A 2021-es München (Munich – The Edge of War) című dráma Robert Harris 2017-es azonos című regényének filmes adaptációja, mely az 1938-as müncheni egyezményre koncentrál. A brit-német koprodukció nagy nevekkel, kiváló látványvilággal csábítja a nézőt.
Az elmúlt években amellett, hogy sok olyan alkotás is a mozikba került melyek igyekeznek hitelesen, pátosz nélkül bemutatni a világháborúk, a csataterek borzalmait (említhetjük az 1917-et vagy a Dunkirk-öt), egyre kedveltebbek az olyan epizódokat bemutató filmek is, melyek úgy „mesélnek” a háborúról, hogy nincs bennük vér, harc, fegyverek (például A legsötétebb óra). Christian Schwochow, a Netflixen nem rég debütáló második világháborús témájú München (Munich – The Edge of War) című drámája is ebbe a sorba illeszkedik.
Christian Schwochow filmjét már hónapok óta várta a történelem iránt rajongó közönség abban a reményben, hogy egy újszerű megközelítésből mutatja be a müncheni egyezmény aláírásának előzményeit (és részben következményeit is). A sztárokkal tarkított alkotás inkább lett izgalmas kémfilm, mint fajsúlyos történelmi dráma – bár épp ezért valószínűleg jó eszköz, hogy a nagyközönséggel is megismertesse a második világháború eme viszonylag ritkábban emlegetett, pontosabban ritkábban vászonra vitt szeletét.
A film főhősei Paul von Hartmann (Jannis Niewöhner) és Hugh Legat (George MacKay) diákként, Oxfordban váltak jó barátokká, ám kapcsolatuk idővel megszakadt, hiszen az élet, a sors eltérő irányokba sodorta őket: Hugh a brit miniszterelnök, Neville Chamberlain (Jeremy Irons) titkára lett, míg a titkon Hitler-ellenes Paul a német külügyminisztérium munkatársa lett fordítóként. A két ifjú a müncheni konferencián találkozik újra, melynek kulcskérdése a Szudétavidék helyzete.
A konferencia a diplomácia, a „magas politika” útvesztőibe kalauzol, rámutat, hogy mennyire nem (csak) a harctéren, hanem zárt ajtók mögött, egyezmények és szerződések fölött görnyedve dőlnek el háborúk. Az eseményeket, illetve azok hátterét egy fontos dokumentum teszi még izgalmasabbá, amelyet Hugh el kell jutasson Angliába. Ez a szál kéne a film „akciódús” (és egyúttal fiktív) cselekményszálát adja, amin izgulhat a néző (hiszen a történelmi események amúgy is kimenetelét ismerjük), ám a két ifjú „kalandjai” nem eléggé magukkal ragadóak, a néző nem igazán tud azonosulni se velük. Belső dilemmákat és vívódást kapunk életveszélyes helyzetek helyett, de valahogy ezeket sem érezzük elég súlyosnak.
A film egy rendkívül jó alapanyagot dolgoz fel, izgalmas a témaválasztás, de mégsem sikerül egy „klasszikus” történelmi filmmé válnia, nem elég feszes, nem elég feszült. A két órás játékidő is indokolatlanul sok, bár a filmnek nincsenek unalmas pillanatai.
A negatívumok felsorolása után ki kell hangsúlyozni, hogy a filmnek sok erénye is van, szemrevaló korhangulatot teremt, kiváló a képi világa, illetve néhány frappáns, sokatmondó vagy épp elgondolkodtató szituációt is bemutat. A színészi alakításokra szintén nem panaszkodhatunk, különösen a Chamberlain-t alakító Jeremy Irons-t kell kiemelni, akinek ravasz tekintete néha igazán ellenszenvessé teszi a történelem e leértékelt kormányfőjét (bár a film néhol mintha próbálná az általános megítélésnél pozitívabb színben feltüntetni). De érdemes kiemelni az Ulrich Matthes által megformált Hitlert is, aki egyszerre egy megszállott diktátor, egy intelligens diplomata, különc és veszélyes (érdekes adalék, hogy a színész A bukás című filmben Goebbelst alakította).
A film igyekszik a történelmi események (természetesen nem a háttérben zajló kémjátszma) terén hiteles lenni, egy fordulópontot, a háború egy fontos momentumát kiemelni, ismertté, érhetővé tenni. Célját nagyjából eléri, egy egész jó történelmi filmet látunk, ám sajnos nem elég fajsúlyos és könnyen felejthető az eredmény. A München egy kellemes esti film, jó történelmi lecke, de filmes szakmai szempontból nem egy műremek.