Szerző: Nemes Szilárd-Attila
Jelen írásban látni fogjuk azt, hogy Antalffy Endre miképp lépett fel a politikai színtérre és vált egyhangú döntést követően a marosvásárhelyi Magyar Nemzeti Tanács elnökévé. Előtte érdemes megjegyezni, hogy Antalffyt nem vezérelték semmilyen politikai ambíciók, befolyásnövelés, hatalomvágy, vagy tőkekovácsolási hajlamok. Előremenetelét a politikában konkrétan a puszta véletlen hozta. Politikai szerepvállalása ellenére nem rendelkezett semmilyen tapasztalattal ezen a téren, valamint a marosvásárhelyi politikai szervezetek egyikéhez sem tartozott.[1]
Antalffy és a Magyar Nemzeti Tanács
Antalffy Endre az első világháború kitörésekor 37 éves volt, katonai szolgálatot nem teljesített, a háború idején leginkább a tanári pályájával foglalkozott. 1918 végén jutott főszerephez a város politikai életében, amikor ugyanis a régi politikai elit, Inczédy-Joksman Nándor Maros-Torda vármegye főispánja kezdeményezésére, összehívtak egy rendkívüli nagygyűlést 1918. október 31-re a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermébe. Az eseményen körülbelül 1500-an vettek részt, Antalffy így emlékezett meg az összegyűlő tömegről: „Polgárok, hadiözvegyek, marosvásárhelyi és itt átmenőben levő fegyveres katonák ezrei árasztották el a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermét, az előcsarnokot még a környező szabad tereket is.”[2] A gyűlés eredeti rendeltetése az volt, hogy megalakítsák Marosvásárhelyen is a Magyar Nemzeti Tanácsot. Antalffy azonban felismerte ebben a gyűlésben a régi politikai elit valódi szándékát, amely a hatalom átmentésére összpontosított. Így gyűlés első szónokának Hofbauer Aurél polgármester beszéde annyira felbőszítette Antalffyt, hogy az közbekiáltott: „Egy türelmetlen közbekiáltásomra irtózatos vihar tört ki a teremben. A vihar távozni kényszerítette Hofbauert a Kultúrpalota pódiumáról és a gyűlés vezetője nekem ítélte a szót.”
A polgári radikális nézeteket valló Antalffy beszédével meggyőzte a hallgatóságot arról, hogy ő kész azonnal cselekedni a háborús helyzet által felborított egyensúly visszaállításában. Így a hatvan személyből álló Magyar Nemzeti Tanács élére Antalffy Endrét választotta meg a gyűlés.[3] Antalffy elnökletével megalakult vásárhelyi MNT eltörölte a cenzúrát, megszervezte a város rendfenntartását, ezzel biztosítva a köznyugalmat, illetve a polgárok testi épségét, továbbá elrendelte egy 500 fős polgárőrség felállítását is. Az 1918. november 28-án megrendezett marosvásárhelyi nagygyűlésen, amelyen körülbelül ötezren vettek részt, Antalffy és társai meghiúsították Bethlen István, későbbi magyar miniszterelnök azon célját, hogy kikiáltsák a Székely Köztársaságot. Ehelyett megalakult Antalffy híveiből egy Erdélyrészi Magyar Nemzeti Tanács, amelynek az lett volna a rendeltetése, hogy a magyar lakosság érdekeit, illetve jogait védje a román királyi hadsereg által megszállt erdélyi területeken.[4]
Antalffyék december elején felvették a kapcsolatot a román királyi hadsereg erdélyi parancsnokságával Maroshévizen, ahol Traian Moșoiu tábornokkal tárgyalt: „Előadtam neki egyetlen kérésemet, hogy Marosvásárhely katonai megszállása sarcolás nélkül történjék, a Moșoiu mindent megígért, meg is tartotta ígéretét.”[5] Antalffy közbenjárása révén sikerült megegyezni a román katonai vezetőkkel és így fölösleges vérontás és fegyveres konfliktus nélkül, a román királyi hadsereg zavartalanul vonult be december 2-án Marosvásárhelyre.
A marosvásárhelyi román helyőrség parancsnoka, Constantin Neculcea tábornok megbízta Antalffyt egy Apáthy Istvánnak (a kolozsvári Magyar Nemzeti tanács Erdélyrészi Bizottságának elnöke) szóló üzenet átadásával. Antalffy tudomásul vette feladatát, az üzenet átadását elvállalta, de nem fogadta el azt, hogy meg is győzze Apáthyt arról, hogy Kolozsvár ne álljon ellen fegyveresen a bevonuló román királyi haderőnek, akiknek vezetői a kincses város nehéz tűzérséggel való lövetésével fenyegetőztek.[6] Végül konfliktus mentesen zajlott le Kolozsvár román katonai megszállása is 1918 karácsonyán. Később, a két világháború közötti időszakban az MNT tagjainak tevékenységét kifogásolták, Antalffy saját bevallása szerint a „Horthy korszak” idején (és a két világháború között) volt megvetett személy az emberek körében. Hazaárulónak bélyegezték, alaptalanul vádolták meg őt azzal, hogy „eladta Erdélyt a románoknak.”
A kisebbségi lét sorsában
Antalffy Endre a két világháború közötti időszakban meglehetősen aktív közéleti szereplő volt Marosvásárhelyen. Noha az 1920-as évek folyamán a romániai magyar kisebbség politikai aktivitás stratégiáját hangoztatta, azonban az évtized végén fokozatosan visszavonult a politikai élettől. Antalffy tevékenyen vett részt a már említett Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság munkájában, valamint az irodalmi társaság által szervezett kulturális eseményein. A társaság folyóiratának, azaz a Zord Időnek volt az egyik munkatársa. Számos megnyitóbeszédet, konferanszot, illetve szabadelőadást tartott, amely által a város egyik ismert, közkedvelt és igen megbecsült tagjaként tartották számon. Emellett még kiemelésre méltó például az, hogy 1925-ben társalapítója volt az Erdélyi Könyvbarátok Társaságának, 1926-ban pedig tagja lett egy lipcsei német tudományos társaságnak, a Deutsche Morgenländische Gesellschaft-nak.
Ugyancsak az 1920-as évek folyamán ismerkedett meg Nicolae Iorga román történésszel, aki hamar felfigyelt a nagytudású orientalista képességeire és ez indok volt arra, hogy felvegye a kapcsolatot Antalffyval. Kettejük kapcsolatáról négy fennmaradt levél is tanúskodik. Inkább munkatársi, mint baráti viszony volt kettőjük között, amely gyümölcsöző volt mindkét fél számára, hiszen Iorga közbenjárása révén Antalffy az isztambuli levéltárakban kutathatott román vonatkozású történeti források után, publikációi román történelmi közlönyökben jelentek meg, illetve néhány szabadelőadás keretén belül szerepelhetett a Bukaresti Egyetemen és a Vălenii de Munte nyári szabadegyetemen, Iorga pedig elérte azon célját, hogy kiszélesítse a román történelmi kutatást.
Nem maradt el a tanári pályája sem, hiszen 1924-től a Liceul „Al. Papiu Ilarian” nevű román tannyelvű líceumban tanított modern idegen nyelveket. Antalffy egészen 1938-ig folytatta tanári pályáját amikor ugyanis hivatalosan nyugdíjazták, ám ez nem volt hosszú időtartamú, mivel a második világháború kitörése felülírt mindent. Így a 60-as éveiben járó Antalffy az 1940-es folyamán visszakerült a tanügybe, ahol a frontra küldött fiatal tanárokat helyettesítette a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnáziumban. A zsidó deportálások idején aktív résztvevője volt a különböző kimenekítési akcióknak, lévén, hogy felesége, Szilágyi Hermina (1905−1998) is zsidó származású volt.[7]
A második politikai villongás
A román átállást és a szovjet bevonulást követően 1944-ben Antalffy újból a politikai szintér egyik meghatározó alakjává vált, hiszen Maros-Torda vármegye alispánjává nevezték ki. Hasonlóan 1918-as politikai szerepvállalásához, itt sem beszélhetünk tudatos politikai törekvésekről, ambíciókról, vagy hatalomvágyról. Egyszerűen a szovjet katonai parancsnokság őt találta alkalmasnak arra, hogy az általuk kiadott rendeleteket Antalffy kérdések, illetve ellenvetések nélkül végrehajtsa. Nyilván az újonnan megérkezett szovjetek célszerűnek találták a baloldali nézeteket valló személyeket a vármegye adminisztrációjának élére kihelyezni. Alispánsága alatt a város, illetve az egész vármegye közügyeit szolgálta, azzal a gondolattal, hogy jobbá tegye a második világháború sújtotta térség lakosságának életkörülményeit és megélhetését. Noha a politikai szereplés rengeteg gyűlésbe való megjelenést követelt, a kulturális eseményeken való részvételről sem maradt le. Alispáni tevékenysége 1948-ban zárult le, azonban távozásáról, illetve utódának kilétéről a korabeli sajtóból nem kapunk választ. 1949-ben Antalffy Endre a Művészeti Iskola tanára lett, eleget téve az iskola igazgatójának, Izsák Márton szobrászművész kérésének. Itt lényegében zene- és művészettörténelmet tanított egészen 1957-ig, végleges nyugdíjazásáig.
Ami a sajtóbeli megnyilvánulását illeti az 1940 évek végétől, az 1950-es éveken át sok cikket írt, amely gyakran az adott aktuálpolitikához, valamint a marosvásárhelyi kulturális eseményekhez és olvasmányélményeihez kötődtek. E cikkek jellegzetessége, a tipikus „kommunista fanyelvezet” mintáját tükrözik. Állandó visszatérő jelenség az antifasizmus, pacifizmus, illetve a szocializmust éltető sablonos szövegek. Így az értelmiségi nem objektív megközelítést tett írásaiban egy adott témával kapcsolatban, hanem a rendszer vezetőségének, illetve elvárásainak megegyező álláspont képviselését láttatta.
Ami a közéleti tevékenységét illeti, Antalffy egészen 1958-as haláláig meglehetősen aktív szereplője volt a marosvásárhelyi kulturális életnek. Gyakorlatilag kulcsfontosságú szereplője volt a város szellemi nevelésének. Emellett a román−magyar megbékélés, barátság, illetve testvériség egyik fő szószólója volt. Lelkesen hangoztatta az ifjúság támogatásának fontosságát és szocialista nevelését. Nemcsak a marosvásárhelyi lakosság közkedvelt előadója, az irodalmi és zeneestek megszokott felkonferálója volt, hanem a pártvezetésnek is szimpatikus személy, így Antalffy egyike volt azoknak az értelmiségieknek, akiket a rendszer a „felhasználhatóságuknál” fogva, általuk népszerűsíthették az ideológiát és így megszilárdíthatták a hatalmukat, gondoljunk csak arra, hogy Antalffy tevékenyen részt vett az ARLUS (Asociația Română pentru strângerea Legăturilor cu Uniunea Sovietică) és az MNSZ (Magyar Népi Szövetség) munkájában. Mondhatni Antalffy Endre közösségformáló szerepet töltött be Marosvásárhelyen az 1950-es évek folyamán. Mindazonáltal 1958 február 6-án Marosvásárhely egy értékes személyiséget veszített el, akinek neve jóformán összeforrt a város kulturális életével és joggal tudták őt a Bolyaiakhoz sórolni. A „grand old man” eltávozása pótolhatatlan veszteséget jelentett Marosvásárhely számára.
Emlékezete
Ami Antalffy Endre emlékezetét illeti, a kommunizmus idején viszonylag pozitív fényben tűntették fel, legtöbbszőr nagy volumenű tudására, széles látókörűségére, politikai szerepléseire, valamint közéleti tevékenységeire hivatkoztak. A rendszerváltást követő időszakban már nem tűnt annyira relevánsnak a régi nagy értelmiségiek népszerűsítése, amit a Vörös Zászló, az Igaz Szó, az Utunk és az Előre nevű lapok előszeretettel végeztek. Így az orientalista hírneve fokozatosan erodálódott részben a politikai szerepeinek köszönhetően nem alakult ki személye körül egyöntetű konszenzus, emléke pedig folyamatosan elhalványulni látszik. Következtetésképp, az orientalista tudós munkásságának újrafelfedezése és ismertetése a széles olvasóközönséggel megállíthatná ezt a folyamatot.
Jegyzetek
[1] Fodor János: „Impériumváltás Marosvásárhelyen, 1918−1922”. In: Múltunk, 2016/2. 157. o.
[2] ANDJ MS Fond Personal Antalffy Endre, dos. XXIV./53., 15. f.
[3] Fuchs Simon: Munkásmozgalom a Maros völgyében. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1975. 144. o.
[4] Romsics Ignác: Erdély elvesztése. 1918−1947. Helikon Kiadó, Budapest, 2018. 129. o.
[5] ANDJ MS Fond Personal Antalffy Endre, dos. XXIV./53., 19. f.
[6] Sebestyén Mihály: „Antalffy Endre, avagy Marosvásárhely színeváltozása”. In: (Szerk.) Pál-Antal Sándor─Szabó Miklós: Marosvásárhely történetéből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1999. 79. o.
[7] Bottoni, Stefano: Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története. (1952−1960). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008. 299−300. o.
