Általában, amikor az ember a kezébe vesz egy forráskiadványt, tisztában van vele, hogy az adott kötetet lassan fogja elfogyasztani, megemészteni, vélhetően lesznek számára érdektelenebb részei, és kiemelkedően izgalmas oldalai is. Ehhez képest, amikor elém került L. Balogh Béni: Erdélyből jelentik című, 2020-as munkája, meglepve tapasztaltam, hogy nem akaródzik letenni.
L. Balogh Béni levéltáros-történész, jelenleg a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia–történelem szakán diplomázott, majd az ELTE-n levéltárosi végzettséget szerzett. Több kötetben foglakozott már Románia és Erdély viszonyával (Küzdelem Erdélyért: a magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés 1940-1944 között, Románia és az erdélyi kérdés 1918-1920-ban – Dokumentumok, Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között). Legújabb kötete, melynek teljes címe: Erdélyből jelentik: A Károlyi-kormány nemzetiségi minisztériumának válogatott iratai 1918. november 3. – 1919. január 29. a kolozsvári Iskola Alapítvány Kiadó és a Magyar Nemzeti Levéltár gondozásában született meg.
Mind a könyv elején szereplő közel hatvan oldalas tanulmány, mind a közölt dokumentumok az impériumváltás egy viszonylag rövid, de eseménydús és kulcsfontosságú időszakára koncentrálnak. Már a könyv elején található tartalomjegyzék is jól érzékelteti, hogy kevesebb, mint negyed év alatt, januárra „odáig fajultak a dolgok”, hogy a román hadsereg átlépte a demarkációs vonalat, és elfoglalta a történeti Erdélyt. A tanulmány egy a megszokottnál tágabb kontextust biztosít, például a románok elszakadási törekvéseit is részletesen – majdnem, hogy belülről, objektív nézőpontból – ismerjük meg.
A bevezető tanulmány adatgazdag, tömény, de mégis olvasmányos, minden erdélyinek – románnak és magyarnak egyaránt – kötelező olvasmány kéne, hogy legyen. A könyv egyik fontos tanulsága az, hogy bár Erdély elszakítását Magyarországtól hajlamosak vagyunk egyetlen dátumhoz, a gyászos június 4-hez, a trianoni békeszerződés aláírásához kötni, azonban az elszakadás nem egy pillanat volt, hanem egy folyamat.
Mind a korszak eseményeinek, mind a kötetnek az egyik „főszereplője” Jászi Oszkár, a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere, aki ezt a tisztséget éppen (10 nap eltéréssel) a kötet által tárgyalt, bemutatott időszakban töltötte be, és, aki kezdetben még hitt egy demokratikus, a nemzetiségeknek minden jogot biztosító, a történeti határokon belül elterülő Magyarország létrejöttében. Ám az események nem ebbe az irányba vezettek, hiszen az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlésen kimondták Erdély Romániával való egyesülést, majd Románia az antant engedélyével fokozatosan megszállta a belgrádi katonai konvenció által megállapított demarkációs vonaltól keletre fekvő területeket. Sőt, Henri Berthelot tábornok támogatásával, a román hadsereg átlépve a demarkációs vonalat 1919. január végéig az egész történeti Erdélyt elfoglalta. Jászi tevékenysége tulajdonképpen kudarcba fulladt, de a kötetből kirajzolódik, hogy ügyes és tudatos politikusként, a végsőkig próbálta a helyzetet megoldani, egy svájci típusú kantonrendszer kialakításának ötletével és magyar–román kondomíniumot tervével is próbálkozott.
A kötetben közölt iratok Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár, „K 40”-es jelzetű iratanyagból, azaz a nemzetiségi minisztérium iratanyagából származnak, mely hiánytalanul fennmaradt, és amelyet többen is kutattak, de ez az első kiadvány, amely a kutatómunkát összegzi.
A kötetben közült dokumentumok, iratok olyan levelek, táviratok, jelentések, amelyek Erdély és Budapest között „jöttek-mentek”, néha barátibb hangvételű, néha nagyon hivatalos üzenetek. Az iratok nagyon változatosak és érdekesek: találunk köztük például olyan levelet, melyben Révay Károly ügyvéd írta le ötleteit, javaslatát arra vonatkozólag, hogy hogyan lehetne, kellene a szomszédos országokkal kialakítani a gazdasági szövetséget, de olyan levelet is, amelyben Kőfalusi Győző főerdőmérnök azt írja le Jászinak, több ember szájából hallotta, hogy „úgy vagyunk most, mint a pásztorát vesztett nyáj”, azaz, hogy a románság, aki alapvetően királyságpárti volt, nem tudott mit kezdeni a köztársaság államformával, és félő volt, hogy ez is a Romániával való egyesülés fele tereli őket. Ugyanitt érdemes kiemelni Schmitt Sándor aradi ügyvéd jelentését is, aki arról számolt be a miniszternek, hogy Mácsa község román lakói nem akarnak Romániához tartozni.
A dokumentumok több kérdéskörre, társadalmi osztályra, régióra, nemzetiségre fókuszálnak, átfogó képet adnak, amiközben időben megállíthatatlanul visznek előre. Az utolsó iratai már a katonai megszállás lenyomatai,, illetve az utolsó közölt jelentésből már kirajzolódik, hogy megszállt területeken elkezdődött a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúra kiépítése.
„A románok az elfoglalt területeken végleg rendezkednek be. Átvették a teljes közigazgatást, adóhivatalt és pénzügyigazgatást, valamint az összes pénzintézetekben és bankokban levő kincstári és városi értékeket lefoglalták. A vasúti állomásokon az összes magyar helységtáblákat románokkal cserélték fel.”
A kötet nem tér ki az 1919-es év későbbi eseményeire, arra, hogy a román csapatok folytatták az előrenyomulást egészen az Észak-Dunántúlig, Budapestig, mint, ahogy nem foglalkozik konkrétan 1920. június 4-el sem. Nem is szükséges, hiszen a bemutatott közel kilencven nap, illetve 85 dokumentum éppen elég, hogy megértsük a korszak viszonyait. A közölt dokumentumok „személyes” jellege által nem csak a nagy összefüggéseket értjük meg, hanem egyéni sorsokat is látunk.
L. Balogh Béni megmutatta a korszak eseményeinek kuszaságát, de egyúttal azt is, hogy egy ilyen problematikus témáról, hogyan lehet tárgyilagosan és jól írni. Problematikus, mert a két ország történetírása sosem fog minden ponton egyetérteni, a történészek mindig is fognak vitákat folytatni Erdély kapcsán, és problematikus azért is, mert a közölt dokumentumok elolvasása után még a legközömbösebb erdélyi magyarnak is összeszorul a gyomra azért a 103.093 négyzetkilométerért és az 1.600.000 magyarért.
Frissítve: 2021. 06. 05.
