelde-i részleg a Német Szövetségi Levéltár leglátogatottabb egysége hiszen itt találhatóak a német központi államigazgatási szervek levéltári anyagai. Az olvasóterem kialakítása kutatóbarát volt, a személyzet pedig segítőkész. Számomra, a román levéltári viszonyokhoz szokott személynek, majdnem hihetetlen volt az a nyitottság és gyakorlatiasság, amivel ott találkoztam. A Deutsche Bank történeti levéltárában kutatni egy érdekes, egyedi élmény volt számomra. Először jártam magánlevéltárban. Másként van szervezve, mint egy nagy nyilvános levéltár, hiszen oly kevés a banktörténettel foglalkozó kutató, hogy nem szükséges nagy, modern olvasóterem kialakítása. Viszont értékes anyagot őriznek ott, ráadásként pedig Európa egyik leggazdagabb banktörténeti könyvtárát is. A szakszemélyzet nagyvonalú volt és egyben segítőkész. 2009-ben, az állami levéltárakkal ellentétben, semmilyen díjat nem kellett fizetnie a kutatónak. Érdekességgént jegyezném meg, hogy Bécsben is található az erdélyi befektetések szempontjából fontos banktörténeti levéltár, a Bank Austriaé. Ez azonban jóval kisebb és az itt őrzött anyag sem olyan gazdag, mint amit Majna-Frankfurtban találtam. Az erdélyi (és nem csak) befektetéstörténetnél maradva a bécsi nagy levéltárak közül különösen értékes anyagokat őriznek a Bécsi Városi Levéltárban (Wiener Stadt- und Landesarchiv). Itt hat éven keresztül volt szerencsém kutatni.
Mennyire van feldolgozva Erdély 19. századi gazdaságtörténete? Vannak-e olyan részek melyeket mindenképp szükséges feltárni ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk a régió gazdasági folyamatairól?
Kezdjük az alapokkal, a mezőgazdasággal. Vannak részkérdések, amelyekkel komolyabban foglalkoztak, azonban nagyon hiányos például a 19. századi uradalomtörténet. Az ipar esetében valamivel jobb a helyzet, mivel a hatvanas évekkel kezdődően komolyabb írások is megjelentek (pl. magyar és román nyelven Egyed Ákos, Vajda Lajos könyvei és tanulmányai) a kilencvenes évektől pedig román nyelven Mircea Baron, Iosif Marin Balog stb. munkái. A bányaipar és a kohászat komolyabb irodalommal rendelkezik, azonban a gépgyártás története, az elsősorban 1989 előtt megjelent gyármonográfiákkal együtt is hiányos. A pénzügy és kereskedelem terén még nagy a történetírás adóssága. Az erdélyi román pénzintézetekkel komolyabban is foglalkoztak az utóbbi évtizedekben, azonban a magyar takarékpénztárak és bankok történetének megírása, kivéve a szövetkezeteket, még várat magára.
Most kanyarodjunk vissza az egyetemi hivatáshoz. 2011-től egyetemi adjunktus, pár éve pedig megszerezte a docensi fokozatot, közben pedig a Magyar Történeti Intézet (KMTI) igazgatójának választották. Elsősorban ez utóbbiról szeretnék kérdezni. Miért vállalta az igazgatói pozíciót és az ezzel járó kötelezettségeket?
Kihívásnak tekintettem.
Igazgatóként milyen fontosabb feladatai vannak?
A 14 fős intézet tevékenységének koordinálása. Konkrétabban a hét magyar tannyelvű alapszak és három mesteri működtetése. Ebben benne van az órák lefedettségének a biztosítása, az álláskeretek elkészítése, a napi papírmunka stb.
A honlapon található információk szerint a KMTI célja, hogy a történelem és rokon tudományai magyar nyelvű egyetemi szintű oktatását összefogja, koordinálja és támogassa. Az intézet mivel tudja segíteni az egyetemi oktatást?
Az intézet a magyar oktatókból áll, így gyakorlatilag mi végezzük ezt a feladatot.
A Történelem Szakkollégium kap bármiféle támogatást az intézettől? Nem lenne előnyösebb, ha a KMTI magába integrálná a szakkollégiumot, ezzel segítve az ottani képzést?
A Történelem Szakkollégiumot az oktatóink koordinálják, ennél nagyobb „integrálása” már nyomasztóvá válna az így is túlterhelt kollégák számára.
Lassan tíz éve, hogy megalakult az intézet. Hogyan látja a KMTI egy évtizedes működését? Milyen jelentősebb megvalósításokat lehet felsorolni?
A Bolyai Egyetem beolvasztása után több mint fél évszázad múlva szerveződhetett újra a magyar tannyelvű történeti intézet Kolozsvárt. Az elmúlt tíz év alatt az intézet beindította a magyar alap- és mesterképzés mellé a magyar nyelvű doktorképzést, saját akkreditált kutatóintézetet alapított, évkönyvet ad ki és ellátja az alapfeladatát, azaz biztosítja a magyar tannyelvű történész-, régész-, művészettörténész-, levéltáros-, könyvtáros-, nemzetközi kapcsolatokban és európai tanulmányokban-, és kulturális turizmusban járatos szakemberképzést.
A beiratkozok száma csökkent vagy növekedett az elmúlt öt évben?
Négy év stagnálás után az elmúlt évben enyhén növekedett.
Melyek a legnépszerűbb szakirányok?
A tavaly a következő sorrend alakult ki: történelem, nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok, régészet, művészettörténet, kulturális turizmus.
Egy éve annak, hogy az egyetemi oktatás az elektronikus térbe került. Hogyan boldogultak a digitális átállással? Mik a tapasztalatokat?
A kezdeti bizonytalanság, nehézségek után megbarátkoztunk a digitális oktatással. Ezt egyébként a mai napig, folyamatosan tanuljuk. A digitális oktatás egy olyan gyűjtőfogalom, ami rengeteg módszert és eszközt foglal magában. Több mint egy év tapasztalatai azt mutatják, hogy a tanárok és hallgatók egyaránt alkalmazkodtak az új helyzethez. Kollégáim igyekeznek a legjobb tudásuk szerint végezni feladataikat és segíteni a hallgatókat. Tapasztalataim szerint a diákoknak sem könnyű ez az időszak. Miután kisebb-nagyobb nehézségek árán beszerezték a szükséges eszközöket, a gyengébb helyi internetkapcsolat miatt még most is vannak olyan hallgatók, akik nehezen tudják követni az előadásokat vagy részt venni a szemináriumokon. A jóindulat azonban szerencsére megmaradt, és ha el is fogy a türelmük és fáradnak, azért helyt állnak.
Mit üzenne azoknak a végzős gimnazistáknak, akik hivatásként legszívesebben a történelmet választanák, de megélhetési okokból más pályára készülnek?
Ha egész életedben azt csinálod, amit igazából nem szeretsz, nem fog boldoggá tenni.
