Horváth Csaba
Réfi Attila had- és társadalomtörténész 1974-ben született Ajkán. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetemen ‒ ELTE ‒ tanult, 2009-ben szerzett doktori címet. Többek között az ELTE Bölcsészettudományi Karán, valamint a Magyar Tudományos Akadémia ‒ MTA ‒ Bölcsészettudományi Kutatóközpontjában is dolgozott. Jelenleg a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főlevéltárosa és csoportvezetője. A Nemzeti Portrétár tudományos vezetője, tagja az MTA köztestületének és a Nemzetközi Napóleon Társaságnak ‒ INS ‒. Akadémiai Ifjúsági Díj, Perjés Géza-díj, Richard Plaschka-ösztöndíj.
Kérlek felidéznéd, hogyan léptél erre a pályára. Mely személyeknek és hatásoknak köszönhető, hogy történész lettél?
A történelem iránti különleges érdeklődés gyakorlatilag az egész eddigi életemet végigkísérte és már kora gyermekkoromtól megnyilvánult. Ennek kezdetét ugyanakkor nem tudnám konkrét eseményhez vagy személyhez kötni. Amire az ezzel kapcsolatos legrégebbi emlékekként vissza tudok emlékezni, az annyi, hogy elsős általános iskolás koromban gyorsan megtanultam olvasni, majd e csodás tudás birtokában rögtön rá is vetettem magam a környezetemben található könyvekre. Ennek során a szüleim könyvespolcán megtaláltam Lengyel Dénes Régi magyar mondák című könyvét, illetve ennek folytatását, a Magyar mondákat, amelyek kedvenc olvasmányaimmá váltak és a későbbiekben is számtalanszor, nagy élvezettel olvasgattam az ezekben található érdekesebbnél érdekesebb, több-kevesebb valóságtartalommal bíró rövid történeteket. A magyar történelem legfontosabb szereplőivel, eseményeivel kapcsolatosan így korán képet nyertem.
Keresztnevemből fakadóan különösen érdekelt és közel állt hozzám a hun-magyar mondavilág, főként persze Attila király alakja. Ezt csak fokozta, hogy a napközis osztályterem könyvespolcán rábukkantam Komjáthy István Mondák könyve című munkájára, amely szintén meghatározó olvasmányélményemmé vált. Jóllehet ennek valóságtartalma viszonylag csekély, irodalmi és élvezeti értéke viszont annál magasabb. A későbbiekben is faltam a történelmi regényeket. Ezek közül Walter Scott Ivanhoe című klasszikusát, mely a keresztes háborúk korának Angliájában játszódik, illetve Harsányi Zsolt Mathias rex című könyvét emelném ki, mely a Hunyadiak koráról fest szemléletes képet.
Az időben szerencsére a televízió is számtalan történelmi filmet vetített, amelyeknek természetesen lelkes nézője voltam. Mindezek tükrében kevéssé meglepő, hogy nagyon vártam, hogy az ötödik osztályban megkezdődjön végre a történelemtanítás. Szerencsére nem ért csalódás, mivel Radnai Pál személyében kiváló és hozzám hamarosan emberileg is közel kerülő, nagy tapasztalattal bíró tanárom lett. Utóbb a gimnáziumban szintén kiváló oktatóm lett, Németh Ilona révén. Ők mindketten jelentősen hozzájárultak a történelem iránti rajongásom elmélyítéséhez és a tudásom megalapozásához. Németh Ilona irányítása mellett a gimnázium harmadik évében „A Hunyadiak kora” témakörben az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen az Országos Döntőbe jutottam és minisztériumi dicséretben részesültem.
Mindkét egykori tanáromra nagy szeretettel emlékezem, sajnos azonban ma már egyikük sincs az élők sorában. Rajtuk kívül még egy, rám jelentős hatást gyakorló személyről is feltétlenül szólnom kell. Az 1980-as évek vége felé a szüleim úgy döntöttek, hogy magánúton is taníttatnak német nyelvre. Így, hívásukra, egy nyári kora délután megjelent a lakásunkon egy idősebb, akkor már 70 év körüli, de jó egészségi állapotnak örvendő szikár, kopaszodó bácsi, aki eleinte gyanúsan méregetett: „Nálam bizony tanulni kell ám, mert lusta és buta diákokkal nem foglalkozom” – mondta, mintegy próbára téve az elszántságomat. Pár nappal később sor is került az első óránkra. Laci bácsi, így hívták ugyanis, szerencsére kellemesen csalódott és már kezdettől közel kerültünk egymáshoz. Egyfajta nagyatyai tanítómesteremmé vált, és nagy-nagy szeretettel viszonyult hozzám. Olyannyira, hogy a második órát (!) követően már nem fogadott el pénzt a szüleimtől, hanem éveken át ingyen tanított és korántsem csupán a német nyelvre, hanem ezen messze túlmutatóan, világlátásomat, életszemléletemet is jelentősen befolyásoló módon, történelemre és emberségre egyaránt.
Nem egyszerű némettanár volt ugyanis, ilyen végzettséggel nem is rendelkezett, a tökéletes nyelvtudás, intelligencia és pedagógiai érzék azonban kiváló oktatóvá tették, a tudomásom szerint csak nyugdíjasként tanítani kezdő Laci bácsit, aki korábban az ajkai szénbányáknál végzett irodai munkát. Életpályája az előbbiek alapján kevéssé tűnik érdekfeszítőnek. Hamar kiderült azonban, hogy egy ősi és jómódú nyugat-dunántúli nemesi család, a makkos-hetyei Hettyeyek tagja, aki a szocializmus utolsó éveiben már távolinak tűnő, egykori világban, Horthy Miklós Magyarországán, a legfelsőbb körökhöz tartozott. Egyik nagybátyja tábornok volt, unokatestvére ugyanakkor vadászpilóta. Ő maga pedig szintén vitéz és daliás katonatiszt volt, aki a híres-neves Ludovika Akadémián végzett. Majd tábori tüzér főhadnagyként végigharcolta a II. világháborút és megjárta a Don-kanyart is, ahol egy szovjet katona, akivel közelharcba és dulakodásba keveredett, pisztollyal keresztüllőtte a tenyerét. Egy sebhely erről élete végéig tanúskodott.
Ilyen életúttal a háta mögött, Laci bácsi a német mellett természetesen sok egyéb ismeretet is átadott számomra. Így mesélt az első és a második világháborúról, a Ludovika Akadémiáról, vagy például Somló hegyi szőlőbirtokuk vincellérjéről, aki a Nagy Háborúban orosz hadifogságba esett, ahonnan végül kalandos úton, Mandzsúrián, majd a tengeren át jutott haza. Mindenekelőtt persze a saját, személyes élményeiről, életéről is számos történetet osztott meg. Kiderült, hogy kastélyban nőtt fel, gyerekként nevelőnő gondoskodott róla és négy nyelven beszélt.
Én mindig csodáltam tartását és emberi nagyságát, azt hogy a szovjet rendszer kiépülésével vagyonát és társadalmi állását ugyan elvesztette, hitétől és emberségétől azonban soha nem tudták megfosztani. Ő kétszobás panellakásba és köznapi munkára kényszerülve is megmaradt magyarnak, kereszténynek, úrnak, mindenekelőtt pedig Embernek (nagybetűvel), és egyáltalán nem vált gyűlölettől elvakult, megkeseredett személlyé. A hit és alázat mellett ugyanis töretlen jó kedéllyel és humorral viselte sorsát.
Az eddigiekben elmondottak nyomán talán nem meglepő, hogy, bár sok minden érdekelt, különösen a zoológia, amikor a továbbtanulásra került a sor, akkor egyértelműen a történelem szak mellett döntöttem.
Az 1989-es változások téged egy dunántúli kisváros gimnáziumában tanuló serdülőként értek, egy olyan időszakban, amikor szerényebbek voltak a kommunikációs lehetőségek. Milyen emlékeid vannak erről a periódusról?
Egy mai fiatal számára az internet és okostelefon nélküli nyolcvanas évek bizonyára sötét kőkorszaknak tűnnek, de azért a füstjelek és a kőtáblák korát szerencsére már akkoriban is meghaladtuk. A tévé, a rádió és az írott sajtó pedig buzgón tudósított a földrengésszerű változásokról, melyeket részint döbbenten, másrészt hatalmas örömmel és euforikus hangulatban fogadtunk.
„Csudáknak éve”-ként 1848/49-et szokták aposztrofálni Tompa Mihály nyomán, de én 1989 eseményeire sem tudnék találóbb kifejezést mondani. Felemelő, katartikus élmény volt látni, ahogy, a Scorpions együttes emblematikus számára utalva, a változás szele végigsöpört Európán és persze Magyarországon. Az iskolából hazaérve az ember rögtön nekiesett az aznapi újságnak, illetve rohant a tévé elé, különösen az olyan, gyakran szó szerint is falrengető események idején, mint a berlini fal leomlása vagy a romániai forradalom. Gyakorlatilag élő adásban követhettük a világtörténelmi változásokat, illetve a számunkra hasonló fontosságú, hazai eseményeket, így például Nagy Imre és társai újratemetését vagy a Köztársaság kikiáltását. Az év során persze még erősen kétséges volt az egyes események kimenetele. Így nagy volt az izgalom például az NDK-s menekültek vagy Tőkés László ellenállása kapcsán. Az év végére azonban minden meseszerűvé vált.
1989, illetve majd 1990 persze nem a semmiből jött, egy hosszú folyamat ért ekkor látványosan a tetőpontjára. Az ez irányba ható kisebb változások jóval korábban kezdetüket vették, ami nem csupán a nagypolitika szintjén, hanem a saját hétköznapi életemben is érződött. Így a szabadabb utazási lehetőségeknek köszönhetően 1987 nyarán először járhattam Ausztriában, ahol a szüleimmel együtt egy nagyobb országjáráson vettem részt. Ennek során először jutottam el a pályafutásom és kutatásaim során utóbb meghatározóvá váló, egykori Császárvárosba, Bécsbe is. Érdemes elmondani, hogy az akkori Magyarországról Ausztriába érkező ember egy teljesen más világba csöppent. Az itt látott szabadság és gazdagság lenyűgöző volt.
Ehhez képest jelentős kontraszt volt, hogy, amikor 1988 nyarán kijutottam az akkori NDK-ba, ott nem csupán Ausztriához, de még a késő Kádár-kor Magyarországához képest is érezhetően sokkal szigorúbb és merevebb rendszerrel találkoztam. Így akkor egyáltalán nem gondoltam volna, hogy alig egy évvel később Erich Honecker uralmát is végleg elsöpri a szabadság szele.
Összegezve, ez egy nagyszerű és felemelő időszak volt a kortársak számára és így számomra is. A visszaemlékezést ugyanakkor némileg beárnyékolja, hogy az akkori felfokozott remények korántsem váltak mind valóra. Ráadásul az a Nyugat-Európa is, amelyet akkoriban csodáltunk, és amelyhez olyannyira kívántunk csatlakozni, napjainkra gyökeresen megváltozott, és nem éppen az előnyére.
Pályád első két évében muzeológusként tevékenykedtél: először az Országos Műszaki Múzeumban (OMM), majd az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben (OSZMI). Hogyan tekintesz vissza ezen időszakra?
Ez a rövid időszak, amely egészen pontosan még két év sem volt, leginkább annyiban jelentős számomra, hogy ekkor váltam dolgozó emberré és jutottam először önálló keresethez. Mindez pedig kétségkívül jóleső érzéssel és némi büszkeséggel töltött el.
A Műszaki Múzeum kapcsán az akkori főigazgatót, Vámos Évát emelném ki, akinek hálás vagyok, hogy kezdőként is lehetőséget adott számomra, majd a továbbiakban is gondos figyelemmel és segítőkészséggel viszonyult hozzám. Gyakorlatilag a közvetlen munkatársaként dogoztam. A professzorasszony a technika- és a tudománytörténet, azon belül is alapvetően a kémiatörténet jeles művelője volt, aki különösen nagy hangsúlyt helyezett a nemzetközi kapcsolatok ápolására. A mellette töltött időszakból a leginkább meghatározó emlékem is ezzel függ össze. 2002-ben ugyanis a Közép-Európai Műszaki Múzeumok Szövetsége, hivatalos nevén a MUT (Mitteleuropäische Union Technischer Museen) soros konferenciája történetesen éppen Budapesten, illetve Esztergomban került megrendezésre. A házigazdai feladatokat pedig az OMM látta el. Az előkészületek, majd a lebonyolítás egyaránt komoly szervező munkát igényelt, amelyben én is jelentős szerepet kaptam. Napi szinten kellett a környező országok műszaki múzeumaival telefonon, illetve faxon egyeztetnem, a szállásról, ellátásról gondoskodni. Mindez rendkívül hasznos tapasztalat volt a pályafutásom további szakaszához is. Ráadásul, a végül igencsak jól sikerült rendezésben való aktív részvétel önmagában is felemelő érzéssel töltött el.
Doktori tanulmányaim mellett elvégeztem az ELTE kulturális menedzser képzését is, amelynek révén a színházi világgal is szorosabb kapcsolatba kerültem. Így záró dolgozatomat az akkoriban Márta István által vezetett Új Színház marketingstratégiájáról írtam Szabó István, az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum igazgatóhelyettesének témavezetése mellett. Az ő hívására „igazoltam át” a Műszaki Múzeumból az OSZMI-ba. Itt a színházi előadásokról több évtized során készült felvételek digitalizálásában vettem részt, amely akkor vette kezdetét. Így az akkoriban rendkívül modernnek számító és ennek megfelelően drága technikai eszközök beszerzése is részben rám hárult, amit én nagyon élveztem, miután a műszaki dolgok is érdekelnek. Feladatom volt továbbá egy, a felvett előadásokat tartalmazó adatbázis összeállítása is. Ezt, ha jól tudom, még ma is használják. Így talán rövid ottani ténykedésem sem volt teljesen haszontalan. Különös és mindenképpen megemlítendő, hogy ma már önállóan egyik előbb említett intézmény sem létezik, miután időközben összevonásra kerültek más múzeumokkal.
Fenti időszak a pályám során összességében csak egy rövid, bár színes epizódnak tekinthető, amely történészi szakmai fejlődésem szempontjából kevés szerepet játszott. Életem e szempontból leginkább meghatározó időszaka ugyanis majd csak e rövid múzeumi kitérő után vette kezdetét az ELTE-n, illetve utóbb az MTA és az ELTE közösen működtetett kutatócsoportjában Gergely Jenő és Vida István professzorok oldalán.
Kérlek mesélj a volt doktori témavezetődről, Zachar József professzorról. Ő milyen szerepet játszott a szakmai életedben?
Természetesen Zachar József szerepe is alapvető a szakmai fejlődésem szempontjából, főként a hadtörténeti irányultság, illetve az ez irányú ismeretek elmélyítése terén. Ráadásul nem csupán a doktori témavezetőm volt, hanem már a szintén a napóleoni háborúk huszárságával kapcsolatos szakdolgozatomat is az ő témavezetése mellett írtam. Így több mint egy évtizeden át kísérte és segítette utamat egészen váratlan haláláig. Az első találkozásunk 1997 tavaszán történt a Hadtörténeti Intézet és Múzeum budai várban található épületében, ahol a főigazgató tudományos helyetteseként dolgozott. Akkoriban még büszkén viselt ezredesi egyenruhájában fogadott, a szobája faláról pedig egy másik ezredes, Simonyi óbester képe tekintett le ránk. Kezdettől kedves és barátságos volt hozzám és szakmai tanácsaira mindig bizton számíthattam.
Röviddel megismerkedésünk után ugyanakkor jelentős törés zajlott le az életében, mint hivatásos katonát ugyanis, viszonylag fiatalon, alkotóereje teljében, nyugállományba helyezték, ami nagyon megviselte. Szakmai kapcsolatunkat szerencsére ez lényegében nem érintette, csupán annyiban, hogy a továbbiakban nem a Hadtörténeti Intézetben, hanem többnyire a lakásán találkoztunk gyakori megbeszéléseinken. Ezeken persze főleg inkább ő osztotta meg velem hatalmas tudását, én pedig nagy élvezettel hallgattam és próbáltam magamba szívni a rám zúduló ismeretanyagot. Beszélgetéseink ráadásul gyakran messze túlmutattak a szakdolgozati, majd a doktori témán, a francia háborúk, illetve a huszárság témakörén. A szakmáról, annak jeles és kevésbé jeles művelőiről, a tudományos élet erkölcsi és morális állapotáról, a különböző lobbik és érdekcsoportok működéséről is kaptam egy átfogó képet Zachar professzor kétségtelenül markáns szemszögéből. Szerencsére idővel az ő pályája is újra a helyére került, miután Egerben, az Eszterházy Károly Főiskolán kezdett el tanítani, ahol szerető kollégák és lelkes hallgatók révén új, inspiráló szakmai közegre lelt.
Kiemelném, hogy rendszeresen magával vitt különféle tudományos, illetve katonai jellegű rendezvényekre is. Ezáltal szakmai horizontom is jelentősen kitágult, egyúttal kapcsolatrendszerem nagymértékben bővült. Az ő révén ismertem meg és kerültem barátságba például Nagy Kálmán huszár ezredessel, drága Kálmán bácsival, aki az akkor még életben lévő egykori II. világháborús huszárok doyenje volt.
Zachar Józseffel kapcsolatos pozitívumként azt is hangsúlyoznám, hogy szakmai értelemben nem telepedett rám, hagyta, hogy a magam útját járjam. Ha segítséget, tanácsot kértem, akkor viszont mindig készségesen a rendelkezésemre állt. Szerencsére még megérhette a sikeres doktori védésemet. Tudomásom szerint én vagyok az egyetlen tanítványa, aki az ő életében, végig ő általa vezetve, szerzett tudományos fokozatot.
Több ízben ‒ legelőször 2003 és 2005 között ‒ voltál az Eötvös Loránd Tudományegyetem megbízott előadója. Milyen érzéssel tértél vissza az alma materedbe ezen új minőségben, és milyen tapasztalatokat szereztél oktatóként?
Mindenekelőtt leszögezném, hogy főállásban kutató voltam, az oktatás csak másodlagos tevékenység volt eddigi életem során. Természetesen újszerű, izgalmas élmény volt hirtelen a másik oldalon állni és nálam csak néhány évvel fiatalabb diákokat oktatni. Nagy büszkeséggel töltött el ugyanakkor, hogy az ország első számú egyetemén taníthatok. Kezdetben persze nagyon izgultam és sokat készültem az órákra. Ráadásul némi identitászavart is okozott, hogy doktoranduszként még magam is oktatásban részesültem. Így megesett, hogy az általam tartott szeminárium után félórával már mint hallgató vettem részt egy doktori órán.
Az évek során természetesen a tudásom is gyarapodott és az előadókészségem is javult, így idővel már magabiztosabban álltam a diákok elé. Sajnálattal tapasztaltam viszont, hogy a hallgatók történelmi ismereteinek színvonala az évek során érezhetően csökkent, aminek okai egyrészt a közoktatásban gyökereznek, másrészt a bölcsészettudományok presztízsének csökkenésével függnek össze. Utóbbi következtében ugyanis az igazán tehetséges fiatalok közül egyre kevesebben választják a bölcsészkart. Továbbá, véleményem szerint, az ún. bolognai rendszer bevezetése sem tett jót a bölcsészoktatás színvonalának.
Szerencsére, mindezek ellenére, továbbra is akadnak lelkes és tehetséges hallgatók, akik miatt érdemes tanítani. Ráadásul a „docendo discimus” (tanítva tanulunk) mottó jegyében az oktató is gyakran tanul. A diákok ugyanis néha teljesen újszerű látásmóddal közelítenek egyes problémákhoz, és olyan kérdéseket is megfogalmaznak, amelyek a tanárban fel sem merülnek. Végül, a kevéssé lelkes hallgatók esetében, komoly szakmai kihívás, hogy a bennük szunnyadó érdeklődést felkeltsem, ami például a huszárság mozgalmas története kapcsán annyira talán nem nehéz.
A kutatásaid során elsősorban a Habsburg hadsereg huszárságával foglalkoztál, időnként kitekintve a lovas fegyvernem többi csapatnemére is (pl. vértesek, ulánusok). Hogyan találtál rá ezen témákra és miben látod ezen témák aktualitását, fontosságát?
A történelemhez hasonlóan a huszársághoz való vonzódásom kezdetét sem tudnám pontosan meghatározni, de ez is az „ősidőkre” megy vissza. Tény ugyanis, hogy már az első óvodai farsangon huszárnak öltöztem. A későbbiekben pedig egy iskolai farsangon betyárként pattintottam a karikást. Ez a magyaros, lovas vonal tehát mindig megvolt. Ehhez kapcsolódóan azt is megjegyezném, hogy egykoron mindkét nagyapámnak voltak lovai. Így ez a vonzalom nyilván nem a semmiből jött.
Majd a 10. születésnapomon tartott zsúron történt, hogy egyik osztálytársamtól egy könyvet kaptam ajándékba. Ez pedig nem volt más, mint Ordas Iván Simonyi óbester című munkája. A címet elolvasva természetesen fogalmam sem volt, hogy mi a csuda lehet az az óbester. Miután azonban ekkor számos más könyvvel is megajándékoztak, a regény egyelőre olvasatlanul került a polcomra. Csak pár esztendővel később vettem újra kézbe, ettől kezdve azonban, költői túlzással, többé le sem tettem. Ezt a könyvet olvastam ugyanis a legtöbbször életemben, legalább 15-ször. Miután azonban a történelem számos területe érdekelt, így sokáig nem gondoltam, hogy nekem konkrétan a huszársággal vagy a francia háborúk korával kellene behatóbban foglalkoznom. Az egyetem harmadik évében viszont már erősen gondolkodtam a lehetséges szakdolgozati témákon, sok minden fel is merült, de nem nagyon tudtam dönteni. Egy a szülői házban töltött hétvégén azonban a szobám könyvespolcára pillantva a tekintetem az imádott hősömről szóló, említett műre esett, és ekkor jött a megvilágosodás… Így ezt követően rögtön el is kezdtem beleásni magamat a témába, amely persze egyre jobban magával ragadott, utóbb pedig meghatározóvá vált az életemben.
Ami a huszárság fontosságát és aktualitását illeti, ki kell emelni, hogy a huszárság története egyúttal 500 év magyar történelmét is jelenti. Ráadásul e hosszú idő folyamán messze túlnőtt eredeti, katonai mivoltán és nemzettudatunkban megkülönböztetett helyet vívott ki magának, és a magyar folklór, a magyar kultúra szerves részévé vált, sőt világszerte is a magyar vitézség és hősiesség szimbólumává magasztosult. Történelmi és kulturális örökségünk meghatározó elemeként ugyanakkor korántsem csupán a múltunk, de a jelenünk szerves része is, köszönhetően nemzeti öntudatunk utóbbi évtizedekben megnyilvánuló erősödésének. Gondoljunk csak a hagyományőrzőkre, akik révén nemzeti ünnepeinknek a huszárok ismét elválaszthatatlan résztvevői, de említhetném a Nemzeti Vágtát is, amely mint a lovas hagyományok ünnepe, szintén szorosan kötődik a huszársághoz, de egyúttal jelentős médiaesemény is. A huszárság különleges értéke és magyarsága számos módon hivatalosan is elismerésre került. Így 2007-ben a „Magyar Huszár” Magyar Örökség díjat kapott. 2017-ben pedig beiktatták a Hungarikumok Gyűjteményébe. Mégis mindezen fontossága és jelentősége ellenére történetírásunk a nemzeti csapatnem kutatása terén számos adóssággal bír. A mai napig sok fontos terület nem került feldolgozásra. A megjelent munkák pedig gyakran idejét múltak, illetve többnyire csupán ismeretterjesztő jellegű feldolgozások, amelyek nélkülözik a megfelelő alapkutatásokat. Mindemellett számos téves információ, tényekkel kellően nem alátámasztott megállapítás gyökeresedett meg a szakirodalom egy részében és a köztudatban is. Jellemző módon még a hungarikum előterjesztés sem mentes különféle hibáktól.
Sajnos úgy érzékelem, hogy a látványos felvonulásokon és bemutatókon túl, nincs valódi igény és megfelelő szakmai háttér a tudományos igényességű történeti feltárásra, nem csupán a honvédelmi vagy a kulturális, de a tudományos szféra döntéshozói részéről sem. A vértesekről és az ulánusokról szólva, ezeknek kevés a magyar vonatkozásuk, inkább nemzetközi szempontból tarthatnak igényt érdeklődésre. Másrészt a huszársággal való összevetés miatt fontosak. A különböző lovas csapatnemeket összehasonlítva ugyanis még jobban kitűnik a huszárság különlegessége és nagyszerű, egyedi volta.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
Jelenlegi munkakörömből fakadóan, mely a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltárban folytatott levéltárosi, illetve hivatali munkát jelent, természetszerűleg kevesebb időm és energiám jut elmélyültebb tudományos kutatásokra. Persze azért még így is akad néhány projektem.
Az egyik fontos kutatás, amelyet részben a VERITAS-os munkámhoz kötődően végzek, az Csécsi Nagy Imre magyar királyi altábornagy páratlanul gazdag, írásos és fényképes hagyatékának tudományos feldolgozása. Ez egyébként a mai napig a leszármazottak tulajdonában áll. A sors szerencsére úgy hozta, hogy megismerkedtem és barátságba kerültem a tábornok dédunokájával, Illéssy Ádámmal. Ily módon lehetőségem nyílt az 1868-tól 1967-ig élt, Szatmárnémetiben született vitéz huszártiszt évszázados életének feldolgozására, amely messze nem csupán katonai, illetve hadtörténeti szempontból fontos. A jelentős közéleti tevékenységet is folytató tábornokra vonatkozó kutatások révén ugyanis egy monumentális és lenyűgöző, a 20. századi történelmünk nagy sorsfordulóihoz szervesen kapcsolódó életút tárul elénk. Ennek kapcsán egyúttal kiemelném, hogy ami engem leginkább érdekel, az nem más, mint az egyéni sorsok a történelem, kívülről és belülről egyaránt nehezen átlátható, végtelen folyamában.
Jövőre tervezem a Nemzeti Portrétárral egy huszárportré kiállítás megrendezését is, melynek apropója nem más, mint a már sokat emlegetett báró vitézvári Simonyi József ezredes, a legvitézebb magyar huszár születésének, 2021-ben esedékes, 250. évfordulója. Ehhez kapcsolódóan, 100 éve feldarabolt hazánk egész területéről szeretnénk köz- és magángyűjteményekből származó huszár portrékat felkutatni és kiállítani az ábrázoltak rövid életrajzaival együtt.
Szerintem ugyanis a történész egyik legfontosabb feladata az emlékezés, a nemzeti emlékezet megőrzése, ami nehéz sorsú népünk esetében hatványozottan fontos. Én nem ígérek megoldást vagy útmutatót a jelen és a jövő nagy kérdéseire, mint némely kollégám teszi, görcsösen és erőltetetten, ily módon próbálván igazolni hanyatló diszciplinánk létjogosultságát. Csupán emlékezni és emlékeztetni akarok régmúlt idők hőseire és dicsőségére a munkáim és például a tervezett kiállítás révén.
