Kolozsvári dupla könyvbemutatója alkalmával volt szerencsém beszélgetést folytatni dr. Molnár Antallal, az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézetének igazgatójával. Jelenleg bemutatott kötetei 2025-ben jelentek meg, egy vatikáni kutatás eredményeként. A kötet alapját az 1642-es kutnári zsinat újrafelfedezett jegyzőkönyve képezi, ez a zsinat meghatározó esemény volt a moldvai katolicizmus történetében. A kötet elsőnek angol nyelven, a Vatikáni Könyvkiadó gondozásában jelent meg, a forrás átírt kiadását és egy jelentős bevezető tartományt tartalmazva, ez utóbbi jelent meg magyar nyelven, a Szent István Társulat kiadásában.
Molnár Antal 1969-ben született Székesfehérváron, középiskoláit Pannonhalmán a Bencés Gimnáziumban végezte, majd 1989-ben kezdte egyetemi tanulmányait az ELTE-n latin-történelem szakon. 1999-ben a szegedi József Attila Tudományegyetemen irodalomtudományból, majd 2002-ben a párizsi Sorbonne egyetemen történelemtudományból szerzett doktori fokozatot. 1998-ban a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kezdett tanítani, majd 2000-ben átkerült az ELTE-re, ahol máig is dolgozik. 2005-től az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, 2019-től igazgatója. Számos átszervezés után az intézet jelenleg a Humán Tudományok Kutatóközpontjának tagintézete, fenntartója az ELTE. 2011 és 2016 között a Római Magyar Akadémia igazgatója, 2021 óta pedig a Történettudományok Pápai Bizottságának első magyar tagja. Kutatásai témái elsősorban a balkáni katolicizmus körül forognak, főleg a török hódoltság idejében, de sokrétű kutatásai kitérnek a kora újkori egyháztörténelem minden részére.
Első kérdésnek arra gondoltam bevezetőként, hogy milyen kötődései vannak Erdélyhez vagy akár itt az egyetemhez Kolozsváron?
Családilag nincsen kötődésem Erdélyhez, mivel édesanyám felvidéki, édesapám pedig dunántúli származású. Gyerekkoromban nem is jártunk Erdélyben, mert a kommunizmus idején jelentős elszánás kellett a határokon átkelni, és szüleimnek elég volt a csehszlovák határral bajlódni a rokonlátogatások alkalmával. Életemben először Erdélybe 1991-ben jöttem, a gyulafehérvári érsekség, akkor még püspökség, levéltárába kutatni. A püspökség vendéglakosztályában laktam és sokat kutathattam a levéltárban, habár ez még akkor a modern rendezés előtt, a 19. századi állapotokban volt. Ebből az útból nem született tudományos munka, de tapasztalatként nagyon jó volt meglátogatni egy ilyen gazdag, határon túli levéltárat. A hazaút beigazolta, hogy miért is nem jártunk Erdélybe gyerekként. Hazafelé egy rakat könyv volt a csomagomban, melyet a püspökségen kaptam ajándékba, többek közt Jakó Zsigmondnak a kolozsmonostori konvent iratainak regesztáit tartalmazó munkája, de a határon, több órás várakoztatás után, a határőr leszállított és azzal vádolt, hogy a román állam kincseit igyekeztem kicsempészni az országból. Visszazavartak Nagyváradra, és végül az akkori püspök, Tempfli József, segítségével jutottam haza, aki utána utánam postázta a könyveket is, melyek egy bő két hónap késéssel értek utol. Ezt követően szakmai programokra sokat jártam Erdélyben, voltam Gyergyóban Garda Dezsőnél, Sepsiszentgyörgyön Tüdős Kingánál, Székelyudvarhelyen a katolikus iskola alapításának évfordulójára rendezett konferencián (1993) és jó pár alkalommal Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum Egyesület vagy az egyetem által rendezett konferenciákon. Ezeken keresztül sikerült kapcsolatot építenem az erdélyi történészekkel. Külön kötődést jelentett nekem Erdélyhez, hogy történészi indulásom elején sokat foglalkoztam a kora újkori erdélyi vallási élettel, erről a témáról több tanulmányt is írtam, amelyek 2009-ben a „Lehetetlen küldetés?” című tanulmánykötetben jelentek meg, a L’Harmattan kiadónál. Ugyanebből az erdélyi kötődésből indult ki a moldvai érdeklődés, amely a most bemutatott kötetemnek a témája.
Szeretném megkérdezni, hogy amikor elkezdett elindulni a történészi pályán, szakdolgozat, mesteri, doktori, első állások, kutatások, melyik volt a legnehezebb akadály, amely elsőre talán lehetetlennek tűnt, és aztán sikerült persze átlépni?
Talán ez kiábrándító lesz a fiatalok számára, de ha őszintén visszaemlékszem, nem nagyon volt az indulásom alatt ilyen lehetetlen akadály, olyan súlyú, amitől azt gondoltam volna, hogy feladnám a történészi pályát. Talán részben ahhoz a szerencsés generációhoz tartozom, amely az egyetem befejezése után a rendszerváltást követő évekbe csöppent, ahol volt igény fiatalításra, ami persze egy nyugdíjazási hullámmal is járt. Pályakezdésemre esik a Pázmány Péter Katolikus Egyetem indulása, amelynek épp olyan fiatal, az egyházhoz kötődő tanárokra volt szüksége, mint amilyen én voltam. A Pázmányon utána volt egy kis megakadás, de akkor 2000-ben átkerültem az ELTE-re, ahol máig is dolgozom. Végül a legnagyobb lehetőséget a Történettudományi Intézet nyújtotta, mert bár szeretek tanítani, igazából mégis inkább kutatónak tartom magam, ehhez pedig a Történettudományi Intézet nyújtotta a legjobb lehetőséget. Ha mégis meg kellene fogalmaznom egy korai nehézséget, az az első erdélyi utammal kapcsolódik. Az elvett könyvek között ott maradt az első publikációm egyetlen kész kézirata, mivel ez még a digitális világ előtt volt és írógéppel készítettük a kéziratokat. A kézirat a könyvekkel együtt 2-3 hónappal később érkezett meg hozzám és ez az idő alatt, fiatal egyetemistaként úgy éreztem, hogy közel egy évnyi munkám veszett kárba, és ha nem kapom vissza, talán nem lennék képes még egyszer megírni. Szerencsére azonban Tempfli József püspök úrnak hála visszajutott hozzám a kézirat.
Említette az első publikációt, milyen érzés volt, amikor először megjelent ez a publikáció, és milyen körülmények között sikerült ezt kiadni?
Igazán jó érzés volt az első és persze azóta is jó érzés, ha bármilyen munkám megjelenik, habár nyilvánvalóan nem jár vele az az eufória, mint az elsővel. Az első publikációmat szerencsének és tanári segítségnek is köszönhetem. Amikor diák voltam, az ELTE-n a kora újkort Várkonyi Ágnes tanárnő és tanítványai tanították, és ez az akkor fiatal csapat kapott egy felkérést a szegedi kollégáktól, akik az Aetas folyóiratot szerkesztették, hogy egy önálló számban bemutathatják a kutatásaikat. Ezt ők örömmel elfogadták, hiszen még a 90-es évek elején járunk, ahol jóval kevesebb aktív folyóirat volt, lényegében csak a Történelmi Szemle, a Századok és a frissen fejlődő Aetas és a Sic Itur, az ELTE-sek lapja, ezek rendelkeztek országos lefedettséggel. Várkonyi Gábor, aki ma is az ELTE-n tanít, volt az, aki felajánlotta nekem a lehetőséget, mivel neki nem volt ideje megírni ebbe a számba a tanulmányt. Másodéves egyetemistaként ez nagy megtiszteltetés volt számomra, nagy gondot fordítottam a tanulmányra és igazán büszke voltam, amikor egyetemistaként a tanulmányom más doktoranduszok, tanársegéd és adjunktus kollégák munkái mellett jelent meg. A dolgozat témája a konventuális minoriták felső-magyarországi missziója volt, ennek az apropóját egy misszionáriusok számára a 17. század közepén összeállított kézikönyv elemzése adta. A kötet így sok mindenben nagyon hasonlít a moldvai munkámhoz, amely szintén a konventuális minoriták egyik misszióját vizsgálja és egy hasonló kéziratot elemez. Ez az első publikációm 1992-ben jelent meg az Aetasban és 2025-ben jelent meg a moldvai kötet, így a kettő közt 33 év van és mégis sok hasonlóság van bennük, így mondhatni az első publikációm nagyban meghatározta a kutatási irányomat.
Ha már említésre került a mostani publikáció, a moldvai katolikusokkal, avagy a moldvai magyarsággal kapcsolatban, miért éppen rájuk, mondhatni a legelhanyagoltabb kisebbségre esett a választás?
A perifériák, a kisebbségek, illetve az itáliai misszionáriusok munkája mindig is nagyon érdekelt és habár a nyelvészek és néprajzosok sokat foglalkoztak a moldvai magyarokkal, történeti szempontból továbbra is nagyon sok feltárnivaló maradt. Egyetemista koromban épp folyt a munka a csángó magyar okmánytár folytatásával kapcsolatban, amelyet Benda Kálmán és Tóth István György készítettek. Ebbe a munkába engem is bevontak a 90-es évek elején, így megismerhettem ezt a világot. Az érdeklődésem mindig is megvolt tehát, de publikáció csak most, 2025-ben született belőle. Ennek az oka az 1642-es kutnári (Cotnari, Jászvásár/Iași megye, Románia) zsinat határozatainak és az itt összeállított rituálénak, szertartásrendnek a szerencsés felfedezése volt, ez engedte meg, hogy visszatérjek ehhez a régóta kedvelt témához.
Lenne egy kérdésem gyakorlati szempontból a kutatás folyamatával kapcsolatban. Ahogy a kötet előszavában említi, gyakori probléma a szakirodalomban, főleg a régebbiben, a nemzeti, felekezeti, ideológiai elfogultság visszavetítése. Milyen tanácsokat ajánl, főleg a kezdő kutatók számára, az ilyen elfogultságok felismerésére és kiszűrésére?
Könnyű ezt mondani, de meg kell próbálni mindig az eredeti kontextusban átgondolni az adott problémakört. A történelmi korok értelmezése nem helyes 20-21. századi szempontok szerint. Azok a kategóriák, amelyek szerint mi a moldvai magyar kisebbségről gondolkozunk, nagyrészt a 19-20. századokban alakultak ki és főleg a kommunizmus alatt mélyültek el, de fontos észben tartani, hogy ez a fajta nemzeti megközelítés sem a román fejedelmek és elitek, sem a kisebbség részéről nem állt fent. Azok a kategóriák, amelyekben mi gondolkozunk ezekről a kérdésekről, a 19. századi nacionalista vagy felekezeti történetírásban alakultak ki, mindig gyanakodni kell tehát, hogy léteztek-e ezek a középkorban vagy a kora újkorban. Például a vallási tolerancia kérdésével gyakori az a szempont román szerzők részéről, hogy a moldvai vagy havasalföldi vajdák megelőzték korukat a vallási tolerancia terén és emiatt a vajdaságok fejlettebbek voltak, mint például Franciaország. Ilyen módon hozzáállni a kérdéshez értelmetlen, mivel a mai értelemben vett vallási tolerancia még nem létezett, az államok egyfelekezetűségre törekedtek vagy vallási kompromisszumokat kötöttek, de nem ismerték a lelkiismereti és vallásszabadság mai fogalmát. Moldvában azért nem alakult ki egyfelekezetű állam, mert egy oszmán vazallus és ortodox országról van szó, ahol a felekezeti szerveződés nem volt jellemző. Ugyanúgy, amikor az erdélyi vallási toleranciáról van szó, ennek nem az az oka, hogy az erdélyi ember fejlettebb volt, mint a francia vagy a spanyol, hanem arról, hogy Erdélyben a felekezetek és az államhatalom nagyjából egyszerre jött létre, így az államhatalom egyszerűen nem tudta monopolizálni a felekezetválasztást. Gyakori, hogy visszavetítjük a mai posztmodern szemléletet, értékítéletet, ami ugyanannyira hamis, mintha a nemzeti szempontokkal tennénk ezt.
Egyetemistaként eddig elsősorban szakirodalommal kellett dolgoznunk, az elsődleges, a levéltári források használata még kicsit rejtélyes számunkra. A kérdésem az lenne, hogy a kutatás során milyen kölcsönhatásban áll egymással az elsődleges, levéltári források kutatása és a szakirodalom folyamatos követése?
A szakirodalom az, ahonnan kiderül a problémavilág, az, hogy mi érdekelte az elődeinket, mit tekintettek érdekesnek, vagy épp mi volt az, amiről még nem gondolták, hogy ezeket a kérdéseket fel lehet tenni. Ilyenkor derülnek ki a kutatási hiányosságok, amelyeknek nincs még előzményük. Az olyan kérdések is érdekesek, ahol nagy kutatási előzmény van, mivel ilyen esetben olyan kérdéshez szólhat hozzá a kutató, ami sok embert érdekel. Ha viszont egy olyan kérdést talál az ember, amelynek nincs nagy előzménye, akkor ő tematizálhatja a kérdést, ő lehet a további kutatás kiindulópontja. Vagyis a szakirodalomból lehet megtudni, hogy mi érdekli a szakmát, az embereket, ha az ember csak forrásokat olvas, akkor sokszor nem látja, hogy a sok új információból mi az, ami valóban érdekes, ami izgalmas. Ugyanakkor, ha az ember csak a szakirodalmat forgatja, akkor nem tudja meglátni, hol tudna ő újat hozzátenni egy kutatási kérdéshez, legyen az sokat tárgyalt vagy kevésbé feldolgozott. Nemzetközi szakirodalmat pedig azért kell olvasni, hogy ráérezzünk: mi érdekli a nemzetközi szakmai közeget és hogyan kell ezt megfogalmazni, hogy érdekes legyen számukra. Gyakori a helyzet, hogy helyi, román, magyar vagy más kutatók megírnak egy munkát angolul, ami lehet nagyon érdekes, de nem érdekli a nemzetközi közvéleményt, mert nem azokba a gondolkodási sémákba kapaszkodik, amelyekkel a nemzetközi történetírás gondolkodik.
