„Csak igen kevés képpel törődtünk igazán, hiszen minden időpillanatban újabb képek tízezrei jöttek létre megállíthatatlanul. Ez a történet a szemünk előtt ért véget, a sötétkamrában fotópapírra lenagyított képtárgyak régiségnek számítanak – ha nem is ma, holnap bizonyosan. Ebben az értelemben ma kezdődik a fotómuzeológia, a mi nézőpontunkból kezdjük értékelni igazán a fotográfiát mint költői objektumot, mint történeti forrást, mint egyre távolodó életek, érzések, vágyak, személyességek halványodó emlékét.”
Bán András
Szigetvári Ferenc 1921. augusztus 31-én látta meg a napvilágot Kolozsváron. Édesanyja, született Sütő Nagy Ida vendéglátós család sarja, foglalkozását tekintve könyvelő volt. Édesapja, Szigetvári József a Magyar Színház színészeként indult, azonban egy baleset folytán a kezét amputálni kellett, ezért a színház intendánsaként működött 1933-ban bekövetkezett haláláig.
Szigetvári Ferenc a kolozsvári piarista gimnáziumban érettségizett 1940-ben, ezt követően a kolozsvári orvosi egyetemre iratkozott be. Miután egy szemesztert Budapesten tanult, 1944 októberében besorozták és Németországba vitték, ahol katona-diákként a következő évben abszolvált a Halléba menekült Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Még itt kötöttek házasságot Szabó Piroskával, aki közgazdász hallgatóként került a német városba. Az egyetem elvégzése után Kézdivásárhelyen kaptak állást. Ideköltözésüket követően született meg 1948-ban Réka nevű lányuk. Hogy Kolozsváron, illetve Marosújváron élő szüleikhez közelebb legyenek, előbb Bánffyhunyadra, majd Egeresre, 1951-ben pedig Nagyenyedre költöztek. 1953-ban Enyeden látta meg a napvilágot második gyerekük, Tünde, és ugyanitt szerezte meg Szigetvári Ferenc a szülész-nőgyógyász szakorvosi képesítést is.
Az 1960-as évek eleje nehéz időszak volt a család életében. Jóllehet Szigetvári Ferencet kollégái és betegei egyaránt kiváló szaktudással és emberséges bánásmóddal jellemezték, egyik páciense abortusz közben életét vesztette, melynek folytán nyomozás indult ellene. A vizsgálat eredményeként gondatlanságból elkövetett emberölés miatt nyolc hónap börtönbüntetésre ítélték. Ezzel párhuzamosan házassága is megromlott és válással végződött. 1963-ban Szigetvári Ferenc Naszódon kezdett új életet. Ezt követően nehezebben tudta tartani a kapcsolatot az 1966-tól Marosvásárhelyen orvosnak tanuló Réka és ugyanide férjhez ment Tünde lányával. A családtagok között váltott levelek és a családi együttlétek alkalmával készült felvételek a leszármazottak tulajdonában vannak.
Szigetvári Ferenc Naszódon a városi kórházban teljesített szolgálatot, itt ismerkedett meg a gyerekorvosként dolgozó Brandt Margittal, akivel később összeházasodtak és Bánffyhunyadon telepedtek le. Hunyadon a rendszerváltást követően az RMDSZ helyi vezetőségi tagjaként is szerepet vállalt, a szervezet helyi lapjának, a kéthetente megjelenő Kalotaszeg című kiadványnak kezdetben társszerkesztője, valamint szerzője is volt. Tragikus hirtelenséggel, gombamérgezésben hunyt el 1991. augusztus 20-án. Szüleivel együtt a Házsongárdi temetőben, a Házsongárd Alapítvány által nyilvántartott 88. számú védett sírban nyugszik.
Szigetvári Ferenc, a fényképész
Szigetvári Ferencet széleskörű érdeklődés jellemezte. Szabadidejében űzött tevékenységei közül a fotózást kell mindenekelőtt megemlíteni. Jóllehet nem tanult fényképészetet, mindent elolvasott, amihez a témában hozzáfért, és a fotózáshoz láthatóan érzéke is volt. A fényképezés mellett a régészet és a történelem is szenvedélye volt. Noha alapvetően visszahúzódó életet élt, és keveseket fogadott barátai közé, számos vele kortárs történészt és társadalomkutatót felkeresett. Nagyenyedi korszakában közeli viszonyt ápolt a mentalitástörténetet Erdélyben már az 1960-as és 1970-es években nyugat-európai színvonalon művelő, ekkoriban a nagyenyedi Történeti Múzeum igazgatójaként működő Dankanits Ádámmal. Barátságuk kezdete az Enyed környéki feltárásokhoz kötődik. A múzeum által szervezett ásatásokon Szigetvári Ferenc fotódokumentációt is készítve vett részt.
A történészek közül a „kolozsvári történetírói iskola” tagjaként számontartott Csetri Elekkel került közelebbi kapcsolatba, de felkereste a korszak olyan fontos erdélyi tudósait is, mint Szabó T. Attila és Jakó Zsigmond. A hagyatékban lévő fényképek tanúsítják, hogy a kutatóként és közművelődés-szervezőként is jelentős szerepet vállaló Domokos Pál Péter és Puskás Lajos társaságában 1971-ben moldvai csángók közötti kutatáson vett részt, amelyet a Szekuritáté iratainak tanúsága szerint Puskás Lajos és Kostyák Imre kolozsvári zenetanár oldalán a következő évben is megismételt.
Már Kézdivásárhelyen megvolt IZS 350 motorkerékpárja, később egy Skoda személygépkocsit vásárolt. Ezekkel utazva kereste fel hétvégenként és nyaranta Erdély és Moldva nevezetességeit. Motorkerékpárját útjai alkalmával szükség esetén saját kezűleg javította, szervízműhelyek ugyanis ekkoriban még csak a nagyobb városokban voltak.
Kirándulásai során folyamatosan fotózott. Mindenekelőtt kastélyokat, kúriákat, várakat, templomokat és temetőket dokumentált. Többnyire egyedül járt, de volt úgy, hogy Dankanits Ádám vagy később lányai társaságában utazta be szűkebb vagy tágabb lakóhelyének nevezetességeit.
A második világháború utáni évek beszerzési nehézségei ellenére, Szigetvári Ferenc mindig hangsúlyt helyezett fotótechnikai felszerelésének bővítésére és modernizálására. Már kezdettől fogva kisfilmes, Leica típusú (24 x 36 mm-es képformátumú) gépekkel dolgozott. Ezek a munka közbeni ritkább filmcserét tették lehetővé. 36-42 felvétel fért rá egy filmre, ami utazás közben nagy előnynek számított. Kezdetben háború előtti Kodak Retinával, majd a Zorkij C-vel (Leica-replika) és Kievvel (Contax-replika) dolgozott, ezek már cserélhető objektíves gépek voltak, míg végül sikerült beszereznie vágyai csúcsgépét: egy keletnémet gyártmányú Praktica LLC tükörreflexes félautomatát, a hozzá való 3 objektívvel (normál, nagy látószögű és teleobjektívek). Ezekkel végre gyorsabban és szinte korlátok nélkül dolgozhatott. Filmjeit maga hívta elő, és a képeit is otthon berendezett laboratóriumában nagyította, professzionális szintű munkával. Az archiválásra és a felvételek adatolására szintén gondot fordított.
Egy illegális abortuszok végzésére és pornográf tartalmú könyvek, illetve fényképek birtoklására és terjesztésére vonatkozó feljelentés miatt 1975 decemberében Szigetvári Ferencnél házkutatást rendeltek el. Az autóját és lakását átfésülő három káder terhességmegszakításra alkalmas eszközöket nem talált, ehelyett négy, háború előtti, történelmi témájú kiadványt kobozott el tőle, és elvitt mintegy 300 Szigetvári által készített cédulát és 83 fényképet is.
Az állambiztonsági szervek perspektívájából Szigetvári Ferenc potenciális veszélyt jelentett. 1976-ban nyitottak számára dossziét, és a kutatásra rendelkezésre bocsájtott iratok alapján 1981-ig állt megfigyelés alatt. Fedőnévként számára – szokásos eljárással, a keresztneve kezdőbetűjével azonos iniciáléjú, egyben tevékenységére vonatkozóan is beszédes, mondhatni cinikus – a „Fotograful”, azaz a „Fényképész” nevet választották.
Szigetvári Ferenc nem volt párttag, ami a román kommunista hatalom szempontjából megbízhatóságát eleve kérdésessé tette. A házkutatás és a jelentések alapján róla begyűjtött információk a Szekuritáté embereit megerősítették abban, hogy „nacionalista-irredenta” tevékenységet folytat, hiszen „ellenséges” tartalmú könyveket őrzött, melyeket ki is jegyzetelt. Súlyosbította a helyzetet, hogy Szigetvári olykor óvatlanul tett a hatalom álláspontjával összeegyeztethetetlen kijelentéseket történelmi emlékekre és helyszínekre vonatkozóan. A moldvai csángók kutatásában való részvétele és Puskás Lajossal, illetve kiemelkedő magyar értelmiségiekkel ápolt kapcsolatai ugyancsak „nacionalista, soviniszta és irredenta” megítélésben részesültek. A címkék nem meglepőek, ha tekintetben vesszük, hogy a román állam legfőbb célja ekkoriban a társadalom feletti totális ellenőrzés kiépítése és a nemzeti kisebbségek asszimilálása volt.
Szigetvári Ferencnek a tőle elkobzott tárgyak visszaszerzése érdekében tett lépései, kapcsolatainak mozgósításával, több kellemetlen kihallgatással és vallatással, de csak részleges eredménnyel jártak. Megfigyelői attól tartottak, hogy az erdélyi magyarok épített örökségére vonatkozó, több évtizedes munkával felgyűjtött és rendszerezett adatokat feldolgozva közzé szeretné tenni, ezáltal indirekt módon is cáfolva például a románok erdélyi, korábbi történeti jelenlétére vonatkozó hivatalos álláspontot. Szigetvárinak mindenekelőtt arról kellett meggyőznie vallatóit, hogy céduláit és felvételeit saját maga számára, tágabb lakóhelye megismerése érdekében készítette, és esze ágában sincs klasszikus értelemben vett kutatómunkát végezni, netán ennek eredményeit publikálni. Noha a személyével szembeni bizalmatlanságot nem sikerült eloszlatnia, kitartó igyekezettel elérte, hogy – a tőle elvitt könyvek aktuális pártkurzussal össze nem egyeztethető voltának deklarálásáért cserébe – jegyzeteit és felvételeit visszaszolgáltatták. A vissza nem adott könyvek közül Szigetvári Orbán Balázs A Székelyföld leírása… 4. kötetét sajnálta leginkább, ez ugyanis útjainak megtervezése és felvételeinek utólagos adatolása során korábban óriási segítségére volt.
Szigetvári Ferenc hagyatéka
A Székely Nemzeti Múzeumba került Szigetvári Ferenc-hagyaték párszáz nagyításból, mintegy 6 000 negatívból, illetve Erdély és Moldva történelmi emlékeire, épített örökségére vonatkozó, települések és régiók szerint csoportosított, egy irattartónyi szakirodalom alapján készített cédulákból áll. A cédulák némelyike Szigetvári Ferenc szóban forgó helyszínen készített felvételeit listázza. A fotók többsége jellemzően azokat a térségeket öleli fel, amelyekhez életének egyes szakaszai kötődnek, időben pedig az 1951 és 1991 közötti négy évtizedet fogják át.
Szigetvári Ferenc még életében Csetri Elekre bízta gyűjteményét, aki évekig őrizte azt. Csetri, miután belátta, hogy már nem fogja tudni feldolgozni, unokaöccse, a székelyföldi művészettörténész Jánó Mihály rendelkezésére bocsájtotta. A szélesebb nyilvánosság érdekeit szem előtt tartva, a hagyaték Jánó Mihály révén került a Székely Nemzeti Múzeum tulajdonába. A Szigetvári Ferenc által csomagolt és adatolt negatívok digitalizálása és savmentes papírba való csomagolása Szőcsné Gazda Enikő és jómagam munkája, 2021 nyarán fejeződött be. Az azonosításban Szigetvári Ferencnek az eredeti csomagolásra írt jegyzetei és a nagyításokon, cédulákon szereplő feliratai voltak irányadóak, de készségesen segítettek a leszármazottak és azok hozzátartozói is. Jelenleg a fotóhagyaték egy része kis felbontásban a múzeum honlapján is elérhető. Hosszabb távú célunk, hogy az intézmény fotógyűjteménye – ennek részeként a Szigetvári-hagyaték is – a múzeum megújult honlapján, nyomdai minőségben és kétirányú kommunikációt biztosító felületen, bárki számára akadálytalanul hozzáférhető legyen.
A katalógus a gyűjtemény szélesebb körű megismertetésének céljából született. Általa, reményeim szerint, a szakemberek mellett olyan érdeklődők is tudomást szereznek majd létezéséről, akik közgyűjteményekben vagy internetes adattárakban kevésbé járatosok. A válogatás során az esztétikai szempontok érvényesítése mellett tematikai reprezentativitásra törekedtem. A sérült vagy kevésbé sikerült felvételek nem kerültek be a katalógusba, jóllehet ezek kontextustól függően dokumentációs, sőt, gondoljunk a Hórusz Archívumra, esztétikai értelemben is értékesek lehetnek. Azok a felvételek is kimaradtak a kötetből, amelyeknek a metaadatait egyelőre nem sikerült megnyugtatóan tisztázni. A válogatás során törekedtem a területi és időbeli reprezentativitásra is odafigyelni. Ezzel együtt kétségtelen, hogy a gyűjtemény legizgalmasabb részét a korai felvételek képezik – már csak az 1965 előtti, a Gheorghiu-Dej-korszakból ránk maradt képi emlékek töredékessége miatt is –, így az ebben az időszakban keletkezett képek túlsúlyba kerültek a katalógusban. A fotók sorrendje részben tematikus, részben pedig időrendi.
Ahol a beválogatott felvétel nagyítása is rendelkezésre állt, többnyire a papírkép szkennelt változatát használtam, de túlnyomóan közvetlenül a fotónegatívokat. Az analóg fényképezés folyamatában viszont a negatívok csak nyersanyagok, hiszen az előhívás során még viszonylag széles mozgástér nyílik a fotó végleges formájának kialakítására.
Ha tematikusan csoportosítjuk a hagyatékot, akkor a két legterjedelmesebb egységet az épületábrázolások és a privát felvételek képezik. Ezek, jóllehet akár egyazon filmen belül is keverednek, a szerzői szándék tekintetében élesen elkülöníthetők egymástól. Míg Szigetvárit az első esetben az intellektuális kíváncsiság és dokumentációs szándék motiválta, s az ilyen fényképeit eredendően egy szélesebb nyilvánosságnak szánta, addig a családi körben készített fotók szűk körű használatra, a jelentősebb események vagy a mindennapok idilljének emlékezetben tartása végett keletkeztek. Szigetvári Ferenc ugyanis nem csupán az ünnepnapokat rögzítette beállított fotók révén, hanem igényét érezte annak, hogy az élet prózai vetületeit is megörökítse.
Noha a hagyaték darabjai közül esztétikai értelemben kiemelkednek a portrék, s ezek közül is kimagaslók a gyerekábrázolások, Szigetvári Ferenc egészen biztos, hogy az épített örökségről készített felvételeit tartotta volna hagyatéka közgyűjteményben való megőrzésre érdemes darabjainak. A családi fényképek keletkezése óta eltelt évtizedek, vagyis az általuk megörökített időszak „történelmi ködbe” való beleveszése és a társadalomtudományok berkeiben lezajlott folyamatok azonban a privát fotók értékét és hasznosíthatósági körét is jelentősen megnövelték. Az emlékképeknek ugyanis helyük van a nyilvános szférában, mivel egyrészt informatívak Szigetvári Ferenc életére vonatkozóan, másrészt pedig kiváló rálátást nyújtanak keletkezésük korszakának mindennapjaira: az élet azon szegmenseire, melyek aktuálisan köztudomásúak lévén, az írott forrásokból, de akár a múzeumok tárgygyűjtési köréből is kimaradtak/kimaradnak. Emellett a fotók segítenek emlékezni vagy esztétikailag és érzelmileg közelebb hozni a múltat a közvetlen tapasztalat révén azt nem ismerők számára is.
Míg a 19. században történelmi szereplők alatt a mindenkori elitet, történelmen pedig az államok politikai létét meghatározó eseményeket és az állami intézmények történetét értették, addig napjainkra a mindennap ismétlődő tevékenységek és ezek szereplői, tárgyi világa, életgyakorlata és mentális univerzuma is bekerült a társadalomtudományok látókörébe. A mikrotörténet felértékelődésével az önreprezentációs, egyes szám első személyű beszédmódok fokozott figyelemben részesülnek. A személyes jellegű dokumentumok a 20. század második felére vonatkozóan azért kiemelkedőek, mert miközben a „nagy történelem” és diszkurzív tere folyamatosan alakítható volt az ideológiai koncepciók mentén, a privát történelem inkább ellenállt ennek. Sokrétűségük és sokszínűségük által tehát a „nagy történelmet” ellenpontozzák.
Az ego-dokumentumok mellett vagy azok társaságában – túl a megszokott illusztrációs funkcióján – a privát fotó is a kutatások forrásává vált. A mindennapok eseményeit dokumentáló felvételeket nézve többdimenzióssá válik az a múltlátás, amely a politikatörténet-írás napjainkban is érvényesülő túlsúlya miatt olykor igen szűkre szabott maradna. Az 1956-os forradalmi évre vonatkozó tudásunk például önfeledt strandolás, biciklizés vagy zongorázás képével gazdagodik. Az úgynevezett „globális Kodak-kultúra révén” a privát fotókból kiolvasható kis történetek érvényességi köre ugyanakkor túlmutat önmagán. A lehetséges végtelen variációk ellenére, a „Polaroid emberek” ugyanis meghökkentően hasonlóan készítenek és készítettek felvételeket a jelentős vagy megörökítésre érdemesnek tartott pillanatokról. A privát fotók által feltáruló mikrotörténetek az említettek okán tágabb vonatkozásban is érvényes következtetések levonására adnak lehetőséget.
A családi fényképek információértékét növeli, hogy míg az írott dokumentumok rigorózus forráskritikát igényelnek, a privát fényképek hitelességéhez kevesebb kétség fér. Ezek ugyanis jellemzően szűk körű felhasználásra készültek, azzal a céllal, hogy a lehető leghitelesebb módon örökítsék meg azt, ami volt. Témájuk annyira banális, hogy nincs okunk olyasmit feltételezni, hogy amit a képen látunk, az nem volna hiteles mása az egykori valóságnak. Más kérdés persze, hogy „a kép nem mond többet minden szónál”, ugyanis egyáltalán nem beszél. Éppen ezért kell megszólaltatni, s ehhez narrációra, írott vagy orális forrásokra van szükség.
Szigetvári Ferenc fényképezőgépével szisztematikusan bejárta és dokumentálta Erdély épített örökségének maradványait. Moldvába is több alkalommal átment, ahol a kolostorok mellett a csángó falvak lakóit is sikerült lencsevégre kapnia. A fotózási szenvedélyét, történelem iránti szeretetét és természetjárás iránti vonzalmát ötvöző műemlékfotózás „produktumait” a művészettörténeti kutatás szempontjából látta elsősorban hasznosíthatónak. Barátja, Huszár Sándor lapjában, A Hét egyik rovatában hangot adott annak a meggyőződésének, mely szerint – tekintettel arra, hogy országszerte több tucat, esetleg több száz, „műemlékbarát fotóamatőr” készít fényképeket –, igen hasznos lenne, ha ezek tevékenységét valamilyen szakmai irányítás alá vonnák és a kutatás szolgálatába állítanák. A cikk megjelenésekor, 1967-ben saját elmondása szerint ebbéli tevékenysége két évtizedes múltra tekintett vissza, és gyűjteménye több száz felvételből állt. Úgy ítélte meg, hogy ezek egy része a „művészettörténészek számára ugyancsak hasznos, és egyes esetekben egyedülálló felvilágosítással szolgálhat”. Pozitív példaként hivatkozott arra, hogy Virgil Vătășianu kolozsvári művészettörténész professzor egyik munkáját fényképeinek felhasználásával készítette el. Szigetvárit cikkének megírásában a korabeli kiadványok illusztrációs anyagának alulreprezentáltsága is vezérelhette, ami – mint írásából kiderül – elsősorban nem a fotódokumentáció hiányából, hanem sokkal inkább az ez iránt mutatkozó érdektelenségből és a kutatók, illetve amatőr fotósok közötti párbeszéd egyirányúságából eredt. Szigetvári fotóinak tudományos célból való hasznosítására egyébként Vătășianu példáján túl is volt eset. Képeit időszakos kiadványokban több alkalommal közölték tudományos vagy ismeretterjesztő szövegek illusztrációjaként, de néhány felvétele a nagyenyedi Történeti Múzeumban is kiállításra került.
A Hétben megjelent írása, de a megfigyelési iratok között lévő kihallgatási jegyzőkönyvek is azt jelzik, hogy az amatőr történészek többségéhez hasonlóan ő is szenvedélyes gyűjtő volt, de a dokumentáció szintetikus feldolgozását magánál avatottabb szakemberekre bízta volna. Erre utal az a gesztusa is, mellyel céduláit és fényképeit ereje teljében Csetri Elekre bízta. Hogy esetenként mégis felébredt benne a szintetizálás iránti vágy, azt mindenekelőtt a rendszerváltást követően Bánffyhunyadon létrejött Kalotaszeg című lapban megjelent, művészettörténeti témájú írásai jelzik. Tanulmányai a magyarvalkói, a nádasdaróci és az egeresi református templomról, illetve az egeresi kastély főbejáratáról nyújtanak saját fotókkal illusztrált és történelmileg jól dokumentált leírást a lap olvasóinak.
Napjainkban Szigetvári Ferenc dokumentációs gyűjteményének művészettörténeti, építészeti jelentősége a fotók révén megörökített épületek romlása és/vagy többszörös átalakítása miatt a korábbinál is nagyobb. Hogy igény is van rá, azt jól jelzi, hogy a Székely Nemzeti Múzeum fotótékájának birtokában lévő több mint 40 000 digitalizált és összesen nagyjából 150 000 felvételt tartalmazó gyűjtemény első számú hasznosítói éppen a művészettörténészek, restaurátorok és építészek köréből kerülnek ki, akik az épületek rendbehozatala előtt építészettörténeti kutatásokat végeznek, s ehhez a fotó elengedhetetlen forrás.
A Székely Nemzeti Múzeum kiadványaként megjelenő album létrehozásában Péter Alpár grafikusként, Szőcs Imre fordítóként, Mélász-Szigetvári Réka és Mélász-Szigetvári Ottó adatokat szolgáltatva, Szőcsné Gazda Enikő a szöveget lektorálva, Szabó Enikő pedig korrektorként működött közre. A kiadvány a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával készült. Digitális formában a katalógus elérhető a Székely Nemzeti Múzeum honlapján, illetve megvásárolható az intézmény könyvesboltjába.
Címlapkép: Szigetvári Ferenc családja körében (bal szélen) 1987.
