Luka László a romániai magyarság történetének ellentmondásos alakja. A Háromszéken született, nagyszebeni árvaházban felnőtt fiú már 17 évesen önként jelentkezett az Osztrák-Magyar Hadseregbe, 1919-ben pedig a Székely Hadosztály soraiban harcolt a román csapatok ellen. Miután a Székely Hadosztály letette a fegyvert, hazatért, és rövidesen már a Kommunisták Romániai Pártjában küzdött a szocializmus győzelméért. Tevékenységéért több ízben bebörtönözték, majd a második világháború alatt Moszkvában élt és dolgozott, a Komintern mellett. 1944 őszén visszatért Romániába, ahol a Román Kommunista Párt főtitkárhelyetteseként részt vett a kommunista államapparátus kiépítésében: asszisztálva egyben a romániai magyar intézményhálózat elsorvasztásához is. Az általa (is) épített rendszer azonban az ő bukását is okozta: 1954-ben koncepciós perben elítélték és a nagyenyedi börtönben halt meg.
Luka László 1898. június 8-án született a háromszéki Szentkatolnán, bár ő szülőfalujának mindvégig Lemhényt tekintette, ahol családja élt. Szülei szegénysorban élő földművesek voltak. Apja még születése előtt meghalt, anyja képtelen lett volna László felnevelésére, ezért beadta a nagyszebeni Theresianum árvaházba. Az ifjú László itt nevelkedett 16 éves koráig, majd géplakatosként kezdett dolgozni a MÁV-nál.
1915-ben önként belépett az Osztrák-Magyar közös Hadseregbe, amelynek keretében végig harcolta az első világháborút (frontoszolgálatának konkrét körülményeiről sajnos nem sokat tudunk). A háború végén, 1918-ban belépett a Kratochvill Károly által parancsnokolt Székely Hadosztályba, melynek kötelékében harcolt az előretörő román csapatok ellen. A Székely Hadosztály azonban 1919. április 26-án Demecsernél letette a fegyvert. Luka későbbi perében azt állította, hogy ezt követően megpróbált belépni a Magyarországi Szocialista Pártba[1], de jelentkezését visszautasították, így visszatért Brassóba, ahol ismét a CFR műhelyében dolgozott géplakatosként.
Útban a kommunizmus felé
Már 1919-ben tagja lett a CFR szakszervezetének, melynek révén kapcsolatba került a Román Szocialista Párttal, és Imre Aladárral,[2] aki az 1920-as évektől a kommunista mozgalom vezető aktivistájává vált. A Román Szocialista Párt 1921-ben két részre szakadt, ennek eredményeként jött létre a Román Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Romániai Pártja. Luka 1923-ban hivatalosan is a Kommunista Párt tagja lett, majd miután azt 1924-ben a román kormány betiltotta, Luka illegalitásban is folytatta a munkát, még ebben az évben a párt brassói szervezetének titkárává nevezték ki.
Luka Lászlót a román hatóságok 1924-ben letartóztatták és három évet börtönben töltött.
Kiszabadulását követően, 1929-ben részt vett a lupényi bányász sztrájk megszervezésében.[3] Ugyanebben az évben azonban belekeveresett egy párton belüli frakcióharcba, amiért megfosztották minden addig viselt tisztségétől, önkritikára kötelezték, majd „büntetésből” moldvai terepmunkára küldték, Iașiba. Moldvai kiküldetése alatt ismerkedett meg Ana Paukerrel, akivel évtizedekig tartó szoros munkakapcsolatot alakított ki.
1938-ban megkísérelte illegálisan átlépni a román-szovjet határt, de letartóztatták és börtönbe zárták, büntetését a cernăuți börtönben töltötte. Luka szerencséjére azonban Észak-Bukovina és egyben Cernăuți városa 1940 júniusában szovjet megszállás alá került. Luka kiszabadult a börtönből, megkapta a szovjet állampolgárságot, majd az Ukrajnai Legfelsőbb Szovjet tagjává választották. Ebben a tisztségében részt vett 1941. március 26-án egy szovjetellenes tüntetési hullám leverésében az észak-bukovinai Storojinețiben, ahol az ott összegyűlt román tüntetőket „kémeknek és diverzionistáknak” nevezte.
A Barbarossa hadművelet 1941. június 22-i megindultát követően az Ukrán SZSZK teljes területe német megszállás alá került, míg Észak-Bukovinát és Besszarábiát a román csapatok foglalták vissza. Lukát besorozták a Vörös Hadseregbe őrnagyi rangban, azonban nincs arra vonatkozó információnk, hogy a harcokban is részt vett volna. 1941 júniusát követően a Kominternnél kezdett dolgozni, ahol – az ekkor már Moszkvában élő – Ana Paukerrel együtt a Moszkvai Rádió román adásáért volt felelős.
A Rádió román nyelvű adása német- és Antonescu-ellenes propgandát sugárzott. A sztálingrádi csatát követően agitációs munkát végzett a román hadifoglyok között egy önkéntes alakulat létrehozását illetően: ennek eredményeként jött létre 1943 őszén a mintegy tízezer főt számláló „Tudor Vladimirescu” Önkéntes Hadosztály, mely szovjet alárendeltségben vett részt a harcokban a háború végéig. Az 1944. augusztus 23-i román kiugrást és Ion Antonescu eltávolítását követően a szovjet Vörös Hadsereg bevonult Bukarestbe. A Komintern román munkatársai, így Luka és Ana Pauker is 1944 őszén moszkvai utasításra hazatértek, ahol vezető szerepet játszottak a Párt hatalomátvételének lebonyolításában.
Újra Erdély földjén
Mikor Észak-Erdély ismét román fennhatóság alá került, Luka résztvett a Magyar Népi Szövetség[4] vezetőivel és Petru Groza miniszterelnökkel együtt az MNSZ első Kongresszusán Kolozsváron. Luka, felszólalásában kihangsúlyozta, hogy az új Románia nemzetiségi politikáját „a teljes egyenjogúság normái fogják jellemezni.” Groza a következőképpen véleményezte Lukát az eseményen jelenlévő Balogh Edgárnak (aki ekkor az MNSZ alelnöke volt): „Vén kommunista! Nyakas góbé! Szívós demokrata!” Luka a Groza-kormány megalakulását, azaz 1945. március 6-án tagja lett a Román Kommunista Párt titkárságának Gheorghe Gheorghiu-Dej, Ana Pauker és Teohari Georgescu mellett.
Az RKP pártfőtitkárhelyetteseként aktív szerepet játszott a kommunista államapparátus kiépítésében. A ’40-es, ’50-es években a hivatalos propaganda is előszeretettel idézte személyét, mint például a következő szólamban: „Ana, Luca, Teo, Dej/ bagă spaimă în burgheji.” (Ana, Luka, Teo és Dej/ beleverik a félszet a burzsujokba). A párton belül ugyanakkor nem volt különösebben népszerű, erőszakos ember hírében állt, mint azt Toth Imre kommunista aktivista is megfogalmazta:
„a Luka Laci ősrégi székely elvtárs volt. Ő volt Gheorghiu mellett a Párt legfontosabb személyisége. Valami rettenetes tört románsággal beszélte a nemzet nyelvét. Amolyan Niagara-beszédeket szokott mondani, négy-öt, akár hat órát is képes volt megszakítás nélkül dumálni. Össze-vissza fecsegett, és mint a vadállat, ordibált. Félelmetes volt a beszédeit csak hallgatni is. Rettenetesen goromba és erőszakos volt, egy vérengző vadkan. Ő volt az, aki egy ilyen maratoni szónoklat alkalmával Kolozsváron bejelentette a nagy forradalmi változást: „Kollektivizáljuk a mezőgazdaságot!”. Ez állt főcímként óriási betűkkel a pártlap első oldalán. De baj is lett belőle. Valakiket másnap kirúgtak a laptól, talán le is tartóztattak egy kicsit, mert az alcím így hangzott: »Százéves a Kolozsvári Kerékpározó Egyesület«”.
Érdekes megvizsgálni Luka viszonyát a romániai magyarság 1945 utáni érdekképviseleti szervének számító Magyar Népi Szövetséghez. Megállapítható, hogy Luka, az RKP pártfőtitkár-helyetteseként, már a kezdeti időszakban fontos szerepet töltött be az MNSZ szervezésében, illetve felügyeletében. Bányai László, a szervezet későbbi alelnöke egyenesen azt állította egy vele készült interjúban, hogy Luka értesítette Kurkó Gyárfást, az MNSZ későbbi elnökét arról, hogy kiszemelték a pozícióra.
Az MNSZ vezetésében azonban rövidesen konfliktusra került sor a szervezet jövőjét illetően. Egy csoportosulás, élén a szervezet elnökével, Kurkó Gyárfással, az MNSZ-t „népfronti” alapon képzelte el, melyben helyet kaptak volna a „polgári” elemek, sőt a magyar egyházak képviselői is. Ezzel szemben állt egy másik csoportosulás, melynek prominens személyei Bányai László, Czikó Nándor és Lőrinc, illetve Juhász Lajos voltak. Ők az MNSZ-re mint az RKP tömegszervezetére tekintettek, melynek feladata a pártvezetés központi utasításainak kritikátlan véghezvitele lenne. Luka az utóbbi frakciót támogatta, majd a politikai ellenfelek megsemmisítését követően[5] kezdetét vette a „belső” leszámolás is.
Kezdetét veszi a tisztogatás
1947. május 22-én az Igazság pártlapban megjelent Luka László „A romániai magyarság útja” című cikke. Ebben Luka megbélyegezte az MNSZ addigi vezetése által követett népfrontpolitikát, kihangsúlyozva, hogy „a reakciós,” „kispolgári” és más osztályidegen elemek integrálása helytelen és káros, a magyar intézményrendszerben pedig haladéktalanul meg kell kezdeni az „osztályidegen” elemek eltávolítását. Cikkében Luka elismerte, hogy a romániai magyarság az „utóbbi időkben” a „román demokrata erők oldalán harcolt,” fontos szerepet játszva a demokrácia megerősítésében és a „magyarság vezetői, demokratikus erői” állandó harcot folytattak a „magyarkodó gáncsoskodókkal” szemben. Kihangsúlyozta ugyanakkor, hogy „új ügynökök árulják a romániai magyarság sorsát.” Ezt követően felsorolta ezeket az elemeket, majd nemzetközi „kapcsolatrendszerben” helyezte el őket.
Írásának lényeges része azonban, hogy a romániai magyarság „reakciós” elemeit nyílt irredentizmussal is megvádolta, a „magyarországi reakciós körök” oldalán. A pártfőtitkár-helyettes cikkében nyíltan megfogalmazta, hogy az MNSZ önállósága csupán látszat, a szervezet csak és kizárólag az RKP tömegszervezeteként fejtheti ki tevékenységét. Végezetül kijelentette, hogy: „a romániai magyarságnak nincs két útja. Problémáinak feltétlen és végleges megoldásához a román demokrácia oldalán kell haladnia. Nem lehet más szövetségese, mint a proletariátus, a román dolgozó parasztság és a demokratikus értelmiség, melyek együtt haladnak a béke és a népi demokrácia teljes megvalósulásának útján!”
Luka cikkét, mint az „RKP főtitkárhelyettese” írta alá, ezzel is kihangsúlyozva, hogy ez a pártvezetés hivatalos álláspontja. A cikk megjelenését követően rövidesen kezdetét vette az MNSZ-en belüli tisztogatás: az 1947. november 21-23. között, Temesváron megtartott országos kongresszuson Kurkó Gyárfást és támogatóit eltávolították az MNSZ országos vezetőségéből, helyüket a Párt által megbízhatóbbnak ítélt személyek foglalták el.
1949-ben Kurkót letartóztatták és egy koncepciós eljárásban, Márton Áron római-katolikus püspökkel, Lakatos István szociáldemokrata vezetővel és több más prominens erdélyi magyar személlyel együtt elítélték (Kurkó a börtönben megőrült). Az MNSZ „átalakítását” követően kezdetét vette az erdélyi magyar szövetkezeti hálózat felszámolása is.
Elsősorban kommunista volt, és csak másodsorban magyar
Érdekes kérdés, hogy Luka Lászlónak valójában volt-e magyar identitása. Politikai karrierjét Vasile Luca néven futotta be, ezt édesanyja, aki még 1952-ben is élt igencsak nehezményezte: „Jöjjön csak haza, majd megkérdezem, mikor lett ő Vasile, amikor mi Szentkatolnán Lászlónak kereszteltettük. A nagyapja nevét adtuk neki. El tudnád te képzelni, hogy Serényi László nagyapádat valaki Serényi Vaszinak merte volna nevezni?” Luka azzal védekezett, hogy Cernăuțiban, a bebörtönzésekor írták le románosítva a nevét, és szabadulását követően így állították ki hivatalos papírjait, ezért ragadt rajta a Vasile Luca név. Nem jelenthető ki, hogy Luka teljesen megtagadta volna magyar identitását, ugyanakkor ez számára másodlagos volt. Politikai pályafutását vizsgálva azonban megállapítható, hogy volt benne egy sajátos lokálpatriotizmus szülőföldje, Felső-Háromszék iránt (annak ellenére, hogy valójában nem ott nőtt fel).
Sötét felhők gyülekeznek
Luka Lászlót 1947-ben pénzügyminiszterré is kinevezték. Vezető szerepet játszott a mezőgazdaság kollektivizálásának megszervezésében, ugyanakkor egyre élesebb hatalmi konfliktusba került a pártfőtitkári pozíciót betöltő Gheorghiu-Dej-zsel is. Ennek egy állomása volt Lucrețiu Pătrășcanu letartóztatása 1949-ben. Pătrășcanu letartóztatásával Dej célja egy párton belüli tisztogatási hullám beindítása lett volna, a szomszédos Magyarország mintájára,[6] ennek kibontakozását azonban a Luka-Pauker-Georgescu trió akadályozta, attól tartva, hogy Dej pozíciója túlságosan megerősödne velük szemben. A „moszkovita frakció” akadékoskodása azonban nem talált megértő fülekre Moszkvában, ehhez társult Pauker zsidó származása is, amely az 1950-es évek első felétől egyre negatívabb tartalommal párosult Sztálin számára.
Végül Dej, Moszkva jóváhagyásával elérkezettnek látta az időt ellenlábasainak eltávolítására. Luka László letartóztatására az ürügyet az 1952-es pénzreform jelentette, melyet moszkvai utasításra hajtott végre. Ennek kapcsán Lukát „jobboldali elhajlással” és „szándékos szabotázzsal” vádolták meg, elrendelve letartóztatását. A Luka elleni vallatások során egy klasszikus koncepciós pert építettek fel, melynek jellegzetessége volt, hogy teljes addigi életútját negatív színben tüntették fel: vádpontként felmerült ellene részt vétele a Székely Hadosztály harcaiban, megvádolták, hogy a két világháború között a Siguranța besúgója volt, illetve Ana Paukerrel (akit szintén letartóztattak, de nem ítéltek el) már 1944-ben megegyezett abban, hogy „belülről szabotálják a Pártot.”
A Luka elleni eljárás érdekessége, hogy a kihallgatásokat két magyar Securitate tiszt: Butyka Ferenc és Mezei György vezették.
A számtalan vallatás alkalmával előfordult, hogy magyarul beszéltek egymás között. Luka a vallatásai során engedelmes párttagként viselkedett, mindent beismert és sorozatos önkritikát gyakorolt, ezért nem volt szükség ellene fizikai kényszer alkalmazására. Ennek ellenére a bukaresti katonai bíróság egy 1954. október 4-8. között lefolytatott eljárásban halálra ítélte. Ezt az ítéletet azonban a Párt Központi Bizottsága kegyelemből életfogytiglani kényszermunkára módosította.
Luka eltávolítás lehetővé tette Gheorghiu-Dejnek, hogy véghez vigye a tervezett tisztogatást a Párton belül. A belügyminiszter Teohari Georgescut is eltávolították és kizárták a pártból több más pártfunkcionáriussal együtt, valószínűleg az sem véletlen, hogy a Magyar Népi Szövetség 1953-ban hivatalosan „felszámolta magát”, kijelentve, hogy „a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségi egyenjogúság.” 1954-ben Lucrețiu Pătrășcanut és Remus Kofflert titokban kivégezték.
Érdekes adalék, hogy Luka letartóztatásának hírére Lemhényben egy kisebb zendülésre került sor: a pártfőtitkárhelyettes hatalmi éveiben támogatta választott szülőfaluját (példának okáért az ő támogatásával épült meg az egyik lemhényi iskola), ebből kifolyólag Luka személyére alapvetően pozitívan tekintettek.
A bukott kommunista vezetőt a nagyenyedi börtönbe zárták. 1963-ban ítéletét kegyelemből öt évre mérsékelték, ám szabadulását már nem érte meg: 1963. július 23-án elhunyt. Gheorghiu-Dej halálát és Nicolae Ceaușescu hatalomra kerülését követően több más politikai elítélttel együtt rehabilitálták, maradványait pedig „hazaszállították”: a Lemhény és Kézdialmás közötti Szent Mihály-hegyen található temetőben hantolták el.
Jegyzetek
[1] A párt 1919. március 21-én jött létre a Magyarországi Tanácsköztársaság idején, mikor a Kommunisták Magyarországi Pártja és a Magyar Szociáldemokrata Párt ideiglenesen egyesült.
[2] 1898-ban született Bukarestben, Erdélyből kiköltözött szülők gyermekeként. Egy ácsműhely alkalmazottjaként került kapcsolatba a Román Szocialista Párt ifjúsági szárnyával, 1923-tól már a Kommunisták Romániai Pártjának regionális titkára volt, 1928-ban beválasztották a Párt Központi Bizottságába is. 1931-ben kiutasították Romániából, a Szovjetunióhoz tartozó Tiraszpolban telepedett le. A sztálini Nagy Tisztogatás idején letartóztatták, és koncepciós vádak alapján halálra ítélték, 1937-ben végezték ki Tiraspolban.
[3] 1929-ben zsilvölgyi bányászok sztrájkba léptek a mostoha munkakörülmények és az alacsony fizetés ellen tiltakozva. A román csendőrség és hadsereg erőszakos fellépése 68 bányász halálát okozta.
[4] A romániai magyarság érdekvédelmi szerve 1944–1952 között, melyet azonban a kommunista párt tagjai domináltak.
[5] 1947-ben felszámolták a Nemzeti Liberális Pártot és a Nemzeti Parasztpártot, 1947. december 30-án erőszakkal lemondatták Mihály királyt, majd 1948-ban a Román Szociáldemokrata Pártot erőszakkal egyesítették az RKP-val.
[6] Magyarországon ez a Párton belüli tisztogatás Rajk László letartóztatásával vette kezdetét.