Az Erdélyi Fejedelemségben I. Apafi Mihály uralkodása idején (1661–1690) belső-erdélyi, máramarosi és székelyföldi sókitermelésről beszélhetünk. A belső-erdélyi régióban Torda, Dés, Désakna, Kolozs, Szék és Vizakna településein,[1] Székelyföldön Sófalván, Máramarosban pedig Rónaszéken zajlott ásványkitermelés.[2]
Torda a központi elhelyezkedése, a tekintélyes ásványkészlete és a marosváradjai sókikötőhöz való viszonylagos közelsége által kiemelkedő szerepet játszott a kereskedelmi forgalomba kerülő kősó mennyisége szempontjából is.[3] A sókereskedelem centrumainak elsősorban a bányászati központok, illetve a folyók mentén kialakított portusok, azaz kikötők számítottak. A Maroson a Gyulafehérvárhoz közeli Marosváradján, illetve Déván, a Szamoson Désen, a Tiszán pedig Hosszúmezőn és Máramarosszigeten építettek ki és működtettek kikötőket, ahonnan az ökrös szekerekkel történő odaszállítást követően hajóval továbbították a kősót a felvevőpiacokra. A vízi mellett szárazföldi sókereskedelem is zajlott. A fejedelemségből származó ásvány a Kárpát-medence és a Balkán-félsziget északi részének a sóigényét elégítette ki.[4] Évente hatalmas mennyiségű sókocka került a piacokra. Például 1680. május 22-től 1681. május 22-ig a belső-erdélyi kamaráknál és portusoknál összesen 614 833, egyenként 27 kg-os sókockát értékesítettek, ami 16 600 tonnát tett ki. Az erdélyi állam belső sóigénye ezen kívül évente 2500-3200 tonna lehetett.[5]
I. Apafi Mihály fejedelem elődeihez hasonlóan gyakorolta azt a több évszázados jótékonysági gesztust az államhatalom részéről, amely során sóadományban részesített, vagy ritkábban a kősó jövedelméből irányzott elő támogatásként akár évente, akár alkalmi jelleggel egy meghatározott mennyiséget vagy összeget. A kősó értékesítéséből jelentős bevételhez juthattak azon intézmények, egyházak, iskolák és ispotályok, amelyek részesültek a juttatásból, valamint azok vezető beosztású alkalmazottai is. Az ásvány a korszakban szinte minden templom- és iskolaépítésnél alapadományként szerepelt, és hozzájárult egyesek fenntartásához is.[6] A jövedelemszerzés egy intézmény esetében folyamatos vagy időszakos is lehetett. A juttatást értelmezhetjük az egyházak, oktatási és szociális intézmények fenntartási költségeihez való hozzájárulásként, emellett elöljáróik számára akár életük végéig, vagy tisztségük betöltéséig fő vagy kiegészítő bevételi forrásként. Apafi művelődéspolitikájában neves elődei nyomdokaiba lépve, a kősót a kultúra támogatására és egy olyan nemzedék képzésére használta, amely bekapcsolódhat az állami adminisztrációba és hozzájárulhat a fejedelemség fejlődéséhez. Az iskolák mellett a diákok is részesülhettek támogatásban, különösen azok, akik külföldi tanulmányokat szándékoztak folytatni. Nemcsak a központi tanintézmények, hanem a vidéki iskolák is kaptak dotációt.[7] Az uralkodón kívül a főurak is természetesnek tartották az egyházak és az oktatás támogatását. Közülük kiemelnénk Teleki Mihály kancellárt, aki folyamatosan támogatott diákokat a tanulmányaik elvégzésében. A kolozsvári református kollégium mellett a nagyenyedi, marosvásárhelyi és székelyudvarhelyi református kollégiumokat és azok diákjait is patronálta. Külföldi tanulmányutakat is finanszírozott, a lelkészek mellett például az ifjú Köleséri Sámuel, a későbbi orvos és természettudós is a támogatottak között szerepelt.[8] Bethlen Miklós fejedelmi tanácsos, főúr és kereskedő, a későbbi kancellár támogatta a templomépítéseket és azok felújítását, illetve hozzájárult iskolák fenntartásához és néhány diák külföldi tanulmányához.[9]
Elsősorban a sóbányászati központok vagy a hozzájuk közeli települések egyházai, lelkészei, iskolái és tanítói részesültek sóadományban, de a bányáktól való távolság nem jelentett kizáró okot.[10] Kitermelőegységenként a kamarásoknak és a sóügy vezetőinek központilag kiadott utasításokban határozták meg, hogy évente vagy alkalmi jelleggel egy adott intézmény, egyház, ispotály, tanító, vagy más kedvezményezett mekkora mennyiségű, vagyis hány sókockát kitevő adományban kell részesüljön. Az esetek túlnyomó többségében az adomány tárgya a kősó volt, amit viszonylag könnyen lehetett értékesíteni. A segélyben részesülőknek konkrétan meg volt határozva a bányaközpont, ahonnan átvehették a terméket az adománylevél felmutatásával. A szállítási és egyéb költségeket nekik kellett fedezniük. A kősót szekereket fogadva, szabadon elszállíthatták a portusokhoz vagy bárhova eladásra, de beválthatták azt a sókamaráknál is, bár az kevesebb jövedelmet eredményezett.[11]
A fejedelem nemcsak sóadományokkal támogatta az egyházakat, oktatást és az iskolák építését és fejlesztését, hanem más formában is hozzájárult, ahogyan azt az 1671-es ótordai eset is jelzi. A helyi református egyház új iskola építéséhez alkalmas telket keresett, és azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy a tudomány támogatása érdekében engedje át a helyi templom közelében található, a sókamarához tartozó, Báthori-istállónak nevezett üres telket a tervük megvalósítására. Kérésük teljesült, mivel amúgy is a terület kihasználatlanul állt, és csupán egy vendég sóvágó lakott ott.[12]
Barcsai Ákos fejedelem 1659. január 27-én Désaknán kiadott adománylevelében évi 1600 forint értékű kősót adományozott a kolozsvári református egyháznak, amelyet 400-400 forintot érő kősómennyiségenként a tordai, kolozsi, széki és dési kamarákról vehettek át, majd azt szabadon értékesíthették. Így az egyház összesen 13 333 sókockát kapott.[13] Az ásvány értékesítése után 100 forint a kollégium rektorát illette, 200 forintot a 10 legjobb diák között osztottak szét, a fennmaradó 1300 forintot pedig egyházi célokra fordíthatták. Apafi az adományt 1665-ben megerősítette, és engedélyezte, hogy a sót vám és harmincad fizetése nélkül szabadon szállíthassák és értékesítsék. Egy kősó harmincadja 1 dénárt tett ki, így a kedvezmény 133,33 forint megtakarítást eredményezett. Két évvel később, 1667 januárjában ismét megerősítette a Barcsai-féle donációt, és az egyház kérésére elrendelte, hogy a korábbi gyakorlat szerint ne kősóként, hanem készpénzben adják ki a négy kamarától az 1600 forintos összeget. Uralkodása alatt az adományt folyamatosan kiszolgáltatták, ami amúgy a korszak legjelentősebb sóadományának számított.[14]
Az ótordai református lelkész évente 500, az iskolamester pedig 100 kősót kapott a tordai kamarától. A lelkész az egyházfalvi gyülekezetet is szolgálta, mivel két papot nem tudtak megfizetni.[15] 1664-ben az újtordai és ótordai prédikátorok, valamint a két iskolamester együttvéve 1300 kősót kapott éves fizetésként. A lelkészek fejenként 500-500 kősót, az ótordai iskolamester 100-at, míg az újtordai 200-at. Az adomány ebben a formában a korszak végéig érvényben maradt.[16] Az 1671-ben bevezetett sóbérletrendszer mélyrehatóan befolyásolta az adományok kiszolgáltatását. Az ótordai egyházközség 1675 júniusában panaszt tett a fejedelemnél, mivel a bérlők késleltették az ásvány kiszolgáltatását, mely hatására hozzávetőlegesen 50-60 forintos kárt szenvedett az egyház. Szent János napja (június 24.) jelentette a kiadási határidőt, viszont csak késő ősszel, Szent Mihály napja (szeptember 29.) körül, vagy csak azt követően adták ki az adományt, amikor már csökkent a kereslet rá, így pedig nem értékesíthették előnyös áron. A panasz hatására a fejedelem utasította a sókamarát a kősó meghatározott időpontig történő kiszolgáltatására. Nem elszigetelt esetről beszelhetünk, mivel szinte folyamatosan felbukkannak az ehhez hasonló visszaélésekkel kapcsolatos panaszok. A sóadományok kiszolgáltatásában a határidők betartása nem számított a bérlők részéről prioritásnak, jövedelmük növelése miatt még a fejedelmi utasításokkal is dacoltak.[17] 1664-ben a fejedelem elrendelte, hogy a tordai kamarától évi 200 kősóval támogassák az aranyosrákosi református prédikátort az egyházközség szegényes állapotára való tekintettel. A donációt 1668 januárjában megújította, és parancsba adta a meghatározott időben történő kiszolgáltatását.[18]
A vizaknai sóaknákról az 1665-ös, majd az 1689-es kamaraispáni utasításokban is elrendelték, hogy a helyi lelkész évente 800, az iskola tanítója pedig 300 kősót kapjon. Egy 1699-es adat szerint a prédikátornak már évi 1100 kősó járt, azonban azt valószínűsítjük a korábbi gyakorlatból kiindulva, hogy a lelkész és iskolamester járandósága egy mennyiségbe lett foglalva, mivel 1689-ben összesen 1100 kősót osztottak ki részükre.[19]
A kolozsi kamarától a helyi prédikátor évente 300 kősót kapott. Apafi Mihály az 1664. április 2-án kelt levelében jóváhagyta a kolozsi református egyház és a prédikátor, Kis Baconi Ferenc kérését az elődei által is biztosított évi 300 kősó adományozásával kapcsolatban. A kősójáradék kiadása néhány évig szünetelt, és azért voltak kénytelenek a fejedelemhez fordulni, mert a korábbi háborús években annyira elszegényedtek, hogy 2-3 évig nem tudtak prédikátort fizetni.[20] A helyi unitárius lekész számára is előirányoztak 500 sókockát.[21] Az iskola tanítójának kősóban vagy annak pénzbeli értékében folyósították az évi fizetését. Szenczi István 1666-ban 29 forintot kapott Kovásznai Gergely kamaraispántól, ami 241,7 kősó aknai értékét tette ki.[22]
A széki sókamarától a helyi kálvinista lelkész 1000, míg az iskolamester 200-300 kősóban részesült.[23] A szamosújvári lelkész is innen kapott évente bizonyos mennyiségű kősót.[24] Désen a helyi főpap és a második pap évente 1000, illetve 200 sókockában részesült, míg a tanítónak 300 kősó járt. A désaknai és kidei lelkészek is onnan kapták fizetésüket, ami 500, majd 600 és 250 sókockát tett ki.[25] Egy 1671. május 27-én, Szőcs István dési kamaraispán által kiadott dokumentum szerint a désaknai tanítónak évente 200 kősót biztosítottak.[26] A szilágysomlyói iskolamester évente 208 kősót kapott fizetésként Désről.[27] Arra is találunk precedenst, hogy egy lelkipásztor nem a szolgálati évében, hanem utólag kapta meg járandóságát. Dévai János marosvásárhelyi, korábban désaknai prédikátor, kérelmezte a fejedelemtől a désaknai lelkipásztorsága utolsó évéről elmaradt 300 kősónak a kiszolgáltatását, amelyet Apafi az 1667. január 9-én kelt levelében hagyott jóvá.[28]
A helyi templomok építéséhez és javításához gyakran sóadománnyal járult hozzá az állam. A Kéri Gergely kamaraispánhoz intézett, 1669. szeptember 9-én kelt fejedelmi utasítás 100 kősót rendelt a dési templom részére.[29] A mai Beszterce-Naszód megyei Magyardécse templomának építéséhez 1666 augusztusában a désaknai aknákról 100 kősót rendeltek, amelyet november 4-én szolgáltattak ki. Bár a forrás nem konkretizálja, hogy melyik Décse nevű településről van szó, viszont a dési kamarához való viszonylagos közelsége miatt valószínűleg Magyardécsére vonatkozott az adomány.[30]
A Gyulafehérvár közelében található Marosváradján, a Maros jobb partján működő sóportusról a település prédikátora évente 200 kősót kapott.[31] A szegedi ferencesek 1664 májusában 100 sókockás adományban részesültek, ami 15 tallérnyi nettó értéket képviselt. Bár a sóhajósok a Maroson eljuttathatták volna a rakományt Szegedig, de ebben az esetben nem ez történt, mivel Lipcsei György a portusi kősójövedelemből fizette ki a só értékét az uralkodó felszólítására.[32]
A belső-erdélyi kamarákhoz hasonlóan a székelyföldi Sófalváról is előirányoztak sóadományt oktatási intézmények és egyházak számára. Rajtuk kívül a főurak, lófők és darabontok ingyen sóban részesültek háztartásuk szükségleteire. A fejedelem a Gálfi György sófalvi kamaraispánnak címzett 1662. szeptember 7-én kelt levelében a székelyudvarhelyi református templom építésére 200 kősót ajándékozott, amit négy nappal később, 11-én ki is szolgáltattak.[33] Lelkészi fizetésre a sóaknától viszonylag távol fekvő, Közép-nyárádmenti település, Szentgerice református egyháza számára 1687-től évi 100 kősót rendelt a fejedelem.[34] Valószínűsíthetjük, hogy a régióban több egyház részesült hasonló adományban, viszont ennek bizonyítása forráshiány miatt további kutatást igényel. Ugyancsak a sófalvi kamara jövedelméből rendeltek egy meghatározott pénzösszeget évente az udvarhelyi református iskola építésére és fenntartására.[35] Sófalváról a székelyudvarhelyi mellett a székelykeresztúri és erdőszentgyörgyi iskolák tanárai is kaptak fizetést: a székelyudvarhelyi iskola rektora 78 forintot, a székelykeresztúri 10-et, míg az erdőszentgyörgyi 20 forintot évente.[36] Oktatási intézményeknek biztosított sóadománnyal még a 19. században is találkozhatunk, ekkor például a csíksomlyói ferences gimnázium évente 10 mázsa sót kapott a parajdi bányából.[37]
A fejedelemség bukásáig a debreceni református kollégium fő bevételi forrásának számított évente az Apafi Mihály által kősóban nyújtott támogatás, ez esetben a középkori gyakorlat köszön vissza. 1664-ben évi 2000 kősót rendelt a kollégiumnak, amit külföldi tanulmányutak finanszírozására fordíthattak. Az adományt 1667-ben már harmincad fizetése nélkül szállíthatták. Általános gyakorlatnak számított, hogy nem fogadtak fuvarosokat, akik Désről Debrecenbe vitték volna a kősót, hanem azt a sókamaránál vagy a portusra szállíttatva értékesítették. Ezt igazolja egy 1671. február 3-án kelt levél, amelyben a kollégium Alvinczi Istvánhoz, az aknák és portusok felügyelőjéhez fordult, hogy a kősót értékesítse a korábbi szokás szerint, az árát pedig adja át az erdélyi református püspöknek, akitől majd megkapják azt.[38] Az 1675. május 31-én Gyulafehérváron kiadott fejedelmi oklevél szerint a kollégium már 5000 sókockányi adományban részesült, ebből 2000 kősó továbbra is a diákokat illette meg, míg 3000 kősó Mártonfalvi György tudós professzornak jutott. A támogatás a professzor haláláig érvényben maradt, utána a tanártársai kapták meg.[39] 1683-ban az intézmény további 100 forint értékű kősót kapott építési és karbantartási munkálatokra.[40]
Az erdélyi református püspök évente részesült kősóadományban a tordai kamarától. A fejedelem 1668-ban azzal indokolta a támogatást, hogy Kovásznai Péter püspök az egyházi vizitációkat rendszeresen az egyház költségén finanszírozta, de a háborús évek miatt az egyházi vagyon megcsappant, így ezek a látogatások elmaradtak. A püspök ezirányú tevékenységének anyagi jellegű igényeit élete végéig évente 2000 kősó adományozásával támogatták.[41]
Egyházközségek részére szükséges termékek vagy eszközök értékét alkalmanként kősóval egyenlítették ki. Például 1683-ban a fejedelem 800 kősóért vásárolt egy harangot a gyulafehérvári református templom számára Lippai Haszán Oda pasától, aki 400-400 kősót a tordai és vizaknai kamarától vehetett át érte.[42]
A kősóadomány a 17. század második felében az egyik legfontosabb állami hozzájárulás az egyházak és oktatási intézmények fenntartásához, illetve a lelkészek, tanárok fizetésére és a diákok anyagi támogatására. A fejedelem támogatása biztosítékot jelentett az intézmények működésére, így járulva hozzá a művelődés, a kultúra fejlődéséhez, valamint olyan szakemberek kineveléséhez, akik később az állami adminisztráció, illetve az egyházi és oktatási élet meghatározó szereplőivé váltak.
Levéltári források
Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltára, Kolozsvár: Ótorda, Újtorda, Kolozsvári egyházmegye (EREL)
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL)
- F 12, Lymbus, Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára (Gyfv: Ly.)
- F 234, Erdélyi országos kormányhatósági levéltárak, Erdélyi Kincstári Levéltár (EFL)
- F 440, Fejedelmi kori számadások és egyéb gazdasági iratok (Fksz)
- P 658, Teleki család, Új rendezés (TelekiÚj)
- P 659, Teleki család Missiles (Teleki Miss.)
- P 1239, Teleki család marosvásárhelyi levéltára, Apafi Mihály Gyűjtemény, Apafi Mihály vegyes iratai (A-gy.)
Román Nemzeti Levéltár Hargita Megyei Hivatala (RNL HMH):
- F 27, Csíkszék levéltára (CsSzLt)
Román Nemzeti Levéltár Szeben Megyei Hivatala (RNL SZMH):
- Vizakna város levéltára (VvLt)
Szakirodalom
| Dávid 1930 | Dávid György: A marosi traktus 17. századbeli történetéből. In: Református Szemle, 23. évf., 21. sz., 1930. 311–316. |
| Draskóczy 2018 | Draskóczy István: A magyarországi kősó bányászata és kereskedelme (1440–1530-as évek). Magyar Történelmi Emlékek – Értekezések. MTA BTK Történettudományi Intézet, Bp., 2018. |
| EOE XVIII. | Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Szerk.: Szilágyi Sándor. XVIII. köt. MTA, Bp., 1895. |
| Finály 1881 | Adalékok az erdélyrészi sóbányák, a sószállítás és árulás történelméhez. Közli Finály Henrik. In: Erdélyi Múzeum, 8. évf., 8. sz., 1881. 225–241. |
| Herepei 1941 | Herepei János: A dési református iskola XVII. és XVIII. századbeli igazgatói és tanítói. Erdélyi Tudományos Füzetek 130. sz. Szerk.: Szabó T. Attila. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Minerva, Kvár, 1941. |
| Herepei 1971 | Herepei János: Adatok Teleki Mihály és udvara életéhez (Töredék). In: Adattár a XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 3. Szerk.: Keserű Bálint. Szegedi József Attila Tudományegyetem, Bp.–Szeged, 1971. 13–31. |
| Jakab 1888 | Jakab Elek: Kolozsvár története, II. köt. Kiadja Szabad Kir. Kolozsvár Város Közönsége, Bp., 1888. |
| Kaprinai 40. | Kaprinai-gyűjtemény. A sorozat 40. köt. https://library.hungaricana.hu/hu/view/B2_Coll_Kapr_A_040/?pg=0&layout=s (letöltve: 2021. 11. 22.) |
| Kulcsár 1991 | Kulcsár Árpád: Sóbányászat és sókereskedelem Erdélyben I. Apafi Mihály uralkodása idején. In: Századok, 125. évf., 5–6. sz., 1991. 415–448. |
| Kulcsár 1992 | Kulcsár Árpád: Az erdélyi só gazdasági szerepe a XVII. század második felében. In: Gazdaság, politika, kultúra. Tanulmányok Kelet-Közép-Európa történetéből. Szerk.: Gyimesi Sándor. Közép- és Kelet-Európai Kutatási Központ, Bp., 1992. 7–25. |
| Merényi 2002 | Merényi Hajnalka: Apafiak, Bethlenek, Telekiek – művelődés az Apafi-kori Erdély főúri udvaraiban. In: Sic itur ad astra, 13. évf., 1. sz., 2002. 103–135. |
| MTT 1895 | Az aknákról való deputációk. Közli: ifj. Kemény Lajos. In: Magyar Történelmi Tár 3. sorozat, 18. köt. 1895. 370–384. |
| Oborni 2023 | Oborni Teréz: Erdély fejedelmei. Magyar Nemzeti Levéltár – Iskola Alapítvány Kiadó, Budapest–Kolozsvár, 2023. |
| Orbán 1986 I-II. | Orbán Balázs: Torda város és környéke. I–II. köt. Európa Könyvkiadó, Bp., 1986. |
| R. Várkonyi 1984 | R. Várkonyi Ágnes: Erdélyi változások. Magvető Kiadó, Bp., 1984. |
| Rüsz-Fogarasi 2013 | Rüsz-Fogarasi Enikő: A só, az ispotály és Bethlen. In: Bethlen Gábor képmása. Szerk.: Papp Klára – Balogh Judit. Debreceni Egyetem Történeti Intézet, Debrecen, 2013. 229–241. |
| Szekeres Lukács 2002 | Szekeres Lukács Sándor: Kodáros kincsei. Fejezetek Felsősófalva és a Székely-Sóvidék történetéből. Erdélyi Körök Országos Szövetsége, Székelyudvarhely, 2002. |
| Tófalvi 1990 | Tófalvi Zoltán: A sóvidéki népoktatás története a XVII. századtól 1848-ig. In: Hazanéző, 1. évf., 2. sz., 1990. 26–27. |
| Tófalvi 1992 | Tófalvi Zoltán: A sóvidéki népoktatás története 1848-ig. In: Századok, 126. évf., 3–4. sz., 1992. 427–448. |
| Tóth 1977 | Tóth Béla: Weszprémi István első életrajzi munkája: Szilágyi (Sylvanus) Tönkő Márton élete. In: A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve, 4. évf. Szerk.: Gazdag István. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, Debrecen, 1977. 161–169. |
| Tóth 2007 | Tóth Zsombor: A koronatanú: Bethlen Miklós. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2007. |
| Trócsányi 1980 | Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690. Akadémiai Kiadó, Bp., 1980. |
| Utasítások 1897 | Utasítások az erdélyi sókamarák és sókikötők részére 1664/65-ből. Közli: -a, -o. In: Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 4. évf., 1897. 168–189. |
| Wenzel 1880 | Wenzel Gusztáv: Magyarország bányászatának kritikai története. Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó-Hivatala, Bp., 1880. |
| Wolf 1993 | Wolf Rudolf: Torda város tanácsi jegyzőkönyve 1603–1678. Erdélyi Történelmi Adatok VI.1. Szerk.: Jakó Zsigmond. Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kvár, 1993. |
| Wolf 1995 | Wolf Rudolf: Comerțul cu sare al Transilvaniei în secolele XVI–XVII. In: Acta Musei Napocensis, 32-II., 1995. 109–130. |
| Zoltai 1905 | Zoltai Lajos: Debrecen a török uralom végén – A város háztartása 1662–1692. Pátria nyomda, Bp., 1905. |
Jegyzetek
[1] Wenzel 1880. 149., Kulcsár 1992. 7.
[2] Kulcsár 1991. 15., Szekeres Lukács 2002. 70.
[3] Wolf 1993. 13.
[4] Trócsányi 1980. 233., Utasítások 1897. 171., TelekiÚj N° 3120., Kulcsár 1991. 427., Wolf 1995. 129., Draskóczy 2018. 132.
[5] Fksz N° 35 fol. 191–212.
[6] Orbán 1986. II. 279., Oborni 2023. 312., Trócsányi 1980. 233., Draskóczy 2018. 223.
[7] Merényi 2002. 121–123.
[8] Herepei 1971. 21–23., Uő: 1941. 7–8., Oborni 2023. 312.
[9] Tóth 2007. 172.
[10] Rüsz-Fogarasi 2013. 230., Dávid 1930. 313., MTT 1895. 371.
[11] Orbán 1986. I. 264.
[12] EREL Ótordai anyag II/18.
[13] Gyfv: Ly. XVI/124 N° 372, 516., Finály 1881. 235., Jakab 1888. 725–726.
[14] EREL Fasc. B II/11, II/12, II/13, II/14, II/15., Teleki Miss. N° 290/44., Gyfv: Ly. XVI/124 N° 372, 375, 491, 516., Jakab 1888. 820., MTT 1895. 375.
[15] Teleki Miss. N° 346., MTT 1895. 379.
[16] TelekiÚj N° 3090., MTT 1895. 379.
[17] EREL Ótordai anyag II/20., MTT 1895. 379.
[18] Gyfv: Ly. XII/108 N° 88., TelekiÚj N° 3090., MTT 1895. 379.
[19] EFL XVI. szekr. fasc. 7 Instructiones N° 62. fol. 550–556., VvLt N° 9/139., Gyfv: Ly. XIV/118 N° 18., Utasítások 1897. 179., Kaprinai 40.
[20] Gyfv: Ly. XII/108 N° 28.
[21] EOE XVIII. (1683–1686) 93., Kulcsár 1992. 13., MTT 1895. 375., Kaprinai 40.
[22] Gyfv: Ly. XIV/118 N° 19.
[23] Teleki Miss. N° 290/44., Kaprinai 40.
[24] Finály 1881. 240.
[25] EFL XVI. szekr. fasc. 7 Instructiones N° 62. fol. 541–549., Teleki Miss. N° 290/44., MTT 1895. 371., Finály 1881. 240.
[26] Gyfv: Ly. XVI/124 N° 390., Finály 1881. 240.
[27] EFL XVI. szekr. fasc. 7 Instructiones N° 62. fol. 541–549., MTT 1895. 371., Kaprinai 40.
[28] Gyfv: Ly. XII/108 N° 7.
[29] Uo. XVI/124 N° 349.
[30] Uo. XII/109 N° 2.
[31] Kaprinai 40.
[32] Gyfv: Ly. XII/109 N° 90.
[33] Uo. XII/109 N° 83.
[34] Dávid 1930. 313. „…Marus Széken, Szent Gericzén lévő reformata infans Ecclesiakk gyenge állapottyát keglmesen megtekintvén, hogy közöttök Prédikátor tartására inkább elérkezhessenek, deputáltunk annuatim sófalvi sóaknáinkról Praedikátor fizetésére Száz darab sókat…”
[35] A-gy. 1_1670_1 54. p., R. Várkonyi 1984. 91.
[36] Tófalvi 1990. 26., Uő: 1992. 428., Szekeres Lukács 2002. 82.
[37] CsSzLt LIX. csomó N° 51/1.
[38] Finály 1881. 240.
[39] Tóth 1977. 163.
[40] Zoltai 1905. 50–51, 101., MTT 1895. 371.
[41] A-gy. 1_1668_1 8. p., Teleki Miss. N° 290/44., MTT 1895. 379.
[42] Gyfv: Ly. XII/108 N° 12.
[43] Oborni–Tompos–Bencsik 2009. XIII. kép.
