Földra (román nevén Feldru) egy – 1890-ben összeírt 2111 lakosával nem is annyira kicsi – község volt Beszterce-Naszód vármegye óradnai járásában,[1] a Nagy-Szamos egyik kanyarulatában. Színromán település, mely ekkor még elenyésző számú német kisebbséggel rendelkezett.[2] Felekezeti összetételére nézve ezidőtájt román lakosai számánál eggyel kevesebb görög katolikus lakta, az ortodox híveket pedig egyetlen fő képviselte.[3]
E népes görög katolikus gyülekezet 1890. november 16-án[4], vasárnap lelkész-beiktatásra készült, miután jóval korábban elhunyt a falu papja, Muresián János.[5] Azonban a lakosság két táborra szakadt, mivel különböző lelkészeket kívántak a parókiájukon látni. Az egyik párt Rotáriu Onisziu-t[6] támogatta – aki végül meg is kapta a püspöki kinevezést –, a másik a néhai pap fiát szerette volna lelkészének. Ez utóbbiak igyekeztek megakadályozni Onisziu beiktatását. A rend helyreállítása végett csendőrök érkeztek a faluba, akikre a felbőszült tömeg rátámadt. A csendőrök kénytelenek voltak sortüzet leadni, mely több halálos áldozatot követelt.
Egyetlen kivételtől, a Budapesti Hírlaptól eltekintve, mely tudósítót küldött a helyszínre, az újságok szerkesztőségei csupán táviratokból, esetleg sürgönyökből tájékozódtak a történtekről. (Úgy tűnik, az az újságíró, aki a sok időt felemésztő postaközlekedéssel[7] magyarázta ezt, nem túlzott: a Földrához legközelebbi posta Naszódon volt,[8] mely légvonalban is tizennégy kilométerre fekszik tőle.) Az esetről összesen hét cikk számol be, melyek java a rákövetkező hét első felében jelent meg. Közülük a legkorábbi a kolozsvári Magyar Polgáré, aminek már a november tizenhetedikei számába belekerült az eseményről szóló tudósítás. E hírnek[9] az a furcsasága, hogy címében hat, szövegében öt halottról tesz említést. De az sem elhanyagolható, hogy azt állítja, a beiktatás közben tört ki a zavargás, ezért aztán táviratban csendőröket hívtak ki – Kolozsvárról.
A másnapi újságok egyike[10] viszont azt írja, Naszódról rendelték őket a faluba. Az ellentmondások sora ezzel még nem ért véget. Eltérést fedezhetünk fel a hírek között abban a kérdésben is, hogy melyik volt előbb: a zavargás, vagy a csendőrség kiérkezése? A kolozsvári Magyar Polgárban ez ügyben megjelent legelső cikk,[11] illetve az egyik első fővárosi beszámoló[12] amellett foglal állást, hogy a verekedésekkel tarkított forrongáshoz hívták a csendőröket, az ugyanazon a napon megjelent másik fővárosi[13] azonban a csendőrök kiérkezése utánra helyezi a zavargás kitörését. Következő[14] számában már a Magyar Polgár is – egy tudósítója táviratára hivatkozva – azt állítja, a naszódi román vikárius a beiktatás napjára előre a helyszínre kérte a csendőröket, amikor még nyilván nem tudhatta, hogy az elégedetlenség erőszakba fog átcsapni. Különböző újságokban mást-mást olvashatunk arról is, hogy miben nyilvánult meg a falubeliek tiltakozása. Két cikkben[15] is megjelenik az az elem, hogy egyszerűen nem engedték be a templomba az új lelkészt és a beiktató bizottságot, ugyanis elállták az ajtót. Emellett azonban felmerül egy teátrálisabb megoldás, miszerint a templomban összegyűltek kivonultak onnét, amikor az általuk nem kívánt lelkész, Rotáriu Onisziu belépett.[16]
Joggal tehetnénk fel a kérdést, miért volt erre szükség. Miért tettek úgy, mintha nem számítottak volna Rotáriu felbukkanására? A tudósítás azt a választ kínálja, hogy a beiktatás időpontját eredetileg későbbre tűzték ki, és nem mindenki értesült a faluban az előrébb hozataláról. Ily módon lehettek a templomban, akik valóban nem számítottak rá, hogy Rotáriu megjelenik és megkezdi beiktatási szertartását. Viszont az is tény, hogy az időpont áthelyezése, s ezáltal a falubeliek némelyike által nem sejtett beiktatás csak itt jelenik meg. De mivel mind közül kizárólag ez a cikk alapul kiküldött tudósító beszámolóján, semmi esetre sem szabad rögvest elvetnünk az esemény megtörténtének lehetőségét. Ha a faluban uralkodó hangulatot vizsgáljuk, egyöntetűbb képet kapunk.
Az esetet követő héten megjelentek közül mindazon cikkek, melyek kitérnek erre, lecsillapodásról, a zavargás végéről számolnak be. Csupán a rákövetkező héten érkezett ettől eltérő híradás. Ez viszont gyökeresen ellentmondó, ugyanis arról tájékoztat, hogy forrong a falu népe, a katonaságot is kivezényelték.[17] Amennyiben az eset sajtóját tekintjük át, úgy fogjuk találni, a Budapesti Hírlap november tizenkilencedikei száma kilóg a sorból. Azontúl, hogy táviratok helyett a tudósítója beszámolójára alapoz, a jelentősége abban áll, hogy nevesít. Megnevezi Cionteriu/Cuintereiu Gergely segédlelkészt, aki az elhunyt papot helyettesítette az utódja hivatalba lépéséig, Rotáriu Onisziu kinevezett lelkészt, Maiszil naszódi vikáriust, aki sokat tett a beiktatás létrejöttéért, Szabó János szamosújvári püspököt, akin múlott az új pap személye, illetőleg Fodor csendőrőrmestert. Ám arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ebben a cikkben a falu asszonyait vádolják meg a tömeg fanatizálásával, továbbá itt merül fel elsőként a vaktöltények kérdése.
Amikor eldördültek az első lövések, a tömeg először azt hitte, vaktöltényeket sütöttek el – ez közös vonása a földrainak a csaknem két évtizeddel későbbi esettel. Az 1907-es csernovai tragédia ugyan egy templomszentelésből bontakozott ki, mégis, nem egy szempontból hasonlít a földraira. Kezdjük mindjárt azzal, hogy Csernova sajtójában egy állapotos asszony halála a tömeg fanatizmusának jeleként szerepel.[18] Ettől igazán nem esnek távol a földrai, fanatizálóként beállított nők. A település két táborra szakadása is tisztán érzékelhető Csernova kapcsán. Miként Földrán, úgy a felvidéki esetben is voltak olyan falubeliek, akik elégedettségük okán nem vettek részt a lázongásban.[19] Ám akár az érintettek között is vonhatunk párhuzamot. Példának okáért Párvy Sándor szepesi püspök Maiszil naszódi vikáriusnak feleltethető meg. Mindketten végigvitték (a templom felszentelésére, illetőleg az új pap beiktatására vonatkozó) akaratukat, mit sem törődve a falusiak véleményével.
Ugyanakkor különbségeket sem nehéz felfedeznünk a két eset közt. A Csernovára kivonuló csendőrök a tüntető helyiek szemében az ellenszenves magyar államot személyesítették meg,[20] míg a földraiak azt harsogták, nincs semmiféle ellenérzésük az egyenruhásokkal szemben.[21] Noha önmagában sem a Csernován, sem a Földrán történteknek nem volt etnikai színezete, a kor, amiben megestek, tagadhatatlanul terhes volt a nemzetiségi konfliktusoktól. Igaz, a csernovai tragédia egy, a kisebbségek számára jóval feszültebb időszakban következett be. 1907-re már érvénybe lépett a nemzetiségeket sértő Lex Apponyi, valamint a vasúti szolgálati rendtartást szabályozó törvénycikk.[22] 1890-ben még nem volt ennyire kiélezett a helyzet, bár az 1868-ban hirdetett, a magyartól eltérő nyelvek és kultúrák iránti tolerancia egyre kevésbé érvényesült. A magyar nyelvű oktatás kiszélesítésén keresztül az ország homogenizációjára törekedtek kulturális tekintetben. 1879-ben a magyartól különböző tannyelvű elemi iskolákban még csak idegen nyelvként vezették be a magyart, négy évvel később azonban már „rendes tantárgyként” kellett tanítani a magyar nyelvet és irodalmat, a középiskolákban is.[23] Ez utóbbi kettő törvénycikk életbe lépése fogta közre a földrai mészárlást.
A Földrát megelőző években a nemzetiségek iskoláinak száma egyre csökkent, igaz, közülük a románoké a leglassabban, ami részben a román állam létrejöttének volt köszönhető.[24] A magyarországi hatóságok sejtelme szerint többek között a Tribuna is részesülhetett romániai támogatásban.[25] E lap a földrai zavargás kapcsán sem maradt néma; vezércikkei egyikében a kivonult csendőröket vádolta meg azzal, hogy a románság elleni gyűlöletükben lőttek.[26] Ismeretlen szerző hitelt érdemlő forrásaira hivatkozva ezt – szintén egy újság lapjain – megcáfolta. Mint írta, szolgálatban a csendőröknek nincs nemzetisége, vezetőjük, Fodor őrmester pedig nem viseltet ellenszenvvel a kisebbségek iránt – sőt, az 1885. december 28-i árvíztől több románt is megmentett.[27] Minthogy mindkét papjelölt román, a falubeli támogatóikkal együtt, a konfliktus valóban nem lehetett nemzetiségi alapú. Egyedüliként itt[28] esik szó arról, hogy a néhai pap harmadéves papnövendék fiát nem a falu nagyja, hanem csupán a család szerette volna lelkészi pozícióban látni. Ez felveti azt a kérdést, hogy ha nem az ifjú papnövendék támogatói, akkor ki ellenezte Rotáriu beiktatását? A cikk erre is kínál választ, ugyanis azt állítja, a falu egyes, „romlott erkölcsű” lakosai szálltak harcba a jó erkölcs ellen, félve attól, hogy az ő szemükben szépnek számító régi idők nem térnek vissza. Ezek a bizonyos „régi idők” 1885 előttre mennek vissza, amikor még Földra perben állt a szomszédos községgel több mérföldnyi területért. (A kor viszonyait ismerve cseppet sem meglepő, hogy a földraiak gyarapítani szerették volna a maguk 15.270[29] katasztrális holdnyi földjét.[30])
A pereskedést különböző kihágások és bűntények kísérték, gyakran lopás, gyújtogatás formájában. E romlott erkölcsű személyek vonultak ki a templomból a beiktatás ideje alatt, miután kérvényeik és tiltakozásaik nem érték el a kívánt célt. Ugyanis a szamosújvári konzisztóriumhoz nem egy beadványukat eljuttatták, melyekben a legkülönfélébb okokra hivatkozva utasították el Rotáriu lelkészt. A teljesség igénye nélkül ezek közt volt a falubeliek választási jogának bizonygatása, a vád, hogy a földrai egyházszék nem képviseli a nép akaratát, vagy hogy Maiszil vikárius pártolja Rotáriut. Ám azon két hónap alatt, míg a román sajtó Földrával foglalkozott, nem csak a Tribuna hozott le cikkeket az ügy kapcsán. A Gazeta Transilvaniei úgyszintén, sőt, ezek közül kettő az átmenetileg kinevezett lelkész, Cionteriu/Cuintereiu Gergely tollából származik.[31] Írásában több gyanúsítás kapott helyet, például azt állította, az összes áldozatot hátba lőtték, s ha ez nem volna elég, a községi bíró, illetőleg a jegyző adták a tűzparancsot. A fentebb már említett, nevét elhallgató szerzőnk[32] ezt megcáfolta a csendőrök vallomására támaszkodva; ebből kitűnik, csupán a rájuk támadók falusiakra lőttek s rájuk sem hátulról, valamint sem a bírótól, sem a jegyzőtől nem kaptak utasítást. Érdemes lehet megjegyezni, hogy a csendőrök fegyverhasználatát a csernovai esetben is jogosnak találták.[33]
Végezetül a cikk kitért a felelősség-bűnösség kérdésére. Ez nem itt került elő elsőként. Két nappal a zavargást követően Maiszil vikáriust vádolták, minthogy ő biztatta a beiktatás megtartására a püspököt, valamint később ő vállalta magára a felelősséget.[34] Másnap viszont már Cionteriu/Cuintereiu Gergelyt tekintették felbujtónak, Nyamcz nyugalmazott törvényszéki iktatóról sem feledkezve meg.[35] Rákövetkező héten jött a hír a Nyamcz elleni vádemelésről.[36] Az utolsó cikk nem hibáztat, se nem vádol senkit, csupán annyit ír, a csendőrök, a falubeli elöljárók és a főszolgabíró vétlenek.[37] Amennyiben a Csernován történtekből indulunk ki, könnyen arra juthatunk, hogy a legnagyobb felelősség azt terheli, aki a nép felindultságát látván nem kezdeményezte a beiktatás elhalasztását, holott módjában állt volna.[38] Ez a személy pedig nem más, mint Maiszil vikárius. De a kétszínű Cionteriu/Cuintereiu Gergelyt, aki nemhogy nem törekedett az indulatok csillapítására, hanem még a szószékről is szította őket, ugyancsak felelősség terheli – akkor is, ha végül maradhatott Földra papja.[39]
A vérengzésről olvasván elgondolkodhatunk rajta, hogy napjainkban egy hasonló eset ugyanígy elfajulna? Bár ezt nyilván nem lehet megjósolni, kutatásokkal is alá tudjuk támasztani igazunkat, ha azt feleljük, valószínűleg nem. A Földrán történt, a szakirodalom által kollektívnek nevezett erőszak az idő előrehaladtával visszaszorult. Világosan megállapítható, a modern korban az egyének közötti erőszak mértéke többé-kevésbé folyamatosan csökkent. Ez egyes nézetek szerint annak köszönhető, hogy létrejött az egyes államok erőszakmonopóliuma, mások az önuralom magas fokával bíró személyiségtípus kifejlődésével magyarázzák.[40] Akárhogyan is, egy biztos: arra kell törekednünk, hogy a földrai mészárlás ne ismétlődhessen meg.
Források
Besztercei Híradó 1995. márc. 1.
Budapesti Hírlap 1890. nov. 19.
Budapesti Hírlap 1890. nov. 18.
Budapesti Hírlap 1890. nov. 25.
Magyar Polgár 1890. nov. 18.
Magyar Polgár 1890. nov. 17.
Magyar Polgár 1891. jan. 8.
Pesti Hírlap 1890. nov. 18.
Szakirodalom
Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. IV. Fehér, Beszterce-Naszód és Kolozs megye. Népszámlálási adatok 1850-1992 között. Budapest-Csíkszereda 2001.
A Magyar Korona országainak helységnévtára. Magyar Statisztikai Hivatal. Bp. 1892. 1128.
Tomka Béla: Erőszak a történelemben: jelentések és hosszú távú trendek. Aetas XXXIII. (2018). 3. sz. 170-185.
Nagy Vilmos Márton: A csernovai tragédia magyar sajtója. Történeti Tanulmányok XX. (2012). 143-154.
Bíró Sándor: A Tribuna története. Erdélyi Múzeum XLVII. (1942). 2. sz. 193-223.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest 2017.
Jegyzetek
[1] A Magyar Korona országainak helységnévtára. Magyar Statisztikai Hivatal. Bp. 1892. 1128.
[2] Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. IV. Fehér, Beszterce-Naszód és Kolozs megye. Népszámlálási adatok 1850-1992 között. Budapest-Csíkszereda 2001. 401.
[3] Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti i. m. 481.
[4] A dátum a forrásokból egyértelműen megállapítható; csak egy mond neki ellent, mely november 18-án aznapinak nevezi az eseményt, lásd: Pesti Hírlap 1890. nov. 18.
[5] Budapesti Hírlap 1890. nov. 19.
[6] Budapesti Hírlap 1890. nov. 19.
[7] Magyar Polgár 1890. nov. 18.
[8]A Magyar Korona országainak i. m. 1128.
[9] Magyar Polgár 1890. nov. 17.
[10] Pesti Hírlap 1890. nov. 18.
[11] Magyar Polgár 1890. nov. 17.
[12] Budapesti Hírlap 1890. nov. 18.
[13] Pesti Hírlap 1890. nov. 18.
[14] Magyar Polgár 1890. nov. 18.
[15] Magyar Polgár 1890. nov. 18; Pesti Hírlap 1890. nov. 18.
[16] Budapesti Hírlap 1890. nov. 19.
[17] Budapesti Hírlap 1890. nov. 25.
[18] Nagy Vilmos Márton: A csernovai tragédia magyar sajtója. Történeti Tanulmányok XX. (2012). 143-154.
[19] Nagy Vilmos Márton: A csernovai i. m. 143-154.
[20] Nagy Vilmos Márton: A csernovai i. m. 143-154.
[21] Budapesti Hírlap 1890. nov. 19.
[22] Nagy Vilmos Márton: A csernovai i. m. 143-154.
[23] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest 2017. 53.
[24] Romsics Ignác: Magyarország története i. m. 55.
[25] Bíró Sándor: A Tribuna története. Erdélyi Múzeum XLVII. (1942). 2. sz. 193-223.
[26] Magyar Polgár 1891. jan. 8.
[27] Magyar Polgár 1891. jan. 8.
[28] Magyar Polgár 1891. jan. 8.
[29]A Magyar Korona országainak i. m. 1128.
[30] Romsics Ignác: Magyarország története i. m. 51.
[31] Magyar Polgár 1891. jan. 8.
[32] Magyar Polgár 1891. jan. 8.
[33] Nagy Vilmos Márton: A csernovai i. m. 143-154.
[34] Magyar Polgár 1890. nov. 18.
[35] Budapesti Hírlap 1890. nov. 19.
[36] Budapesti Hírlap 1890. nov. 25.
[37] Magyar Polgár 1891. jan. 8.
[38] Nagy Vilmos Márton: A csernovai i. m. 143-154.
[39] Magyar Polgár 1891. jan. 8.
[40] Tomka Béla: Erőszak a történelemben: jelentések és hosszú távú trendek. Aetas XXXIII. (2018). 3. sz. 170-185.
