„nem bántam meg ezt a tulajdonképpen kényszerből adódó váltást” – Interjú Kovács Zsolt művészettörténésszel

Tóth Gödri Iringó

Dr. Kovács Zsolt művészettörténész, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem karán egyetemi adjunktus, a Régészeti és Művészettörténeti Tanszék tanára, aki a rendszerváltás után újraindított művészettörténet szak első végzősei között volt. Bár eredetileg történész akart lenni, neve mára összeforrt az erdélyi későreneszánsz és barokk művészet, valamint az erdélyi műemlékek kutatásával. Az idáig vezető útról faggattuk.

– A szokványos kérdéssel kezdem: hogyan, mikor jött az ötlet, hogy művészettörténész legyél, hogy művészettörténet szakra felvételizz? Ha jól tudom abban az évben indult újra a szak, amikor bejutottál.

– Igen, abban az évben indult újra, de én kezdetben nem művészettörténetre felvételiztem, hanem történelemre. Erre a szakra mentem, mivel mindig is ez érdekelt. A történelmet már 5-8. osztályos koromban megszerettem, a kedvenc tantárgyam volt. Tizenegyedik osztályban már teljesen egyértelmű volt, hogy történelem szakon fogok továbbtanulni, csak hát az akkori gyakorlat szerint még felvételi volt Románia történelméből és egyetemes történelemből. A felvételire a középiskola négy évének tananyagát kérték. Ennek ellenére, egy adag naivitással és fiatalos lendülettel, a felvételire való készülés mellé az érettségi utáni nyárra még bevállaltam két magyarországi tábort, azzal az amúgy jól végiggondolt beosztással, hogy egy hónap alatt fel fogok tudni készülni a felvételire, de hamar kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű, mint ahogy én elképzeltem. Természetesen ennyi idő alatt nem készültem fel eléggé alaposan, és az elsők között estem ki a történelemről. Ilyen előzmények után az eredményhirdetést követően még picit büszke is voltam magamra, hogy hát, ha ennyi tanulással ezt produkáltam, akkor hazamegyek, elkezdek helyettesítőként tanítani a szülőfalum általános iskolájában, és majd egy év múlva simán bejutok az egyetemre. És valóban ez is történt, hazamentem, és tanítani kezdtem. Ám időközben a művészettörténeten – amire eredetileg csak öt helyet adtak – újabb öt, államilag támogatott hellyel megemelték a helyek számát, és az első kiesőket a történelem szakról átvették a művészettörténetre. Így jutottam be, és így indult az első évben egy tízfős csoport a magyar tannyelvű művészettörténeten.

– Amikor azt mondták, hogy van egy új lehetőség, a művészettörténet, akkor egyértelmű volt számodra, hogy belevágsz?

– Az elején vacilláltam, hogy ez kell-e nekem, hogy érdekel-e ez a része ennek a tudományterületnek. De nagyon gyorsan rájöttem, hogy igen: maradt a művészettörténet, és nem bántam meg ezt a tulajdonképpen kényszerből adódó váltást. Amúgy a tárgyi kultúra és ehhez kapcsolódóan a képzőművészetek iránti érdeklődésem már korábban is megvolt. Középiskolás koromból alapélménynek számítottak azok a történelmi témájú vetélkedők és táborok, ahol a néprajzi gyűjtés, a tárgyi kultúra vagy akár régészeti feltárások is fontos szerepet kaptak. A 89-es változások után ugyanis egyrészt több helyi, a szűkebb környezet történetének és tárgyi emlékeinek megismerésére irányuló vetélkedőt szerveztek, amelyeknek – úgy ítélem meg – szerepe volt abban, hogy generációm körében kedveltté vált a történelem. Már általános iskolás koromban nagy energiákkal készültünk például a Székelyudvarhelyen megszervezett Orbán Balázs nyomdokain versenyre, majd a 90-es évek első felében a honfoglalás és államalapítás koráról szóló Kárpát-medencei vetélkedőn vettünk részt, ahol a budapesti döntőt is sikerült megnyernünk a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium, Ványolós István történelemtanár által felkészített háromfős csapatával. Emellett a 90-es évek első felében számos hasonló témájú nyári táborozási lehetőséget nyújtottak határon túli fiatalok számára különböző magyarországi szak- és oktatási intézmények. Máig élénken élnek emlékezetemben például a Veszprém környéki települések népi vallásosságához kötődő emlékek gyűjtésében, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum által szervezett nyári tábor során szerzett élmények, a bajai III. Béla Gimnázium tanárai által, az egyes határontúli területek egy-egy középiskolájából hívott diákcsoport számára szervezett tábor, ahol többek között a magyar filmtörténet nagy alkotásaival való ismerkedés bizonyult emlékezetesnek, vagy a Tiszaföldváron tartott Magyarország történelme témájú táborok. Máig hálás vagyok ezekért a lehetőségekért, hisz egy középiskolás számára több tekintetben is kiváló ismeretszerzési lehetőségek voltak, és az iskolai tananyag mellett új területekbe nyújtottak betekintést.

– És ha töri lett volna, akkor milyen korszak?

– Nem volt különösebben kedvenc korszakom. Érdekelt a középkor világa, de egyéb kérdések, témák is.

– A kilencvenes években felvételiztél, ami egy sok szempontból problematikus korszak volt még, a történész szakma presztízse sem volt megfelelő. A családod mit szólt a választásodhoz, nem akartak lebeszélni?

– Nem, egyáltalán nem akartak lebeszélni. Tulajdonképpen szabad kezet kaptam ezen a téren. Már általános iskolás koromban elég nagyfokú önállóságra neveltek ilyen kérdésekben, és ehhez eléggé öntudatos is voltam. A rám szabott iskolai feladatokat igyekeztem elvégezni és minden olyan lehetőséget, ami iskolán kívül adódott, támogatta a családom. Pályaválasztásom a saját döntésem volt, és ezt el is fogadták.

– Milyenek voltak az egyetemi évek?

– A középiskolához képest egy teljesen más, nagyon mozgalmas élet várt Kolozsváron. Viszonylag hamar megbarátkoztam a művészettörténettel. A magyar szakon Kovács András volt, aki az egyetemes művészettörténetet tanította, és az ő óráit nemcsak én, hanem a teljes csoport nagyon szerette, tulajdonképp körülötte forgott a szak élete. Az előadások és szemináriumok mellett a későbbiek szempontjából is fontosak voltak az általa szervezett, egy-egy székelyföldi kisrégió épített örökségének inventarizálását végző nyári gyakorlatok is, ahol a szakma és terepmunka konkrét kérdéseibe nyertünk betekintést, s nagyon jó csapattá is kovácsolódott a csoportunk. Emellett számos, főként műemlékek kutatásához kapcsolódó programba vont be már diákként minket, így nagyon kellemes, és természetesen alapvető élményeink kötődnek például a gyulafehérvári székesegyháznak az 1990-es évek második felében Sarkadi Márton irányításával folyó kutatásaihoz, ahol először találkozhattunk a budapesti kollégákkal, az ELTE-n, a Magyar Tudományos Akadémia intézetében, vagy a Nemzeti Galériában dolgozó művészettörténészekkel és hozzánk hasonszőrű diáktársakkal és fiatalokkal. Az egyetemen a művészettörténet szaktantárgyakon kívül Tonk Sándor középkori egyetemes történelemből tartott órái voltak meghatározóak, és természetesen a román szakon tanító tanáraink is, például Nicolae Sabău órái vagy a mesterin Maria Crăciun szemináriumai és szakkörei is emlékezetesek voltak.

– Milyen volt akkor a diákélet – a szakon, a karon, Kolozsváron?

– Egy nagyon pezsgő diákélet volt jellemző a kilencvenes évek második felére, egy kiváló diáktársasággal. Nekem a nagy szerencsém az volt, hogy rögtön az első évben kollégiumba kerültem, és egy olyan társaságba, amely tulajdonképpen a kilencvenes évek második felében alapvetően meghatározta a történészhallgatók diákéletét. Például ott született azokban a kollégiumi szobákban a Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesülete. Hosszas viták előzték meg az alapszabály megfogalmazását, aztán később egy-egy fontosabb szervezeti döntést is. Az esti sörözések gyakran nemcsak kötetlen társalgásról szóltak, hanem arról is, hogy miként lehetne előadások, vitaestek, szakkörök szervezésével érdekesebbé tenni a kolozsvári diákéletet, vagy, hogy a félévente megszervezett háromnapos vagy gyakrabban sorra kerülő egynapos szakmai tanulmányutakat épp melyik, történelmi emlékekben gazdag régióba szervezzük. A tanulmányutak során a Partiumtól kezdve Brassóig végigjártuk Erdély minden jelentősebb, műemlékekben gazdag vidékét, s a szakmai ismeretek mellett, ezek a kirándulások számos olyan közös élményt hoztak, amelyeket a későbbiekben is sokszor emlegettünk, s időnként szinte balladai homályba vesző nagy történetekként idéztünk fel. A tanulmányutak mellett szakköröket is szerveztünk – én például egy ideig a középkor-művészettörténet szakkört igyekeztem remélhetőleg tartalmas programokkal működtetni.

Ez az időszak volt az, amikor úgy az egyetemre, mint – főként – az Erdélyi Múzeum Egyesülethez nagy számban elkezdtek jönni a magyarországi vendégelőadók is, és tulajdonképpen függetlenül attól, hogy épp milyen szakra jártunk, nagyon sok érdekes vendégelőadást hallgathattunk, egészen változatos témákban. Számomra máig emlékezetesek a Bárdi Nándor és Vincze Gábor által az erdélyi magyarság  20. századi történetéről tartott előadássorozatai, annak ellenére, hogy tulajdonképp nem ezzel a korszakkal foglalkozom. Azokban az években még nem volt akkora előadás dömping, mint mostanság, nem volt minden információ egy kattintásnyira, így nagyon fontosak voltak a különböző korszakok legjobb szakemberei által tartott előadások, előadássorozatok.

Az egyetemi és szakmai programok mellett természetesen igyekeztünk részt venni a város már akkor is nagyon változatos kulturális életében is. A magyar színház formabontó előadásai, különböző emlékezetes koncertek jutnak eszembe, de a szórakozási lehetőségek széles skálája is egy mozgalmas diákéletre nyújtott lehetőséget. És természetesen ne feledkezzünk meg a sportolási lehetőségekről se, hisz a magyar diákszervezet focibajnokságában is évente beneveztünk a jórészt történészhallgatókból álló, Székelysors nevű nagyreményű csapatunkkal, amellyel néha még az is előfordult, hogy megnyert egy-egy mérkőzést.

– Annak, hogy a művészettörténet egy új szak volt, voltak akár előnyei, akár hátrányai?

– Előnyei mindenképp voltak. Például az egyetem utáni elhelyezkedéseknél jól tapasztalható volt a mi generációnk esetében, hogy pár évtizedes szünet után indult újra a művészettörténet szak Kolozsváron, hisz számunkra az egyetem elvégzése után még számos lehetőség adódott a szakmában, az első évfolyamokból viszonylag sokan maradtak meg ezen a szakterületen.

A hátrányai is voltak természetesen, mint minden újszak esetében, de úgy érzem ezt nagymértékben ellensúlyozta a minden kezdetre jellemző nagyfokú lelkesedés, amelyet úgy tanáraink részéről, mint a diákkollégák körében érezhettünk.

– Miből, miről írtad az államvizsgádat?

– A szakdolgozatomat egy korábban kevéssé kutatott erdélyi műemlék, a görgényszentimrei Rákóczi-Bornemisza-kastély építéstörténetéből írtam, Kovács András javaslatára és vezetésével. Pontosabban az I. Rákóczi György fejedelem által a görgényi várhegy alatt gyakori vadászatai számára építtetett udvarház építésének körülményeit, valamint egykori kinézetét próbáltam meg rekonstruálni a fennmaradt korabeli, főként besztercei városi levelezés és a 17. század végi épületleltárak alapján. Ennek kapcsán ismerkedtem meg a levéltári kutatás lehetőségeivel, módszertanával, és tulajdonképpen ez meghatározta azt, hogy azóta is fontosnak tartom a saját kutatásaimná la korabeli levéltári források használatát. Érdekes módon utána búvópatakszerűen többször visszatért ez a görgényi téma, még a doktori disszertációm kapcsán is, a 2000-es évek közepén végzett épületkutatások során is sikerült újabb fontos részleteket, Erdélyben viszonylag ritka falképes ábrázolásokat felfedezni ebben a kastélyban.

– Az államvizsga után egyből maradtál is mesterizni?

– Igen. A szakdolgozat megvédése után a mesterképző következett: abban az időszakban ez még nem a mostani kétéves formában működött, hanem még egy egyéves képzés volt. Én a középkor tanulmányok szakot választottam, és azt végeztem el az egyetem utáni évben. Az azt követő évben pedig doktori tanulmányokra iratkoztam be.

– Mikor kezdtél el tanítani az egyetemen?

– Rögtön az egyetem után, a magiszterivel párhuzamosan kezdtem el tanítani. Az elején ez egy igencsak nehéz feladat volt: párhuzamosan nagyon sok, különböző tantárgy szemináriumait tartottam Kovács András előadásaihoz. Azt hiszem, hogy ő már nagyon várta, hogy valaki átvegye a szemináriumokat, mert hát korábban, évekig egyedül tartotta az egyetemes művészettörténet magyar nyelvű előadásait és szemináriumait. A kezdeti években én is az ókeresztény kortól kezdődően az egyetemes művészettörténet minden korszakát lefedve tartottam szemináriumokat. Ez azt jelentette, hogy amikor éjjel kettőkor lefeküdni készültem, azon morfondíroztam, hogy most akkor ötre vagy hatra húzzam fel az órát, hogy még hajnalban is tudjak készülni a reggeli szemináriumok előtt. Rengeteg időt igényelt ily nagy korszakok vonatkozó szakirodalmának megismerése, sőt mivel nem volt a tanszéknek fotótára, az órákra történő felkészülés mellett az egyes művészettörténeti kérdéskörök illusztrálására használt képanyag diafilmre való fotózása, szkennelése, később netes adatbázisokból történő összegyűjtése is feladataim közé tartozott. Ezzel párhuzamosan, már 1999-ben, mintegy az egyetemen folyó művészettörténész képzés háttérintézményeként alakult meg az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány, ahol igyekeztünk a képzéshez használható szakkönyvtárat is kialakítani. A nehézségek mellett természetesen már a korai években megtapasztalhattam a tanítás szépségeit is. A mindennapokon túl a legemlékezetesebbek talán a nagyon mozgalmas nyári gyakorlatok voltak, amelyek keretében a kezdeti években a székelyföldi inventarizációs programban vettünk részt, majd később rendszeressé váltak az Erdély egy-egy műemlékekben, múzeumi gyűjteményekben gazdagabb régiójának megismerését célzó egy hetes szakmai tanulmányutak, ahol reggeltől estig tartott a sokszor nagyon tömény szakmai program, s ezt követték aztán az éjszakába hajló kötetlen beszélgetések. Számos emlékezetes pillanata volt ezeknek a nyári gyakorlatoknak, s a szakmai hozadékán túl nem elhanyagolható közösségformáló szerepük se.

– Az egyetemi tanári hivatás – a nehézségeivel együtt – kezdettől egy vonzó szakma volt számodra, vagy voltak más terveid, álmaid?

– Nem voltak különösebben nagy terveim. Ezt kihívásként fogtam föl, és egyfajta feladatként, aminek igyekeztem minél jobban megfelelni. Az egyetemi tanulmányok időszakában különösebben nem foglalkoztatott az a kérdés, hogy mit is fogok csinálni, miután végeztem. Aztán a negyedik év elején természetesen mindenkiben felmerült ez a kérdés, de nem foglalkoztam vele túlságosan behatóan. Mindössze olyan elgondolások villantak fel, hogy, ha más lehetőség nem adódik, a közoktatásban fogok tanítani. Az elképzeléseimbe még az is minden további nélkül belefért, hogy akár egy távoli faluba is eljuthatok történelmet tanítani. Ehhez kapcsolódóan voltak olyan terveim is, hogy ha a közoktatásban fogok dolgozni, akkor minden bizonnyal viszonylag sok szabadidőm lesz, amit arra használhatok, hogy például a világirodalomi hiányosságaimat bepótoljam. De az egyetemi pálya ezt teljes mértékben áthúzta, és természetesen azóta sem volt oly sok szabadidőm, mint amit akkor elképzeltem. Helyette főként szakirodalmat olvastam, s csak ritkábban adódott alkalom a szépirodalmi kalandozásokra.

– Az felmerült benned, hogy hazatérj Székelyföldre?

– Egyetemi éveim alatt még nem fogalmazódott meg bennem egyértelműen, hogy hol akarom folytatni az egyetem után. Ha az első években nem adódott volna az egyetemen való tanítás lehetősége, akkor biztos, hogy hangsúlyosabban ez is felmerült volna. Utána megszerettem Kolozsvárt – tulajdonképpen már egyetemi tanulmányaim idején megkedveltem a várost –, és egyre inkább kolozsvárinak is kezdtem érezni magam. Úgy gondolom, hogy amellett, hogy székelyföldi vagyok, és természetesen oda is tartozom, tulajdonképpen az elmúlt huszonöt évet már itt Kolozsváron töltöttem, és ezáltal lassan hozzánőttem a városhoz, kolozsvárivá is váltam. Emellett természetesen szakmámból adódóan is hozzám tartozik ez a város. Az évek folyamán több Kolozsvárhoz kötődő témába is sikerült beleásnom magam, s ezek kapcsán igyekeztem a város történetét és műemlékeit is minél alaposabban megismerni, azt mondhatnám szinte korszaktól függetlenül. Jóleső érzés úgy végigsétálni a belvárosban, hogy miközben a több évszázados épületek homlokzatait, mintegy szakmai ártalomként is rendszeresen végigpásztázom, közben megelevenedik ezen műemlékek története, vagy felidézem azokat a történeti, művészettörténeti összefüggéseket, amelyek egy-egy emléket igazán fontossá, jelentőssé tesznek.

– Hangsúlyozottan foglalkozol a kora újkorral. Ez így kialakult az évek alatt, vagy egyszer csak eldöntötted, hogy erre „szakosodsz”?

– Ez a korszak kiemelten érdekelt. Már a szakdolgozatom készítése kapcsán előtérbe került, majd a későbbiekben is megmaradt, mint a fő érdeklődési területem, de nem mondhatom, hogy kizárólag erre a korszakra szakosodtam, ugyanis az egyetemi teendőim miatt, széles területeket kellett, kell lefedni. Folyamatosan követem a más korszakokkal foglalkozó irodalmat is, a koraújkor mellett főként a középkor és a 19-20. század építészetének kérdésköreit. Ezt feladatomnak is tekintettem, ugyanis a hallgatóknak – szakdolgozat-írás közben, vagy akár más egyetemi feladatok kapcsán – nekem kellett segítenem a szakirodalmi eligazítással. Igyekszem –talán a 20. század kivételével, ami nem áll annyira közel hozzám – minden korszak aktuális kutatási tendenciáit, alapvetően az erdélyi művészettel vagy ennek kontextusával foglalkozó szakirodalmát követni, és ezáltal is segíteni a diákoknak.

– Nem csak a „klasszikus” nagy, látványos témákkal foglalkozol, hanem kevésbé ismert tárgyakkal, tárgycsoportokkal is, például epitáfiumokkal, tézislapokkal, stb. Hogy találtál rá ezekre?

– Az említett témák tulajdonképpen a doktorihoz kapcsolódóan kerültek a látókörömbe. Az eredeti doktori témám az erdélyi reneszánsz udvarházak építészete lett volna, de néhány év után rájöttem, hogy oktatói feladataim mellett nem lesz lehetőségem, ebben a témában olyan eredményeket felmutatnom, amelyek jelentősen módosítanák a korábbi szakirodalom megállapításait, alapvetően azért, mert a doktori időszak és a tanítás mellett rendelkezésemre álló idő kevés lett volna egyrészt a B. Nagy Margit hatalmas levéltári forrásbázison alapuló kutatásainak meghaladására, másrészt pedig a viszonylag gazdag levéltári forrásanyaghoz ezen épülettípus esetében nem társult alapos helyszíni építéstörténeti kutatás, ezért témát váltottam. Olyan témát szerettem volna mindenképp, amely valamilyen módon az oktatásban is hasznosítható, és ekkor merült fel, hogy a grafikai előképek használata, az emblémák szerepe a kora újkori erdélyi művészetben érdekes lehet a hallgatók számára, és akár az oktatásban is felhasználható téma lehetne. Így jutottam el ezekhez. És miután felmerült a témaváltás szükségessége, egy focimeccsen szerzett lábtörés, illetve az azt követő két hónapos ágyban ülés segített abban, hogy alaposabban utánanézzek azoknak a témáknak, amelyek foglalkoztattak. Tulajdonképpen ekkor, 2005 táján tudatosult bennem, hogy az egyre nagyobb méretű digitalizálásoknak köszönhetően a világ nagy gyűjteményei elkezdték régi könyv- és metszetanyagukat online közzétenni, így elérhetővé vált egy olyan forrásanyag, amely a korábbi generációk kutatói számára nehezebben volt hozzáférhető és kereshető, és ezt a lehetőséget használtam ki: összegyűjtöttem az embléma típusú ábrázolásokat Erdélyből, és igyekeztem ezek grafikai előképeit azonosítani az elérhető nagy európai gyűjteményekben. Egy izgalmas feladat, szinte detektív munkavolt ezeket összegyűjteni. De a közelmúltban klasszikus építészettörténeti témákkal, egy-egy jelentősebb műemléképület építéstörténetének rekonstruálásával is foglalkoztam. Ezt is nagyon fontos kihívásnak érzem, főként az írott forrásokból megismerhető történeti adatoknak az adott épületen megfigyelhető építéstörténeti jelenségekkel való összevetését.

– Most dolgozol valamin?

– Párhuzamosan túl sok mindenen dolgozom – ez egy állandó problémám. Van néhány folyamatban lévő kutatásom, amely egy-egy Kolozsvár környéki vagy kolozsvári műemlék építéstörténeti vagy levéltári kutatását, valamint helyreállításának követését, dokumentálását foglalja magában. Ilyen típusú műemléki kutatásból egyre több gyűlt össze az elmúlt években, így a kolozsváriak kapcsán például azon gondolkodom, hogy érdemes lenne ezek közül a fontosabbakat és azokat, amelyből amúgy se tervezünk önálló kiadványt, majd akár egy kötetben megjelentetni. Emellett a közeljövőben szeretném végre egy régi adósságom is letudni, és a doktori disszertációm publikálni. Egyáltalán nem unatkozom, és hát, természetesen az évek során még számos olyan téma merült fel, amit aztán a távolabbi jövőben szintén fontos lenne megírni.

– Az utolsó kérdéssel visszatérnék az egyetemi oktatói munkádra. Huszonöt éves távlatból látsz rá a művészettörténet szakra, hogy látod, változott-e akár a szak, akár a diákság, a diákok érdeklődése?

– Ez nehéz és összetett kérdés, így mindössze pár aspektusára tudnék válaszolni. A szak a kezdeti időszakhoz képest mindenképp változott abban az értelemben, hogy az elmúlt évtizedben sikerült újabb kollégákat alkalmazni, s a korábbiakhoz képest kissé változatosabbá tenni oktatási kínálatunkat. Ebben az is sokat segít, hogy igyekszünk hazai és magyarországi külsős kollégákat is bevonni az oktatásba, így több esetben is egy-egy terület legjobb szakértői is tarthatnak órákat. Szintén fontos változás az, hogy a 2000-es évekhez képest hallgatóinknak lehetőségük adódik magyar nyelvű mesterképzőn továbbtanulni, sőt néhány éve doktori disszertációikat is írhatják magyar nyelven. Ami a diákságot illeti, a művészettörténet szakos hallgatóink körében megfigyelhető jelenség – ami tulajdonképpen természetes folyamat – hogy a korai évekhez képest, amikor a régebbi korszakok, főként a középkor és koraújkor, esetleg 19. század volt a gyakoribb témaválasztásaikban, az utóbbi időszakban hangsúlyossá vált a 20. századi vagy akár a kortárs művészet iránti érdeklődés. Ugyanakkor jól érzékelhető az is, hogy állandóan változó, pontosabban hullámzó a diákok lelkesedése. Évfolyamonként változik, hogy mi és mennyire érdekli a hallgatókat, hogy mennyire hajlandóak ebbe sok energiát fektetni, hogy mennyire passzióként fogják ezt fel, vagy csak egyszerűen egy elvégzendő feladatként tekintenek az egyetemi tennivalókra. Én nem látom azt, ami gyakran elhangzik, hogy a hallgatók egyre kevésbé felkészültek. Ez évfolyamfüggő: vannak kiváló évfolyamok és vannak kevésbé törekvőek, de sok múlik a hozzáálláson is egy-egy diákközösségen belül. Alapvetően úgy gondolom, hogy ugyanolyan nyitottak most is, mint korábban is voltak a hallgatók, és meggyőzhetőek egy-egy téma vagy épp a saját témájuk fontosságáról. Mindig vannak pozitív, jó történetek is. És nagyon jóleső érzés az, amikor egy-egy volt diákunk a szakdolgozati témájával vagy bármivel, amivel foglalkozik, kiemelkedő eredményeket ér el, mert közvetve magunkénak is érezzük ezeket, s fontos visszajelzés számunkra, egyfajta stimulálás is, hogy a következő generációk esetében is továbbra is ugyanolyan lelkesedéssel folytassuk oktatói munkánkat.

Címlapkép: Főtér.ro

Categories: Interjú

Tagged as: