Szerző: A. Gergely András

Elhatároztam, hogy szakember (nem) leszek. Ezúttal. Mert szeretnék bár, de nem fog menni. S ha már a jó Shakespeare lenyúlta az „Országomat egy lóért” költői mondatot, akkor az alábbi kötet esetében csak utókezelésről, kétségbe pottyant megidézésről lehet talán szó, amikor a Birodalmat is adná bárki egy jó lóért és iramodásnyi időért… – de semmiképp szakmai értékelésről. Megfutamodni ugyan kár lenne, de a vágyott birodalomért is sok jótéteményre volna szükség. Ez pedig még soron van, elsőbb a tétovaság magyarázata dukál.

Ablonczy Balázs könyve az, A visszatért Erdély 1940–1944,[1] ami miatt így döntöttem most. Oly sokrétegű, mély és intim a kötet egész gondolati anyaga, annyira lélekbe markoló és bánatos, fölháborítóan izgalmas és részletezően „portretista” egyszerre, hogy az már szinte regény. Csak a fejezetcímekből idézek, azok is mesélnek…: Két baleset – Előhang; Bürók, rétek, villanydrótok; Erőterek; A templom és az iskola; Végvári évek; A kísérlet vége… Ha nagyregény lenne, akkor is folytonos történetmondásba tagolódnának a fejezetek. Így azonban, hogy az intim véletlentől a Frontátvonulás-ig, a Harc Erdélyért sodrásaitól A magyar Svájc korszakos reflexiójáig ennyi esemény folyamatszerű felvázolása és elágazásaik illékony útjainak méltó nyomonkövetése visz tova a történetmondás magaslatai felé és a történések bányató-mélységeibe, még a kritikai kritika is elcsúszik sorain.

Ablonczy csöppet sem kímél, már Előhangja is olyan kihívóan retorikus, s annyira dramaturgiaian megformált a mű egészét felvezetően, hogy rögvest látszik, mekkora rejtelmekbe vezet a történések hátterének, összefüggéseinek szinte mikrotechnológiai pontosságú ismertetésével. A kötet kritikusai (a korszak monográfusa, L. Balogh Béni a Limes oldalain 2011-ben, Lakatos Artur a Grotius hasábjain 2012-ben, Tóth Bartos András a Székelyföldben, Vallasek Júlia a Korunkban, Zahorán Csaba a Magyar Lettre-ben, Egry Gábor a National Interactions monográfiájában, és további félszáz hivatkozás, kritikai észrevétel, máskénttudás, vitaszempont, ellenérv, jobbatmondás, pontosítás közben) abban az egyben talán kivétel nélkül egyeznek: egybehangzóan tanúsítják a „kivételes mű” minősítést és a megkerülhetetlenség tudáskategóriáját. Részben Ablonczyra jellemzőnek is mondva, részben némi irigységgel, máskor az elnagyolás vádjával vagy a lábjegyzetek takarékosságának kritikájával, de szinte mindannyian arra hangolják hivatkozásaikat, ami „meg lett írva” – talán nem is véletlen eddigi négy, mindannyiszor bővetett-javított kiadása sem.

Formába öntött, dramatizáltan színre hozott, elegánsan képszerű, hihetően elbeszélő, történéseket és rögeszmés ideálokat akkurátusan leíró, egyúttal a szakirodalomba bevezető szándékot sem rejtő mű tehát, mely utóbbi annak sugallata inkább, mennyire olvashatatlan a történelem, mennyi háttértudás, levéltári véletlen, rákeresési merészség, eligazodási eszélyesség, kimért praktikum, jó tollú stílusbiztonság kell egy ilyen négyéves história „futólagos” áttekintéséhez is. S lehet más adatot is felvonultatni, egy másik levéltári találmányt fölmutatni, újabb táblázatokkal illusztrálni, esetleg órára pontosan közölni az 1940. szeptember 5-én reggeli magyar határátlépést a trianoni békeszerződésben megállapított magyar-román határon, vagy a „magyar idő” részletrajzát kínálni Moldvából, Szilágyságból vagy Szeredából tekintve, de a magyar uralom alatt eltelt észak-erdélyi ötven hónap messze nemcsak intézkedésekből, diplomáciai kardoskodásból, csapattest-mozgásokból, magyarítási eljárásmódokból és román ellenlépések indokaiból állt.

Ablonczy erénye és kötetének egész folyama éppen azt illusztrálja, hogy annak bemutatása, „miképpen lett újra magyar Észak-Erdély, milyen eszközökkel próbálta a magyar kormányzat átformálni magyar nemzeti térré, hogyan igyekezett megtartani, és végül miként veszett el újra” (miképp a kötet hátoldali szövege illusztrálja) – nemcsak alapvállalása, hanem a hazai történettudomány egészen a legutóbbi időkig szemérmes Erdély-interpretációinak kutatástörténeti folyamatába új hangon beleszóló, alkotó tett is. Mert miközben a terület-visszacsatolások időszakának bemutatásában, a második bécsi döntés értelmében zajló politikai-gazdasági-nemzettudati bajvívások és rögeszmés hódítási adok-kapok kibővül itt a szerzői objektivitás, egyben önreflexív pillantás gazdagító tónusával, szétterjed az eseménymenet mai interpretációinak és történeti bázisának (Tilkovszky, Csatári, Bárdi, Bánffy, Marczali, Köpeczi) alaptéziseire rakódó további szempontokkal (Holly Case, Friedrich Christof, Tóth-Bartos András, Egry Gábor, Oláh Sándor, Sebastian Balta, Benkő Levente, Vallasek Júlia és mások műveivel), melyekre itt együttesen reflektál Ablonczy. Ha nem is vitatónusban, de pontosításokkal, más aspektusokkal, a román történetírást is foglalkoztató tárgykörökkel, a kiugrási kísérlet historikus irodalmával, az egyházak reflexióival, a nemzeti mártirológia újabb szempontjaival, a történeti földrajz szempontjaival, az „archaizáló-folklorizáló, féloldalas modernizációt előrevetítő kép” (200.) fölidézett turizmus-beruházási és imázsformálási törekvésekkel, végül az utolsó fejezetben apránként részletezett további szakirodalmi és koncepcionális kérdésekkel Ablonczy itt ténylegesen is meghökkentő összképet és folyamatábrát kínál.

A „civilizációs bástyának” tekintett „Magyar Svájc” mint tematika is óriási, a magyarországi Erdély-imázs kérdése is ritkán tagolt ilyen mélységig a korabeli források alapján, de kiemelhetően fontos még a kötet számos pontja közül a „nemzetiesítő paroxizmus”, a mintegy 150 ezres zsidóság és a diszkriminációk kérdése a zsidók nyilvántartása, deportálása révén, a németek, cigányok helyzete, s az egész korszak nemzetiségpolitikájának miniszterelnökök és sleppjeik révén képviselt „hegemón magyarság mellett többnemzetiségű Magyarországgal számoló” elgondolása is a „rögeszmék korában” (159-174.), a kisebbségvédelem helyére behúzódó nemzetépítési törekvések rejtett célrendszerében megnevezhető momentumok körében.

Ugyancsak hasonlóan izgalmas az Utak az Erdőn túlra fejezet vasút- és közlekedéspolitikai célrendszerének egy sor kérdése, a gazdaságfejlesztési programok irányultsága, a területi integritás és a románság viszonya a Monarchia örökségesítését értéknek látó magyar uralomváltás nyomán, majd egész Erdély birtoklásának értékrendje (Harc Erdélyért fejezet), a katonai bevonulás (Jönnek!), a polgárit felváltó katonai és a visszaváltó közigazgatás (Bürók, rétek, villanydrótok), a templom és az iskola kezelésmódjai, pártok társadalmi erőtere és a nemzetiségpolitikai csetreszségek aprólékos részrajza (autóbuszvonal-hosszabbítás, marhavásárlás, a Hangya-bolt italmérése, trafikengedély, sportcélok, művészeti érdektörekvések stb.), melyek mind-mind a nemzeti felülmúlás alapcélját voltak hivatottak szolgálni a mindennapi élet legapróbb színterein is. De ki ne maradjon: jut a kötetben kellő tér a magyar etnikai térfoglalás érzékeny vázlatának is (Keserű évek), s az utolsó időszak (Frontátvonulás, A kísérlet vége fejezetek), meg a gazdag  forrásanyag és könyvészet kínálatának ugyancsak, melyből a szakmai és nemcsak-szakmai közönség kedvére szemelgethet, ha mást is akar olvasni, mint amit Ablonczy feltár.

Tizenhárom fejezet, négy esztendőre. A „demitizálás” históriájának és a mítoszokkal telített „Erdély-kérdésnek” ilyetén feltárása nemcsak azt tükrözi, hogy a korszak politikusainak és diplomáciájának, a térség modernizációs felzárkóztatására ürügyet talált érdekköröknek a „Magyarország adósa Erdélynek” közérzületet megjelenítő szándékai tárulnak fel ezen a módon, hanem az eddig publikált és kiadatlan kutatásokra, forrásokra támaszkodás elegáns megoldásainak is emelkedett verziói kapnak itt jól kialakított, olvasmányos és izgalmas formát. A „visszatért” Erdély jelzős szerkezete bár egyszerre sugall diplomáciai döntést és politikai eljárásmódot, területrablást és polgárháborút, diktátumot és modernizációs jótétemény időbeli kiterjesztését, de (Ablonczy visszafogottan használt jelzője) a „kis magyar világok” kritikai utóhangjának is beillik.

S ha szabad recenzensnek személyes megjegyzéssel is élnie: kedvelhetők a kötetben a történeti tudás, a nemzeti történelemformálás és a szakmai megfeleléskényszerek tónusos elutasításával szembeállított finom önreflexiók, melyek akár saját kutatása, anyagismerete, tényanyag-kezelése és az értelmezési horizontok találkozásának kérdésköreibe is beviszik a gondolkodó embert – így a kérdező alkat, a tudás mellett a megértésre törekvő szakember bizonyságai, melyek nem mindennapos erények még a historiográfia területén sem. „Meglehet, néhány kijelentés sarkos lesz és sértő, némely megállapítás személyes és túlzó. Éppen ezért szükségesnek tartom leszögezni: nem vagyok elfogulatlan szemlélő” – írja. E személyesség konklúziója ugyanakkor az elhatározásom magyarázata is, miszerint „szakember” már sosem leszek ezen a színtéren, amit az értelmezésének értelmezési eljárása is megkívánna. Szerencsére van, aki már itt folytatja a szemlézést és felismerést, s aki helyettem is megfogalmazásra érdemesnek gondolja a kutató dilemmáit, válaszai mellett az újabb kérdéseit. Valószerű, hogy a történetírás története maga is történelem, így Ablonczy már ennek dolgozott… Alaposan és mívesen.

Jegyzetek

[1] Jaffa Kiadó, Budapest, harmadik, javított kiadás, 2017., 296 oldal.

Címlapkép: Horváth József / Fortepan.hu