A Netflix tavalyi sikerprodukciója, a Vezércsel című sorozat – melyet mi is megnéztünk, ajánlottunk – újra népszerűvé tette a sakkot. Ezzel a mini-sorozattal szinte egy időben jelent meg a népszerű streaming-szolgáltató kínálatában A leghidegebb játszma című hidegháborús tematikájú film, melynek keretét szintén a sakk adja. Lukasz Kosmicki 2019-es filmje a kubai rakétaválság idején játszódik, s bár története fiktív, igyekszik egy hiteles kontextust felépíteni.
A mondhatni kémtörténet keretét valós események adják, a rendező a történetet az 1962-es kubai rakétaválság időszakába helyezi. A film szerint a 1962-ben sakkvilágbajnokság zajlik, mely nem csak a játékról szól, hátterében az Egyesült Államok és a Szovjetunió konfliktusa válik egyre kiélezettebbé. A film tulajdonképpen az 1972-es sakkvilágbajnokságra utal, amikor kelet és nyugat, a szocializmus és a kapitalizmus csapott össze az akkori világbajnok, a szovjet Borisz Szpasszkij és az amerikai Bobby Fischer mérkőzése által.
A történet főhőse Joshua Mansky professzor (Bill Pullman), egy híres amerikai matematikus, aki a sakkban is nagy sikereket ért el, ám eltávolodott a játéktól, alkoholproblémákkal küzd. Mégis „kap egy esélyt”, az ő kezébe kerül Amerika és a világ sorsa, amikor ki kell állnia az orosz Alexander Gavrylov nagymester (Evgeniy Sidikhin) ellen.
A leghidegebb játszma egy tipikus „amerikai film”, az általa bemutatott „történelem” is, olyan, ahogy valószínűleg az államokbeli iskolákban bemutatják a hidegháborút. A kalandos kémtörténeten túl a történet helyszínét jelentő Varsó, a sakk világbajnokság, a kelet-európai karakterek bemutatása is mondhatni sztereotípikus.
Az amerikai szemszöget – annak ellenére, hogy a film rendezője lengyel származású – a film végén, mintegy nyomatékosításként feltűnő Ronald Reagan idézet is erősíti: „Morális feladatunknak tartjuk, azon dolgozni minden erőnkkel, hogy gyermekeink egy olyan világban nőjenek fel, amiben nem fenyegeti őket a nukleáris háború veszélye.” Az amerikaiak egyértelműen a történet „jó fiúi”, míg a másik oldal kissé díszletszerűre sikeredett. A film a vodkát igencsak szerető szálloda igazgatótól a titkos alagutakon át a hírszerzés speciális felszereléséig minden „szükséges” kelléket felvonultat, ám vajmi keveset látunk a hatvanas évek Lengyelországából, a keleti blokk mindennapjaiból, valóságából.
Tény, hogy a rendező nem ígért történelmi filmet, de azért ha már egy lengyel alkotó a hidegháború korszakához nyúl „elvárnánk”, hogy ne egy sablonos amerikai kémfilmmel szúrja ki a szemünket. A leghidegebb játszma nézhető, akár még élvezhető is, talán még el is gondolkodtat egyszer-kétszer, de a történelem iránt rajongók, illetve a szakmabeliek ne várjanak túl sokat, talán tekintsenek rá egy propagandafilmként – annak egész jó.