Szerző: Nagy Botond

A cikk I. része

Településfejlődés a Bodza-vidéken

Egyed Ákos tipológiája szerint az 1848 előtti Csíkszéken és Háromszéken a határőrkatona (lófő, gyalog) székelyeket, illetve az úrbéres rendszer elemeit (földesúr, jobbágy, zsellér) magába foglaló települések, a már említett vegyes falvak voltak a jellemzőek.[1] A polgári kor hajnalán azonban mindkét szék területén az anyaközségtől való elszakadás útjára lépett néhány telepítvényfalu, amelyek végső önállóságukat az 1871. évben szentesített községi, illetve az 1873-as telepítvényekre vonatkozó törvény hatályba léptetése nyomán érték el (az utóbbi jogszabályban külön fejezet rendelkezett a székelyföldi hegyvidéki telepítvényesek megváltásáról).[2] A 17. század végén kelt panaszlevélben nincsen nyoma annak, hogy a Bodza-vidék állandóan lakott lett volna.[3] A kistérség természeti adottságai a szezonálisan lakott szállások rendszerének kialakulását ösztönözték, amely az idők során állandósult.[4] 1836-ban hét „adózó oláh közlakosok” Sepsi szék alkirálybírójához, kisborosnyói Tompa Jánoshoz azért folyamodtak, hogy csökkentsék számukra a bérleti taksát. Ebből a levélből világossá válik, hogy a kérelmezőknek már állandó lakhelyeik léteztek a területen, amelyeket a 32 községtől vettek haszonbérletbe, a gondozásra felfogadott szarvasmarhák, juhok és sertések származási helye már ennél nagyobb kört fedett le, benne foglaltatott Brassó-vidéke is.[5] A rendi korszak alkonyán a bodzai területek az anyaközségek majorsági területeinek számítottak, a földesúri jogokat gyakorló faluközösséggel szemben a bodzai lakosok jogviszonya „taxás cseléd” fogalommal volt leírva, ami eléggé világosan zselléri minőséget jelentett. Az 1848-as forradalom szelleme nem hagyta érintetlenül e táj lakóit sem, amint utóbb Bikfalva község elöljárósága panaszolta „[…] a forradalmi zavar alkalmával taxabéli tartozásaikat fizetni vonakodtak […].” A sérelmet a szabadságharc után, a felsőbb hatalom közbelépésével sikerült helyrehozni, megegyezéssel vagy végrehajtás által.[6] Zágon, Szitabodza anyaközsége, az 1853/1854-es költségtervében rendes bevételeinek nagyobbik részét a malmok és a zsellérházak haszonbérletei képezték, amely tény is híven rávilágít a telepítvények fontosságára – elsősorban olyan esetben, amikor a két entitás közötti földrajzi távolság nem volt túl nagy.[7] A településfejlődés folyamatára 1894-ben Nyágovics Elek (Neagovici Alexe), ortodox pópa, a következő nyilatkozatot tette: „Még nagyatyjától hallotta, hogy az 1800-adik év előtt az összes Bodza-községek jelenlegi területén alig létezett 60-70 ház, s azoknak lakói pásztorságból tartották fenn magukat, őrizve az egyes községek barmait. Az előbbszöri házak csakis pásztor lakoknak tekintettek, s nem fizettek adót róla. Később a befüggő községek ingatlanaiból egy-egy darab helyet véve haszonbérbe, ház és II. oszt. ker. adót azon községhez fizették, amely területén laktak. Megjegyzendő, hogy még az 1850-ik év körül is vagy negyven községnek volt ingatlana a Bodza-vize mellett. […] Ez idő alatt annyira szaporodtak, s annyira kezdték építeni házaikat is, s főképp pedig az anyaközségtől 20-30 km távolságra lévén, a közbiztonság is nagyban veszélyeztetve volt, s emiatt az 1830–1835-ik évek közt, eltekintve az előbbi községek akkori állapotától, Kisborosnyó községhez osztattak be, […] az 1838-ik évben elváltak Kisborosnyó községtől, s Bodzaforduló saját önerején állított fel és tartott jegyzőt az 1868-ik évig.”[8] A dualizmus korában a háromszéki tisztikar úgy emlékezett vissza, hogy a bodzai telepek számára a neoabszolutista rendszer tette lehetővé, hogy községgé alakuljanak. Ennek kulcsmomentuma lehetett a közteherviselés kiterjesztése okán végrehajtott közigazgatási ésszerűsítés, illetve az 1854-es nemzeti államkölcsön. Bodzaforduló és Szitabodza biztosan részt vett ebben kölcsönzésben, mivel annak kötvényeit (status obligatio) 1863-ban készpénzre visszaváltották.[9]

Háromszék közgyűlése 1872 nyarán szólította fel Bodzaforduló lakosságát, hogy nyilatkozzanak, miként szándékozzák megszervezni községüket az újonnan életbe léptetett jogszabály alapján.[10] A falugyűlés egyhangúan kisközséggé szándékozott alakulni, azaz a jegyző fenntartási költségeit nem egyedül, hanem más kisközségekkel közösen kívánta hordozni, ám azt kikötötték, hogy nem a szomszédos Szitabodzával, illetve, hogy Sepsi szék kötelékében kívánnak maradni. Ugyancsak a különállás szellemében határozott Szitabodza lakossága is, ám ők a saját jegyzői hivatal fenntartására is hajlandónak mutatkoztak. Bodzaforduló birtokos községei néhány nappal később Nagyborosnyón (Kisborosnyó, Szacsva, Sepsimagyaros, Egerpatak, Nagyborosnyó és Feldoboly küldöttei, Réty és Eresztevény községek delegáltjai árvíz miatt nem jelenhettek meg), majd Uzonban (Uzon, Bikfalva, Aldoboly, Szentivány, Laborfalva, Angyalos, Komolló küldöttei, Lisznyó, Besenyő és Szotyor községek képviselői ugyancsak az ár miatt maradtak távol) gyűltek össze. Ezeken is az a döntés született, hogy külön elöljáróság és jegyzőség jöjjön létre, illetve az Orbai székhez semmiképpen ne csatolják Bodzafordulót.[11] Rövidesen azonban a két község döntését a felsőbb hatalmi szerv részben megváltoztatta: jegyzői hivatal közös fenntartására kötelezték, anélkül, hogy átsorolták volna egy másik szék alá.[12] Erre a salamoni döntésre azért volt szükség, mivel sem Szitabodza, sem Bodzaforduló község nem rendelkezett semmiféle rendes jövedelemmel – amint említettük, ebben a korszakban a háromszéki községeknél általában az italmérési jog haszonbérletéből származó összeg volt a legjelentősebb bevétel tétel, ám előbbi esetében a tulajdonos az anyaközség, Zágon volt, utóbbinál a sepsiszentgyörgyi ev. református tanoda. Eme költségvetési hiányt egy módon lehetett kiegyenlíteni, pótadó alkalmazásával. A pótadózásra a községi törvény teremtett lehetőséget, ezt egyenes állami adók alapján, százalékos arányban lehetett kivetni az adott községben. Háromszéken, a községi törvény életbeléptetését követően, csak szórványosan fordult elő évtizedeken keresztül, és az első két település, ahol ezt állandó jelleggel alkalmazták, Bodzaforduló és Szitabodza volt.[13] A pótadózás hatékonyságát esetükben rontotta, hogy a telekkönyvezés meghonosítása alkalmával Bodzaforduló területét a bikfalvi, kisebb részt a kisborosnyói telekkönyvbe vezették be, Szitabodzát pedig a zágoniba. Ilyen formán a legjelentősebb összegeket produkáló adónem, a földadó alapján nem állt módjukban pótadót kivetni – így pedig nagyobb összeggel kecsegtető községi bevételt elkönyvelni. Lehetőségként maradt a házadó és a kereseti adófajtákra kivetett pótadó, ami viszont a lakosságot aránytalanul terhelte meg. Bodzaforduló község képviselőtestülete 1874-ben kérelmezte, hogy a pótadó helyett ún. rovatalt alkalmazhasson, amit a lakosság vagyoni helyzete szerinti osztályokba sorolásával méltányosabban vethettek volna ki, ám ennek a széki közgyűlés nem adott zöld utat.[14] A közigazgatási terhek hordozásában némi enyhülést hozott az, hogy az 1877-ben lebonyolított megyerendezés során létrejött Háromszék vármegyéhez csatoltak több volt Felső Fehér vármegye szomszédos enklávéihoz tartozó települést, köztük Bodzavámot.[15] A századfordulóig ez a három község közösen tartott fenn egy körjegyzőséget – Bodzavám is ugyanazzal az anyagi problémával nézett szembe, mint társközségei: területe Nyén (Keresztvár) és Bodola községek telekkönyveiben szerepelt, (ez annyival tetézte a bajt, hogy míg Zágon és Bikfalva igen későn kezdett pótadózni, addig Nyén és Bodola – volt úrbéres községek lévén – igen korán kezdtek pótadózni, ami Bodzavámot is sújtotta).[16]

A három község lakossága meglehetősen dinamikus lélekszámbeli fejlődést mutatott, a községi berendezkedés azonban valahol félúton elakadni látszott. Háromszék vármegye alispánja 1893. év nyarán kezdeményezte a belügyi tárcánál, hogy a három bodzai községnek alakítsanak saját telekkönyvet és katasztert, azokba pedig kebelezzék át a szomszédos települések telekkönyveiben szereplő területeket. Mindezt a hatékony pótadóztatás és községháztartási egyensúly megteremtésével indokolta, ám az ebben a témában a kormányzattal folytatott levelezés nem vezetett kézzelfogható eredményre.[17]

A három Bodza ügye néhány év múlva, 1897 elején került újra napirendre, igaz, merőben más megközelítésben. Potsa József főispán akkor terjesztette a vármegyei közigazgatási bizottság elé, hogy a három kisközség jegyzője kénytelen egyszerre két járási szolgabírói hivatallal, két járásbírósággal és két adóhivatallal érintkeznie, így az nem láthatta el kellőképpen a két évvel korábban életbe léptetett állami anyakönyvezés feladatait. A baj orvoslását a három községnek egy járásba való beosztásában látta: „[…]a rendes administratio követelményeivel szemben sem tűrhető a Bodzák területén fennálló közigazgatási beosztás[…].”[18] A közvetlenül és közvetetten érintett községekkel folytatott konzultáció azonban nem vezetett eredményre: Bodzavám az Orbai járásba, Szitabodza a Sepsi járásba nem kívánt csatlakozni, a telekkönyves községek közül Nyén (Keresztvár), Bodola és Bikfalva a Sepsi, míg Zágon az Orbaiban való megtartásuk mellett kardoskodott.[19] Ilyen előzmények között Háromszék vármegye közgyűlése úgy határozott, hogy fennmarad a status-quo, mivel a közigazgatási szempontokat felülírja a telekkönyvi állapot. Posta főispán viszont nem nyugodott bele, hogy elképzelését nem tudja kivitelezni, ellenvéleményt fogalmazott meg, az ügy pedig felkerült a Belügyminisztériumhoz.[20] A minisztérium világosan a visszás közigazgatási állapot megszüntetése mellett tört lándzsát, a saját telekkönyv szükségességét hangoztatta, és utasította a megyét, hogy ennek érdekében kezdjék elölről az eljárást. A konzultációk és helyszíni szemlék vontatottan haladtak, két évvel később azonban már számot kellett adni a felsőbb hatalomnak. Potsa József bizonyára megrettent a saját maga által kezdeményezett eljárás eredményétől és ingerülten hárította a felelősséget az alispánra, azt hajtogatva, hogy a három község számára csak belterületek kebelezhetők át, a külterületek átírására semmilyen törvény nem kötelezhet. Mindennek oka: „A Bodzák lettek, de történelmi alakulás nélkül, e vármegye keleti indolentiája engedte az alakulást, a Bach-korszak elősegítette a székelység körül egy idegen ajkú népöv alakulását, de a tulajdonjog épségben tartásával, mert ami politikailag jó volt, azt, ha bírói útra kerül, nem remélhette, hogy a bíróság keresztül viszi.” Utasította az alispánt, hogy saját belátása szerint terjessze a javaslatát a belügyi tárca elé, egyúttal közölve, hogy mit tartott volna kívánatosnak ez ügyben „[…] én utoljára is a <restitutio in integrum>-ot, a Bodza községek teljes megsemmisítését tartom a <Magyar Állami> szempontból a legjobb megoldásnak.”[21]Úgy tűnik azonban, hogy az alispánnak sem akaródzott tálalni a miniszternek az ügyben bekövetkezett pálfordulást, a vármegyei állandó választmány elnökére, Kökössy Endrére hárult ez a feladat, akinek nem volt tisztviselői státusza. Kökössy a főispánt idézve érvelt a községek egyesítésének és saját telekkönyv létesítésének lehetetlen volta mellett, és úgy állította be, mintha a bodzai lakosok zöme csak haszonbérlő és nem teljes jogú tulajdonos lenne. A minisztériumban azonban átláttak a szitán és ennek az állításnak a tisztázását rendelték el.[22] A lefolytatott vizsgálat eredményét a megye közgyűlése a főispán szája íze szerint igyekezett bemutatni, következtetésként a községek felszámolását és az anyaközségekhez való visszacsatolását hozta javaslatba, illetve a területnek állami költségvetésből történő teljes felmérését – utóbbi lehetőséget viszont nem támogatta a testület: „Ezen felsorolt körülményekből világosan kitűnik, hogy a bodzai lakosokból alakult önálló községi szervezetek a törvény keretében semmiképp nem illeszthetők belé, és azok így továbbra fenn nem tarthatók.”[23]A határozatot Bodzaforduló, Bodzavám és Szitabodza községek képviselőtestületei megfellebbezték, a megyének a nyilvánvaló vonakodása miatt a miniszter a saját embereit küldte ki a helyszínre vizsgálódni, amit azzal összegzett, hogy „az úgynevezett <három Bodza> lakossága minden törvényes kellékével bír a községi életnek, kellő szellemi és anyagi erővel rendelkezik, és csupán a terület tulajdonképpeni községi határ hiány az, ami pótlást igényel.” Ez a közlés tehát előrevetítette, hogy a központi kormányzatnak mi a kívánatos eljárás ebben a kérdésben, az újonnan létrejövő községnek a nevét is közölte: Magyarbodza – „megkülönböztetendő a Romániában létező községtől.”[24] Háromszék vármegye közgyűlése bölcsen belátta, hogy ezek után ellenvetésnek helye nincs, megszavazta azzal a kiegészítéssel, hogy ennek a Sepsi járásban a helye, illetve egy nemzetpolitikai hangolású csomaggal egészítette ki, amire végül a felsőbb hatalom rábólintott: „Magasabb közigazgatási, s főleg rendőri tekintetből elkerülhetetlenül szükségesnek mutatkozik az alakítandó Magyar Bodza területére egy szolgabírói különítmény telepítése.”[25] Egy évvel később tartotta külön a három község az utolsó képviselőtestületi gyűlését, amikor a vagyonok összeolvadásáról határoztak, az azt követő években pedig a saját telekkönyv kérdésére is pont került.[26] Ez ellen a lépés ellen ekkor már a legvehemensebben Prázsmár község tiltakozott, amely így a 6000 kataszteri holdat kitevő erdeje után fizethette a jelentős összegre rúgó pótadót.[27] Epilógusként ide kívánkoznak a nemzetpolitikák ütköztetésének egy további mozzanata. 1907-ben a Magyarbodzai szolgabírói kirendeltséget áthelyezték Nagyborosnyóra és még néhány Sepsi széki települést csatoltak hozzá.[28] Az impériumváltás után román nemzetépítési igyekezet elsőszámú célpontjává ennek a berendezkedésnek a megváltoztatása volt: 1922 nyarán a kirendeltséget visszahelyezték Magyarbodzára, az oda tartozó községek közül leválasztották Réty, Szacsva és Egerpatak községeket, hozzácsatolták Bikfalva, Dobolló, Bodola, Kersztvár és Márkos községeket, az úgy létrejött szolgabíróság 10 községet foglalt magába.[29] Következő lépésben az ebbe a körzetbe besorolt hegyvidéki tanyavilág szerveződött saját jegyzőkkel rendelkező önálló községekké: Bodzaforduló néven a régi/új község, ehhez csatlakozott a Bikfalva község közigazgatási területéből kiszakadt, Bredét (Brădet) és Nagyvirágospatak (Floroaia) néven ismert tanyák, összesen 2332 lélekszámmal; Szitabodza község, 2468 lélekszámmal, Szitabodza (Sita Buzăului), Valea Boului, Bobocea, Csemernék (Ciumernic), Creminea, Zabratópatak (Zăbrătău), Chirichireo és Krásznatelep (Crasna) nevű tanyákból; Bodzavám az ezen a néven már ismert településből és a Keresztvártól elszakadt, Egrespatak (Acriş) néven ismert, összesen 332 lelket számláló helyből;, míg Zábonbárkány község egy ezen a néven már létező többé-kevésbé kompakt településből és Saramás (Sărămaş) nevű helyből.[30] Harmadik lépésben a Bácstelek (Băcel) nevű önálló község jött létre, amely Dobolló, Kökös, Uzon és Márkos községek közigazgatási területén lévő tanyákból alakult ki.[31] Úgy tűnik, a magyarbodzai szolgabírói kirendeltség átszervezése egészében az 1925-as nagy reformot készítette elő, amikor ezt a kvázi járást minden községével egyetemben Brassó megyéhez csatolták, nagyobb súlyt adva ott a román etnikai elemnek.

Hogyan képződik a haszon?

Mint korábban láttuk, a sepsiszentgyörgyi református tanoda meglehetősen szerény éves jövedelmeket könyvelhetett el a bodzafordulói italmérési jog haszonbérletéből, az összeg nagysága pedig néha vissza is esett. Háromszék többi falvaiban ez az üzleti bevétel jóval magasabb volt, és növekedése az évek során általában töretlennek látszott. Bodzafordulón, amikor a legmagasabb bevétel valósult meg, egy főre levetítve ez körülbelül 0,33 forintot tett ki, olyan körülmények között, hogy ebben a haszonbérletben benne foglaltatott az italmérési jog gyakorlásán kívül az italmérésnek helyet adó ingatlan is – míg más falvakban az árenda csupán az első tételre vonatkozott. Ezzel szemben az 1870-es évek elején például Felsőcsernátonban 0,76 forintot, Málnáson 0,84 forintot, míg Dálnokban 0,87 forintot tett ki az italmérés haszonbérletéből származó egy főre eső éves bevétel. Meg kell itt még jegyezni, hogy ezek a falvak nem voltak vásáros helyek, az úthálózatokhoz való csatlakozás szempontjából sem emelkedtek ki az átlagból, ami nagyobb tranzitforgalmat és implicite magasabb összeget eredményezett volna. Az 1880-as évek derekán ez az érték a Kézdi járásban átlag 0,73 forintot jelentett (1,32-0,37 forint közötti szórással), az Orbai járásban pedig egy forint felett volt. 1885-ben a jelentős forgalmú út mentén elhelyezkedő Maksa 1,03 forintot könyvelhetett el. Nagybacon kissé túlbecsülte a várható bevételt, az 1,73 forint összegre meghirdetett versenytárgyaláson nem jelent meg egy érdeklődő sem, ugyanakkor Kovászna község – amely vásáros hely volt, illetve a nyári fürdővendégek is jó italfogyasztóknak bizonyultak – egy főre lebontva 1,55 forintnyi összeget könyvelhetett el évente italmérési jog haszonbérbe adása címen.[32] Érdemes tehát utánanézni, hogy mi lehetett az oka annak, hogy Bodzafordulón ez az összeg ennyire csekély volt.

Háromszéken a községek italmérési jogából származó összegek relatíve nagyságához és magabiztos növekedéséhez feltétlenül hozzájárult egy olyan kiskereskedelem-technikai eljárás, aminek a feltételeit a falvak típusa teremtette meg. Jellemzően halmazfalvakról lévén szó, ezt a zártságuk miatt a haszonbérlő az ellenőrzése alatt tudta tartani, azaz, ha valaki szabálytalan, ún. zugkocsmát nyitott a település határain belül, azt könnyűszerrel lehetett azonosítani és kiebrudaltatni a hatóságokkal. A szabálytalankodók eltávolítása magának a községi elöljáróságnak is érdekében állt, mivel ez volt a garancia a nagyobb bevételekre. Az 1880-as években számos példát találunk olyan haszonbérletekre, amikor a bérlő kikötötte, hogy a lakosok kizárólag tőle vásárolhatnak szeszes italokat, más forrásból tilos volt a falu területére bevinni ezt az árucikket. Az eljárás nagyban hozzájárult a bevételek emelkedéséhez. Bodzafordulón azonban szétszórt tanyabokrok voltak a jellemzőek, ahol a fentebb vázolt kereskedelmi forma egyszerűen lehetetlen volt.

Földrajzi szempontból szembetűnő a település elszigeteltsége, vásárjog vagy közigazgatási funkció hiányában semmiképpen nem tekinthető gócpontnak. Az átmenő forgalom szempontjából azonban meg kell vizsgálnunk egy másik tényezőt, jelesen az országhatárhoz vezető utat. 1868-ban a Főkormányszék tervbe vette ennek kiépítését Bodzakrásznáig, ami a következő években meg is valósult.[33] Ezzel az intézkedéssel a korábbi határátlépő, a bodzavámi megszűnt, a forgalom pedig erre az új útvonalra terelődött át. Az élő állatok forgalmát felügyelni, illetve az járványok megállítására hivatott intézmény, a Bodzai veszteglő intézet elnevezés alatt bukkan fel az 1870-es évek elején, ám az általa kibocsájtott hivatalos iratok keltezési helyeként Bodza-Krászna szerepel.[34] Az évtized végén ennek már Kraszna-Bodzai vesztegállomás a hivatalos neve.[35] A Bodzai mellékvámhivatalnak az országos határvonalra való kiköltöztetését csak 1884 őszén vette tervbe a felettes hivatal, addig a településen belül működött, ám kétségünk nem lehet afelől, hogy a Bodzakrasznán bejövő és kimenő áruforgalmat ellenőrizte.[36] Elviekben tehát ez a tényező a bodzafordulói kocsma eladásaihoz jótékonyan kellett volna hozzájáruljon, mivel a szekéren történő áruszállítás pihenőhelyek közbeiktatását feltételezte, azonban ha figyelembe vesszük a szóban forgó határátkelőhelyen lebonyolított áruforgalom mértékét, láthatjuk, hogy a magyar-román határ egyik legjelentéktelenebb útvonalával van dolgunk.[37] Továbbá, perdöntő tényezőnek látszik, hogy Nyén–Bodzakrászna közúton még két italmérés működött: a prázsmáriak által felvásárolt területen, az ún. „szász kocsma”, illetve a Zágon község tulajdonát képező Szitabodzai kocsma. Ezek nyilvánvalóan rontották az üzletet, így a nemzetközi áruforgalomból származható csekély előnyt sem sikerült kihasználni.

A harmadik bevételképződést befolyásoló faktornak számít az italmérési jog körüli zaklatások, mely cselekménysorok dinamikája világosan tetten érhető az elkönyvelt haszon hullámzásaiban is. Első alkalommal a Bodza-vidék egyik legnagyobb magánbirtokával rendelkező személye, br. Szentkereszty Zsigmond – aki gr. Nemes János jogutódja volt – vindikálta magának a regálék eme szeletét, bizonyára volt földesúri jogon. Ez még 1862-ben történt, amikor ez a bevételi forrás még nem képezte a tanoda tulajdonát. A báró kérése nyomán a főkirálybírói hivatal végzése kimondta, hogy a 32 község, illetve a kérelmező személy együttesen gyakorolhatta eme jogot, egyúttal megtiltotta Bodzaforduló lakóinak az italmérést. Úgy látszik, Szentkereszty belenyugodott a félig elutasító döntésbe, mert nem fellebbezett, a későbbiekben pedig a 32 községnek gyakorlatilag szabad keze volt ez ügyben.[38] A református tanodára azonban a bevételi forrás kezelése már kezdetekkor többletfeladatokat rótt. A pénztárkezeléssel megbízott maksai Antal Zsigmond 1868 tavaszán elkezdte rendbe rakni a dolgokat, elsőként a bodzafordulói Bulárka Andrást és Hermenyán Györgyöt jelentette fel jogtalanul nyitott kocsma miatt: „[…] azon a helyen is, amelyen fekszik, más községek határához van kebelezve, s tehát, mint nem önálló község, korcsma jogot nem is bírhatott.” Alapfokon az alkirálybíró helyet adott a keresetnek és 20 forint terhe alatt eltiltotta az italméréstől a két vállalkozó kedvű bodzafordulóit. Ezek fellebbezései folytán a kázus a Főkormányszékhez, majd a Belügyminisztériumhoz került fel, ahol azonban helyben hagyták az alapfokú határozatot.[39] Ezzel párhuzamosan bizonyos Barbuj György és társai a Főkormányszéknél próbálták kijárni az italmérési jog megszerzését Bodzaforduló község számára, elferdítve a tényeket azt állítván, hogy 1848 előtt már gyakorolták azt, illetve 1860-ban is kiadták haszonbérbe. A helyszíni vizsgálat eredményei ennek ellentmondtak, így a kezdeményezés nem ért célba, ám az tény, hogy a tanoda számára ez bevételkiesést jelentett.[40] A sepsiszentgyörgyi református tanoda végül csak 1873. év végén tudott szerződést kötni – első alkalommal szabad egyezkedés, nem pedig nyilvános árverés nyomán – Weitz Izráel haszonbérlővel, miután annak kívánsága teljesült és a kocsmaházat újrazsindelyezték.[41]

A tanoda üzleti partnereire Weitz Izráel és József, zsidó kereskedőkre érdemes röviden kitérni. Izráel a galiciai Csernovic (Czernowitz) városában született, az apja, Weitz Náthán a bodolai Béldi család haszonbérlőjeként került Bodzavámra. Izráel valamikor az 1870-es évek végén elhalálozott, így feladatait fivére, József vette át, aki a szomorú esemény nyomán térhetett vissza a térségbe, hosszabb távollét után. Az őrségváltás nemcsak az üzletre terjedt ki, annál sokkal átfogóbb volt. 1871-ben Izráelt és Józsefet a fináncok „szeszjövedéki kihágás miatt” marasztalták el, ami a korcsma tartással foglalkozó személyek körében egy teljesen hétköznapi szabályszegésnek számított – ez az esemény pedig rávilágít arra a tényre, hogy már azelőtt ezt az üzletet vitték, mielőtt a tanodával jogerős viszonyt alakítottak volna ki. Abban az időben Izráel a gr. Nemes János jogutódjának a területeit is árendában bírta. A pénzügyi törvényszék végzését akkor azonban nem lehetett kézbesíteni Józsefnek, mivel ő a helyszínen fel nem találtatott, kilenc évvel később került elő, amikor végre átadták számára a kérdéses papírt.[42] Ekkor átvette elhunyt fivérétől az üzletet és a családi ügyeket is igyekezett rendezni. József 1895 decemberében feleségül vette fivére özvegyét, Krausz Amáliát, ezt megelőzően azonban legalább két közös gyermekük született: 1881-ben Róza és 1888-ban Matild.[43] József 1884-ben jegyeztette be utólagosan a sepsiszentgyörgyi rabbiság által vezetett izraelita anyakönyvbe kiskorú fivére, Ferenc születését is, akinek akkor hivatalos gyámja volt.[44] Weitz József státusa a családi ügyek intézésénél birtokos és kereskedő volt.

Weitzék haszonbérlete meglehetősen zaklatottan indult, Izráel alig fél évvel a tanodával megkötött egyezmény életbe lépte után egy Serban Nikuláj által üzemeltetett italmérés bezárásáért kellett folyamodnia, amit az illetékes szolgabíró, Tompa Miklós meg is tett, az alperes fellebbezése folytán az alispán elé került ügy azonban tovább bonyolódott. Kiderült, hogy Lisznyó községgel egyezett meg előzőleg Serbán kocsmáros, amely a Tálpatak nevű helynek volt a tulajdonosa. Ugyanakkor a magát jogbirtokosnak tekintő Lisznyó község is folyamodást tett le, azt állítva, hogy ama jogát 1848 előtt is gyakorolta, azt kívánta visszaállítani. Az alispán ezt az igényt a belügyi tárcához szándékozott felterjeszteni, ekkor visszakozott Lisznyó, és beismerte, hogy 1848 előtt nem volt semmilyen italmérésük Tálpatakon. A Belügyminisztériumhoz végül Serban Nikulaj fellebbezése jutott csak el, aki ekkor már magánszemélyekkel kötött szerződést mutatott fel, amivel kocsmája működéséhez a jogi alapot megteremtve vélte. A minisztérium kimerítő vizsgálatot rendelt el, aminek gyakorlatilag egy tárgya volt: Lisznyó egyike-e annak a 32 községnek, amelyik az italmérési jogot a tanodának adományozta? A szolgabíró által megejtett vizsgálat szerint az engedményes magánszemélyek korábban nem gyakorolták az italmérési jogukat a szóban forgó területen, illetve mások is felléphettek volna hasonló követeléssel, ergo nem volt teljesíthető az igény. Megállapítást nyert ugyanakkor, hogy Tálpatakon és Bodzafordulón az italmérési jog nem teljesen fedi egymást, tehát előbbi helyen annak gyakorlása elviekben lehetséges, de mivel Lisznyó község a 32 adományozó egyike volt, ez igencsak kérdésessé tette a teljesíthetőséget – bár a kérdéses rész nem képezte az adomány tárgyát. Ez a mozzanat, úgy látszik felbátorította Lisznyó községet, mert végül ennek a fellebbezése is egy év késéssel a belügyér asztalára került. Ezen a fórumon immár tisztázódott, hogy nem az a tény számított jogalapul, hogy Lisznyó volt a terület birtokosa, hanem az, hogy korábban nem volt ott gyakorolva az italmérés, így a status-quo fennmaradt.[45] A csetepaté tehát végül a tanoda és árendása szempontjából kedvezően zárult, ám az közel három éven keresztül zajlott, a körülötte terjengő bizonytalanság – akárcsak a korábbi esetekben – a bevételeket nyilvánvalóan mérsékelte. A tanoda elöljárósága még megpróbálta kijárni a bodzafordulói kocsma jövedelem adómentességét, ám ez nem sikerült.[46]

1888-ban a magyar törvényhozás egy olyan jogszabálycsomagot fogadott el, ami által az állam kárpótlás ellenében kisajátította a regáléjogokat. Az évtizedek során kialakult szeszes italok piaci mechanizmusa napok alatt összeomlani látszott a jogszabályok hírére, Háromszéken erre az időpontra zömében a szeszgyárosok voltak az italmérési jog haszonbérlői, akik tömegesen próbálták felmondani a szerződéseiket, vagy legalábbis a bérösszeg elengedését követelték – mindez azonban csak átmeneti pániknak bizonyult, a rendezés végül is kielégített jogtulajdonost és bérlőjét egyaránt. A sorba beállt természetesen a tanoda akkori árendása is, Neumann József vérhegyi szeszgyáros– neki már az albérlője volt Weitz József – aki az esedékes részletek fizetésének elengedését kérelmezte.[47] Az akkor már a Székely Mikó Kollégium néven szereplő oktatási intézmény elöljárósága a pénzügyi reform hatására döntött a bodzai érdekeltségei elidegenítéséről. Első lépésben 1890 tavaszán eladta Weitz Józsefnek a kocsmaházat és a hozzátartozó telket, 1000 forint ellenében.[48] A záróakkord is ugyannak az évnek az őszén lejátszódott, az iskola kézhez kapta az italmérési jog kártalanításáért felajánlott kamatozó államkötvényeket. Ennek összegét a Háromszék vármegye közigazgatási bizottsága 6448,98 forintban ajánlotta meg, amit végül a Wekerle Sándor által vezetett Pénzügyminisztérium lefelé, 5716,80 forintra korrigált.[49] Bodzafordulón az 1891-es népszámláláson 1981 jelenlévő lakost regisztráltak, tehát a fogyasztóközönsége helyi viszonylatban jelentősnek mondható. Ugyanekkor, például Nagybacon lakossága 2047 lelket számlált, vagyis kevéssel, még 5%-kal sem volt több, de ez az erdővidéki falu mégis jóval nagyobb kárpótlási összeget, 44 661 forintot szerzett, ami a Mikó járandóságának majdnem a nyolcszorosa.[50] A kárpótlás összegének a számítási módszertana a joggyakorlás korábbi éveinek üzleti nyereségén, illetve adóterhein alapult, így a Mikó kompenzációjának csekélysége a fennebb vázolt szerkezeti bajokban gyökerezett.

Tanulmányunkban arra igyekeztünk rávilágítani, hogy az ambiciózus iskolaalapítási és fejlesztés elengedhetetlen feltétele a szilárd anyagi alapozás, azonban ez a tényező – érthető módon – nem képezte központi témáját az intézmény hivatalos tevékenységi beszámolóinak. A tőkerögök útjainak vizsgálata nemcsak a gazdasági szektor felhalmozásai esetében lehet tanulságos, hanem meglátásunk szerint a közművelődés terén is számos kérdésre magyarázatot adhat. A tanoda alapítását megörökítő írások kiemelték a sepsiszékiek nagyarányú anyagi áldozatvállalását, legyen szó magánszemélyekről vagy közületekről. A 32 község adománya olyan időszakban történt, amikor a piacosodás mechanizmusai már működésbe léptek, ám a készpénzzel telítettség még alacsony szinten állt. A pénzszűke vezetett oda tehát, hogy felajánlásaik egy részét a községek a bodzafordulói italmérési joggal és a kocsmaházzal váltották ki. Az adomány hasznosítása egyes körülményeinek részletes vizsgálata fényt derített a 19. század mélyreható gazdasági és társadalmi változásaira, a folyamatot kísérő számos konfliktusra. Az előbbiekben vázolt eset két tárgykörben is felébresztheti a társadalomtörténeti érdeklődést, terepe pedig kiterjedhet Háromszékre és Csíkra. Egyik ilyen a közületi hitelezés kérdése, több sepsiszéki község szintjén láthattunk szerényebb tőkeképződést, és rövid pillantás vethettünk a gyümölcsözetés gyakorlatára is. A másik a székelyföldi telepítvények ügye, amely a frontierelmélet keretében történő vizsgálatra kínálja magát.

Jegyzetek

[1] Egyed Ákos. im. 16–25.

[2] Corpus Juris Hungarici – Magyar Törvénytár. 1871. évi XVIII. törvénycikk a községek rendezéséről; 1873. évi XXII. törvénycikk a telepítvényekről.

[3] RNL KMO F 65. (Székely Nemzeti Múzeumtól átvett családi fondok) 97. á (Zágoni Jankó család) 208. ie. 1.

[4] “A szállások rendszere — a havasi füves térségeken, kiterjesztett kaszálóterületeken, irtásokon — mind a takarmánytermesztést, mind a legeltetést egyszerre szolgálta.” (Imreh István: A törvényhozó székely falu. Bukarest: Kriterion, 1983. 211.)

[5] RNL KMO F 65. 15 á. (Kisborosnyói Tompa család) 89. ie. 4–5.

[6] RNL KMO F 135. 266. ie. [III/3. it.] 21–24.

[7] RNL KMO F 135. 239. ie. [VII/4. it.] 83–94.

[8] RNL KMO F 9. 841 á. 1894/XIII/30. 32–33.

[9] RNL KMO F 8. 910. á. 21. köt. 1863/919, 4021, 5750, 6654. ikt.

[10] RNL KMO F 8. 910 á. 38. köt. 1872. június 11./ 22. jkvp.

[11] RNL KMO F 9. 841 á. 1894/XIII/30. 5–12.

[12] RNL KMO F 8. 910 á. 32. köt. 1872/ 4386, 4983. ikt.

[13] Csík vármegyében hasonló volta helyzet: az 1870-es években szinte kizárólag pótadóból tartotta fent magát Békás, Domuk, Zsedánpatak, Tölgyes, Holló, Baraszó, Gyímesfelsőlok, Gymesközéplok és Gyímesbükk. (RNL HMF F 7. 148 á. 13. köt. 1877. május 14./13, 88; 1877. december 4./ 46, 47, 48. jkvpk.) Az italmérési jog minden esetben az anyaközségek, illetve a Havasi Javak igazgatósága (Csík vármegye) tulajdonában maradt meg Holló, Tölgyes és Baraszó telepközségek esetében (14. köt. 1878. szeptember 18./173, 174. jkvpk.)

[14] RNL KMO F 8. 910 á. 39. köt. 1874. szeptember 9./ 41. jkvp; 34. köt. 1874/3597. ikt; 35. köt. 1875/63, 726, 3091, 4668. ikt.

[15] Corpus Juris Hungarici – Magyar Törvénytár. 1876. évi XXXIII. törvénycikk Némely törvényhatóság területének szabályozásáról és az ezzel kapcsolatos intézkedésekről.

[16] Bodzaforduló, Bodzavám és Szitabodza községek statútumainak (szabályrendeleteinek) elfogadását lásd. RNL KMO F 9. 844 á. 34. köt. 1883. október 5./ 325. jkvp; 1883. december 6./ 365. jkvp.

[17] RNL KMO F 9. 841 á. 1894/XIII/30. 15–47.

[18] RNL KMO F 9. 841 á. 1909/10912 (I. köt) 27–28.

[19] RNL KMO F 9. 841 á. 1909/10912 (I. köt) 29–43.

[20] RNL KMO F 9. 844 á. 81. köt. 1897. június 12./ 91. jkvp.

[21] RNL KMO F 9. 841 á. 1909/10912 (I. köt) 184–185.

[22] RNL KMO F 9. 841 á. 1909/10912 (I. köt) 120–125.

[23] RNL KMO F 9. 844 á. 88. köt. 1899. október 13./ 631. jkvp.

[24] RNL KMO F 9. 841 á. 1909/10912 (I. köt) 190–191.

[25] RNL KMO F 9. 844 á. 95. köt. 1901. október 11./ 588. jkvp.

[26] RNL KMO F 9. 841 á. 1903/1136.

[27] RNL KMO F 9. 841 á. 1909/10912 (I. köt) 268–269.

[28] RNLKMO F 9. 844. á. 120. köt. 1907. április 30./ 211. jkvp.

[29] Bikfalva, Bodola, Dobolló, Feldoboly, Keresztvár, Kisborosnyó, Magyarbodza, Márkos, Nagyborosnyó, Zágonbárkány.(Gazeta Oficială a Județului Treiscaune, [GOJT] 1922. június 22.)

[30] GOJT. 1923. március 8.; augusztus 30.

[31] GOJT. 1923. szeptember 23.

[32] Nagy Botond. im. 21.

[33] RNL KMO F 8. 910 á. 28. köt. 1868/1401, 2291, 3572. ikt; F 9. 841 á. 1877/67; 1881/805; 1882/1509, 1515, 1619; 1883/31, 1539, 1591, 2830.

[34] Magyar Tiszti Cím- és Névtár (MTCN), 1873. 324; 1875. 270. RNL KMO F 9. 841 á. 1879/39.

[35] MTCN, 1879. 248; 1884. 241; 1889. 331.

[36] MTCN, 1884. 160; 1886. 195; 1887. 195; 1888. 240; 1889. 241; 1890. 209. RNL KMO F 9. 841 á. 1884/178.

[37] Nagy Botond: Mercur a keleti végeken: Határszéli gazdasági környezet és üzleti modellek a dualizmus kori Háromszéken (1867–1918). I. köt. Kolozsvár: Kriterion, 2021. 131.

[38] RNL KMO F 8. 910 á. 20. köt. 1862/5319. ikt.

[39] RNL KMO F 171. 3. ie. 87–89.

[40] RNL KMO F 8. 910 á. 28. köt. 1868/462, 2956, 3307, 3454, 3787, 3928. ikt.

[41] RNL KMO F 171. 3. ie. 91.

[42] RNL KMO F 9. 841 á. 1880/175; 1881/123.

[43] Házasságkötés 1895. december 16-án. (RNL KMO F 105 [Egyházi és polgári anyakönyvek gyűjteménye] 822 á. [Polgári anyakönyvek] 133. köt.[Magyarbodza anyakönyvi kerület]); Matild születése (10 á. [Egyházi anyakönyvek] 563. köt. [Sepsiszentgyörgyi rabbiság] 1888. július 26.); Róza házassága 822 á. 133. köt.)

[44] Weitz Ferenc születésének utólagos bejegyzése nem szerepel a sepsiszentgyörgyi izraelita anyakönyvben, mert a bejegyzés 1884-ben történt, anyakönyvi adatok pedig csak 1886-tól kezdődően maradtak fenn (RNL KMO F 9. 841 á. 1884/109.)

[45] RNL KMO F 8. 936 á. 1876/944.

[46] RNL KMO F 171. 4. ie. 276–277.

[47] RNL KMO F 171. 12. ie. 451–452.

[48] RNL KMO F 171. 14. ie. 14–17.

[49] RNL KMO F 171. 14. ie. 498–499.

[50] Jekelfalussy József, dr: A Magyar Korona Országainak helységnévtára. Budapest, 1892. 212–215; Nagy Botond: Közteherviselés és fejlesztéspolitika a dualizmus kori Háromszéken (Gazdaságtörténeti vázlat). Magyar Kisebbség, Új sorozat. 2017/3–4. 78.

Címlapkép forrása: Erdélyi képeslapok a múltból, Pethő Csongor gyűjteménye