Párhuzamos életrajzok. Petru Groza és Alexandru Vaida-Voevod viszonyulása a magyarokhoz: gyermek- és ifjúkori tapasztalatok

Szerző: L. Balogh Béni

Románia 20. századi történelmében fontos szerepet játszottak az erdélyi származású román politikusok, köztük Petru Groza (1884‒1958) és Alexandru Vaida-Voevod (1872‒1950). Mindketten a dualizmus kori Erdélyben születtek, ott szocializálódtak, és életük végéig szoros szálak fűzték őket a magyarsághoz. Mégis egymástól teljesen eltérő politikai karriert futottak be, és történelmi emlékezetük is ellenkező előjelű a mai Romániában.[1]

Miért éppen Groza és Vaida-Voevod?                                  

Számos érv szól amellett, hogy pont e két román politikus magyarságképének kialakulását vizsgáljam.

  • Mindketten többszörös miniszterelnökök voltak ‒ Groza államfő is ‒, akik tevékenységük révén az erdélyi magyarság sorsát is nagyban befolyásolták.[2]
  • Groza és Vaida-Voevod is következetesen felvállalta erdélyiségét az ún. „regáti” vagy ókirálysági románokkal szemben.
  • Neveltetésük, iskolázottságuk révén tökéletesen elsajátították a magyar nyelvet, otthonosan mozogtak a magyar kultúrában és szerették azt.
  • Mindketten terjedelmes visszaemlékezést hagytak hátra, amelyek nyomtatásban is olvashatóak románul.[3]

A fenti közös pontok ellenére egymástól teljesen különböző politikai pályát futottak be, és a magyarokhoz való viszonyulásuk is radikálisan eltért egymástól. Terjedelmi korlátok miatt ezúttal csak a „forrásvidékre”, a két vizsgált személy gyermek- és ifjúkorára van módom kitérni, ezen belül is csak az általunk legfontosabbnak ítélt töréspontokat érintve röviden.[4]

Írásomban az alábbi főbb kérdésekre keresem a választ:

  1. gyermek- és ifjúkorukban hogyan szocializálódtak a korabeli Magyarországon és milyen közvetlen tapasztalatokat szereztek a magyar‒román együttélésről;
  2. életük e szakaszában melyek voltak a főbb töréspontok a magyarokhoz való viszonyulásukat illetően;
  3. milyen magánéleti, személyes motivációk vezérelték őket;
  4. volt-e ellentmondás e téren a magánember és a politikus között;
  5. politikusként volt-e következetes, elvi álláspontjuk a romániai kisebbségi kérdés rendezéséről, vagy inkább pillanatnyi érdekeik számítottak.

Petru Groza

Petru Groza Dél-Erdélyben, egy Hunyad megyei, román többségű kis faluban, Bácsiban (Băcia) született 1884-ben.[5] Apja román nacionalista érzelmű ortodox pap volt, anyja ‒ egy szintén görögkeleti pap lánya ‒ fiatalon meghalt. Petru ekkor mindössze hét éves volt. Anyja elvesztése lelkileg súlyosan megviselte: nehezen kezelhető, nyugtalan, verekedős gyermekké, valóságos „kis ördöggé” vált. Ennek ellenére jó tanuló volt, bár sokat váltogatta iskoláit: görögkeleti egyházi iskolában kezdett, majd átkerült a lugosi magyar tanintézetbe. Ezt követően apja átiratta a nagykastélyi (Coşteiu) izraelita elemi iskolába, mivel Lugoson három társával együtt pénzt lopott, és az atyai büntetéstől való félelmében öngyilkossági kísérletet hajtott végre.

Petru Gorza (forrás: Dutch National Archives, The Hague)

Az alábbiakban néhány példán keresztül vizsgálom meg, hogy gyermek- és ifjúkorában milyen közvetlen tapasztalatokat szerzett a magyarokról, milyen közös érintkezési pontok voltak.

1895-ben került a szászvárosi református Kun Kocsárd gimnáziumba. Az itt eltöltött nyolc év döntő hatással volt szellemi fejlődésére, és a későbbiekben is meghatározta a magyarokhoz való viszonyulását.

„Akkoriban, mint régi román papi család sarja, dákó-román soviniszta tradíciókkal terhelt légkörben nevelkedve, magyar nyelvismereteim nagyon kezdetlegesek voltak. Nem illett túl jól és túl sokat magyarul beszélni.”[6]

Szászvároson azonban tökéletesen elsajátította a magyar nyelvet. Az érettségi vizsgán Arany Jánosról írt dolgozatával ő nyerte el a magyar nyelv és irodalom első díját. A jutalmul kapott Toldi-trilógia aranyozott kötésű díszpéldányát élete végéig megőrizte, és Arany János maradt az egyik kedvenc költője, akitől gyakran és szívesen idézett.

Az egykori szászvárosi református kollégium régi épülete. Az új épület 1910/1911-es átadása után internátus lett (forrás: Erdélyi képeslapok)

Életre szóló barátságokat kötött sok magyar és zsidó származású osztály- vagy iskolatársával, köztük Nagy Vilmos későbbi vezérkari ezredesssel, honvédelmi miniszterrel, Roth Ottóval, az 1918-as Bánsági Köztársaság kikiáltójával, Serestély Béla vasutassal, költővel, vagy Tőkés Ernő bukaresti református esperessel.[7] Saját későbbi jellemzése szerint „romantikus” román nacionalista volt. Lelkesedett a román nemzeti eszmékért, de nem volt szélsőséges, és a kölcsönös tolerancia fontosságát hangoztatta. Egy történelemóra utáni beszélgetésen például azt fejtegette az osztálytársainak, amit fél évszázaddal később is hirdetett: egy nép sikere ‒ mondta ‒, nem kell, hogy feltétlenül maga után vonja a másik romlását, és fordítva, egy nép romlása nem jelentheti biztosan egy másik sikerét.[8] Taszította mind a magyar, mind a román sovinizmus: az elsőt főleg néhány kollégiumi tanára, a másodikat pedig ‒ a saját családi környezetén kívül ‒ egy szászvárosi román ortodox pap és tanító révén ismerte meg közelebbről, aki hittanórán „átkozott” magyarokról, „barbár ázsiai hordákról” beszélt román nemzetiségű tanulói előtt.

A magyarokkal kapcsolatos másik fontos ifjúkori tapasztalata a gróf Apponyi Alberttel való két találkozásához fűződik, amelyek szintén egy életre szóló nyomot hagytak benne. Apponyit ‒ valószínűleg 1905-ben ‒ azért kereste fel, hogy a segítségét kérje, ugyanis a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nem hagyta jóvá arra vonatkozó kérelmét, hogy felsőfokú tanulmányait a budapesti tudományegyetem Jogi és Gazdaságtudományi Karán eltöltött néhány félév után Németországban folytathassa.[9]

Határozott és öntudatos fellépése imponált Apponyinak, aki megjegyezte, hogy milyen szépen beszél magyarul.

Miután a beszélgetés során megtudta, hogy Groza apja román ortodox pap, engedélyezte a kérelmét azzal a tanáccsal, hogy ne felejtse el hazáját, azaz Magyarországot, és ha visszatért külföldről, újból látogassa meg. Erre a látogatásra azonban már nem került sor, ellenben jóval több mint másfél évtizeddel később, 1923-ban véletlenül összetalálkoztak Budapest egyik utcáján. Groza visszaemlékezései szerint Apponyi megismerte őt és elmondta neki, hogy mélyen beivódott az emlékezetébe egykori látogatójának „lázadó dák” arca. Grozának megtetszett a hasonlat, és a későbbiek során gyakran nevezte magát lázadó dáknak. Valószínűleg büszke is volt arra, hogy a vele szemben jóindulatot tanúsító Apponyi aggatta rá először ezt a találó jelzőt.

A harmadik nagyon fontos töréspontnak a Kabdebó Jozefina színésznővel (Ducival) való, regénybe illő szerelme tekinthető.[10] Jozefina egy magyar-örmény nemesi család sarja volt, Temes megye egykori főispánja, Baracházi Talpasi Kabdebó Gergely unokája. Groza, aki akkor már jól menő ügyvédi irodát vezetett és birtokai, részvényei, szállodái is voltak, Déván ismerte meg, itt szerettek egymásba.

Déva városa (forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége)

1912 szilveszterén már az eljegyzés is megvolt. Groza családja azonban határozottan ellenezte kapcsolatukat. Az apja állítólag azzal fenyegetőzött, hogy ha a fia mégis feleségül vesz egy „bangyinát” (azaz magyar lányt), akkor ő az oltár előtt lesz öngyilkos. Jozefina családja kezdetben szívesen látta az udvarlót, és jó partinak vélte a gazdag román ügyvédet. 1913-ban viszont egy váratlan fordulattal ‒ valószínűleg a politikai helyzettel, a magyar‒román ellentétek kiéleződésével is összefüggésben ‒ mindez radikálisan megváltozott.

„Talán csak nem képzelte komolyan ‒ közölte nyersen Jozefina édesanyja az udvarlóval ‒, hogy ebben a helyzetben egy román fajankóhoz adjuk a leányunkat…”. Groza ezt a mondatot soha nem felejtette el, és még évtizedek múltán is emlegette, amikor már román államelnök volt, hogy „lám-lám, mégiscsak vitte valamire az oláh fajankó”.[11]

A szerelmi történet azonban itt nem ért véget. 1916-ban feleségül vett ugyan egy gazdag román családból származó lányt, Ana Moldovant, akitől öt gyereke született, de a Jozefina iránt érzett szerelme az 1920-as évek elején egy véletlen dévai találkozás folytán újra fellobbant. 1923-ban született meg házasságon kívüli közös gyerekük, Bisztrai Mária, a későbbi neves kolozsvári színésznő és színházigazgató.

Bisztrai Mária, kolozsvári színésznő és színházigazgató (forrás: Wikipedia)

Groza vállalta az apaságot, és példás gonddal neveltette lányát, később a karrierjét is egyengette. Így gyakorlatilag két családja volt: egy román Déván és egy magyar Kolozsváron, ahol Jozefina és Mária élt. Mindkét családját szerette, bár volt egy pillanat, amikor válni szeretett volna, hogy rendezze a viszonyát Jozefinával. Végül azonban ‒ Mária szavait idézve ‒ győzött a reálpolitika s a további öt, házasságon belüli Groza-gyerek érdeke.

Alexandru Vaida-Voevod

Alexandru Vaida-Voevod Észak-Erdélyben, az egykori Szolnok-Doboka vármegyei román többségű faluban, Alparéten (Bobâlna, korábban Olpret) született 1872-ben.[12] Tizenkét évvel volt tehát idősebb Petru Grozánál, és az észak-erdélyi románok többségéhez hasonlóan görögkatolikus vallású volt. Román nemesi családból származott, felmenőit Bethlen Gábor erdélyi fejedelem emelte nemesi rangra 1627-ben. Magyar felmenőkkel és családtagokkal is rendelkezett: így például magyar volt apai nagyanyja, az igen fiatalon elhunyt Boér Róza, anyai ágon pedig a mostoha nagyanyja, Csoma Julianna. Akárcsak Groza, ő is korán árvaságra jutott: mindössze kilenc hónapos volt, amikor öccse, Ioan születésekor meghalt az édesanyja.[13]

Alexandru Vaida-Voevod (forrás: Wikipedia)

Vaida-Voevodnak, de talán egész generációjának egyik meghatározó életérzése az ország uralkodó nemzetével, a magyarral szembeni kisebbségi érzés volt. Visszaemlékezései szerint gyermekkorában megtapasztalta a románokat Erdélyben gyakran körülvevő intoleráns hangulatot. Élete végéig megmaradt emlékezetében az egykor oly sokat hallott, a magyar gyerekek által hangoztatott rigmus:

„Húzd meg magad a mamaliga mellett / S nu fácse lárma, moi Mokány!”. Azaz: „Húzd meg magad a puliszka mellett / És ne lármázzál, te Mokány!”

Az elemit és a gimnázium első évét a kolozsvári unitárius kollégiumban végezte, ahol annak idején az apja is tanult. Itt azonban két magyar osztálytársa szájából egyre sűrűbben hangzottak el a „vad oláh”, „mocskos móc” szidalmak, amit a temperamentumos, lobbanékony természetű Vaida-Voevod nem volt rest viszonozni. A kölcsönös csúfolódás sokszor durva verekedéssé fajult. Mivel kisebbségben volt a magyarokkal szemben, és csak egyetlen, zsidó származású osztálytársa segítségére számíthatott, a legtöbbször kénytelen volt beérni azzal, hogy románsága vélt felsőbbrendűségével vagy a dákoromán kontinuitás gondolatával vigasztalta magát. Az unitárius iskolából végül a számtantanár sovinizmusa miatt, valamint azért, hogy a magyar után a német nyelvet is elsajátítsa, az édesapja átíratta a besztercei szász gimnáziumba.[14]

A korabeli Kolozsvár, Vaida-Voevod gyerekkorának egyik meghatározó helyszíne

Évekkel később Bécsben, ahol az Orvostudományi Egyetemet végezte, megismerkedett az osztrák keresztényszocialista nézetekkel, és hamarosan az antiszemita, magyarellenes Karl Lueger bécsi polgármester hatása alá került. A Millennium-ellenes bécsi megmozdulásokat rasszista jelszavakkal szervezte meg, és radikális fellépést javasolt diáktársainak: a magyar zászló elégetését.

1906‒1910 között a magyarigeni, 1910‒1918 között az alsóárpási kerület magyar országgyűlési képviselője volt, és harcos, megalkuvást nem ismerő magatartásával tűnt ki ellenzéki társai közül. Az olcsó parlamenti heccelődésektől sem riadt vissza. Így például az 1907-es, Apponyi-féle iskolatörvény tervezetének vitája során „elriasztó példaként” felolvasta Győrffy Gyula Mokányok című gúnyversét, és arra válaszként a saját öccse, Ioan által írt, Magyarok című, nem kevésbé sértő hangnemű irományt. A botrányos jelenet miatt később meg kellett követnie a házat, és egy ideig távol is maradt az ülésektől. Ez idő tájt építette ki szoros összeköttetéseit a dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd trónörökössel, illetve annak bizalmas körével. Legnagyobb ellenségének Tisza Istvánt tartotta, mivel szerinte ő volt a Monarchián belüli magyar érdekek legelszántabb védelmezője: emlékirataiban a központi hatalmak diktátorának nevezte, és az általa olyannyira ostorozott magyar oligarchia „prototípusaként” írta le. Tisza ráadásul kálvinista volt, akikkel (azon belül is főleg a nőkkel) szemben már Vaida-Voevod egyébként toleráns édesapja is előítéleteket táplált, és rossz véleménnyel volt róluk.[15]

A magyar parlamentben 1918. október 18-án elmondott híres beszédét, amelyben a wilsoni elvek alapján a magyarországi románok számára teljes nemzeti szabadságot követelt, revánsként, egyfajta elégtételként fogta föl a több mint egy évtizedes magyar képviselői pályafutása során elszenvedett, vélt vagy valós megaláztatásai miatt. Visszatekintve a dualizmus évtizedeire, egész generációja számára meghatározó jelentőségűnek tartotta szellemi mentora és jó barátja, Aurel C. Popovici „tüzes” biztatását, amely az erdélyi román fiataloknak szólt:

„Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”[16]

A gyermekkor nyomasztó kisebbrendűségi érzésétől Vaida-Voevod tehát eljutott a magyarokkal szembeni „kultúrfölény” szükségességének tudatáig, és ennek jegyében küzdötte végig politikusi pályafutásának első éveit, évtizedeit.

Összegzés

Összességében mind Petru Grozáról, mind Alexandru Vaida-Voevodról elmondható, hogy rendkívül színes egyéniségek voltak, és mindkettőjüket már gyermek- és ifjúkorukban is szoros szálak fűzték a magyarsághoz. Petru Groza egész életútja jól illusztrálja, miként lehetett valaki a 20. századi Erdélyben egyszerre „magyarbarát”, a magyar‒román közeledés őszinte híve és a román nemzeti célok megvalósításáért elszántan küzdő „nemzetépítő”. Össze tudta egyeztetni román hazafiságát a magyarok iránti tiszteletével és szeretetével. 1942-ben állítólag ezt mondta Méliusz Józsefnek:

„Budapest és Bukarest is egyaránt csillaga Erdélynek. Erdély az édesanya, akinek az emlőiről mind a két népnek szabadon kell szívnia a szabadság táplálékát. Ha a magyar és a román nép nem is vér szerinti testvérek, de testvérekké kell szelídüljenek a közös fedél alatt, a közös feladatok elvégzésében.”[17]

Őszintén gondolta a két nép megbékélését, és ezt az elvi álláspontot képviselte következetesen élete végéig magánemberként és politikusként egyaránt. Vele ellentétben Vaida-Voevod sokszor kiismerhetetlen, ellentmondásos módon viszonyult a magyarokhoz. Kisebbségben, az erdélyi románok jogainak harcos védelmezőjeként minden erejével a dualista államberendezés ellen, és amint írta: az álnok és gőgös magyar oligarchia hatalma ellen küzdött. Többségi pozícióban, Nagy-Románia egyik fontos politikusaként állásfoglalásai az éppen aktuális politikai helyzet és saját pillanatnyi érdekei függvényében változtak, ami nagyfokú opportunizmusra vallott. Igaz, a kisebbségek erőszakos asszimilációját mindig elvetette, és igyekezett jó személyes kapcsolatokat ápolni az erdélyi magyarság képviselőivel. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy jól végiggondolt, következetes és toleráns elvi magatartásról beszélhessünk.

Történelmi emlékezetük

Életútjukhoz hasonlóan történelmi megítélésük is teljesen eltért egymástól. Petru Groza ‒ vagy ahogy előszeretettel emlegették egykor a magyarok: Gróza Péter ‒ személyisége Magyarországon és az erdélyi magyarok között is töretlen népszerűségnek örvendett a rendszerváltást megelőzően. Manapság azonban már jóval ellentmondásosabb a megítélése. Sokan csupán demagóg színjátéknak tekintik a magyar‒román közeledésről vallott nézeteit, és nem bocsátják meg neki, hogy az ő miniszterelnöksége idején vonulhatott be ismét 1945 márciusában a román közigazgatás Észak-Erdélybe. Romániában ma túlnyomórészt negatív a megítélése. Ennek egyik kétségtelen jele az, hogy 1990-ben ledöntötték a Déván és Bukarestben állt szobrait, és azóta sem állították helyre őket. A kommunizmus szálláscsinálójaként tekintenek rá, és van, aki azzal is vádolja, hogy nem volt eléggé jó román, mivel túl sok engedményt tett a magyaroknak, és ezáltal elárulta nemzetét.

A földre döntött Groza (forrás: Wikipedia)

Grozától eltérően ‒ aki államfőként hunyt el 1958-ban ‒ Vaida-Voevod 1945-től kényszerlakhelyen, szigorú rendőri felügyelet alatt élt 1950-ben bekövetkezett haláláig. A „dolgozó tömegek” ellen elkövetett súlyos bűncselekményekkel vádolták, valamint azzal, hogy felelős az országot sújtó katasztrófáért. A romániai kommunista diktatúra évtizedei alatt a neve jószerével feledésbe merült, vagy többnyire csak negatív kontextusban került szóba. Hosszú, kényszerű hallgatás után az 1990-es évek elejétől kezdve több román történész is kísérletet tett életének és politikai pályafutásának részletes bemutatására.

Vaida-Voevod mellszobra Kolozsváron (forrás: Wikipedia)

Románia számos településén köztéri szobrokat állítottak emlékére. Az elmúlt években a magyarországi olvasók is jobban megismerhették a nevét, amely elválaszthatatlan a 20. századi magyar‒román együttélés kérdéseitől.

Jegyzetek

[1] A Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet által 2021. május 10-én szervezett kisebbségtörténeti fórumon elhangzott előadás bővített, jegyzetekkel ellátott változata.

[2] Petru Groza 1920‒1921-ben Alexandru Averescu tábornok kormányában először tárca nélküli miniszter, majd ideiglenes távközlési miniszter, végül Erdélyért felelős miniszter. 1926‒1927-ben közmunkaügyi miniszter. 1945 és 1952 között Románia miniszterelnöke, majd 1952-től egészen 1958-ban bekövetkezett haláláig a Nagy Nemzetgyűlés Elnökségének elnöke, tehát államfő. Alexandru Vaida-Voevod 1918‒1920-ban a nagyszebeni, majd kolozsvári székhelyű román Kormányzótanács tagja. 1919‒1920-ban miniszterelnök, ezt követően 1932‒1933-ban még három alkalommal – viszonylag rövid ideig – kormányfő. 1928‒1930 között néhány napos megszakítással belügyminiszter Iuliu Maniu két kormányában. Az első világháborút lezáró párizsi békekonferencián résztvevő román küldöttség tagja, majd miniszterelnökként annak elnöke.

[3] Petru Groza: Adio lumii vechi! Memorii. Bucureşti, 2003; Alexandru Vaida Voevod: Memorii. Vol. I–IV. Ed.: Alexandru Şerban. Ed. a 2-a. Cluj-Napoca, 2006.

[4] Bárdi Nándor ösztönzésére kezdtem el kutatni Petru Groza életrajzát, ezúton is köszönöm a biztatását!

[5] Életrajzi adataira lásd Dorin-Liviu Bîtfoi: Petru Groza, ultimul burghez. O biografie. Bucureşti, 2004; Groza: Adio lumii vechi! Memorii… i. m. A továbbiakban e művekre külön már nem hivatkozunk.

[6] Petru Groza: A börtön homályában. Malmaison, 1943‒1944 telén. 2. kiadás. Budapest, 1986, 170.

[7] A Roth, Groza, Tőkés és Serestély közti barátságot a többi osztálytárs „quadrigának” nevezte, és a későbbi évek, évtizedek során is legendás maradt négyük összetartozása. Lásd Gerelyesné Dian Éva: Petru Groza politikai pályája 1945 utáni dokumentumok tükrében. Századok, 1985. 5‒6. sz., 1274.

[8] Vajda István: Groza Péter? ‒ Jelen! A szászvárosi Kun-Kollégium volt diákjainak negyvennégy esztendős érettségi találkozója Budapesten hajdani iskolatársukkal, Románia miniszterelnökével. Szivárvány, 1947. május 10. 3.

[9] Groza visszaemlékezésében, ahol leírja a találkozásukat, Apponyi tévesen miniszterként szerepel, holott miniszteri funkciót csak később, 1906‒1910 között töltött be.

[10] Lásd Dehel Gábor: Bisztrai Mária. Beszélgetőkönyv. Kolozsvár, 2011.

[11] Uo.; Bogdán Tibor: Bisztrai. Háromszék, 1999. április 17. 5.

[12] Életrajzi adataira újabban lásd Liviu Maior: Un părinte fondator al României Mari: Alexandru Vaida-Voevod. Cluj-Napoca, 2018. Vö. Vaida Voevod: Memorii… i. m.; L. Balogh Béni: Alexandru Vaida-Voevod és a magyar–román együttélés. In: Emlékirat és történelem. A VII. Hungarológiai Kongresszus (Kolozsvár, 2011. augusztus 22–27.) azonos című paneljének anyaga. Szerk.: Horváth Jenő – Pritz Pál. Budapest, 2012,

[13] Mivel apai nagyanyja és édesanyja is gyermekágyi lázban hunyt el, Vaida-Voevod nagy tisztelője volt Semmelweis Ignácnak, az anyák későbbi megmentőjének.

[14] A brassói román gimnáziumba is járt egy ideig, de a nevét nem találtuk meg az iskola értesítőiben.

[15] Dionisie Vaida azt tanácsolta két fiának, Ioannnak és Alexandrunak, hogy román nőt vegyenek el, de ha mégsem, akkor németet. „A magyar nők? Nem mondom, köztük is vannak disztingváltak, korrektek, értelmesek és háziasok. [De] nem szeretném, ha magyar nőkbe gabalyodnátok bele. De ha mégis ezt hozná a sors, semmiképpen nem szeretném, ha kálvinisták lennének” ‒ emlékezett vissza apja szavaira később Alexandru. Lásd Vaida Voevod: Memorii… Vol. I. 38. Alexandru Vaida-Voevod 1901-ben házasodott meg, felesége román lány, Elena Safrono lett. Lásd Familia Vaida – Alexandru Vaida Voevod. http://www.vaidavoevod.ro › arbore › familiavaida  

[16] Arhivele Naţionale Istorice Centrale (Nemzeti Történelmi Központi Levéltár, Bukarest), fond Vaida-Voevod, Alexandru, dos. 283, vol. I. f. 2. Idézi L. Balogh: i. m. 65.

[17] Idézi Főcze János: A MADOSZ, Baloldali magyar történet a két világháború közötti Romániában (1934–1944). Kolozsvár, 2020, 278‒279.

Categories: Jelenkor

Tagged as: