A jelen kutatást Magyarország Collegium Talentum programja támogatta
Már a 16–17. századból vannak csíki adataink a sör készítésével és fogyasztásával kapcsolatban, a 18. századból pedig már néhány sörfőző mester nevét is ismerjük. Természetesen a csíksomlyói ferences kolostorban is főztek sört. Ez a tevékenység tehát meglehetősen nagy múltra tekint vissza Csíkszeredában és környékén.
Az 1860-as években, a Szudétavidékről érkezett Romfeld család tagjai hozták létre az első sörgyárakat Csíkszeredában, illetve Gyergyószentmiklóson. A csíkszeredai üzemet később Gál Ferencz vette át és újította fel, ezt követően végül az egészet a brassói Czell cégnek adta el. A következőkben röviden azt vizsgáljuk meg, hogy a 19. század második felében megyeszékhellyé vált, majd közigazgatási-, infrastrukturális-, oktatási-kulturális stb. szempontból fejlődésnek induló városkában a századforduló időszakában milyen szerepet töltött be az ipar, pontosabban a sokat emlegetett sörgyár.
Világos, hogy – bár Angliától és Nyugat-Európa más régióitól eltérő ritmusban és feltételek mellett – a dualizmus korában Magyarországon is fellendült a gyáripar működése. Vizsgálódásunk szempontjából fontos megállapítás, hogy a 19. század második felében, illetve a 20. század elején az iparosodás meghatározó alakítói a bányászat és a gyáripar voltak. Előbbi a bányakincsekre és a nyersanyag-előfordulásokra, utóbbi a nagyvárosokba (mindenekelőtt Budapestre) települt.[1] Ennek a kijelentésnek a fényében máris látszik, hogy Csíkszeredának e téren eleve nem voltak túl jó kilátásai. Számunkra szintén lényeges, hogy a gyáripar (a telephelyeiket úgymond szabadon választó iparágak esetében) városfejlesztő hatása csak Budapesten, Pozsonyban, Győrben, Fiuméban, Temesváron és Aradon mutatható ki egyértelműen. Számos más esetben nem magától értetődő a gyáripar és a település fejlődése közötti összefüggés, mi több, az sem ritka, hogy egy város korabeli fejlődése sokkal inkább köszönhető igazgatási, szolgáltatói szerepkörének, esetleg vasúti csomóponttá válásának, mint annak az egy-két üzemnek, melynek történetesen otthont adott.[2]
Székelyföldön a 19. század második felében jelentek meg elszórtan iparvállalatok. A természeti adottságok miatt főleg az élelmiszeripar (szesz- és sörgyártás), illetve a fafeldolgozás területén fejlődött ki a gyáripar.[3] A sörgyártást tekintve Marosvásárhely emelkedett ki Bürger Albertnek köszönhetően, valamint Wellenreiter János gyára Sepsiszentgyörgyön. A történetírás kisebb, kezdetleges gyárakat említ Bethlenfalva, Csíkszereda és Gyergyószentmiklós esetében.[4]
Úgy tűnik azonban, hogy a Romfeld-féle csíkszeredai és gyergyószentmiklósi sörfőzdékben előállított sörnek a kezdeti időszakban nemcsak helyben, hanem a Hargitán túli vidékeken is sikere volt.[5] Ezt támasztja alá Tivai Nagy Imre megállapítása is, melyet az 1891-ben megjelent, Csíkvármegye közgazdasági állapotai és a székely kivándorlás című tanulmányában olvashatunk: „Van két sörgyár is a vármegyében, egyik Csíkszeredában, a másik Gyergyószentmiklóson, mindkettő virágzó üzemben,[6] melyek kivételképpen nemcsak a helyi fogyasztást látják el, hanem a vármegyéből némi kivitelük is van.”[7]
A néhány évvel később napvilágot látott Csíkmegyei füzetekből viszont már egy árnyaltabb képet kapunk a sörgyártás helyzetéről:
„A mi söriparunkra nézve szintén nem sok feljegyezni valónk van. Ez idő szerint csupa két sörgyárunk van. A Romfeld Félixé Csíkszeredában és a Romfeld Jánosé Gyergyószentmiklóson. Mindkettő csak kisebbszerű sörgyár s mondhatnók, hogy mindkettő kezdetlegességgel küzdve, de az észrevehető fejlődés állapotában van úgy, hogy ma már a helyi szükségletet a növekvő fogyasztás daczára kezdik ellátni. Ami azonban úgy értendő, hogy ha kivitelre nem is jut az itt termelt sörből, de a két gyár termel annyit, hogy a behozott kőbányai, brassói, kézdivásárhelyi s más sörökkel szemben legalább a forgalmat kiegyenlítik, vagy mérsékelik. S ez a múlttal szemben, mikor nálunk még semmiféle sörgyártást a székely házaknál ősi idők óta szalados[8] árpából termelt házi székely sörön kívül nem ismertek, a jövőre nézve elég jól biztató kezdetnek mondható. Nálunk a gyári sört – a magyar vagy székely házi sörrel szemben, melynek, mint a kis üstös pálinkának termelése teljesen el van tiltva – német sörnek nevezik s e kétféle sör jellemzése egyúttal jelzi azok keletkezése és eredetének idejét is. A gyári vagy német sör behozatala és használatba vétele az abszolút német uralom és korszakkal függ össze. A székely házi sör pedig ősi székely találmánynak mondható s keletkezési idejét alig tudjuk meghatározni.”[9]
Ugyanitt – noha nem a csíkszeredai sörfőzdével kapcsolatban – néhány adatot is találhatunk: Romfeld János gyergyószentmiklósi sörgyára 1895-ben 1280 hektoliter bejelentett sört termelt, 2194 frt 34 kr adót fizetett, míg 1894-ben a termelt sörért 2570 frt 13 kr-t, vagyis 375 frt 79 kr-ral többet, mint következő 1895. évben.[10] Ezeket a számokat pedig akkor érthetjük meg jobban, ha vetünk egy pillantást az országos helyzetre is. Az 1894/95-ös évben a teljes sörtermelés 1.415.956 hektoliter volt, ebből a legnagyobb, budapesti-kőbányai Dreher Antal-féle sörgyár 326.323 hektolitert állított elő, ami az össztermelés 23.05%-át adta. Ugyanebben az évben Magyarországon összesen 89 sörfőzde működött, ezek közül 9 gyár 2000–3000 frt közötti adót fizetett, és 35 olyan üzem volt, melynek az adója meghaladta a 10.000 frt-ot.[11]
Ebben az időszakban a Romfeld-féle csíkszeredai sörgyár tehát több-kevesebb sikerrel ugyan, de működött. A korabeli hírek azonban nem igazán szólnak a termelés mértékéről, a csíkszeredai sör piacáról, a sörfőzdének a város gazdasági életében betöltött szerepéről vagy a munkások számáról és helyzetéről. Sokkal inkább szólnak a Romfeld Félix sörcsarnokában megtartott bűvészeti- és spiritisztikai előadásról, álarcos bálról, tea-estélyről és pártgyűlésről. 1895-ben arról számolt be a sajtó, hogy Gyergyószentmiklóson is nagyon elszaporodtak és divatba jöttek a pincérnők, a „társadalom erkölcstelenségének bódító virágai”, s hogy már nincs vendéglő, kávéház, sörcsarnok, hol egy-két pincérnő csábingerül ne volna alkalmazva.
Mivel azonban a hölgyek fizetést valójában nem kapnak, kénytelenek a szerelmi üzérkedésre.
A hír szerint a közerkölcsiség, közegészség és közrend érdekében már több város eltiltotta a vendéglősöket a pincérnők alkalmazásától, s legközelebb Gyergyószentmiklósnak is döntenie kell ebben a dologban.[12] Hasonló helyzetek valószínűleg Csíkszeredában is adódtak, és mindezek alapján okkal feltételezhetjük, hogy ekkoriban a Romfeld-féle csíkszeredai sörfőzde és sörcsarnok inkább működött egy, a sör előállítására és fogyasztására alkalmas, hiánypótló közösségi színtérként, mint a város számára valós gazdasági potenciált jelentő gyárként.
Romfeld Félix 1897-ben bekövetkezett halála után még egy ideig a család irányította az üzem működését. Tivai Nagy Imre 1902-ben közölt leírásában azonban a sörfőzde (sörfőzdék) tevékenységét már nem tartotta említésre méltónak: „A gyáriparnak alig van nyoma. Mindössze van egy szeszgyár, két sörgyár és két üveggyár. Ide számíthatjuk a most már naponta szaporodó fürészgyárakat […]. A borszéki és kászonjakabfalvi üveggyárak csak a borvíz szállításához szükséges üvegek előállításával foglalkoznak. A csíkmegyei gyáriparral tehát rövidesen végezhetünk.”[13]
1905-ben Gál Ferenc bérelte ki a Romfeld-féle sörfőzdét.
Noha a fiatalember addigi életútját elég jól ismerjük,[14] az irányítása alá került sörgyárról, illetve annak működéséről hallgatnak a források. 1905-ben a sajtó gyakran foglalkozott azonban a székelység pusztulásával is fenyegető alkoholizmussal, valamint az erkölcsi és egészségügyi romlás elleni küzdelem szükségességével. Ez nagyon lényeges és találó kezdeményezés lehetett, különösen, ha figyelembe vesszük azt, hogy Zimmermann Adolf szintén 1905 folyamán hozta Csíkszereda város és vidéke szeszfogyasztó közönségének becses tudomására, hogy a legnagyobb szakavatottsággal berendezett csíkzsögödi szeszgyár üzemeltetése megkezdődött, és az igen tisztelt szeszvásárló közönség rendelkezésére állván, annak nagybecsű rendeléseit készséggel eszközli.
Az Ipartestület emlékkönyvéből tudjuk, hogy Gál Ferenc 1910-ben, az öt év bérleti idő leteltével a sörgyárat megvásárolta, egy év alatt azt újjá is építtette, és modern gépekkel szerelte fel.[15] A néhány fennmaradt korabeli fotográfia, illetve a ma is álló épületrészek tanúsága szerint ez valóban egy nagyszabású felújítás és modernizálás lehetett, mindennek azonban a sajtóban nem sok nyomát találjuk. Ha a helyi sörfőzde iránt nem is, a sör iránt azért jócskán volt érdeklődés Csíkszeredában. 1911 folyamán hirdetések tömkelege ajánlotta megvételre és fogyasztásra a különböző import söröket – például a következő szöveggel:
„Uram! Ha Ön súlyt helyez egészségére, ha azt akarja, hogy jó kinézése legyen, ha azt akarja, hogy nyugodt álma, jó étvágya legyen, ha erejében gyarapodni akar, csak Dréher-sört igyék! Kapható Csíkszeredában üvegekben: a jobb kávéházakban, vendéglőkben és az összes jobb fűszer- és csemegekereskedésekben. Főraktár Csík vármegye részére: Niszel Fivéreknél, Csíkszeredában. Dréher-féle poharas sör – naponként friss csapolás – csakis Lenknél a Hutter-szálloda kávéházában kapható.”[16]
1911 tavaszán a Niszel Fivérek arról is értesítették a nagyérdemű helyi sörfogyasztó közönséget, hogy a söridény beálltával megkezdték a sörnek házhoz való szállítását. Szekereik naponta már reggel nyolc órakor a sört kihordták, ezért a vállalkozók felkértek minden érdekeltet, hogy napi szükségletüket velük rövid úton tudatni szíveskedjenek.[17] Kérdés marad, hogy ilyen kínálat és verseny mellett hogyan tudott érvényesülni a csíkszeredai sörgyár, illetve mennyire lehetett kelendő a helyben előállított frissítő nedű. Az említések arányából következtethetünk egyfelől arra, hogy a csíkszeredai sör bárhol hozzáférhető volt, és az emberek különösebb hírverés nélkül is rendszeresen fogyasztották, másfelől azonban arra is gondolhatunk, hogy a – most már – Gál Ferenc-féle sörfőzde terméke háttérbe szorult a legkülönfélébb alkoholos italok gazdag piacán.
Gál Ferenc 1918 végéig irányította az üzemet, 1919-ben eladta, végül a brassói Czell-cég vásárolta meg azt. Úgy tűnik, a gyár a későbbiekben sem járult hozzá a városka gazdasági fellendüléséhez, sőt, volt eset, amikor egyenesen megkárosította a csíkszeredaiakat, ugyanis 1920 őszén a következő hír látott napvilágot a Csíki Lapokban: „Kissé különösen hangzik, hogy itt, az őserdők hazajában panaszkodunk tüzifaínségről. A valóság pedig csakugyan az, hogy Csíkszeredában senkinek sincs télire tüzelőfája és a beszerzésre a kilátások a lehető legrosszabbak. A szomszéd községekben ilyen időben mindig volt fa. Az idén azért nincs, mert a sörgyár összevásárolta. A sör pedig korántsem melegít úgy, mint a bükkfa. Sőt, az emberek inkább meleg ellen isszák. A tüzifáról való gondoskodást a varosi hatóságnak kellene kezébe vennie, mert ellenkező esetben katastrophalis lesz a tél. Ha itt-ott akad is egy kis öl fa, 1000 koronát, vagy, ami falun egyet jelent, 1000 leit kérnek érte.”[18]
Azt már kezdetben feltételezhettük, hogy a sörgyár nem volt számottevő gazdasági szereplő, illetve esetünkben nem föltétlenül járult hozzá a település fejlődéséhez. A fentiekben mindössze azt próbáltuk meg körüljárni, hogy ez a kis üzem hogyan volt jelen a városka életében. Noha a vizsgált időszakban – a 19. század végén és a 20. század elején – a sörfőzde működésének értékelhető hozadékait nem föltétlenül tudjuk kimutatni, a sörkészítés és a sörgyár kimagasló jelentőségű csíkszeredai örökség: a Csíki Székely Múzeum állandó, várostörténeti kiállításán látható, egyetlen ép Gál Ferenc-féle sörös palack igazi ereklyének számít!
Címlapkép: Palack Gál Ferenc sörfőzdéjéből (balról) a Csíki Székely Múzeum Útkereszteződésben című állandó, várostörténeti kiállításán. A kép forrása: a szerző felvétele
Jegyzetek
[1] Beluszky Pál: Gyárak gyermekei. A gyáripar szerepe a dualizmuskori magyar(országi) városfejlődésben. Településföldrajzi Tanulmányok. I. évf., 1. szám (2012), Településföldrajzi Tudományos Egyesület, Szombathely, 2012. 21.
[2] Uo., 26–29.
[3] Balaton Petra: Iparvállalatok és gyárak. In: Bárdi Nándor – Pál Judit (szerk.): Székelyföld története III. 1867–1990. MTA BTK–EME–HRM, Székelyudvarhely, 2016. 205.
[4] Uo., 206.
[5] Vofkori György: Csíkszereda és Csíksomlyó képes története. Typografika, Békéscsaba, 2007. 263.
[6] Vofkori ezt „virágzó ütemben”-nek olvasta, és a következőképpen egészítette ki: „(…) mindkettő virágzó ütemben [fejlődik]”, így ez az idézet jól illeszkedik a gyorsan fejlődő, nagy hatásfokú csíkszeredai sörgyárról szóló narratívájába.
[7] Tivai Nagy Imre: Csíkvármegye közgazdasági állapotai és a székely kivándorlás. T. Nagy Imre megyei közgazdasági előadó jelentése 1890. évről. Jókai-nyomda Rt., Sepsiszentgyörgy, 1891. 72.
[8] A szalad „mesterségesen kicsigáztatott gabona, melynek levéből italt, vagy bizonyos ételt készítenek, milyen a sörnek való árpa, vagy azon búza, melyből költést sütnek.” Ld.: https://www.arcanum.com/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-szotara-czuczorfogarasi-55BEC/sz-6C9C8/szalad-2-6CB90/ (Letöltés: 2022. február 17.)
[9] Vitos Mózes (szerk.): Csíkmegyei füzetek. Adatok Csíkmegye leírásához és történetéhez III. Györgyjakab Márton kiadása, Csíkszereda, 1894. 688.
[10] Uo., 689.
[11] Magyar Statisztikai Évkönyv (Új Folyam IV.) 1896. Kiadja a Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1897. 204.
[12] Csíki Lapok. VII. évf., 24. szám, 1895. június 12., 3.
[13] Tivai Nagy Imre: Csíkmegye közgazdasági leírása. Kiadja a MTA Nemzetgazdasági Bizottságának hozzájárulásával a Magyar Közgazdasági Társulat, Budapest, 1902. 33.
[14] 1876-ban született Csíkdelnén, régi csíki kereskedői családban; a csíksomlyói gimnázium négy alsó osztályának elvégzése után, 1890-ben kereskedői pályára lépett; a következő években előbb tanulóként, majd segédként különböző üzletekben dolgozott; katonai szolgálatának teljesítését követően, 1900-ban átvette a csíkszeredai, vármegyei dohánynagyáruda üzletének vezetését, melynek élén öt évet töltött. Ld.: Az 50 éves Ipartestület. 1884–1934. Kiadja Csíkszereda és Vidéke Ipartestülete, Csíkszereda, 1934. 94.
[15] Uo., 95.
[16] Csíki Lapok. XXIII. évf., 5. szám, 1911. február 1., 4.
[17] Csíki Lapok. XXIII. évf., 17. szám, 1911. április 26., 5.
[18] Csíki Lapok. XXXII. évf., 36. szám, 1920. szeptember 5., 2.