Az abszurditás 27 napja – Az 1919-es Tanácsköztársaság momentumai Szatmárnémetiben

Szerző: Sárándi Tamás

Az 1918–1919-es uralomváltás szatmárnémeti mozzanatai csak részben ismertek. Jelen írásban sem vállalkozunk a folyamat részletes bemutatására, hanem csak azon napok eseményeiből villantunk fel pár momentumot, amikor a Tanácsköztársaság rendezkedett be a városban. Szeretnénk előre leszögezni, hogy a Tanácsköztársaság nem befolyásolta döntő módon az uralomváltás folyamatát, csak epizód szerepe volt. Másrészt forrásadottságok miatt amúgy sem lehetne vállalkozni a direktórium működésének részletekbe menő feltárására. A Szatmár megyében és a városban lezajlott eseményeknek a román történetírás több monográfiát és tanulmányt szentelt, a folyamatot azonban csak a román nemzeti mozgalom szemszögéből vizsgálta. Mivel az első világháború hadi eseményei nem érintették a térséget, a közigazgatás érintetlenül vészelte át az időszakot, és az 1918-as év eseményei sem hoztak érdemi változást. Az uralomváltás – Erdély többi részétől eltérően – 1919-ben kezdődött a román hadsereg bevonulásával, és 1920 végére zárult le. Ezt követően a román közigazgatás és uralom konszolidálódásáról beszélhetünk, amely ugyancsak évekig elhúzódó folyamat volt, és valamikor 1925-ben zárulhatott le. Így a szatmárnémeti események és folyamatok eltérnek Erdély többi részétől.

Az országos események hatására Szatmárnémetiben 1918. október 25-én megalakult a helyi Magyar Nemzeti Tanács (MNT), és elfogadta a budapesti központi tanács programját és vezető szerepét. A megalakulást követő konkrét tevékenységéről nincsenek információink. Az őszirózsás forradalom híréről még aznap, táviratban értesült a helyi közigazgatás, délután már csoportosulások jelentek meg a város utcáin, az ország függetlenségét éltetve. Másnap népgyűlésre került sor a város főterén 1000-1500 fő részvételével, Bélteky Lajos helyi református lelkész jelentette be a város csatlakozását a MNT-hoz, majd táviratban üdvözölték a tanácsot alkotó pártokat. A városi tanács, rendőrség, katonaság, minden fontosabb intézmény (vasutasok, postások, stb.) és testület (ipartestület, kereskedők, feministák stb.) bejelentette csatlakozását a helyi MNT-hoz. A városi MNT intéző bizottságának névsorát is felolvasták: elnök Bélteky Lajos, Thurner Albert, Nagy Vince – a későbbi belügyminiszter –a Károlyi Párt, Tanódy Endre, Irányi Kamill a Radikális, Kocsis László, Kramarics Ödön a Szociáldemokrata Párt részéről, Rácz Jenő a vasutasok, Virágh Lajos a postások, Neubauer Elemér az oktató szövetség, Páskuj Imre a kereskedők, Bölönyi László az ipartestület részéről, a katonák részéről pedig Aurel Popp és Boromisza Tibor festőművészek. Az újonnan létrejött tanács intézkedett az élelmiszerraktárak őrzésének megerősítéséről, és alkohol árusítási tilalmat vezetett be.

Egy-két ismertebb nevet leszámítva nincs információnk a városi MNT-ot alkotó politikusok korábbi életpályájáról, ezért nehéz megítélni, hogy miért éppen ők kerültek be, milyen megbeszélések előzhették meg a megalakulást. Szintén nincs információnk a MNT-ot alkotó három párt korábbi tevékenységéről, csak a szociáldemokrata párt működéséről van adat a háború előtti időszakból. Ciubotă szerint az MNT-ot alkotó politikusok többsége korábban is tagja volt a város politikai elitjének, ezzel magyarázza azt is, hogy a városban békés volt a forradalmi időszak. November 7-én alakult meg a megye központjában, Nagykárolyban a megyei MNT, de a vezető szerepet végig a szatmárnémeti szervezet játszotta. November közepéig minden fontosabb településen és járásban megalakultak a helyi szervezetek.

Nagykároly, az akkori vármegye székhelye (forrás: Erdélyi Képeslapok)

Másnap a városi tanács is ülésezett. Vajay Károly polgármester a MNT segítségét kérte a rendfenntartás és közellátás biztosításában, majd a tanács tagjai letették a hűségesküt Bélteky előtt. November 6-án megalakult a nemzetőrség is, ennek élére Aurel Popp százados került. November közepén a Károlyi Párt ülésén az egyik résztvevő bekiabálta, hogy kérjék a polgármester lemondását, aki másnap kérte nyugdíjazását. A lemondás pontos oka nem derült ki, korábban a sajtó sem bírálta a polgármester tevékenységét. Személyében a „régi rend” képviselőjét látták, lemondását a forradalom által elvárt „megújulási” folyamat természetes velejárójának tartották.

Párhuzamosan a román lakosság is szervezkedni kezdett. A központi Román Nemzeti Tanács (RNT) 1918. november 2-án adta ki a felhívást helyi RNT-ok megalakítására. A legnagyobb jelentősége a november 12-én megalakult megyei RNT-nak volt, ez Nagybánya székhellyel működött. Ez vált a megye román lakosságának legfontosabb szervévé. November 13-án a szatmárnémeti polgármesteri hivatal nagytermében alakult meg a városi RNT, élére Ilie Carol Barbul szatmári ügyvédet, tagoknak pedig Iosif Șutai munkást, Iosif Banc, Ioan Doșan, Vasile Roca, Traian Erdélyi, Silviu Pop szatmári lakosokat, valamint Georgiu Pop és Ioan Vosel szatmárzsadányi lakosokat választották meg. A gyűlésen állást foglaltak a nyugalom és béke fenntartása, valamint a többi nemzetiséggel való békés együttélés mellett. Legfontosabb követelésük a korábban a hajdúdorogi görögkatolikus püspökséghez csatolt egyházközségek elszakadása, román többségű településeken román közigazgatás bevezetése, az oktatás államosítása és román nyelvűvé tétele volt. A megyei RNT később áttette székhelyét Szatmárnémetibe, azonban a városban nem volt tömegbázisa, ez is tovább erodálta tevékenységét.

Szatmárnémetiben nem volt tömegbázisa a Román Nemzeti Tanácsnak (forrás: Erdélyi Képeslapok)

A helyi sajtó csak szelektíven számolt be az ország helyzetéről, a történésekről. A hadi és az európai események viszont annál részletesebben, az újság első oldalán kerültek terítékre, így a város lakosai nem kaptak objektív képet az ország valós helyzetéről. Az ún. „román kérdésről” a román lakosság aspirációiról, a román hadsereg előrenyomulásáról rendszeresen tudósítottak. Igyekeztek viszont pozitív kicsengést adni az eseményeknek. Részletesebben beszámoltak Jászi Oszkár aradi tárgyalásairól és a gyulafehérvári nagygyűlés előkészületeiről is. Ha az aradi tárgyalások révén nem is, a gyulafehérvári nagygyűlés előkészületei kapcsán világossá válhatott a város lakosai számára, hogy a román lakosság célja a teljes elszakadás, a Romániához csatolás.

A nagygyűlés után közölték, hogy várhatóan két héten belül a román hadsereg meg fogja szállni az érintett 23 vármegye területét, és átveszi a közigazgatást is.

1918. december 1-je új korszaknak tekinthető a város életében. Erdély többi részével ellentétben nem a Romániához kerülés, hanem a konszolidáció kezdőpontjának tűnt. A forradalmi időszak elmúlt, a közigazgatás fokozatosan helyreállt, a jegyzőket áthelyezték, a város élére kormánybiztost neveztek ki. A MNT tevékenysége egyre jelképesebbé vált, de a közigazgatás tőle függetlenül működött. A gyulafehérvári nagygyűlés határozata ellenére a román hadsereg esetleges bevonulása továbbra is elképzelhetetlennek tűnt: habár a sajtó folyamatosan foglalkozott a kérdéssel, január végére eldőlt, hogy egyelőre nem kerül megszállás alá a város. Ennek ellenére a román kérdés a hétköznapok részévé vált. Ebben az időszakban több fontos látogatás is lezajlott, a legismertebb Károlyi Mihály köztársasági elnök látogatása volt. Ha történt is változás a helyi román elit magatartásában a gyulafehérvári nagygyűlést követően, idővel lehűtötte, hogy elmaradt a román csapatok bevonulása, és a magyar közigazgatás konszolidálni tudta helyzetét. Már 1919 novemberében kísérletet tett a RNT, hogy befolyást szerezzen a közigazgatásban. I. C. Barbul ügyvéd és Romul Marchiș görögkatolikus esperes a RNT nevében felkeresték az alispánt, és közölték, hogy szeretnének befolyást szerezni a közigazgatásban. Azt is kérték, hogy a román többségű járásokba nevezzenek ki a szolgabírók tevékenységét ellenőrző testületeket. Az alispán jogi alap hiányában ezt visszautasította.

A magyar közigazgatás 1918 decembere után megfigyelhető konszolidációjának a Tanácsköztársaság kikiáltása vetett véget. Habár az újság rendszeresen beszámolt a folyamatos kormányválságról és a Károlyi Párt széthullásáról, a március 21-iki események váratlanul érték a város lakosságát. Az orosz hadifogságból hazatérő katonák révén a városban is terjedtek a kommunista eszmék, leginkább a 12. ezred katonái körében. Feltehetően a Szociáldemokrata Pártnak volt a legnagyobb tömegbázisa a városban, azonban a Tanácsköztársaság radikális ideológiája távolt állt a város lakosainak döntő többségétől.

Az Est tudósítása a Tanácsköztársaság kikiáltásáról

A Tanácsköztársaság kikiáltásának napján este 7 órakor összeült a városi munkás- és katonatanács. Egy héttagú Direktórium megválasztásáról döntöttek, a Munkástanács négy, a Katonatanács három tagot delegált. A Direktórium később újabb tagokkal bővült, leváltották tisztségéből Kossaczky László kormánybiztost, s mint városi parancsnok került be a testületbe. A legtöbb névvel már találkozhattunk az MNT és a Néptanács keretében. A legnagyobb változás az 1918. őszi eseményekben kulcsszerepet játszott Bélteky Lajos református lelkész teljes visszavonulása (valószínűbb kiszorítása), ami feltehetően papi hivatásának is szólt. Az 1919 januárjában a helyi szociáldemokrata pártszervezet élére került Jellinek Edét választották meg a Direktórium vezetőjévé. A Direktórium idején Jellinek 10 ezer koronás fizetést utalt ki magának. Másnap táviratban értesítették a megye intézményeit a hatalomátvételről, arra utasítva minden települést, hogy a tanács tagjai közül alakítsák meg a helyi Direktóriumot. Emellett értesítették a szesztilalom bevezetéséről és a gyülekezési jog felfüggesztéséről, a statáriális bíróság bevezetéséről, valamint a Vörös Hadsereg felállításáról. Nagykárolyban megalakult a megyei Direktórium, ennek ellenére végig a szatmárnémeti városi szervezet játszotta a fontosabb szerepet. Sorra alakultak meg a falvakban is a helyi direktóriumok, a szatmári testület utasítása értelmében 8-10 nincstelen parasztból kellett megalakítani.

A városi szervezetben ügyosztályokat hoztak létre, és népbiztosokat (kommiszárokat) neveztek ki minden fontosabb városi és megyei hivatal és intézmény mellé. A városi hivatalok tovább működtek, a lakosság napi ügyeivel továbbra is ezekhez fordult, de minden fontos kérdésben a Direktórium intézkedett. A „megbízható” hivatalnokok állásukban maradhattak, nincs információnk elbocsátásokról. Ennek oka részben a Direktórium működésének rövid ideje, részben az emberhiány lehetett. Április elején megválasztották a Munkástanács tagjait, majd az Országos Tanács szatmárnémeti tagjait, de egy-két kivétellel mindenhol ugyanazok a nevek szerepeltek, akik a helyi Direktóriumban és annak ügyosztályában tevékenykedtek.

MNTNéptanácsNéptanács – közigazgatási bizottságDirektóriumDirektórium ügyosztályai
Bélteky Lajos (KP)Bélteky Lajos (KP)Bélteky Lajos (KP)Jellinek Ede (SZDP)Jellinek Ede  (SZDP)
Thurner Albert (KP)Thurner Albert (KP)Nagy Vince (KP)  Topa János (SZDP)Matolcsy Lajos  (SZDP)
Nagy Vince (KP)Mikó László (KP)Tanódy Endre (RP)  Baumgarten Zsigmond (SZDP)Baumgarten Zsigmond  (SZDP)
Tanódy Endre (RP)Kerekes István (KP)Jellinek Ede (SZDP)  Matolcsy Lajos (SZDP)Csákányovszky Károly (SZDP)
Irányi Kamill (RP)Tanódy Endre (RP)Rácz MiklósVén Zoltán (Katonatanács)  Boromissza Tibor  (Katonatanács)
Kocsis László (SZDP)Hűnek Emil (RP)Thurner Albert (KP)Kürthy Sándor (Katonatanács)Aurel Popp  (Katonatanács)
Kramarics Ödön (SZDP)Matolcsy Lajos (SZDP)Leitner EmilPodolcsák Sándor (Katonatanács) 
Aurel Popp  (Katonatanács)Jellinek Ede (SZDP)  Dénes Viktor  
Boromissza Tibor (Katonatanács)Topa János (SZDP)Aurel Popp (SZDP)  
 Körczer Aladár (SZDP)Csákányovszky Károly (SZDP)  
            A Direktórium vezető tagjainak részvétele a különböző testületekben

A Direktórium időszakában fontos tisztséget betöltő személyek korábban teljesen ismeretlenek voltak, nem tartoztak a város elitjébe sem politikai, sem gazdasági tekintetben. A szociáldemokrata párthoz köthető munkásmozgalomban játszottak szerepet, de ott sem tartoztak a legismertebbek közé. A Direktórium hatalomra kerülésekor azonban a legtöbb figura már úgymond hatalmon belül volt, az 1918 őszén létrejött új hatalmi struktúra részesei voltak, ha nem is meghatározó tagokként. Ha 1918 októberében még ismeretlenek is voltak, 1919 márciusában már nem. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a különböző testületekben ugyanazon nevekkel találkozunk (Csákányovszky K. és Jellinek E.), Aurel Popp és Boromissza Tibor révén pedig a Katonatanácsot is ellenőrzésük alatt tudták tartani. A szatmárnémeti Direktórium egy másik jellegzetessége, hogy minden tag korábban is a Szociáldemokrata Párt tagja volt, s ez nem változott 1919-ben sem. Nincsenek információink kommunista párt megalakulásáról, illetve a két párt egyesüléséről.

Ennek oka, hogy a baloldali ideológia csak egy maroknyi embert tudott megnyerni magának.

Kevés információval rendelkezünk a lakosság reakciójáról. Országos szinten általában a munkások és kispolgárok, az értelmiség egy része támogatta, de a lakosság többségét elriasztotta a nacionalizálás, vagyonelkobzás és egyházellenes intézkedések. Szatmárnémetiben is megtörtént az üzemek, iskolák, sajtó államosítása, lakások rekvirálása, a legtöbb esetben ezeknek azonban kevés gyakorlati következménye volt. A városban leginkább a közellátás megszervezésével és a lakások összeírásával foglalkoztak. Emellett igyekeztek minden eszközzel megszerezni, államosítani a városi elit vagyonát, elsősorban az ékszereket. Áprilisban külön rendeletet is kiadtak, érvelésük szerint ez csak a hadimilliomosokat érintette, és aki nem szolgáltatta be, annál házkutatást tartottak.

A Tanácsköztársaság napjainak egyik érdekes momentuma a Székely Hadosztály és az új hatalmi rendszer viszonya. A rendszer végig bizalmatlan volt a hadosztállyal szemben, ami kölcsönösnek mondható. Ezen képet árnyalja, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltásakor a Székely Nemzeti Tanács a kormány támogatására szólította fel a székely katonákat, érvként elsősorban annak „honvédő” jellegét emelve ki, és hangsúlyozva azt is, hogy a rendszer a munkások érdekeit is védeni fogja. Közismert tény, hogy mindez nagy dilemma elé állította Kratochvill Károly altábornagyot és tiszttársait, ami végül a fegyverletételhez vezetett. Míg a városban állomásozó másik két ezred betagozódott a Vörös Hadseregbe, a Székely Hadosztály megtartotta kvázi önállóságát.

A magyar Vörös Hadsereg katonái (forrás: Fortepan / Erky-Nagy Tibor)

Több terv is felmerült, hogy a Székely Hadosztály egyezséget köt a román hadsereggel a fegyverletétel kérdésében. A szakirodalom (elsősorban Gottfried Barna és Nagy Szabolcs) kutatásai szerint a kapcsolatfelvétel Nagy Vince korábbi belügyminiszter révén történt meg, aki találkozót szervezett D.E. és P.M. szatmári román ügyvédekkel, de ez nem járt eredménnyel. A két ügyvéd Andrei (Endre) Doboși és Mihai Pop lehetett. Nagy Vince visszaemlékezése szerint a találkozóra az ő lakásán került sor, és amiatt maradt el, mert Kratochvill megbeszélte a tervet tiszttársaival, akik leszavazták. Helyi források szerint korábban egy másik találkozóra is sor került ugyancsak Nagy közvetítésével. I. C. Barbul, Andrei Doboși és Silviu Pop ügyvédek átmentek volna a frontvonalon lőszert kérni a hadosztály számára, hogy a Vörös hadsereggel szembeforduljon. A találkozó létrejött, de a fronthoz való kiszálláshoz Kratochvillnak kellett volna biztosítania a gépjárművet. Mivel csak egy szekeret tudott szerezni, az ügyvédek elálltak a közvetítéstől.

A Székely Hadosztály katonái Szatmárnémetiben, 1919. március 2-án (forrás: wikipédia)

A Direktórium helyi megdöntése (ami napok kérdése volt a román hadsereg offenzívája miatt) szintén a Székely Hadosztályhoz kapcsolódik. Az események pontos lefolyásáról több variáns él. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy április 17-én az épp ülésező Direktórium tagjait letartóztatták a helyi nemzetőrök, majd átadták a Székely Hadosztály parancsnokságának. A náluk lévő ékszereket és pénzt Lénárd István korábbi polgármester vette át, a Direktórium tagjait pedig különvonattal Budapestre irányították. 27 nap alatt véget ért a Tanácsköztársaság uralma a városban anélkül, hogy maradandó károkat okozott volna. A város lakossága felszabadulásként élte meg a Direktórium végét. Bélteky Lajos április 18-ra nagygyűlést hívott össze a Református Kollégium udvarára, ahol ismertették a Direktórium bukását, a város vezetését ismét Lénárd volt polgármester és a városi tanács vette át. Minden államosítási rendeletet visszavontak, az elkobzott javakat visszaszolgáltatták, a statáriumot és a szesztilalmat továbbra is érvényben hagyták. Mindez kérész életűnek bizonyult, másnap bevonult a városba a román hadsereg.

A Pesti Napló (mely ekkor a Tanácsköztársaság ellenőrzése alatt állt) propagandisztikus tudósítása a Szatmárnémetiben zajló eseményekről (forrás: Pesti Napló, 1919. április 20.)

A Direktórium aktív résztvevőit sem ekkor, sem a későbbiekben nem vonták felelősségre. Ez alól kivétel Boromisza Tibor, az ő felelősségre vonása annak köszönhető, hogy 1919 tavaszát követően ő is Magyarországra menekült, majd ott is települt le, s nem tért többé vissza a városba. 1920 májusában a Tanácsköztársaság idején játszott politikai tevékenysége miatt Boromisza egy évet a budapesti gyűjtőfogházban töltött. A szűkebb vezetőség Budapestre menekült, később ezek visszatértek, látszólag a város lakossága nem neheztelt rájuk. Jellinek Ede az 1920-as évektől végig a városban élt. A rendőrség meggyőződéses kommunistaként tartotta számon, de megtarthatta munkahelyét s nem kellett hatósági vegzálásoktól tartania. 1944 őszén, a magyar közigazgatás kivonulását követően rövid ideig rendőrfőnöknek nevezték ki. Dénes Sándor, a Szamos napilap főszerkesztője, aki a Direktórium sajtóosztályának volt tagja, el sem hagyta a várost.

A továbbiakban Aurel Popp példáján keresztül illusztráljuk az egykori direktóriumi tagok 1919 utáni sorsát. 1919 áprilisát követően Popp nélkülözések közepette Budapesten élt egy Rákóczi úti hotelben, barátai – elsősorban Márton Ferenc festő – segítségével igyekezett fenntartani magát, miközben felesége és gyerekei továbbra is Szatmárnémetiben éltek. Visszaemlékezésében igyekezett a maga szerepét kicsinyíteni, szerinte ő nem volt tagja a Direktóriumnak, csak vallási ügyekkel foglalkozó politikai megbízott volt, magáról pedig mint „bukott forradalmárról” beszélt. 1919 augusztusában egy rendőri igazoltatás során letartóztatták, majd a gyűjtőfogházba került, ahol már kb. száz baloldali volt begyűjtve. Egy Budapesten élő tisztviselő barátja kezességet vállalt érte, így a rendőri felügyelet fenntartása mellett szabadlábra helyezték. Találkozott az ekkor Budapesten tartózkodó szatmári városi küldöttséggel, akik az általuk elszállított városi vagyon visszaszerzése érdekében tartózkodtak a városban. A küldöttség tagja volt Augustin Ferențiu akkori polgármester és Dariu Pop tanfelügyelő.

Annak ellenére, hogy a Direktórium megdézsmálta a város vagyonát, a küldöttség barátként fogadta Poppot, nyoma sem volt annak, hogy korábban különböző politikai táborokban tevékenykedtek.

A küldöttség tagjai is kezességet vállaltak Poppért, és biztatták, hogy pár hónap elteltével térjen vissza a városba. Popp nem lelkesedett a Romániába való visszatérésért, a román hadsereg bevonulásáról mint a bojárok és kapitalisták győzelméről vélekedett annak ellenére, hogy az „én hadseregem”-ként beszélt róla. Ezzel együtt 1919 szeptemberében a hazatérés mellett döntött. Politikai szereplése ellenére megmaradt kapcsolati tőkéje, Budapesten elvbarátai végig segítették, útlevelet Eugen Goga újságíró révén sikerült szereznie, amiért korábban említett szegénysége ellenére 1500 koronát fizetett. Otthon a román titkosrendőrség, a Siguranța kihallgatta, rendőri felügyelet alá helyezték pár hónapig, és elveszítette korábbi tanári állását is. Állásának elvesztését Alexandru Breban korábbi megyei tanfelügyelőnek tulajdonította, akivel személyes ellentétei voltak. Az 1920-as években a városban kibontakozó sztrájkok révén igyekezett ismét aktivizálódni politikailag, de a rendőrség ismét letartóztatta, majd családja nyomásának engedve felhagyott ezzel. Mivel festészetből nem tudta fenntartani magát, 1924-ben a később nagy sikerű DAC Kerámiagyár egyik alapítója lett. 1945-ben írt visszaemlékezésében természetes folyamatként értékelte a Tanácsköztársaság hatalomra jutását, hitt benne, hogy ők egy „jobb” világot tudnak majd teremteni, emiatt egy „álom bukásaként” élte meg az eseményeket. Magáról mint a város megmentőjéről beszél. Az tény, hogy az általa vezetett nemzetőrség fontos szerepet játszott a nyugalom és vagyonbiztonság megőrzésében, fenntartása azonban nagyon megterhelő volt a városi pénztár számára.

Jelent írás az MTA Trianon100 Lendület Kutatócsoport keretében készült

Categories: Jelenkor, Politika