„Kemény kézzel kell bánni az ellenséggel, s a végrehajtás miatt nem lehet érzékenykedni. A háború nem emberbaráti intézmény.”[1]
1944. augusztus 23-án Románia kiugrott a háborúból és átállt a szövetségesek oldalára. Ez megnyitotta az utat a szovjet Vörös Hadsereg előtt a Kárpát-medence belső területei felé. Ennek folyományaként Erdély területe két hónapra (augusztus 26. – október 25. között) hadszíntérré vált. A hadműveletek okozta kaotikus helyzetben a szemben álló fegyveres alakulatok (és időnként felfegyverzett civilek) legkevesebb 460 név szerint azonosítható polgári személlyel végeztek. Bár ez a szám eltörpül a más frontszakaszokon végrehajtott tömeggyilkosságok mellett, az 1940 őszi, magyar bevonuláshoz kötődő atrocitásokkal együtt súlyosan terhelőleg hatott a háború utáni román-magyar kapcsolatokra.
A második világháború eléri Erdélyt
Magyarország és Románia már 1941 nyarától részt vett a második világháború harcaiban, német szövetségben, a Szovjetunió ellen harcolva. Bár formailag szövetségesek voltak egymással, egy lappangó konfliktusforrást jelentett köztük az erdélyi kérdés, mely már 1940 nyarán a háború szélére sodorta a két országot. A konfliktus eszakalálódását ekkor a német-olasz döntőbíráskodás akadályozta meg: 1940. augusztus 30-án aláírták az ún. második bécsi döntést, melynek eredményeként Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt a Székelyfölddel, míg Dél-Erdély Romániánál maradt. A döntéssel azonban egyik fél sem volt elégedett. A magyar kormány nagyobb területet szeretett volna visszaszerezni (a határt nagyjából a Maros vonalán húzták volna meg, ezzel jelentős magyar lakossággal nem rendelkező, de gazdaságilag fontos területek is ismét magyar fennhatóság alá kerültek volna), míg Románia a legvégső esetben csak egy szűk határmenti sávról lett volna hajlandó lemondani, Szatmárnémeti, Nagyvárad és Arad környékén. A fennmaradó „magyarkérdést” áttelepítéssel oldották volna meg. Ebben a helyzetben mindkét fél napirenden tartotta az erdélyi kérdést, melyet kezdetben a német háborús érdekek minél teljesebb kiszolgálásával látták megvalósíthatónak.
A magyar bevonulás Észak-Erdélyben szakaszosan történt, 1940. szeptember 5-12. között. Ennek során került sor az első atrocitásokra a helyi román, kisebbrészt zsidó lakosság ellen. A román fél a későbbiekben az áldozatok számát 919 főben állapította meg, név szerint azonban 313 halálos áldozatot lehet beazonosítani, akiknek többsége Szilágy és Kolozs megyék területén vesztette életét. Ebből is kiemelkedik az ippi vérengzés 157, és az ördögkúti 67-93 halálos áldozattal. Ezekkel az atrocitásokkal azonban most egyáltalán nem fogok foglalkozni, ennek oka, hogy ezekre – meglátásom szerint – egy teljesen más kontextusban került sor, mint az 1944 őszi gyilkosságokra.
A második periódus az 1944 szeptember – októberi atrocitásokat takarja. Ennek keretezéséhez fontos kiemelni, hogy 1944. augusztus 26-án a szovjet csapatok átlépték a magyar határt, ezzel párhuzamosan pedig a Magyar Királyi Honvédség, német szövetségben szeptember 5-én hadműveletet indított a Déli-Kárpátok szorosainak lezárására. Így Erdély területe két hónapra hadszíntérré változott. Ebben a háborús légkörben került sor egyrészt a magyar katonák, csendőrök és ritkább esetben civilek atrocitásaira román és zsidó polgári személyek ellen, egyrészt a megszállt dél-erdélyi területeken, másrészt a kiűrítés előtt álló Észak-Erdélyben. Ugyanakkor román önkéntesek (köztük a hirhedt Maniu-gárda), a román hadsereg egyes alakulatai, csendőrök és ritkább esetben civilek követtek el atrocitásokat magyar polgári személyek ellen egyrészt a visszafoglalt Észak-Erdélyben, másrészt azokon a dél-erdélyi területeken, ahonnan a magyar honvédség visszavonult.
Szórványosan előfordult, hogy német katonák is hajtottak végre gyilkosságokat.
Marosludason 13 helyi zsidó személyt végeztek ki. Bár a háború után egyértelműen a magyar honvédeket tették felelőssé ezért a gyilkosságért is, az elérhető források alapján úgy tűnik, hogy itt valójában a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály katonái voltak az elkövetők. A bánsági Billéden egy német SS tiszt román civileket lövetett agyon, azzal a váddal, hogy a szovjetenek kémkedtek. A sors iróniája, hogy a további gyilkosságokat helyi sváb lakosok akadályozták meg, akiket aztán deportáltak a megszálló szovjetek. Minden bizonnyal szovjet katonák is követtek el atrocitásokat Erdély területén a frontátvonulás során, ennek feltárása azonban – forrásadottságok híján – még további kutatásokat igényelne.
Magyar atrocitások románok, zsidók és cigányok ellen
Magyar fegyveresek (katonák, csendőrök és adott esetben civilek) 1944 őszén 13 helyszínen követtek el atrocitásokat románok, zsidók és ritkábban romák ellen. A 13-ból 12 esetben az elkövetők a „hivatalos közeghez” tartoztak, katonák vagy csendőrök voltak. Egyetlen esetben a gyilkosságokat felfegyverzett civilek, ún. nemzeti gárdisták hajtották végre.
A gyilkosságok esetében a legkülönfélébb indítékok jelentkeztek: a tordai csata alatt például a város mellett, a Hărcana nevű határrészen 18 román civilt gyilkoltak le magyar katonák, köztük nőket és gyerekeket is, akik egy vasúti híd alatt kerestek menedéket a bombázás elől. Az elkövetők pontos kiléte homályban maradt a háború után, azonban ebben az esetben nagyon erősen valószínűsíthető, hogy a harcok okozta hisztérikus légkör vezetett az atrocitásokhoz. A Beszterce-Naszód megyei Romolyban az erőszakos rekvirálások ellen tiltakozó helyi falusi gazdákba lőttek magyar honvédek, Várorján szökött román munkaszolgálatosokat és bujtatóikat lőttek le csendőrök, míg például a mezőségi Katonán, a beszterce-naszód megyei Borgóprundon és a Csík megyei Rakottyástelepen[2] az ott állomásozó illetve harcoló katonai és csendőr parancsnokok végeztettek ki helyi román civileket azzal a váddal, hogy a szovjeteknek kémkednek. Egy sajátos eset a mezőségi Kötelend, ahol tábori csendőrök végeztek ki két helyi, magyarellenesség hírében álló román lakost. Az eset sajátosságát az adja, hogy a kivégzést ugyanaz az alakulat hajtotta végre, mely néhány nappal korábban vezető szerepet játszott a nagysármási zsidók legyilkolásában, ráadásul két olyan csendőr, akik korábban a nagysármási kivégző alakulatban is benne voltak.
A kivégzések „módszertanát” illetően megállapítható, hogy:
az esetek többségében nincs jelen a népirtó szándék és ezeket nem a magyar politikai vagy katonai vezetés rendelte el.
Két fő indítékot tudunk ezekben az esetekben meghatározni: 1. A hadműveletek által teremtett hisztérikus légkör. 2. Az egyes katonai parancsnokok elhibázott döntése, melyet szintén a hadműveleti területen uralkodó káoszra lehet visszavezetni. Ez természetesen nem menti fel a gyilkosságok elkövetőit, és az egyéni felelősség mértékét sem csökkenti.
Egy kirívó esetre került sor Köröstarjánon, Nagyváradtól délre, mely egy vegyes román-magyar lakosságú falu. A szovjet-román előretörés miatt 1944. szeptember 29-én a magyar adminisztráció kivonult a térségből. A magyar csendőrség kivonásakor helyi magyar férfiakból ún. nemzeti gárdát hoztak létre rendfenntartásra, melyet egy magyar katonai egység parancsnoka látott el fegyverekkel. A felfegyverzett gárda tagjai Harmathy Sándor parancsnoksága alatt arra használták fel az alig egy napig tartó „törvény nélküli” állapotot, hogy ámokfutásba kezdjenek a faluban. A felfegyverzett falusiak románokat lőttek le, egyes házakba kézigránátokat dobtak, melynek eredményeként 13 helybéli vesztette életét. Az ámokfutásnak a szomszédos Körösgyéres szintén magyar gárdistái vetettek véget Vagaszki Sándor parancsnoksága alatt, akik lefegyverezték Harmathyt és embereit. Ez volt az egyetlen olyan eset ahol az atrocitásokat felfegyverzett magyar polgári személyek hajtották végre, ugyanakkor az is egy fontos motívum, hogy a gyilkosságokat szintén magyarok állították le. Így a köröstajáni eset ékes példája annak, hogy az ilyen esetek értékelésénél mindig az egyéni felelősséget kell vizsgálni a teljes közösség kollektív felelőssége helyett.
Erdély területén egyetlen esetben került sor cigányellenes atrocitásra, Nagyszalontán.
Az itt zajló harcok idején, szeptember 29-én a magyar csapatok ideiglenesen kiürítették a várost, ahová bevonult a Vörös Hadsereg. A bevonuló szovjet katonáknak a helyi cigányzenekar – vesztére – eljátszotta az internacionálét. A magyar honvédség egy ellenlökéssel másnap visszavetette a szovjeteket, és még egy időre birtokba vette a várost. A cigányzenekart helyi magyar lakosok feljelentették, és Tarnaváry Árpád ezredes parancsára a magyar tábori csendőrség 18 személyt agyonlőtt (bár egyes források szerint az áldozatok száma meghaladta a 20 főt). Egyes szem- és fültanúk háború utáni vallomása szerint egy helyi cipész arra próbálta rávenni az intézkedő csendőrparancsnokot, hogy számolják fel a város cigánytelepét legyilkolva a város teljes cigány lakosságát, a csendőrparancsnok azonban ezt a felvetést határozottan elhárította, az ezredestől kapott parancsot nem lépte túl.
A legsúlyosabb eset, melyre a frontátvonulás során sor került, a mezőségi Nagysármáshoz és Pusztakamaráshoz kötődik. Nagysármás a második bécsi döntést követően is Romániánál maradt. Mikor a Magyar Királyi Honvédség 1944. szeptember 5-én megkezdte a Dél-Erdély elleni inváziót, a település és környéke már első nap magyar kézre került. A honvédek nyomán, rendfenntartó célzattal bevonuló zilahi csendőr tanszázad egyik első intézkedésként összegyűjtötte az ott talált 126 zsidó lakost: nőket, öregeket és gyermekeket, akiket egy rögtönzött gettóban helyeztek el.
Arra a kérdésre, hogy mi vezetett a zsidóság összegyűjtéséhez, nem tudunk pontos választ adni: a háború utáni bírósági perekben kihallgatott helyi lakosok és egyes jelenlévő csendőrök azt állították, hogy ismeretlen fegyveres partizánok meggyilkoltak két magyar katonatisztet Marosludason,[3] és a gyanú az antiszemita légkörben természetesen a környékbeli zsidóságra terelődött. Maga Láncz László csendőrszázados is azt állította háború utáni perében, hogy felettesétől, Láday Istvántól (aki egyébként később nyilas belügyi államtitkár lett) kapott parancsot a „kétes elemek” begyüjtésére. Így elképzelhető, hogy a nagysármási zsidók összegyüjtése szintén némiképp a harci helyzet okozta hisztérikus légkörrel magyarázható. Láncz csendőrszázados terve az összegyűjtött zsidókkal eredetileg a Kolozsvárra szállítás volt, ahol tervei szerint átadták volna őket a németeknek.
Csakhogy ez az elképzelés egy páncélos százados, Mátyássy Miklós közbelépésének köszönhetően egy tömeggyilkossággá fajult: Pusztakamarás határában mind a 126 személyt tömegsírokba lőtték. A kivégzés metodikáját tekintve megállapítható, hogy ez nem egy ad-hoc kivégzés volt, precízen megszervezték és végrehajtották, „módszertanát” tekintve pedig jelentős mértékben követte a keleti fronton elkövetett zsidóellenes tömeggyilkosságok mintáját. Ismereteim szerint Mátyássy és katonái közül is többen szolgáltak korábban a keleti fronton, azt azonban eddig nem sikerült bizonyítanom, hogy jelen voltak tömeggyilkosságoknál, bár ez elképzelhető.
Mindemellett meglátásom szerint a nagysármási esetnél jelen van a népirtási szándék is, ugyanis legkésőbb a honvédek beavatkozását követően a cél a helyi zsidóság teljes fizikai megsemmisítése lett.
Bár a csendőrök nem voltak a tömeggyilkosságnak kezdeményezői, meglátásom szerint az ő felelősségüket növeli, hogy egyrészt egy 10-12 fős csendőrkeret végig jelen volt a kivégzésnél, ha az nem is bizonyítható, hogy tevékenyen részt vettek benne, másrészt a tömeggyilkosság után összegyűjtöttek a környéken bujkáló zsidókból egy második, 43 főből álló csoportot is, akikkel vélhetően ugyanezt a műveletet tervezték végrehajtani. Ez a második csoport azonban egy másik magyar tiszt, Újházy Zsigmond alezredes közbelépésének köszönhetően megmenekült.
Román atrocitások magyarok ellen
1944 szeptemberében a szovjet csapatokkal együtt természetesen román fegyveres alakulatok is részt vettek az Erdély területén folytatott harcokban. Egyrészt fontos szerepet játszottak a dél-erdélyi magyar és német hadműveletek visszaverésében, másrészt a szovjetekkel szövetségben megkezdték Észak-Erdély visszafoglalását. Ebben az időszakban, különféle atrocitások során legkevesebb 204 személlyel végeztek, ebből 106-tal dél-erdélyi területeken, és csak a fennmaradó 98 személyt gyilkolták meg a visszahódított Észak-Erdélyben. Itt ki kell emelnünk ugyanakkor, hogy a szovjet csapatok jelenléte több esetben meggátolta az atrocitások eszkalálódását, gyakran előfordult, hogy szovjet katonai parancsnokok akadályoztak meg gyilkosságokat. Azt is meg kell említenünk, hogy 1944 novemberében a szovjetek kitiltották a román közigazgatást Észak-Erdélyből közel négy hónapra, hivatalosan ezt a magyarok ellen elkövetett gyilkosságokkal indokolva, bár a döntésnek megvoltak a maga belpolitikai célzatú okai is (beszédes, hogy azt követően járultak hozzá a román közigazgatás visszatéréséhez, hogy 1945. március 6-án Petru Groza személyében egy kommunista szimpatizáns miniszterelnök került az ország élére).
Itt el kell oszlatnunk még egy közkeletű tévedést: mikor az 1944 őszi magyarellenes atrocitások felmerülnek a közbeszédben, akkor azokat a leginkább az ún. Maniu-gárda számlájára írják, melyet Gavrilă Olteanu, Észak-Erdélyből elmenekült szászrégeni ügyvéd vezetett. A Maniu-gárda tevékenységének felnagyítása a háború után belpolitikai célokat is szolgált: egyrészt Olteanu később egy antikommunista partizáncsoport parancsnoka lett, mely a Haiducii lui Avram Iancu nevet viselte, másrészt, mivel határtalan tiszteletéből fakadóan Iuliu Maniuról nevezte el az általa vezetett alakulatot, ezért kiváló hivatkozási alapot teremtett Iuliu Maniu személyének befeketítésére, melyet a parasztpárti politikus elleni koncepciós perben lelkesen ki is aknázott a katonai bíróság. Ehhez maga Oltanu biztosított municiót, ugyanis egy ízben levelet írt Maniunak, amelyben többek között a gárda tevékenységét is megpróbálta megvédeni. Természetesen felmerül a kérdés, hogy Maniu maga mennyire értett egyet a gárda tevékenységével, az mindenesetre tény, hogy nyilvánosan soha nem határolódott el tőle.
A Maniu-gárda ugyanakkor az atrocitásoknak csak egy töredékét követte el, jobbára a Székelyföldön, mellette más önkéntes zászlóaljak is bevonultak Észak- és Dél-Erdélybe, ezeknek tevékenységét nagyon gyakran helyi román lakosok is támogatták. Az önkéntes zászlóaljak mellett ugyanakkor csendőri és katonai egységek is követtek el gyilkosságokat. A román csendőrök leginkább Kolozs vármegye falvaiban hajtottak végre atrocitásokat, ezekkel pedig leginkább a helyi magyar értelmiséget célozták meg: az áldozatok között voltak falusi jegyzők, református lelkészek vagy adott esetben a református lelkész felesége (Kendilónán például a lelkész elmenekült, ezért az otthon talált feleségét lőtték agyon). Egyetlen esetben román civilek hajtottak végre gyilkosságot: Ördöngösfűzesen agyonvertek egy 71 éves magyar férfit.
A 204 legyilkolt személyből 110-en Bihar megye déli részén vesztették életüket, a Fekete-Körös völgyében.
1944 szeptemberében a 3. magyar hadsereg dél-erdélyi és partiumi offenzívája során többek között Bihar megye déli részére, Belényes környékére is bevonult. A szovjet-román előretörés miatt azonban szeptember végén kénytelenek voltak kiüríteni az elfoglalt területeket is, a szovjet csapatok a szeptember 22-ről 23-ra virradó éjszaka a trianoni magyar határt is átlépték. A visszavonuló magyar csapatok nyomában előretörő Someșeni zászlóalj egyik hadnagya, Teodor Brîndea a Fekete-Körös mentén elhelyezkedő szórványmagyar falvak lakosságán állt bosszút.
Tömeggyilkosságokat hajtott végre Gyantán, Magyarremetén, Kishalmágyon, Tenkén és a kissé északabbra fekvő Mezőbikácson. Az áldozatok egy román és egy magyar cigány kivételével mindannyian magyarok voltak. A két legsúlyosabb kivégzésre Gyantán és Magyarremetén került sor, előbbi faluban 43, a másik faluban 37 személlyel végeztek. Brîndea hadnagyot később, a háború után bíróság elé állítottak, és az eljárás során azt állította, hogy maga a hadtestparancsnok, Leonard Mociulschi tábornok adott parancsot a kivégzésekre, megtorlásként amiért a helyiek támogatták a megszálló magyar hadsereget. A hadnagyot hét év börtönre ítélték, ezt le is töltötte.
A történetnek azonban egy különös fordulatot adott, hogy mikor 1990 után egy rövid dokumentumfilmet forgattak a gyantai és magyarremetei vérengzésről, Brîndea hadnagy özvegye ékes magyarsággal állt ki a férje ártatlansága mellett egy videóüzenetben, ugyanis kiderült a hölgyről, hogy magyar és református (egyébként mindemellett ő sem tagadta a gyilkosságok megtörténtét és férje szerepét, ő is Mociulschi parancsára hivatkozott, mint férje az ellene lefolytatott perben). Emellett pedig azt állította, hogy férje is félig magyar volt, anyai ágon.
Végül pedig megválaszolnám azt a kérdést, hogy a románok által elkövetett atrocitások esetében beszélhetünk-e népirtó szándékról: meglátásom szerint itt sem ez volt a kiváltó ok. Ugyanakkor itt rendszerint szervezett bosszú-akciókról beszélhetünk: vélt vagy valós sérelmeket akartak megtorolni a helyi magyar lakosságon (mint történt ez a dél-bihari falvakban, Szárazajtán, Bánffyhunyadon vagy Egeresen).[4]
Számonkérés
A háború alatt az egyes atrocitások kivizsgálására illetve felelősök esetleges elítélésére már nem kerülhetett sor. Az ilyen eseteket már a háború után vizsgálták ki, ugyanakkor ezekre az eljárásokra már a népköztársaságok kiépülésének szakaszában került sor, így ez a belpolitikai kontextus rányomta bélyegét a felelősségre vonásokra is, úgy Romániában, mint Magyarországon.
Romániában nem csak a románokkal szemben elkövetett, hanem a magyarellenes atrocitások ügyében is hoztak ítéleteket, bár ezek rendszerint elég felemás módon zárultak. Elsőként a Maniu-gárda parancsnokait ítélték el 1945 tavaszán Brassóban, az ottani hadbíróság előtt. A vádlottak túlnyomó többsége csak néhány év börtön kapott, egyedül Gavrilă Olteanut ítélték – távollétében – életfogytiglani börtönbüntetésre. Később elfogták és börtönbe zárták, a nagyenyedi börtönben hunyt el, ugyanakkor az ellene hozott súlyos ítélet sokkal inkább antikommunista tevékenységével magyarázható. 1952-ben is zajlott egy eljárás a szárazajtai tömeggyilkosság ügyében, ebben helyi román és magyar lakosokat is letartóztattak és elítéltek. 1949-ben a craiovai hadbíróság hozott ítéletet azon volt csendőrök ellen, akiket az egeresi vérengzés elkövetésével vádoltak, valamint 1947-ben Teodor Brîndea hadnagyot ítélték mindössze 7 év börtönre 110 személy agyonlövetéséért, amit le is töltött, majd szabadlábra helyezték.
Ezzel párhuzamosan a kolozsvári népbíróság sorra hozott ítéleteket azon magyar katonák és csendőrök, ritkábban helyi lakosok ellen, akiket román-, zsidó- és cigányellenes atrocitásokban való részvétellel vádoltak. A távollévő vádlottakat rendszerint halálra vagy életfogyiglani börtönbüntetésre ítélték. Ritkábban előfordult, hogy jelenlétükben is ítéltek el vádlottakat, így például egyetlen csendőrt a nagysármási tömeggyilkosság ügyében 20 év börtönre ítéltek, valamint egy volt honvédtiszt életfogytiglani börtönbüntetést kapott hét román civil kivégeztetéséért. Az eljárások sajátossága, hogy a kolozsvári népbíróság, bár rendszerint valós bűncselekményeket tárgyalt, propaganda szempontokat is teljesített, ezért nem igazán helyezett nagy hangsúlyt a valós tényfeltárásra. Ez pedig némileg megkérdőjelezi a meghozott ítéleteket: a nagysármási ügy kapcsán például valószínűsíthető, hogy az egyetlen elítélt csendőr a kivégzőgödrök közelében sem járt, míg a gyilkosságnál valóban jelenlévő bajtársai megúszták a felelősségre vonást.
Magyarországon csak szorványosan fordult elő, hogy ítéletet hoztak erdélyi atrocitások ügyében A nagysármási tömeggyilkosság kapcsán például két eljárásra is sor került, az első 1947-1948 között a tömeggyilkossággal összefüggésbe hozott katonák és csendőrök ellen, míg a második 1955-ben a volt zilahi csendőrparancsnok, Láncz László százados ellen. A két eljárásban összesen nyolc halálos ítélet született, ebből ötöt végrehajtottak.
A Román Külügyminisztérium a budapesti román nagykövetségen keresztül több ízben is megpróbált elítélt háborús bűnösöket kikérni a Magyar Államtól, ez azonban a magyar fél hangsúlyos bizalmatlansága miatt csak szorványosan teljesült. Eddigi ismereteim szerint összesen 9 elítéltet szolgáltattak ki Romániának 1945-1949 között, közülük is hat személyt a háború alatti antikommunista nyomozások és kínzások miatt ítéltek el. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy az erdélyi atrocitások elkövetői jórészt megúszták a felelősségre vonást. Egyetlen esetről van tudomásom, amikor egy volt katonatisztet, Fazakas Lajos ezredest letartóztattak a román fél feljelentése alapján hét román polgári személy agyonlövetésének vádjával a Beszterce-Naszód megyei Borgóprundon. Nem ismert, hogy a letartóztatást követte-e bírósági eljárás.
Az atrocitások emlékezete
A háború alatti atrocitások emlékezetét illetően egy sajátos kettőséget figyeltem meg. Egyrészt ezekre rendszerint rátelepedett a hivatalos emlékezetpolitika. 1945 után a román emlékezetpolitika karolta fel a románellenes atrocitások ügyét, mint a magyar „fasizmus” ékes bizonyítékait, egy rövid időre a zsidók ellen elkövetett nagysármási vérengzés is a hivatalos román nemzetpolitika része lett, ugyanakkor ez nagyon hamar „kikopott”. A zsidóság kálváriáját sem a helyi román, sem a helyi magyar közösség nem érezte igazán magáévá. 1990 óta fokozatosan a magyar emlékezetpolitika részévé vált Szárazajta és Csíkszentdomokos, bár sajátos módon a szórványvidéken elkövetett magyarellenes atrocitások már nem igazán épültek be a köztudatba.
Az egyszerű, helyi lakosság szintjén egy kollektív elfojtást, felejtést lehet megfigyelni. Sem az áldozatok, sem az elkövetők közösségei nem feszegetik ezt a kérdést, több esetben legendák telepednek rá ezekre a történetekre. Ugyanakkor az is egy sajátos jelenség, hogy a közösség mintegy kilökte magából azokat az elemeket, akiket helyi szinten felelősnek tekintettek az atrocitásokban játszott szerepükért. Így például Szárazajtán több román lakost is megvádoltak azzal, hogy magyarokat jelentettek fel, és így szerepet játszottak a kivégzésekben felbujtóként.
A háború után ezek a családok fokozatosan elköltöztek a faluból, mikor az 1990-es években egy magyarországi stáb forgatott a faluban Benkő Levente szakértésével, már csak egyetlen olyan személyt találtak, akinek a felmenői szerepet játszottak az eseményekben. Egyben azt is érdemes megemlíteni, hogy Szárazajta, amúgy sem túlságosan számottevő román lakossága a háború után jórészt teljesen felszámolódott, ebből a szempontból hasonló utat jártak be, mint az ördögkúti magyar közösség Szilágy megyében 1945 után.
Nagysármáson, mikor ottani magyar lakosokkal interjúztam, azzal szembesültek, hogy a helyi magyar közösség alapvetően igyekszik hárítani a felelősséget. A helyi legenda szerint a gyilkosságért a magyarságot felelősség nem terheli, azt német katonák hajtották végre. Ugyanakkor az is egy sajátos eleme volt az elbeszéléseknek, mikor azokról a magyar személyekről beszélek, akiket a háború után összefüggésbe hoztak a zsidóellenes akciókban való részvétellel: mint kiderült, ezeket a személyeket helyi szinten ugyanúgy kiközösítették (annak ellenére, hogy a saját közösségükhöz tartoztak), sőt afféle mondai elemekkel is találkoztam: megverte őket az Isten, elborult elmével haltak meg, gyermekeik „banditák lettek”, sosem leltek békére. És ami még fontosabb: leszármazottjaik már nem élnek a településen.
Jegyzetek
[1] Mátyássy Miklós százados állítólagos szavai 1941 áprilisában, a Jugoszlávia elleni invázió idején. Mátyássy később, 1941 júliusában 18 orosz hadifoglyot végeztett ki, majd 1944 szeptemberében Pusztakamarás mellett 126 helyi zsidót – nőket, gyermekeket, időseket – lőttek agyon az ő parancsára. Később, a visszavonulás során Bonchida mellett egy román foglyot is agyonlövetett. 1947-ben Budapesten letartóztatták, háborús bűnösként halálra ítélték, majd 1948. május 26-án felakasztották. Az idézet forrása: Csernavölgyi Antal: Az Aranycsillag rabjai. Magánkiadás, Dombóvár, 1994. 115. o
[2] Ez volt az egyetlen eset, ahol székely katonákat vádoltak meg atrocitással, az 5. székely határőrezredből. A hét román pásztor agyonlövetésével vádolt Zakariás Andort a háború után bíróság elé állították Kolozsváron és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
[3] Bár már azt illetően sem egyeznek meg az álláspontok, hogy egy vagy két tisztről volt szó. A zsidók összegyűjtését végrehajtó Láncz László csendőrszázados, illetve a kivégzést megszervező Mátyássy Miklós páncélos százados egyetlen szóval sem említették ezt a történetet a háború utáni bírósági eljárásban, így nem kizárt, hogy csak egy alap nélküli vádról vagy utólagos legendáról van szó.
[4] Szárazajtán a Maniu-gárda arra hivatkozva gyilkolt le 13 helyi magyar lakost, hogy korábban, a faluhoz közeli harcok idején állítólag meggyilkoltak négy román tisztet. Ezt a vádat azonban a mai napig sem lehetett igazolni. Bánffyhunyadon a helyi ortodox pópa 1940 szeptemberi meggyilkolása miatt álltak bosszút, azonban kiemelendő, hogy a kivégzett 11 helyi magyar lakos közül egyetlen sem vett részt Aurel Munteanu esperes meglincselésében, a tényleges felelősök Magyarországra menekültek. Egeresen egy román lakos meggyilkolása miatt álltak bosszút, 12 helyi magyart és egy német hadifoglyot lőttek le. Kiemelendő ugyanakkor, hogy a magyar áldozatok között olyan munkások voltak, akik korábban fegyverrel a kezükben akadályozták meg, hogy a visszavonuló német katonák felrobbantság a közeli villanyfejlesztő központot.
A címlapkép csak illusztráció. Forrás: Fortepan