A jellegzetes sósfürdők sorában fontos megemlíteni Tordát.[1] Szabad királyi városi ranggal rendelkezett,[2] a Turi-patak és az Aranyos-folyó között fekszik.[3] Kolozsvártól három órányi kocsiútra helyezkedik el egy 1853-as kiadvány szerint, [4] napjainkban gépkocsival viszont ez mindössze félórányi út. Torda-Aranyos vármegyének a központja volt, rendezett tanácsú város a dualizmusban, és átlagban a korban végig 10 ezer lakossal rendelkezett. A város két részre osztódik, Ó- és Új-Torda részekre. Torda nevezetességei között említhető jó bora, kitűnő pogácsája, a Tordai-hasadék, de híres az egészséges jó vize, valamint a disznópecsenyéje. Bányája a sóbányák közt az első helyen említendő, de a jó gyümölcse mellett olcsóságáról és vendégszeretetéről is népszerű volt a város.[5]
Az említett 1853-as leírás szerint a várostól negyed órányira sós tavak találhatóak, amelyek a rómaiak által létrehozott sóaknák voltak egykoron. Ezek idővel felteltek vízzel és így keletkeztek a tavak. Ezeknek száma 10-15 körül volt és 5-9 „bécsi öl” (9–17 m) mélységűek. A tavak vize tiszta, színe zöldes, továbbá szagtalan és íze egyértelműen sós. A víz hőmérséklete 20, 21, 22° C, viszont a nap sütötte iszap hőmérséklete elviselhetetlenül meleg. 1840 körül fürdőszobákat építettek a tavak mellé és már akkor számos vendég látogatta. Található volt „5 férfiak és 6 nők részére szánt szabadúszófürdő, 3 gőzzel melegített, 8 üveges szobákban levő természetes meleg fürdő és 3 szabad ég alatti fürdő. A sóaknák a fürdőtől fél órányira fekszenek, melyek mellett szintén van 3 sós tó, de ezek sósabbak és melegebbek, mint a többi”.[6] Az erdélyrészi sósfürdők egyre ismertebbé váltak a korban. Az 1897-es évfolyamú Magyar Polgár (kolozsvári napilap) szerint a szokottnál is többen látogatták az erdélyi, partiumi és bánsági fürdőket. Ezek a következők: a kifogástalan felszerelésű és kitűnő orvosi vezetés alatt álló marosújvári sósfürdő, a vízaknai fürdő, a szépen felszerelt és nagy áldozattal fenntartott tordai sósfürdő, valamint a kolozsvári, meg a báznai fürdő.[7]
Tordának két fürdőrésze is van, az aknai és a bányai részen, mindkettő kimondottan jó hírnévnek örvendett. A fürdőtelep a város északkeleti része felé, félóra sétával volt megközelíthető. „Amíg csak a szem ellát, simán elterülő kopasz sómező fehérlik. Mint télen át vastag hó borítja a földet, épp úgy az itt elterülő lapályt is ezüst színben pompázó vastag só-lepel vonja be.”[8] Ezt a vizet a város lakói ételek főzéséhez használták és ingyen hozzájuthattak. Az ún. szabad fürdő az aknai részen található, melyet Dörgőnek neveznek. Mellette még van egy másik sósfürdő is, s a kettőnek a vize a legtömörebb, valamint a legerősebb és leghatékonyabb a gyógyító erejüket nézve. Néhány lépésre a sósfürdőtől egy kénes, jódos „gyógyérre”, fürdőtelepre lelhetünk. A víz színe kékes és sárgás, közel hajolva pedig olyan erős szagot áraszt, hogy megszédül az ember tőle. Gyógyító ereje nagyon hatásos makacs meghűlés ellen, köszvényes (reumás) betegség ellen, továbbá jó gyógymód gutaütést szenvedett betegeknek is, de a kiütésekre is igen hatásos. Található a fürdőhelyen, elkülönítve nők és férfiak részére, néhány ún. „fürdő-szobácska”, ezek fából készült helyiségek, de az évnek csak egy bizonyos szakaszában használhatók. Ez az állapot fejlesztésre szorult volna, hisz, ha már ilyen kitűnő gyógyító erejű fürdőről lévén szó, akkor kijárna a vendégeknek, gyógyulni, pihenésre vágyóknak, hogy egész évben rendelkezésükre álljon. Az aknai fürdő az állami kincstár tulajdonában, haszonbér mellett a város kezelése alatt, míg a bányai fürdő a város tulajdonában állt.
A két fürdőnek a helyiek adtak nevet, olyformán, hogy „a napvilágon vágott régi római sóbányák mélyedéseiből felfakadó vizeket bányai fürdőknek, a magyarok bejövetele után megkezdett lefúrásokat, melyek a hegytetőről irányultak alá felé, aknai fürdőknek nevezi a tordai ember”.[9]
A Kolozsvár című napilapban 1892-ben megjelent fürdőleírás szerint Erssek Elek egy barátjával elment fürdeni Aknára és elkezdtek beszélni arról, hogy miként lehetne szebbé tenni a környéket és befásítani a területet. Erssek Ernő királyi közjegyző volt és ettől befolyásos, ezért nem kellett sok időnek eltelnie és miniszteri küldöttség szállott ki Tordára, megvizsgálni a fürdő területét. Bizonyos ürügyek miatt („hol legelnek majd a tehenek?” és mások) minden maradt a régi a fürdő területét illetően. Bányán volt összesen egy ritkán látogatott négy-öt szobás helyiség, Aknán pedig az aknai sótisztek családjainak számára volt egy deszkabódé és pár elkülönített fürdőrész. De mindezek ellenére is nagy fürdőközönsége volt az aknainak, főként nőket vonzott. A gond az volt, hogy rengeteg ember vágyott fürdőzni, csak épp hely nem volt. Ennek okául az akna völgyi, ún. „Jodos”-tóra is építettek négy szobát, de ezek borzalmasak voltak. Idézem: „egy szoptatós kecske sem érezne jól magát, nem hogy a fürdését jól megfizetni köteles keresztényember.” Tulogdi Samu az oda települt bika-telep telepfelügyelője nagy szerepet játszott a fejlődésben, valóságos csodát idézett elő. A hegytetőről a kilátás felért akár egy svájci látképpel is. Samu úgy átalakította a teret, hogy az ember nem ismerné fel, új épületeket emelt, sövénnyel beépített utakat hozott létre, hegyet vágott le, völgyet töltött ki, kövezett utakat hozott létre (ahol évszázadokon át a régi sótisztek falábakon jártak). A városból felvezető nagyon meredek aknai utat úgy levágta, hogy szekérrel is könnyedén lehet közlekedni rajta. Mindehhez a hatalmas beavatkozáshoz Torda városa egy krajcárral sem járult hozza, azt tartják.[10]
A többi fürdőtelepen is építkeztek, a bányai részen szilárd kőépületeket emeltek, vendéglővel, lakosztállyal és étteremmel ellátva. A tordai-sós és kénes-jódos fürdők akár világhírűvé is válhattak volna, ha jól befutnak. Ez idáig, 1887-ig, többnyire a helybeliek részéről volt nagyobb az érdeklődés, a vidékiek és idegenek részéről viszont kevésbé. A tordai fürdő életének fellendítésére igen jól szolgált, hogy közvetlen helyben vasúti-, posta- és távíró állomás is volt. A szép környék számos alternatívát nyújtott az üdülők számára, pl. megcsodálható volt a vadregényes fekvésű tordai hasadék,[11] de a városban található kaszinó is látogatható volt időtöltés végett.[12] De önmagában is olyan szép és változatos vidékről van szó a tordai fürdők közelségében, hogy már lényegében ez is elkápráztathatja a közönséget, nem beszélve még a fürdők gyógyhatásáról.[13] A tordai fürdők az elsőrendű fürdők sorába tornázták fel magukat, mivel állandóan bővülő, nagy befogadóképességűek voltak, rendelkeztek meleg és hidegvízzel, gyógyhatású fürdővel (mely különösen a nőknek szólt), és szórakozási lehetőségekkel is.[14]
1909: a tordai sósfürdő a kolozsváriak kirándulóhelyévé válik (1909)[15]
A fürdőélet nagyon élénk, úri családok is nyaralnak ott, akik a fővárosból érkeznek. Az utasokat omnibusz szállítja minden órában a fürdőre és vissza, melynek útbére 20 krajcárba kerül. A piactól 10 percnyire helyezkedik el a sósfürdő. A gyaloglást kívánó személyek számára is van alternatíva. Rendelkezésükre áll egy rövidebb sétaút a fürdőtelepre, mely virágos mezőkön vezet keresztül. Az utak rendezettek, parkokra hasonlítanak, tölgyesek adnak árnyékot a pihenni vágyónak. A fürdő és a városban levő vendéglő is olcsó, továbbá a levegő tisztasága megkérdőjelezhetetlen. „Különösen a bánya felé a sósvíz párázatába beleszűrődik a mezők ezerféle virágának s az erdők leheletének balzsamos, éltető édes illata.”[16] A városnak igencsak tettre kész polgármestere volt zilahi Sebes Andor személyében, aki a városban villamos világítást vezetett be és sokat aszfaltozott. Kolozsvár és Torda között autóbusszal történő szállítást terveztek, ugyanannyi idő alatt, amennyivel a gyorsvonat is szállítja utasait a tordai állomásról a kolozsvári állomásra, ugyanakkora összegért.[17]
1937: a Bányai-fürdőtelep
A fürdőhöz vezető út a főtérről, tehát autóval öt perc, gyalogosan pedig húsz. Az autóbusz Albert József féle bodega előttről indul, mely pár perc várakozás után nagyon gyorsan megtelik. Kiérve a telepre, élénk élet fogadja a megérkezőket, minden tele van fürdőzőkkel. A telepen van egy fürdő-terasz is, melynek széleit egyfelől erdők szegélyezik, másfelől meg szőlőültetvények. Körbenézve a telepen egy hatalmas szálloda épülete tűnik fel, mely még nincs teljesen befejezve, de láthatóan, nemsokára a vendégeket tárt kapukkal fogja fogadni, valamint újonnan épült villák is feltűnnek még. A kolozsvári családok nagyon jól érzik magukat a fürdőtelepen, egy, akár két hetet is eltöltenek itt és csupa jó véleménnyel vannak a víz gyógyhatásáról és a levegő tisztaságáról. Sőt, sok kolozsvári család annyira megszerette a helyet, hogy parcellát vásároltak itt.[18]
1939: „Torda a füstölgő gyárkéményekkel teletűzdelt iparváros, amely ennek ellenére egyben fürdő és üdülőhely”[19]
A tordaiak szerint Kolozsvártól mindössze 30 kilométernyire „tengerparti levegő” van, ami természetesen úgy értelmezhető, hogy nagyon sós a levegő. Egy 1939-es beszámoló szerint legfőképpen vasárnap nagyon népes a tömeg a tordai sósfürdőn, volt, hogy egy hétvégén 2200 fürdőző is látogatta. Júliusban és augusztusban hosszú gépkocsisorok is fel szoktak gyűlni az oda vezető úton. A tordaiak mellett Kolozsvárnak negyede ott fürdőzik. Egy kolozsvári család „mindennap délben gépkocsin érkezik és egy órai fürdés után visszatér Kolozsvárra. Az egyórás tordai fürdés megéri a másfélórás gépkocsiutat!…” Nem volt szükségük a tordaiaknak lármás híresztelésre, nagyvilági fényűzésre, a környék többi természeti szépségének hírére, hisz a víz gyógyító ereje önmagában meghódította először a kolozsváriakat, majd a szűkebb térség turistáit. El lehet mondani, hogy a tavak népszerűségéhez az időjárás is hozzájárult, hisz jó fekvése miatt még a legveszedelmesebb időjárási szezonban is tűrhető volt Tordán a klíma.[20] Tény, hogy aki egyszer a tordai fürdőben nyaralt, az rajongója lett a helynek, ahová minden nyáron visszavágyott.[21]
A szerző a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia kar hallgatója
Jegyzetek
[1]Erdély, XIII. évf. 1904, 5-6. szám. 86.
[2] Lengyel Dániel: Fürdői-zsebkönyv. Magyar-, Erdély-, Horvát-Tótország, a Szerbvajdaság, s Temesi-bánság, nemkülönben a Határőrvidék. Ásványvizei s fürdő-intézetei ismertetését tárgyalva. Pest, 1853. Emich Gustáv könyvnyomdája. 350.
[3] Bartók László: A tordai sósfürdő. In. Erdély I. évf., 8-9 szám. Kolozsvár 1892. 367.
[4] Lengyel, 350-351.
[5] Bartók, 367.
[6] Lengyel, 351-352.
[7]Magyar polgár, XI. évf. 1897. szeptember 20.
[8] Bartók, 367.
[9]Kolozsvár, I. évf. 1898. július 18.
[10] Uo.
[11] Bartók, 368.
[12] Lengyel, 352.
[13] Bartók, 368.
[14]Keleti Ujság, XV. évf. 1932. június 2.
[15]Ellenzék, XXX. évf. 1909. augusztus 10.
[16] Uo.
[17] Uo.
[18]Ellenzék, LVIII. évf. 1937. augusztus 3.
[19]Keleti Újság, XXII. évf. 1939. augusztus 26.
[20]Ellenzék, LXI. évf. 1940. augusztus 2.
[21]Ellenzék, LVIII. évf. 1937. augusztus 3.
Képek forrása: mandadb.hu | imaginivechi.wordpress.com/