Szerző: Nagy Botond

A cikk II. része

Az iskolatörténeti kutatások arra mutatnak rá, hogy a Székely Mikó Kollégium jogelődjének, a sepsiszentgyörgyi Ev. Református Tanoda 1859-es alapításánál, és azt követően is, az anyagi feltételek biztosítása széleskörű társadalmi alapon állt. Egyénileg, vagy közösségben, de a helyi közélet számos szereplője igyekezett kivenni a részét az oktatási intézmény létesítési- és fenntartási terheinek a viselésében, ezek a vállalások pedig igen széles és színes spektrumot fogtak át, ami a mozgósított pénzügyi eszközöket és források eredetét illeti.[1] Az oktatási intézmény alapítására vonatkozóan meg kell említenünk, hogy ami végül megvalósult, az egy b-terv volt. A meghiúsult a-tervre azonban indokoltnak látjuk itt röviden kitérni, ami historiográfiai szempontból is tanulságos lehet.

Orbán Balázs megemlítette, hogy Sepsiszentgyörgyön eredetileg ipartanodát helyeztek kilátásba az alapítók.[2] Benke Istvánnak az alma mater létrejöttének huszonöt éves jubileuma előtt tisztelgő írása szintén kitért erre az epizódra, majd egy újabb évtizeddel később Domján István hasonlókat vetett papírra: „Az eredeti terv szerint reál, vagy ipariskolával kapcsolatosnak kellett volna lennie, de a lefolyt három és fél évtized alatt csak gimnáziumot lehetett megvalósítani.”[3] A kortársnak tekinthető nemzedék számára tehát nem volt vita eme előzmény körül. A századforduló után Csutak Vilmos már a református egyház kezdeményező szerepét hangsúlyozta, ebben az igyekezetében pedig kihagyta a kérdéses előzményeket.[4] A rendszerváltást követően nyomdafestéket látott iskolatörténetek pedig mind mellőzték az ipari profilú reáliskola tervét, mint előzményt – azt csak gyaníthatjuk, hogy ennek oka az államszocializmus alatt a köztudatba beszivárgott, az ipariskolákról és szakmunkásképzésről való vélekedés továbbélése, amely nem találta összeegyeztethetőnek eme alacsonyabb szintű oktatást a nemes kollégiummal.[5] Az alapítás ügyét végül Deák Ágnes tisztázta, kontextusba helyezve tette közérthetővé az eseményt. Ezek szerint a szabadságharcot követően az osztrák kormányzat által gyakorlatba ültetett oktatásügyi tervezet, az Entwurf egyik intézkedése volt, hogy fő-, illetve algimnáziumnak minősítette a középiskolákat, ezek működtetését pedig a nyilvánossági jog megszerzéséhez kötötte, amelynek magas kritériumai nehéz helyzetbe hoztak számos intézményt. A kormányzati intézkedés nyomán bezárt a kantai iskola, így Háromszék gimnázium nélkül maradt. A reáliskolák viszont a korszerű tudományosságot képviselték, Erdélyben mindössze három ilyen létezett, egyik sem a Székelyföldön, a sepsiszentgyörgyi kezdeményezés pedig mindenképpen ambiciózus és előrelátó lépésnek könyvelhető el.[6] A reáliskola felállítását célul kitűző akció azonban rossz csillagzat alatt fogant, a Sepsiszentgyörgy polgármestere és főjegyzője által szignált felhívásokat és adományjegyzési íveket 1854 novemberében küldték ki a polgári községek előjáróinak, ahonnan viszont semmiféle adomány nem érkezett.[7] Ez az időpont ugyanis egybeesett az ún. nemzeti államkölcsön jegyzésével, aminek lényege, hogy a központi kormányzat az államkincstár hiányai pótlására önkéntesen jegyezhető kölcsönt hirdetett meg, a gyakorlatba ültetése viszont sajátosan zajlott birodalom szerte. Erdélyben az önkéntességnek nem sok nyoma volt, a községekre a felsőbb hatalom osztotta ki a beszolgáltatandó összegeket, a községek pedig továbbhárították a lakosságra.[8] A készpénzzel alacsony szinten telített régióban komoly gondokat okoztak a befizetések, így a háromszéki falvak a reáliskola hívószavának már nem tudtak eleget tenni, az a-terv tehát bukásra ítéltetett, a b-tervet pedig a református egyház vitte végül sikerre.

A Székely Mikó Kollégium jövedelmező alapítványainak leltárát Tóth Szabolcs Barnabás állította össze, ebben említést tett egy éves hasznot eredményező támogató eszközről, a bodzafordulói kocsmajövedelemről, minden továbbinak közlése nélkül.[9] Tanulmányunk tehát hézagot pótol, tárgyát az adomány részleteinek a kibontása képezi, kitekintéssel a polgári kor számos társadalmi folyamatára, szűk három évtizedes időkeretben. A korszakot nem politikai-közjogi berendezkedés változásaihoz, hanem értelemszerűen intézménytörténeti mérföldkövekhez igazítva próbáljuk meghatározni. Kiindulópontnak tekintjük az alapítást követő, az 1860-as évek közepére eső időszakot, amikor megtörtént a mai iskolának helyet adó telkek akvizíciója, és amit első fejlesztési hullám megnevezéssel jellemezhetünk a leginkább.[10] Történetünk záróakkordja pedig megközelítőleg az 1892/1893-as tanév, amikor első ízben zajlott le az érettségi vizsga, ezt a momentumot pedig az iskolatörténet teljes joggal tekinti a modern oktatási intézmény origójának. A fentiek azonban csak a tájékozódást segítő, nem túl merev határkövek, helyenként indokoltnak láttuk túllépni rajtuk.

Az adomány eredete

A református tanoda alapítása körül kibontakozó mozgalommal párhuzamosan zajlott a Sepsiszék harminckét községét érintő vagyoni osztozkodás, jelesül az addig osztatlanul használt, számottevő kiterjedésű, erdőkkel, havasi legelőkkel és hegyvidéki tanyavilággal szabdalt ún. Székhavasa (más megnevezéssel: a 32 község Bodzai-havasa) egymás közötti elkülönítése. A rendiség korában kialakult vagyonközösségek bomlásának általánosabb természetű mozgatórugóit közvetetten a polgári korszak változó jogi keretei képezték, amelyet pedig a piacosodás nyomása alakított. Az Erdélyben 1853-ban bevezetett polgári törvénykönyv nyomán be kellett azonosítani azokat a magánszemélyeket és közösséget, amelyek tulajdonosai a falu közös erdejének és legelőjének, illetve az úgynevezett regálé jogoknak (italmérés, vásártartás, malom, vadászat, halászat). A kódex megalapozta azt a jogi keretet, amely a székely székekben az adott település lakosainak (legyen szó szabad, vagy határőr katona székelyről, illetve volt földesúrról és úrbéreséről) magánbirtokai kiegészítő részeiként ismerte el a fenti javakat, a rendi társadalmi viszonyok lebontását követően.[11] A törvénykönyv megfogalmazása szerint a létrejött entitás, a birtokosság „véletlen eseményen” alapult, amely megfogalmazás alatt kétségtelenül a történelmi hagyomány értendő. Mindez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a birtokosságnak – amelynek jogi személyisége legtöbbször csupán cél és nem realitás volt a kezdeti évtizedekben – tulajdonjoga volt a közös erdő és legelő, illetve a hasznot termelő regáléjogok felett, a tagok pedig a magánbirtokuk mértékével arányosan fértek hozzá a közös javakhoz, vagy az üzleti haszonhoz. Hogy ez a tulajdonjogi reform megvalósulhasson, a rendi társadalomban működött vagyonközösségek meg kellett szűnjenek, hogy helyet adjanak a birtokosságoknak, amely tagjai már pontosan meghatározott tulajdonrészekkel rendelkeztek. Ennek a folyamatnak nyilvánvalóan az útjába álltak a több falu közös használatában lévő osztatlan erdők, így számos ún. Hatod osztódott fel a székelyföldi régióban, illetve erre a sorsra jutott Háromszék legjelentősebb vagyonközössége, a Székhavasa.[12] Ez utóbbi esetében egy sajátos befolyásoló tényezőt is figyelembe kell még vennünk. A Székhavasa felosztásának ügye 1862. év legelején jutott el a végső stádiumba, a 32 község egyöntetű igényét, illetve a Maksán lakó Tompa János és özv. Tompa Lászlónénak fellebbezését ekkor terjesztették fel az uralkodóhoz, jóváhagyásra – látszólag tehát a polgári törvénykönyv és a piacosodás viszonyok teremtette helyzet gyorsan érő gyümölcseivel van dolgunk – a beadvány azonban elakadt a Kolozsváron székelő Főkormányszéknél, amely részletesebb magyarázatot követelt a tervbe vett osztozkodásra.[13] A birtokos községek meghatalmazottja, Gidófalvi László a következőképpen vázolta a tényállást: „a 32 Bodza birtokos községek örök időktől fogva bírták Bodza havasa cím alatt az Oláhhonnal határos havas részt, éspedig közös használat mellett. Miután a közös használat alatt a hozzá közel eső birtokos községek rendetlen használata ezen erdőhelynek majd minden befüggő részét felemésztette, s minthogy 26 távol fekvő birtokos községek szinte semmi hasznot nem vihettek belőle, több mint 40 év óta sürgették a felosztást.” A jogi aktusnak sajátosan helyi mozgatórugója volt tehát a kérdéses erdőterülettel közvetlenül érintkező, illetve attól távolabb eső községek között már régebb óta feszülő konfliktus. Ami pedig mindezt felgyorsította, kiderül a jelentés további részéből, ahol a gondnok Gidófalvi László arról referált, hogy több távol eső sepsiszéki község elöljárósága – Kálnok, Árkos, Besenyő, Gidófalva és Angyalos – már tárgyalásokat folytatott a Brassó vidéki Prázsmár községgel az őket megillető osztályrész eladásáról. Vagyis, a gyors haszonszerzés hívószava döntött, végeredményben visszatérhetünk az először megfogalmazott tételünkhöz: a piaci nyomás alakította legmarkánsabban a Székhavasa sorsát.[14]

A Főkormányszék a felosztást 1865. év végén hagyta jóvá – tehát a kezdeményezés után bő három esztendővel – ez idő alatt tisztázódott, hogy a Bodza-vidékétől távolabb eső községek valóban meg szándékoztak válni a számukra kiosztott jussuktól, amihez a felsőbb hatalmi szerv elviekben hozzá is járult.[15] Az osztályrész elidegenítésében Kálnok és Árkos községek jártak az élen, ezek még az osztozkodás jogerőre emelkedése előtt kézhez kapták az adásvételből származó összeget, a vásárló pedig Prázsmár község volt.[16] Az 1877-ben lezajlott megyésítésig további tizenegy sepsiszéki község (Gidófalva, Angyalos, Zoltán, Sepsimartonos, Étfalva, Fotos, Sepsimagyarós, Szentivány, Laborfalva, Szentkirály és Kőröspatak) vált meg részben vagy egészben a fentiekben vázolt vagyoni tételétől. Egy kivétellel a vevő itt is mindig Prázsmár község volt.[17] Kőröspatak a szintén Sepsi széki, ám a kérdéses területhez közelebb eső Feldobolynak adta el az osztályrészét. Az adásvételt az orbaiszéki Telek község fellebbezése nyomán, 1868 őszén Háromszék tisztsége megsemmisítette, ám az újra kiírt eljárásban másodjára is Feldoboly község lett a vevő, immár jogerősen.[18] Az 1885. évvel bezárólag összesen 16, vagyis a volt részes községek fele adta el az erdejét, ami az esetek többségében azt is jelentette, hogy a kéréses helyszínen lévő kaszáló résszel, illetve házas telekkel, esetleg a Bodza-vize mentén elhelyezkedő malommal egyetemben köttetett meg az üzlet. Utolsó ilyen nagyobb vásárt Szemerja község kötötte meg, a vásárlók a szomszédos szitabodzai magánszemélyek voltak, akik összesen 8000 forintot fizettek.[19] Prázsmár idővel de-facto elővásárlási jogot vívott ki magának. Például, Besenyő község elöljárósága 1882-ben azzal indokolta területei eladását, hogy azt a Brassó vármegyei község szerzeményei már teljesen körbevették, ezáltal a hasznosítása akadályokba ütközött.[20] Besenyőnek 164 kataszteri holdat kitevő erdejét 1889-ben értelemszerűen Prázsmár vásárolta meg, 3 kataszteri holdnyi telkeit és 68 kataszteri hold további erdeit pedig magánszemélyek.[21] Néhány község ezeket adta el magánszemélyeknek, miközben a jóval nagyobb erdőrészeiket megtartotta. A 32 társközség kaszáló területei azon a részen voltak, ahol Bodzaforduló településmagja az idők során kialakult, ez már nyilvánvalóan fel volt parcellázva az osztozkodást megelőzően is. Például Kökös 1879-ben kaszálót és házas telket, három évvel később pedig egy 5 kataszteri holdnál nagyobb területet idegenített el az új községháza építési költségeinek a fedezésére.[22] A vásárlók között felbukkant az Orbai járáshoz tartozó Cófalva és Szörcse is, előbbi az 1870-es évek végén lett jogerősen bodzai birtokos, utóbbinak ügylete a bürokrácia útvesztőiben tévedt el.[23] Szörcse meghiúsult akvizíciójának kudarca iskolapéldája annak, hogy a merev hivatalnoki szabálykövetés mennyire közérdekellenes lehetett: 1872 nyarán a községi elöljáróság által elnökölt birtokossági gyűlésen határoztak a vételről, az ár törlesztését pedig az italmérési jogból, illetve a közös erdő és legelő használatáért kivetett rovatalból befolyó pénzből tervezték. A szék/vármegye az ügylet jóváhagyását ahhoz kötötte, hogy a vásár tárgyát képező erdőt a községi leltárába kebelezzék be, amibe viszonyt a birtokosság nem egyezett bele, mivel a törlesztés pénzforrása saját tulajdonukat képezte. A patthelyzet másfél évtizedig fennállt, majd jogerősen részben bodzafordulói, részben szörcsei magánszemélyek birtokába jutott az erdő.[24]

A bodzai területekhez ragaszkodó községeknek is számolniuk kellett a tulajdonuk kisebbedésével, ez pedig annak volt az eredménye, hogy az idők folyamán az oda letelepedettek számára, az osztozkodást követő évtizedben, a törvényhozás lehetőséget adott, hogy megváltsák telkeiket az anyatelepüléssel szembe.[25] Példaként felmutatható az ottani közvagyonát gyarapítani szándékozó Feldoboly község, amely 1879-ben összesen 1 kataszteri hold 528 négyszögöl kiterjedésű telepítvényes telkeket adott át 80 forint ellenében.[26] Nagyborosnyó község a bodzai kaszálóit haszonbérletben gyümölcsöztette, ugyanakkor a Csemernek nevű helyen lévő telepítvényei közül két telket örök áron eladott 1876 folyamán, a folyamat viszont ezzel nem állt le.[27] Uzon és Bikfalva községek ugyanebben a helyzetben voltak.[28] Utóbbi ingatlan haszonbérleti gyakorlata rávilágít a morzsolódás mechanizmusaira is: Bikfalva község 1878-ban haszonbérbe adott fekvőségeket (minden bizonnyal kaszálót) a bodzafordulói Podar Demeternek, aki a szerződést megszegve oda lakóházat épített. A bérlet lejártával a községi elöljáróság kiegyezett Podárral, hogy a ház a tulajdonában maradhat, ám a vármegyei közgyűlés – mint a községi törzsvagyon épségén őrködő felettes szerv – azt a határozatot hozta, hogy a lakóház községi tulajdonná válik, kártalanítás nélkül, a vétkes elöljáróság pedig fegyelmi vizsgálatot kapott a nyakába.[29] Néhány hónappal később a bikfalviak újabb javaslattal álltak elő, hogy eladják a tulajdonukba jutott házat. A vármegyei közgyűlés, bár beleegyezett az adásvételbe, figyelmeztette a kezdeményező testületet, hogy a ház értékes erdőrész tövében épült fel, amiben az ott lakó bizonyára pusztítást végezne.[30] A vármegyei közgyűlés tagjainak bizonyára voltak tapasztalatai arról, hogy a Bodza-havasokban a tulajdonviszonyok milyen irányba változtak, az ottani hegyvidéki tanyabokrok miképpen alakultak ki, ami látható nyugtalanságot is okozott ezekben a körökben. Nem életszerű, hogy a problémára még jobb rálátással bíró községi vezetőtestület ne érzékelte volna ezeket a dolgokat. Két esztendővel később Bikfalva község egy újabb bodzai kaszálót adott haszonbérbe szabadkézből, indulásból azzal az igénnyel, hogy azt laktelekké változtassák át. Késését azzal indokolta, hogy ilyenformán nagyobb jövedelemre számíthat, amit pedig a vármegye minden további nélkül elfogadott.[31] A községi törzsvagyon lemorzsolódása feletti aggodalmat tehát felülírta a költségvetés egyensúlyának pillanatnyi igénye. Mi más ez, ha nem a piacosodás, a kommercializáció diadala a közületek terén?

A Székhavasából származó anyagi haszon – legyen szó valamely haszonbérletbe adott jószágból származó éves bevételről, vagy örökös adásvételből származó nagyobb összegről – elviekben az érintett községek birtokosságainak tulajdonát képezte, a politikai községek elöljáróságai csak kezelhették azokat, addig, amíg az közterületek arányosítása során létrejöttek a közbirtokosságok, mint jogi személyek. Az is korán világossá vált, hogy mind a harminckét községben kizárólag a volt katonarendű lakosoknak volt hozzáférésük ehhez. Például Étfalván, Gidófalván, Kőröspatakon és Zoltánban az erdőrész elidegenítését a birtokosság tagjai kezdeményezték, ezt pedig a felsőbb hatalom abban az eredeti formában hagyta jóvá, más érdekcsoportok fellebbezései ellenére.[32] Uzonban a volt úrbéresek csoportja próbálta a haszonbérletből származó összegeket a politikai község éves költségvetésének állandó rendes bevételi tételévé tenni, 1868/1869-ben a döntőfórumok minden szinten – Főkormányszék, Háromszék tisztsége, sepsiszentgyörgyi M. Kir. Úrbéri Törvényszék – kimondták, hogy arról csak a volt katonarendűek rendelkezhetnek.[33] Az adásvételekből befolyt összegek – az ügyleteket jóváhagyó felsőbb hatalom utasításai szerint – községi törzsvagyonnak minősültek, ami azt jelentette, hogy nem lehetett elküldeni, hanem gyümölcsöztetni kellett, ez pedig úgy valósult meg, hogy az adott település lakosai számára kisebb kölcsönöket folyósítottak kamat ellenében. A helyi takarékpénztárak megalapítása előtt az ezek a községek által kezelt Bodza Alapok látták el a hitelintézetek funkcióját, ahol bizalmi alapon juthatott készpénzhez számos falusi ember.[34] Ez a bizalmi alapon történő hitelfolyósítás – vagyis a valós hitelbírálat mellőzése – a rendszer sebezhetőségére is rávilágít, ugyanis jelzálog alkalmazása híján néhány év alatt komoly volumenű nehezen behajtható kinnlevőség képződött. Ezeknek a hiteleknek a kamataiból származó összegeket azonban már a községek számadásaiban a rendes bevételi tételek közé vették fel, főképp a felső hatalmi struktúra, a vármegye nyomására, mint például Angyalos 1877/1878-as, számadásaiban, vagy Kőröspatak 1885-ös költségtervében.[35] Szacsva község képviselőtestülete 1879-ben szabályzatot fogadott el a jelzálog, fix kamat és kezelési költség alkalmazására vonatkozóan.[36] Az arányosítások nyomán ezek az alapok kikerültek a község kezeléséből és azokat a jogos tulajdonosaik, a közbirtokosságok vették át. Például Kálnok község közbirtokossága 1874-ben az adósleveleket megújította, és kölcsönadó félként a birtokosságot jelölte meg, amit 1881-ben felülírt „Kálnok község kétág katonaság”-ra, jelölve, hogy a közbirtokosság a volt úrbéreseket nem fogadta be.[37]

A századforduló küszöbén a bodzafordulói tulajdonviszonyok tehát meglehetősen bonyolult és szövevényes képet mutattak, ennek ellenére azonban világosan beazonosítható számos szereplő, ez pedig a legjelentősebb gazdálkodók igen szelektált listájában is leképződik. Első csoportban ott vannak a földeket megművelők (legyen szó állattenyésztő, vagy földművelő őstermelőkről, vagy az erdőt valamilyen formában hasznosító szereplőről), akik zömükben román nemzetiségűek, a kisrégió relatív elszigeteltségéből adódóan kedvező feltételek mellett fértek hozzá az erőforrásokhoz, legyen szó saját tulajdonról vagy haszonbérletről. A birtokok tulajdonosai között többnyire közbirtokosságokat és községeket találunk, ami mutatja, hogy a lista egy olyan időpontban készült, amikor a közösségi javak újraosztási folyamata, az arányosítás még félúton volt Háromszéken. Volt, ahol ez már lezajlott és a közbirtokosságok a teljes jogú tulajdonosok (Egerpatak, Feldoboly, Szotyor), illetve ahol ez még nem zárult le, és még a községek kezelték a közöst (Bikfalva, Cófalva), számosan pedig, mint a korábbiakban láthattuk, évtizedekkel korábban túladtak minden itteni jószágukon.

Bodzaforduló község legnagyobb gazdái, 1897.

A birtokviszonyok bemutatásánál kissé előrefutottunk az időben, ám ezt nem tekintjük haszontalan kalandozásnak, ugyanis a polgári viszonyok meghonosodásának székelyföldi sajátosságairól ezúton is kaphatunk egy eléggé átfogó képet, ami az iskolaalapítás és fejlesztés körülményeit is kontextusba helyezi, érthetőbbé teszi, hogy mi volt a mozgatórugója a 32 község együttes adományának. A székelység számára a központi hatalom által ősidők óta biztosított regáléjogoknak a polgári korszak viszonyai közötti továbbélésének kérdéseit a későbbiekben szándékozunk egyes részleteiben tárgyalni, ehhez pedig a kiindulópontot a 32 Sepsi széki községnek az a közös döntése képezi, amit a Székhavasán élvezett legfontosabb regáléjog, az italmérési jog sorsáról hoztak, pár évvel az osztozkodás után.

1866. április 24-én gr. Kálnoky Dénes, Háromszék főkirálybírója arról értesítette a Sepsi helyettes alkirálybírót, Imreh Ferencet, hogy a szék közgyűlése elfogadta, és felsőbb megerősítésre felterjesztette a Kolozsváron székelő Főkormányszékhez „[…] a 32 község Bodzafordulói korcsmai jogának és ahhoz tartozó jövedelmeinek a Sepsi Sz Györgyi helvét hitű tanoda számára lett átruházásáról kiállított adománylevél[t]”.[38] Egy hónappal később a megerősítő záradék megérkezett, így a tanoda jogerősen tulajdonosává vált a Bodzafordulóra kiterjedő italmérési jognak, illetve egy kocsma épületét és udvarát magába foglaló ingatlannak.[39] Mekkora súlyt képviselt ez az adomány a Székely Mikó Kollégium jogelődjének a teljes aktívájában? A legkézenfekvőbb eszközt a válaszadásra az oktatási intézmény későbbi éves költségtervei számadásai, illetve a vagyonleltára jelenti. Az 1871-ben összeállított vagyoni leltárban összesen öt ingatlant vettek fel, ebből négy a sepsiszentgyörgyi telekkönyvben szerepelt, és ezek jelentették a legértékesebb tételeket, ami számszerűsítve 10 500 forintot jelentett. Az ötödik ingatlan volt a fából épült és zsindellyel fedett bodzafordulói kocsmaház, amely egy 246 négyszögöl területű ingatlanon helyezkedett el, értékét utólag írták be, ezt mindössze 300 forintra becsülték. Vagyis az adomány ingatlanra vonatkozó része csupán 2,85%-ot tett hozzá az oktatási intézmény törzsvagyonához. Az italmérési jogot azonban már jóval többre, 6000 forintra becsülték, így a két tétel együttesen a teljes aktíva 21%-át tette ki.[40] Jövedelem szempontjából az italmérési jog értékesítésénél megfigyelhető némi ingadozás, ami az éves összegek mértékét illeti: 1873-ban 600 forintot termelt, ami a teljes bevételek 8,15%-át tette ki, 1888-ban pedig 712 forintot fialt, ami a rendes évi bevételi főösszegnek már csak 5,73%-át jelentette.[41]

Mind vagyon, mind bevétel tekintetében a későbbiekben ez az adomány folyamatosan vesztett a súlyából és a századfordulóra végül is jelentéktelenné vált, ami a Mikó egyéb anyagi lehetőségeinek bővülésével magyarázható. A szóban forgó adomány gyümölcsöztetése egy olyan összetett gyakorlat keretében történt, ami számos helyi jellegzetességet viselt magán, és aminek megértéséhez további kitekintést kell tennünk a korabeli gazdasági mechanizmusok, illetve a községi önkormányzatok működése terén. Megjegyzendő még ezen a helyen, hogy a tanévekre vonatkozó, nyomtatott iskolai értesítők elsősorban a szellemi fejlődésre fektették a hangsúlyt, az anyagiakra vonatkozó beszámolók nagyjából a vagyoni leltár egészére és a mérlegfőösszegekre terjedtek ki. Ez a forrásfajta meglehetősen szűkszavú a bevételi források eredetéről, a tanulmányunk tárgyát képező tételről nem ejt szót.

Az 1848-as forradalom meghirdetett tizenkét programpontjából a hatodik a közös teherviselés volt, ezt pedig végül a neoabszolutista rendszer léptette életbe. Carl von Schwarzenberg altábornagy kormányzósága idején, 1851-ben helyezték kilátásba a szeszes folyadékok fogyasztási adózásának bevezetését, ami a székelység számára évszázadok óta biztosított kiváltság, a szabad pálinkafőzés fokozatos megszűnését hozta el. A fiskális fordulatot nem lehetett drasztikusan véghezvinni, mert a szabadságharc után alig pacifikált régióban már az első erre vonatkozó hírek nyugtalanságot okoztak, áthidaló megoldásként pedig a soron következő jogszabályok szerint a következő évtizedekben is lehetett főzni egy kisebb mennyiséget adómentesen, azon felül viszont fogyasztási adó terhelte a termelőt.[42] Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A háromszéki szeszfőzés gyakorlatában, a szakosodást, a szelekciót – azaz ki vállalja az adóteher melletti szeszfőzést, és ki nem, ez utóbbiak nyilván ezután már a fogyasztói réteget képezték – és végeredményben az ágazat piacosodását egy másik tényező indította el. A székelység kollektív kiváltságainak egy másik alkotóeleme – a szeszfőzés mellett – az individuális italmérési jog volt, ezzel pedig nyilván nem mindenkinek állt módjában élni. Az 1848-as jogalkotás a jobbágyfelszabadítás hatásán némileg tompított, úgy, hogy a földesurak megőrizték addigi legbiztosabb jövedelemforrásaikat: „a korcsma jog és egyéb kisebb királyi javadalmak (regálék) eddigi birtokosaik használatában hagyatnak.”[43] A lehetőséggel a székelyföldi, régi rend által keretbe foglalt közösségek is éltek, az országos törvények és a helyi szokásjog közötti egyensúly teremtette sajátos környezetben. A község, mint politikai entitás közteherviselésbe való bevonása adta az ösztönzést arra, hogy az ott lakó birtokosok, közös megegyezés alapján, az italmérési jog kezelését, vagy az abból származó haszonbért részben vagy egészben arra átruházzák. A vegyes lakosságú (volt határőrök és volt úrbéresek) falvakban megtörtént az italmérési jog elkülönítése földesúr és határőr székelyek között. Fokozatosan megindult az a folyamat, hogy a községek a birtokossági vagyon kezelőjeként haszonbérletbe bocsájtották a korcsmárlási vagy italmérési jogot, az ebből származó bevételeket pedig a község különféle kiadásainak a fedezésére fordították.[44]

A pálinkafőzés és italmérés piacosodása nem előzmény nélküli, ennek markánsabb jelei már a rendi korszakban tetten érhetőek voltak, ennek okozata több tényezőből állt össze. A székely falusi háztartások zöme képtelen volt az éves gabonatermésből akkora mennyiséget elkülöníteni, amiből a fogyasztási igényüket teljes mértékben fedező szeszt előállíthatták volna. Hasonlóképpen a gyümölcsöskertek csekélysége és a vidékre jellemző zord időjárás miatt ebből az irányból sem mutatkozott teljesen életképes alternatíva. Ilyen körülmények között a piacnak ezt a szegmensét két irányból lehetett betölteni. Az egyik irány a háromszéki sajátos viszonyokból származott: a vegyes településeken a földesúr főzdéje nemcsak a neki alávetett jobbágyokat és zselléreket látta el, hanem onnan szerezték be szükségleteiket a szabad székelyek is (szabadpiaci mechanizmusok alapján). A másik irányt a városi, főként kézdivásárhelyi szeszfőzdék produktumai jelentették. A város földrajzi elhelyezkedése következtében az olcsó romániai gabona folyamatosan elérhető volt, olyan években is, amikor a szék területén rossz volt a termés és egyes települések éhínségnek néztek elébe. A helyi piaci árak alakításában komoly befolyásra tettek szert, amint arra rávilágít Bereck mezőváros tanácsának tiltakozása 1847-ben, amikor arra kérték a felsőbb szerveket, tiltsák le a kézdivásárhelyi szeszfőzdék számára a gabonából való főzést, mert a szárazság miatt a román fejedelemségekből származó import elapadt, a főzdék pedig felvitték a gabonaárakat az élelmezés kárára.[45] A szesz piaci szerepének behatárolásánál mindenképp meg kell említeni azt, hogy Háromszék egyetlen kisrégiójában sem volt honos a szőlészet/borászat, illetve a szeszfőzés eredetileg a szarvasmarha-tenyésztés komplementer ágazatának számított. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a zord időjárás miatt a szarvasmarhákat hosszú hónapokra beistállózták, a takarmányozás legfontosabb eleme pedig a fehérjében gazdag gabonafélék erjesztéséből és lepárlásából visszamaradt üledék volt.[46] Ilyen előzmények alapján a szeszfőzés Háromszék húzóágazatává nőtte ki magát a polgári kor folyamán, ezt a pozíciót pedig sikerült hosszú ideig megőrizni, a kisebb-nagyobb megrázkódtatások ellenére.

Községek szempontjából az italmérési jog haszonbérbe adása jelentette a legfontosabb bevételi forrást, négy évtizeden keresztül. Indokolt lehet a kérdés, hogy a jog tulajdonosai, a birtokosságok miért engedték át ezt a jövedelemforrást a politikai községek részére? Erre az adhat magyarázatot, hogy a fent leírt mechanizmusok alapján az italmérési jog pénzt kezdett termelni, ezzel párhuzamosan pedig a földterületeket is adózás alá vonták, ennek eredményeképpen a birtokosság tulajdonát képező közföldek (erdők és legelők) településenként jelentős közterheket kellett viseljenek. A birtokosság és politikai község közötti csereüzlet tétje tehát a következő volt: a birtokosság a község rendelkezésére bocsájtotta az italmérési jogot, cserében a község az abból származó bevételéből fizette a közföldekre kirótt adót. Úgy tűnik, az 1850-es években a községeknek szabad keze volt az italmérési jog hasznosítása körül, majd a következő évtized első felében lezajlott bérbeadási versenytárgyalások körül kezdett felbukkanni szórványosan a pontosítás néhány település esetében, hogy annak tulajdonosa a birtokosság, majd ez a jelenség egyre elterjedtebbé vált.[47] Ez egyrészt a polgári törvénykönyvbe foglalt elvek térnyerésének könyvelhető el, ám kézenfekvőbb a magyarázat, hogy akkorra a kezdetben még szerény bevételek már olyan mértékűre dagadtak, hogy a közföldek adóterheit már jócskán meghaladták, ez pedig végeredményben a birtokosságokat is öntudatra ébresztette. Az 1871-es községi törvény előírta, hogy a létező községi jövedelemforrásokat csorbítatlanul fenn kell tartani eredeti funkciójuknál. Ez a rendelkezés, illetve a széki/megyei törvényhatóságok ébersége számos településen akadályozta meg, hogy a birtokosságok visszavegyék jussukat. Háromszéken az 1870-es évek közepétől útjára indult az arányosítási folyamat, amely nyomán az azt lezáró községekben létrejöttek a jogi személyiséggel rendelkező közbirtokosságok, világosan körülhatárolt tulajdonjoggal a közföldek felett, amelyek közül többen az italmérési jogot is visszaszerezték. Az italmérési jogot végül az állam, eléggé bőkezű kárpótlás mellett kisajátította magának, egy 1888-ban életbe léptetett törvénycsomaggal. A kárpótlás kiemelt kedvezményezettjei Háromszéken a községek voltak, kisebb mértékben a közbirtokosságok és magánszemélyek, továbbá kivételes kuriózumnak számított egy egyházi testület[48] – ami jelen tanulmányunk tárgyát képezi.

Jegyzetek

[1] Az alapításról lásd. Benke István: A Székely-Mikó-Kollégium 25 éves történeti vázlata, 1859–1884. A sepsi-szentgyörgyi evang. reform. Székely-Mikó-Kollégium értesítője az 1884–85. iskolai évről. Sepsiszentgyörgy: Jókai Nyomda Rt., 1885; Domján István: A sepsi-szentgyörgyi államilag segélyezett ev. ref. Székely Mikó-Kollégium alapításának története 1859–1895. Sepsiszentgyörgy: Jókai Nyomda Rt, 1898.

[2] Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismereti szempontból.   köt. Pest, 18.. 40–41.

[3] Benke István im. 2; Domján István im. 3–4.

[4] Csutak Vilmos: A kollégium története 1859–1909. A sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó-Kollégium ötvenedik évi értesítője 1908–1909. Sepsiszentgyörgy, 1909. 39–40.

[5] Lásd. Nagy Zsófia Borbála: Skólák évszázadai. In. Demeter L. – Hollanda A. – Hubbes L. – Nagy Zs. B – Szőcs I. – Cs. Benedek Cs. (szerk): Háromszéki olvasókönyv. 2006. 110–119; Egyed Ákos: Gróf Mikó Imre – Erdély Szécsényije. Sepsiszentgyörgy: Charta, 2007; Benczédi Sándor: Adalékok a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégium 19. századi építéstörténetéhez. In. Emlékkönyv a Székely Mikó Kollégium alapításának 150. éves jubileumára. Sepsiszentgyörgy, 2009. 11–31; Tóth Szabolcs Barnabás: A Székely Mikó Kollégium alapítványainak története. Acta Siculica, 2016–2017. 301–315.

[6] Deák Ágnes: Birodalmi centralizáció és bürokratikus modernizáció szorításában. In. Egyed Ákos – Hermann Gusztáv Mihály – Oborni Teréz: Székelyföld története. II. köt. Székelyudvarhely: MTA BTK–EME–HRM, 2016. 638–643.

[7] RNL KMO (Román Nemzeti Levéltárak Kovászna megyei Osztálya) F 135. (Osztrák neoabszolutizmus-kori közigazgatási intézmények) 241. ie. [IX. 2. it.] 1–24.

[8] A nemzeti államkölcsönről lásd. Georg Christoph Bergen Waldenegg: Mit vereinten Kräften! Zum Verhältnis von Herrschaftspraxis und Systemkonsolidierung im Neoabsolutismus am Beispiel der Nationalanleihe von 1854. Wien–Köln–Weimar: Böhlau Verlag, 2002. 71–342. Ismertető: Deák Ágnes: Mennyire volt „neo” és „abszolút” az 1849 utáni neoabszolutizmus? Aetas, 2007/ 4. sz. 184–188.

[9] Tóth Szabolcs Barnabás im. 305.

[10] Domján István a szóban forgó korszakot a további kor a fejlesztések koraként említette, tőle ihletődtünk a korszak behatárolásánál. (Domján István. im. 57.)

[11] Ausztriai általános Polgári Törvénykönyv és az ezen törvényekre vonatkozó, a függelékben foglalt utólagos rendeletekkel együtt. I. köt. Pest: Lampel Róbert, 1863. II. rész. 825 §

[12] A Székhavasa jellegében számos egyezést mutatott a csíki falvak közbirtokával, ami Csíki Magánjavak elnevezés alatt örökített meg a történetírás (az általunk vizsgált korszakban Havasi Javak néven fordul elő), ám e kettő sorsa teljesen másképp alakult. Előbbihez a tulajdonjog, úgy tűnik korábban sem volt háborgatva, a polgári kor hajnalán a birtokos községeknek szabad kezük volt, ami a kihasználást illeti. A csíki falvak közbirtokának sorsa eléggé hányatott volt, akárcsak azoknak a háromszéki birtoktesteknek, amely a revindikált havasok néven ismertek. Ezt az osztrák kincstár 1851-ben lefoglalta kártérítés címén, majd hossza alkudozások után, 1869-ben az uralkodó visszaszármaztatta eredeti tulajdonosaiknak. Csík vármegye a későbbiekben a Havasi Javak jövedelmeit teljesen oktatási célokra használta fel, nagyságrendekkel nagyobb összegeket, mint ami a háromszéki Tanulmányi Alapnak osztályrészül jutott. (a kérdésről lásd. Berde Mózsa: Ő császári s apostoli királyi Felségéhez hódolatteljes felterjesztése Báró Wenckheim Béla magyar királyi belügyminiszter, Lónyay Menyhért magyar királyi pénzügyminiszter és Horváth Boldizsár magyar királyi igazságügyminiszter a volt székely gyalog- és huszár határőrezredek kincstári kezelés alatt álló ingó és ingatlan javainak visszaadása és rendezése tárgyában. Pest, 1869; Demeter Lajos: Adalékok a székely határőrségi birtokok és alapok történetéhez. In. Boér Hunor (szerk.): Határvidék 1762-1918. Sepsiszentgyörgy, 2003. I. köt.)

[13] RNL KMO F 8. (Háromszék iratai) 910 á. (Közgyűlési jegyzőkönyvek, közigazgatási iktató-, tárgymutató- és irattári sorkönyvek) 20. köt. 1862/211, 245. ikt.

[14] RNL KMO F 8. 936 á. (Közigazgatási iratok) 2 cs. 1862/538.

[15] RNL KMO F 8. 910 á. 25. köt. 1865/II. sor./851. ikt.

[16] RNL KMO F 8. 910 á. 20. köt. 1862/1693, 3293. ikt.

[17] RNL KMO F 8. 910 á. 26. köt. 1866/ 887, 888, 924, 1426, 1864, 1982, 2217, 2556, 4637 ikt; 28. köt. 1299, 2126, 3873, 5031, 6520 ikt; 29. köt. 1869/ 1649, 1763, 4012, 6517, 30. köt. 1870/339, 1063, 2133, 2870, 3352, 4229, 4610, 5113, 5701. ikt; 33. köt. 1873/3042; 34. köt. 1874/3323, 5674, 6706, 7018. ikt; 35. köt. 1875/5387. ikt; 1876/1719. ikt. 936 á. 1870/2165, 2174.

[18] RNL KMO F 8. 936 á. 1867/II. sor./2538; 1868/205, 1163, 1845, 2591, 4455, 6082; 1869/718.

[19] RNL KMO F 9. 844 á. (Törvényhatósági Bizottság jegyzőkönyvei) 41. köt. 1885. június 9./ 96. jkvp.

[20] RNL KMO F 9. 841 á. 1882/1661.

[21] RNL KMO F 9. 841 á. 1890/2280.

[22] RNL KMO F 9. 844 á. 19. köt. 1879. december 23./429. jkvp; 23. köt. 1881. április 8./ 53. jkvp; 27. köt. 1882. február 15./32. jkvp; 841 á. 1882/1765.

[23] RNL KMO F 9. 844 á. 24. köt. 1881. augusztus 24./ 206. jkvp; 38. köt. 1884. október 10./ 338. jkvp.

[24] RNL KMO F 9. 841 á. 1895/XIII/321.

[25] A volt Sepsi széki esethez számos vonásában hasonló a Csíkban lejátszódott telepítvény megváltási folyamat, bár a nagyságrendek között számottevő különbségeket láthatunk. Ennek oka, hogy előbbiek még a telepítvényes megváltási törvény életbe léptetése előtt megváltak a bodzai jószág nagy részétől. Csíkban, a vármegye tulajdonát képező havasokon többnyire csak per nyomán, közös megegyezéssel vagy bírói végzés nyomán került sor ilyen típusú birtokok megváltására. Például 1878-ban az erdélyi román nemzeti mozgalom prominense, dr. Ioan Rațiu ügyvéd képviselte Zsedánpatak és Bélbor telepítvényeseit Csík vármegyével szemben. (Román Nemzeti Levéltárak Hargita Megyei Főosztálya [RNL HMF] F 7. [Csík vármegye] 148 á. [Törvényhatósági Bizottság jegyzőkönyvei] 14. köt. 1878. március 21./103, 104, 126. jkvpk.). Annak az évnek a végére összesen 267+617 egyezség (Bélbor, Holló, Baraszó, Tölgyes, Márpatak Zsedánpatak és Tikos telepek) emelkedett jogerőre (Uo. 1878. december 18./265, 267, 274. jkvpk.) Ugyanekkor a csíki községek is egyénileg, hasonló jogi eljárások keretében bonyolították le a telepítvényeseik megváltását, például Szárhegy, Ditró és Remete (13. köt. 1877. május 14./67, 86, 87. jkvpk.)

[26] RNL KMO F 9. 841 á. 1881/867.

[27] RNL KMO F 8. 910 á. 35. köt. 1875/1696. ikt; 36. köt. 1876/7547. ikt.

[28] RNL KMO F 8. 910 á. 28. köt. 1868/2289, 3034, 3562, 3570, 4596, 5567, 6271. ikt; 29. köt. 1869/2392, 3491.

[29] RNL KMO F 9. 844 á. 27. köt. 1882. február 15./ 54. jkvp.

[30] RNL KMO F 9. 844 á. 27. köt. 1882. május 23./ 93. jkvp.

[31] RNL KMO F 9. 844 á. 37. köt. 1884. március 21./ 189. jkvp.

[32] RNL KMO F 8. 910 á. 26. köt. 1866/ 887, 888, 924, 1426, 4494, 5054. ikt; 29. köt. 1869/ 6517. ikt; 30. köt. 1870/4229.

[33] RNL KMO F 8. 910 á. 28. köt. 1868/2289, 3034, 3562, 3570, 4596. ikt; 29. köt. 1869/5567.

[34] A felhalmozás eredete hasonló, és funkciója azonos volt Csík vármegyében például Gyergyótekerőpatak, Kilyénfalva, és Csíkszépviz ún. Telepítvény megváltás tőkéje. (RNL HMF F 7. 148 á. 14. köt. 1878. március 21./ 119. jkvp; 1878. szeptember 18./171, 188, 189. jkvpk.)

[35] RNL KMO F 9. 844 á. 20. köt. 1880. június 22./ 174. jkvp. 40. köt. 1884. december 30./ 466. jkvp.

[36] RNL KMO F 9. 844 á. 17. köt. 1879. július 16./ 185. jkvp.

[37] RNL KMO F 9. 844 á. 23. köt. 1881. augusztus 24./ 197. jkvp.

[38] RNL KMO F 171. (Székely Mikó Kollégium) 3. ie. 86.

[39] RNL KMO F 8. 910 á. 26. köt. 1866/2483. ikt.

[40] RNL KMO F 171. 3. ie. 144.

[41] RNL KMO F 171. 3. ie. 212–213; 12. ie. 82–83.

[42] Nagy Botond: Mercur a keleti végeken: Határszéli gazdasági környezet és üzleti modellek a dualizmus kori Háromszéken (1867–1918). II. köt. Kolozsvár: Kriterion, 2021. 9–17.

[43] Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció: Fejezetek Erdély Gazdaság- és társadalomtörténetéből 1848–1914. Kolozsvár: Kriterion, 2002. 90.

[44] Nagy Botond. im. 18.

[45] Pál Judit: Városfejlődés a Székelyföldön 1750–1914. Csíkszereda: Pro Print, 2002. 190.

[46] Nagy Botond. im. 9–10.

[47] Például 1863-ban Nagyajta birtokossága bukkant fel jogtulajdonosként. (RNL KMO F 8. 910 á. 21. köt. 1863/6474. ikt.) 1864-ben Bölön, Bodos és Páké birtokosságai. Szentiványban pedig a volt úrbéresek a földesuraikkal vitáztak felette. (23. köt. 1864/580, 6798, 7786, 8025. ikt.) 1865-ben már szélesedett a paletta, Alcsernáton, Árkos, Bikfalva, Egerpatak, Gelence, Középajta, Málnás, Nagyajta, Réty, Szárazajta birtokosságai hallatták hangjukat. (25. köt. 1865/3997, 4455/I. sor, 2226, 2369, 2537/I. sor, 3389, 4170, 5072/I. sor, 97/I. sor, 1900, 2378, 2747, 4154/I. sor, 10, 643, 876, 1542, 2608, 4180//I. sor, 1385/II. sor, 34, 835, 1840, 2413/I. sor, 96, 1931/I. sor; 26. köt. 1866/177. ikt.)

[48] Nagy Botond.  im. 19–35.

Címlapkép forrása: Erdélyi képeslapok a múltból, Pethő Csongor gyűjteménye