Diktátum vagy döntőbíráskodás? A második bécsi döntés és következményei a magyar és a román történetírásban

Szerző: L. Balogh Béni

„A Bécsi Diktátum (1940. aug. 30.), a Magyarország által államilag szervezett bűntett és egyes romániai magyarok kollaboracionizmusának következménye” ‒ ezzel a hatásvadász címmel jelent meg 1996-ban Neagu Cosma, az 1990 előtti romániai kommunista diktatúra titkosszolgálata, a hírhedt Securitate egyik vezetőjének román nyelvű könyve.[1] A kötet, amelynek fő tézise az a korabeli román toposz, miszerint a „diktátum” meghozatalát követően a „hortista” állam Észak-Erdélyben az ottani románok kiirtásának és elnemzetietlenítésének politikáját követte ‒ több más, hasonló szellemiségű könyvvel együtt ‒,[2] jó példa arra, miként lehet tudományosnak álcázott, uszító hangnemű propagandaművekkel meghamisítani a történelmet.

Napjaink román történetírása ennél jóval tárgyilagosabb hangnemben ír a második bécsi döntésről, és előítéletektől mentesebb szemléletmód jellemzi. Ennek ellenére, kevés kivételtől eltekintve, a magyar és a román történészek második bécsi döntéssel kapcsolatos álláspontja ma sem egyezik. Az alábbiakban ‒ a teljesség igénye nélkül ‒ néhány konkrét művön keresztül bemutatjuk, melyek a főbb vitapontok,[3] írásunk befejező részében pedig arra keressük a választ, hogy volt-e vagy sem „szervezett népirtás” Észak-Erdélyben 1940‒1944 között.[4] 

Fogalomhasználat

A magyar és a román történetírás még a fogalomrendszer használata tekintetében is eltér egymástól az 1940. augusztus 30-i esemény értékelése kapcsán.[5] A román szerzők túlnyomó többsége következetesen „diktátumnak” nevezi („dictatul de la Viena”, vagy „diktatul de la Viena”), amivel a döntés Bukarestre erőszakolt, kényszerítő jellegét hangsúlyozzák. A legtöbben azt emelik ki, hogy a diktátum elszakította az ország testétől az 1918-ban a népakarat által Romániával egyesített Erdély egy részét, s az ott többségben élő románokat újból magyar uralom alá vetette. A magyar historiográfiába ezzel szemben – függetlenül az esemény időben változó értékelésétől – a „döntőbíráskodás”, a „második bécsi döntés” semlegesebb fogalma vonult be, s írásunkban mi is ezt használjuk. A döntőbíráskodást ugyanis, mint látni fogjuk, egy számára kedvezőbb döntésben bízva a román fél kérte. Ezenkívül, akárcsak a magyar, a román vezetés is előzetesen beleegyezett abba (igaz, német nyomás alatt), hogy feltétel nélkül aláveti magát a döntőbírói határozatnak. A határozat kihirdetését követően mind a négy ország (Magyarország, Románia, Németország, Olaszország) delegátusa kézjegyével látta el a jegyzőkönyvet, formailag tehát a második bécsi döntés szabályos nemzetközi aktusnak minősíthető. Az már más kérdés, hogy jogi érvénye ellenére mégsem bizonyulhatott tartósnak, mivel politikai döntésként, háborúban, az éppen aktuális (akkor a tengelyhatalmaknak kedvező) erőviszonyok alapján hozta azt meg két hadviselő állam, a náci Németország és a fasiszta Olaszország – amelyek végül is alulmaradtak a szövetségesekkel szemben.

Ki kérte a döntőbíráskodást?

E kérdésben sincs egyetértés a magyar és a román történészek többsége között.[6] Juhász Gyula a Teleki Pál külpolitikájáról szóló, 1964-ben megjelent könyvében a háború után Nyugat-Európában publikált német diplomáciai forrásanyag alapján arra a lényegében ma is helytálló következtetésre jut, hogy a döntőbíráskodást a tengelyhatalmak képviselői határozták el ugyan, de a gondolatot román részről vetették föl először 1940 nyarán, majd pedig berlini követe útján augusztus második felében Bukarest kérte a döntőbírói beavatkozást.[7] A kérdéssel foglalkozó legtöbb román történész viszont tagadja vagy nem említi, hogy Románia kérte volna a döntőbíróságot. Aurică Simion egyébként jól dokumentált és tárgyilagosságra törekvő monográfiája, melynek első kiadása 1972-ben, a második pedig 1996-ban látott napvilágot,[8] több helyen is vitatható. Abban a kérdésben, hogy kérte-e a román kormány a döntőbíráskodást vagy sem, a szerző ellentmondásosan ír. Egyrészt elismeri, hogy 1940. július 26-án, a Hitlerrel való berchtesgadeni találkozó során a román tárgyalófél felvetette a döntőbíráskodás kérdését, de nem említi könyvében az augusztus 21-ei lépést, amikor is berlini követe, Alexandru Romalo révén a román kormány Hitler döntőbírói közbelépését kérte. Az 1940. augusztus 27-ei román közlésről pedig, amelynek során a berlini román követ megerősítette, hogy kormánya elfogad egy „valódi döntőbíróságot”, Simion minden különösebb magyarázat nélkül azt állítja, hogy annak értelmét a németek „meghamisították”.[9]

Romániában az 1980-as években megjelent, a második bécsi döntést és annak következményeit taglaló írások, akárcsak az 1989 után írt hasonló tematikájú művek jelentős része a nemzeti „martirológia” szempontjait érvényesítette az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. A kevés kivétel közé tartozik Cornel Grad könyve,[10] amelyet egészében véve tárgyilagosabb hangvétel jellemez. A kötet viszonylag jól dokumentált, szerzője számos román levéltári forrást tárt fel. Bár a „bécsi diktátum” kifejezés mellett a „második bécsi döntés” vagy a „döntőbíráskodás” szavakat is használja (ez utóbbit a legtöbbször idézőjelben), az 1940. augusztus 30-ai eseménnyel kapcsolatban Grad álláspontja egyértelműen elítélő. Akárcsak a kérdéssel foglalkozó román történészek többsége, ő is tagadja, hogy Románia kérte volna a döntőbíróságot. Fenntartás nélkül átveszi Mihail Manoilescu román külügyminiszter emlékiratainak azon állítását, miszerint a kritikus napon, 1940. augusztus 27-én a tapasztalatlan berlini román követ nem tudott kapcsolatba lépni a német illetékesekkel.[11] Ezzel szemben tény, hogy Romalo aznap kétszer is felkereste Ernst Woermann külügyi államtitkár-helyettest és közölte vele: a románok elfogadnák a tengelyhatalmak döntőbíróságát, de kérik, hogy érveiket előadhassák.[12]

Ernst Woermann feljegyzése

Vasile Puşcaş 2020-ban kiadott, a második bécsi döntést és az 1940‒1944 közötti magyar‒román kapcsolatokat, azon belül is elsősorban az észak-erdélyi románok helyzetét vizsgáló dokumentumkötetének bevezető tanulmánya széles nemzetközi összefüggésbe helyezi a „bécsi diktátumot”. A „diktátum” lényegét abban látja ‒ ez könyvének egyik alapgondolata ‒, hogy a tengelyhatalmak egyfajta kompenzációs területként tekintettek Erdélyre, és ezzel manipulálni tudták mind Magyarországot, mind Romániát.[13] Diplomatikusan megkerüli azonban azt a kérdést, hogy melyik fél kérte a döntőbíróságot, és így arra sem reflektál, hogy román részről 1940 nyarán több ízben is elhangzott ilyen értelmű kérés. A bukaresti vezetés ugyanis az utolsó pillanatig abban bízott, hogy az esetleges német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar revíziós elképzeléseknek. E hitében Wilhelm Fabricius bukaresti német követ magatartása is erősíthette, aki kormánya nevében a Magyarországgal való megegyezésre próbálta ugyan rávenni Bukarestet, de mindvégig azt éreztette, hogy a román elképzelések nem állnak távol a német tervektől. A román kormány ráadásul csupán kisebb méretű határkorrekcióval számolt, és abban reménykedett, hogy a döntés előtt a küldöttségének alkalma nyílik majd álláspontja kifejtésére. Ennek elmaradása, illetve a területi veszteség mértéke sokkolta a román vezetést: Manoilescu külügyminiszter a döntés kihirdetésekor elvesztette eszméletét és összeesett.

Mihail Manoilescu román külügyminiszter (balról) és Valeriu Pop megfigyelő az új magyar-román határ térképét tanulmányozza 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában. (forrás: L. Balogh Béni: A magyar–román kapcsolatok 1939–1940-ben és a második bécsi döntés. Csíkszereda, 2002, 419.)

A második bécsi döntés, valamint az 1940–1944 közötti román–magyar kapcsolatok mai legjobb román szakértőjének Ottmar Traşcă kolozsvári történész számít. Traşcă ‒ a legtöbb román szerzőtől eltérően ‒ ismeri a kérdésre vonatkozó magyar szakirodalmat, és írásaiban hivatkozik is rá.[14] Szemléletmódja elfogulatlan és tárgyilagos, a román, magyar és német levéltári források tanulmányozásán alapuló következtetései helytállóak. Egyik tanulmányában Ion Gigurtu 1940. június 29-ei, a szakirodalomban mindeddig ismeretlen feljegyzéséről, amelyben a néhány nappal később miniszterelnökké kinevezett román politikus felvetette a német‒olasz döntőbíráskodás lehetőségét, Traşcă megállapította: az irat első ízben tesz említést a tengelyhatalmak döntőbíráskodásáról mint a Magyarország és Románia közötti területi vita lehetséges megoldási módjáról.[15] Írásában kitért arra is, hogy a Hitlerrel való 1940. július 26-ai, berchtesgadeni találkozó hivatalos jegyzőkönyve szerint a román vezetők igyekeztek kipuhatolni a német álláspontot az esetleges döntőbíráskodással kapcsolatban, amelynek, mint írta, a június 29-i feljegyzés után ez a második említése a korabeli dokumentumokban. „Mi több, […] a döntőbíráskodás gondolatát a román hivatalosságok augusztus utolsó harmadában újból felvetik majd, és ez hatással lesz az 1940. augusztus 30-i végkifejletre” – összegezte véleményét e kérdésben.[16] Ottmar Traşcă előítéletektől mentes tanulmányait olvasva – úgy tűnik – van remény arra, hogy a témában jártas magyar és román történészek között valós párbeszéd alakuljon ki, amelynek során ténylegesen közeledhetnek egymáshoz az álláspontok.

A bécsi Belvedere palota

Ezt a reményt táplálja Dorin Stănescu írása is, amely a Bukarestben havonta megjelenő színvonalas tudomány-népszerűsítő történelmi magazin, a Historia 2020. augusztusi, a második bécsi döntésnek szentelt számában olvasható. A szerző stílusa visszafogott, és igyekszik tárgyilagosan értékelni a témával kapcsolatos mai magyar történetírást. Figyelemreméltónak tartja, hogy „jó minőségű”, alaposan dokumentált, idegen nyelven is hozzáférhető magyar művek születtek e téren. Igaz, megjegyzi, hogy „néha ezekből a művekből még áttörnek a régi románellenes indulatok, és természetesen a magyar álláspont helyességét [védik]”.[17] Megállapítja, hogy a terminológiát illetően a magyar és a román történetírásnak sok közös pontja van Trianon és a második bécsi döntés kutatása terén. Így például ‒ írja ‒ a magyaroknak Trianon jelenti a diktátumot,[18] az 1940. augusztus 30-i esemény pedig döntőbíróság, „másrészt pedig nekünk, románoknak Trianon egy jogos aktus, és fordítva, a Bécsben történteket nevezzük diktátumnak”.[19] Téves viszont Stănescunak az a megállapítása, amely szerint „a magyarok folyamodtak [a tengelyhatalmakhoz], és kérték Németország döntőbíráskodását”.[20] A magyar kormány ugyanis 1940 nyarán azt az elvet követte, hogy a magyar‒román vitába való német–olasz beavatkozást, a tengelyhatalmak esetleges döntőbíráskodását ne Magyarország kérje, mert ez előzetes beleegyezést jelentett volna bármilyen megoldás elfogadásába. „Érdekeink azt kívánták – írta Teleki Pál miniszterelnök 1940. szeptember 1-én Horthy Miklós kormányzónak –, hogy a románok kérjenek [döntőbíróságot], vagy hogy a tengelyhatalmak fejezzék ki ilyen szándékukat.”[21] Teleki szerint ebben az esetben az a látszat is megmaradhatna, hogy Magyarország nem fél a háborútól, bízik katonai erejében, áldozatokat tehát nem neki, hanem Romániának kell hoznia.[22] Werth Henrik vezérkari főnök ezzel szemben valóban kijelentette egy alkalommal Cuno Fütterer német légügyi attasé előtt, hogy Magyarország döntőbíráskodást akar. Csáky István külügyminiszter azonban utólag közölte Otto von Erdmannsdorff budapesti német követtel, hogy „ez a kijelentés a kormány politikájával egyenesen szemben áll”.[23]

Észak-Erdély: „szervezett népirtás”?

A romániai közvélemény, akárcsak a publicisztika és a történetírás egy része mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a magyar honvédség 1940. szeptemberi észak-erdélyi bevonulására és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra. Az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben a nemzeti „martirológia” szempontjait előnyben részesítő román propagandaművek egyik „előképének” tekinthető Milton G. Lehrer amerikai újságíró Erdélyről szóló, élesen magyarellenes, eredetileg francia nyelven írt munkája (Le problème transylvain vu par un américain. La Transylvanie – terre roumaine). Első ízben 1944 októberében, román fordításban jelent meg, 1989-ben és 1991-ben pedig újból kiadták.[24] A könyv az eljövendő békekonferenciára való román felkészülés jegyében íródott, és a trianoni határok visszaállítása mellett érvel. Az észak-erdélyi magyar megszállásról szóló utolsó részben a szerző átveszi a korabeli román propagandában és sajtóban, valamint a közbeszédben is megjelenő szélsőséges véleményeket a magyarok „ázsiai barbárságáról”, a „horthysta bandák által elkövetett több ezer barbár tettről”. Benyomása szerint mindez egy jól átgondolt, a románok „kiirtását” célzó magyar terv részét képezte. Állításai közül nem egy a későbbi időszak propagandaműveiben és egyes 1990 utáni román munkákban is visszaköszönt.[25]

Mircea Muşatnak és Vasile Bobocescunak a második bécsi döntés negyvenedik évfordulóján megjelent „tanulmánya” ‒ annak ellenére, hogy a szerzők komoly román levéltári forrásokhoz fértek hozzá ‒ tipikus példája a történetírás propagandisztikus célokra való felhasználásának.[26] Az írásmű a döntést követő „horthysta terrort”, a lépten-nyomon, szervezetten elkövetett „szégyenletes bűntetteket” „leplezi le”, és apokaliptikus képet fest az 1940–1944 közötti észak-erdélyi állapotokról. Állítása szerint „a horthysta megszállók egy véres megtorlás tervét kezdték alkalmazni a románok és a többi nemzetiség fizikai megsemmisítése céljából, azért, hogy a magyar lakosság javára mesterségesen megváltoztassák a demográfiai arányokat, így próbálva esetleg állandósítani a megszálló rendszert.”[27]

Mai szóhasználattal élve „szervezett népirtással” vádolták a szerzők ‒ meghamisítva ezzel a történelmet ‒ az észak-erdélyi magyar közigazgatást.

1990 után is számos román történeti munka foglalkozott Észak-Erdély 1940‒1944 közötti történetével. Megszűnt ugyan a felülről irányítottság és a cenzúrát is eltörölték, mégis a nacionalizmus maradt az uralkodó irányzat.[28] A művek többsége csak a korszak kezdő, valamint utolsó hónapjait vizsgálja, így a magyar bevonulást, a katonai közigazgatás időszakát, ehhez kapcsolódóan az atrocitásokat és a román lakosság szenvedéseit, vagy pedig a holokausztot, illetve a terület 1944. őszi román „felszabadítását”.[29]

Magyarországon a rendszerváltást megelőző időszakban Észak-Erdély 1940‒1944 közötti története nem került a legújabbkori kutatások homlokterébe.[30] A magyar történetírás ezért viszonylag keveset foglalkozott e témával, az értékelések zöme viszont kritikus és önkritikus hangvételű volt.[31] Az 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély története például azt emelte ki, hogy Teleki miniszterelnöknek a románok felé megbékélést hirdető szava a döntés utáni időszakban „írott malaszt” maradt. „A szeptember elején bevonuló magyar hadsereget ‒ olvashatjuk a harmadik kötetben ‒ nem fogadta ellenállás, mégis több incidensre, Ippen és Ördögkúton súlyos atrocitásokra került sor, amelyeket egy katonai alegység követett el, meggyilkolva számos román lakost. Megkezdődött az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika.”[32]

Az észak-erdélyi bevonulás idején és az ezt követő időszakban elkövetett románellenes atrocitásokat, az 1940‒1944 közötti észak-erdélyi nemzetiségi kérdést, illetve Magyarország nemzetiségi politikáját a rendszerváltás utáni magyar történetírás, pontosabban Ablonczy Balázs, Bárdi Nándor, Benkő Levente, Egry Gábor, Hámori Péter, Illésfalvi Péter, L. Balogh Béni, Romsics Ignác, Szász Zoltán, Tóth-Bartos András, Tilkovszky Loránt és mások munkái részletesen feltárták.[33] Külön meg kell említenünk Sárándi Tamás 2016-ban megjelent, terjedelmes bevezető tanulmánnyal ellátott dokumentumkötetét, amely az 1940. szeptember 5. és november 26. között működött észak-erdélyi magyar katonai közigazgatás történetét ismerteti új levéltári források bevonásával, kiemelt szerepet szánva a nemzetiségi kérdésnek.[34]

Összegezve az eddigi kutatások eredményeit, elmondható, hogy a honvédség 1940. szeptemberi bevonulása során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor, amelyek közül a legkirívóbbak a honvédség egyes alakulatai által elkövetett ördögkúti és ippi vérengzések voltak.[35] A Szilágy megyei Ördögkút községben szeptember 9-én rálőttek a bevonuló honvédségre, mire az mintegy 80 falubeli románt kiirtott és fölperzselt 27 házat. Ákosi Károly alezredes zászlóaljparancsnok felelősségét az sem csökkenti, hogy a vérengzés előtt a honvédek soraiban a lövöldözés miatt kitört a pánik. Az ugyancsak Szilágy megyei Ipp helységben a Bedő Zsolt főhadnagy parancsnoksága alatt álló karhatalmi század a szeptember 13-áról 14-ére virradó éjszaka 154 helybeli románt végzett ki, férfit, nőt, öreget és gyermeket. Az eset előzménye az a rémhír volt, miszerint egy román ember pokolgépet rejtő almás kosarat adott néhány nappal korábban a honvédeknek, két katona halálát okozva ezzel (a két haláleset valójában gondatlanság miatt következett be). Tény, hogy a bevonuló honvédeket a Szilágyságban sokszor érték szórványos lövések, ez azonban semmi esetre sem indokolta a hasonló mértékű kegyetlen megtorlást. Zilahon is történt atrocitás: szeptember 7-én az átvonuló honvéd csapatok öt románt gyilkoltak meg. Bánffyhunyadon a bevonulás napján, szeptember 10-én a helyi görögkeleti pap a megjegyzéseivel kivívta maga ellen a tömeg haragját, amely aztán kiterjedt egy román rendőrre is. Mindkettőjüket meglincselték.

Ismerünk azonban olyan eseteket is, ahol a bevonuló honvédek akadályozták meg, hogy a magyar lakosság leszámoljon a románokkal. A Szilágycseh melletti Oláhhorvát községben például szeptember 7-én Éltető Gábor főhadnagy beszélte le a felhergelt tömeget a lincselésről. Több román katonai jelentés szerint a számos incidens egyik kiváltó okát az képezhette, hogy a bevonulás során a román falvak lakossága megtagadta a magyar zászló kitűzését.[36]

Mindez ellentétben állt Teleki Pál miniszterelnök viszonylag toleráns nemzetiségpolitikai nézeteivel és a bevonulás során magyar részről elhangzott megbékélési nyilatkozatokkal is. Szögesen ellentmondott továbbá a magyar Fővezérség augusztus 31-én kiadott, az Észak-Erdélybe bevonuló csapatok magatartását szabályozó irányelveknek is. [37]

A dokumentum ugyanis elrendelte: „a felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 22 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. A csapatokat ki kell oktatni, hogy egyéni akcióktól tartózkodjanak. Ha megtorlásra szükség lesz, azt a katonai közigazgatás szervei fogják végrehajtani. Egyéni bosszúk kielégítését meg kell tiltani és akadályozni.”[38] Szigorúan előírta a kisebbségekkel szembeni korrekt magatartást is.

„A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt [legyen – L. B. B.] és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. Az »oláh« megjelölést előttük ne használjuk, mert ez őket sérti. Ilyenkor a »román« szót alkalmazzuk.”

Igaz, hogy ellenszegülés vagy fegyveres ellenállás esetére kíméletlen megtorlást helyezett kilátásba, „különösen akkor, ha az román vagy kommunista elemektől indult ki”.[39] Az összetűzések elkerülése végett a Fővezérség célszerűnek tartotta a román lakossággal való érintkezést „a legszükségesebb mértékre korlátozni”.

A honvédség bevonulásával egyidejűleg − 1940. november 26-ig – katonai közigazgatás lépett életbe Észak-Erdélyben. Ez alapjában véve alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére: tömegesen internált ártatlan embereket, köztük sok románt is, továbbá kiutasított több száz, főleg Bihar megyei román telepes családot. Újabb súlyos románellenes atrocitásokra is sor került, így például a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon. Október 4-én pedig a magyar kormány rendelkezése nyomán ‒ válaszlépésként a dél-erdélyi magyarok tömeges kiutasítására ‒ több mint 280 vezető nagyváradi román értelmiségit gyűjtöttek össze és toloncoltak ki hét tehervagonban az országból, köztük Nicolae Popovici püspököt. Kolozsvárról ugyanazon a napon háromszáz román családot kellett a rendelkezés értelmében kiutasítani.[40] A Teleki-kormány, amely 1940 őszén mérséklőleg próbált fellépni az észak-erdélyi katonai közigazgatással szemben, most a megtorlás útjára lépett. Ez elhibázott lépés volt és ellentmondott a korabeli magyar kormányok által vallott ún. szentistváni, viszonylag toleráns nemzetiségpolitikának is, amely az erdélyi népek megbékélésének fontosságát hangsúlyozta.[41]  Nem késett a román viszontválasz sem, és ezzel kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely több-kevesebb intenzitással 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának egyik legfőbb jellemzője maradt.

Észak-erdélyi románok népviseletben, 1940. (forrás: Fortepan, 92565)

A román lakosok körében félelem, sőt rettegés előzte meg a magyar csapatok bejövetelét. Az észak-erdélyi románságon eluralkodott általános hisztérikus hangulatot jól érzékelteti, hogy a határnál, a Feleki-tetőn lévő román csendőrőrsön öt-hat rémült kolozsvári menekült sírva mesélte a bizottság előtt, hogy Kolozsváron aznap, szeptember 12-én reggel a magyar lakosság és a rendőrség minden ok nélkül elkezdte letartóztatni, kínozni és ölni a románokat. Kolozsmonostoron állítólag 30 embert tartóztattak le és vittek el ismeretlen helyre, Szamosfalván öt román rendőrnek levágták a fülét s az orrát, az Opera előtt álló őrt pedig „megölték és darabokra vágták”.[42] A rémregénybe illő történetek azonban valótlanok voltak: a pánikba esett, félrevezetett vagy a valóságot tudatosan elferdítő menekültek elbeszélésén,[43] a korabeli román sajtóban megjelent uszító, gyűlölködő hangú magyarellenes cikkeken és a román propagandaanyagokon kívül azokat semmilyen egyéb forrás nem támasztja alá.

Az észak-erdélyi bevonulás, majd a négyéves magyar uralom során ténylegesen elkövetett atrocitások román részről történő felnagyítása, eltúlzása általános jelenségnek számított azokban a hetekben, hónapokban. A kegyetlenkedésekről szóló történetek megfeleltek a „vérszomjas” magyarok barbárságát hirdető korabeli román toposzoknak, és minden bizonnyal tovább erősítették azokat.  

Igazolható-e az állítás, hogy 1940‒1944 között Észak-Erdélyben „szervezett népirtás” zajlott? A magyar levéltári dokumentumok és az eddigi kutatások alapján egyértelműen kijelenthető, hogy nem. A magyar kormány, a hadsereg Fővezérsége és az észak-erdélyi magyar közigazgatás szintjén nem létezett ilyen terv, és fel sem merült a román lakosság „kiirtásának” vagy akár erőszakos asszimilációjának lehetősége. A nemzetiségpolitika terén leginkább befolyásos szereplők Magyarországot többnemzetiségű államnak tartották, amelyben a nemzetiségek nem rendelkeznek ugyan kollektív jogállással, azaz autonómiával, de az asszimiláció sem járható út, mint ahogy az 1918-as viszonyok teljes helyreállítása sem. A megoldást a kisebbségek széles tömegeinek megnyerésében látták. A nemzetiségi politika célját a nyelvi asszimiláció helyett – a magyarság elsőbbségének biztosítása mellett – inkább az önazonosság átalakítása képezte, a nemzetiségek magyar államhoz való feltétlen hűségének és lojalitásának megkövetelése.[44] Helyi szinten pedig – akárcsak a román hatóságok Dél-Erdélyben – igen gyakran a kölcsönösségen alapuló „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján jártak el.

Léteztek természetesen ‒ de nem döntéshozói szinten ‒ a magyar kormányétól eltérő elképzelések is, amelyek elvetették a szentistváni nemzetiségpolitikát és a kisebbségeket vagy „kirekesztették” volna az országból, vagy önkéntes beolvadásra kényszerítették volna őket. Ezt vallotta például – másokkal együtt – a később szélsőjobboldali nézeteiről elhíresült kolozsvári történészprofesszor, Baráth Tibor is.[45]  

A háború ideje alatt a magyar kormányok nem számoltak a lakosságcsere vagy a kitelepítés lehetőségével sem. Nem így a németbarát Werth Henrik, a Honvéd vezérkar főnöke, aki 1941. augusztus 19-én egy memorandumában azt javasolta a kormányfőnek, hogy a szovjetellenes háborúba Magyarország – önkéntes felajánlás alapján – kapcsolódjon be nagyobb erőkkel, cserében pedig kérje az ezeréves határok visszaállítását és (állítólagos német tervek nyomán) az e határokon belül élő szláv és román nemzetiségek kitelepítését. „Így a Kárpát-medence kizárólag a magyarság élettere volna, amit a magyar faj töltene ki.”[46] Bárdossy László miniszterelnök ezt határozottan elvetette, kivihetetlennek és károsnak minősítette az ötletet.

„Nehezen képzelhető el – összegezte ellenvetéseit –, hogy az európai rendet megalkotó tengelyhatalmak, bármilyen jutalom címén is, vákuumot akarnának teremteni a Kárpátok medencéjében, s ennek érdekében vállalnák 8 millió ember kitelepítésének rendkívül nehezen végrehajtható feladatát. Meggyőződésem szerint erre józanul nem lehet számítani. A vezérkari főnök emlékiratában kifejtett elgondolás olyan fantasztikum, amelynek gyakorlati keresztülvitelére nem lehet gondolni, de amelynek megvalósítása – a magyarság mai erőviszonyai mellett – egyáltalán nem is állana az ország érdekében.”[47]

Azzal viszont próbálkozott a kormányzat, hogy az észak-erdélyi román jelenlétet a lehető legkisebbre szorítsa a gazdaságban, a kultúrában és a mindennapi életben.[48] A kisebbségi helyzetből többségi pozícióba került észak-erdélyi magyar politikusok is a saját erdélyi magyar társadalom, a magyar befolyás megerősítését tartották egyik legsürgetőbb feladatuknak.[49] A magyar és (Dél-Erdélyben) a román oldalon egyaránt eluralkodó kirekesztő magatartás oda vezetett, hogy Észak- és Dél-Erdély is egyre inkább az összezárkózó, egymással szembenálló etnikai közösségek világa lett.

Jegyzetek

[1] Neagu Cosma: Dictatul de la Viena (30 august 1940), consecinţă a crimei organizate statal de către Ungaria şi a colaboraţionismului unor unguri din România. H. n., 1996.

[2] Lásd például Aurel Sergiu Manolescu: Înainte şi după Dictatul de la Viena. Bucureşti, 2000; Mihai Stratulat: Revizionismul şi neorevizionismul ungar. Bucureşti, 1994.

[3] Köszönöm Bárdi Nándornak és Sárándi Tamásnak a tanulmány kéziratához fűzött javaslataikat, kiegészítéseiket!

[4] A második bécsi döntés, valamint az ezt követő négy év történetének historiográfiájára lásd pl. Sárándi Tamás: Észak-Erdély 1940‒1944 közötti története a román történetírásban. Limes, 2006. 2. sz. 131‒137.; Egry Gábor: „Kis magyar világ” ‒ történeti megközelítések. Limes, 2006. 2. sz. 139‒142.; Tóth-Bartos András: Észak-Erdély 1940‒1944. Szakirodalmi áttekintés. Limes, 2012. 2. sz. 51‒64.

[5] 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palota aranytermében Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter ünnepélyesen kihirdette a második bécsi döntést. Ennek értelmében visszakerült Magyarországhoz az 1920-ban Romániának ítélt 103 ezer km2-nyi terület mintegy 2/5-öd része: Észak-Erdély és a Székelyföld. A döntés előzményeiről, magáról a döntőbíráskodásról és annak következményeiről lásd L. Balogh Béni: A magyar–román kapcsolatok 1939‒1940-ben és a második bécsi döntés. Csíkszereda, 2002.; Uő: A második bécsi döntés: amikor Hitler ceruzája vastagon fog. Transindex, 2010. augusztus 21. (Utolsó letöltés ideje: 2021. augusztus 19.); Sárándi Tamás: A második bécsi döntés. Előzmények ‒ következmények. Erdélyi Krónika, 2020. augusztus 30. (Utolsó letöltés ideje: 2021. augusztus 19.).

[6] A téma rövid összefoglalását lásd L. Balogh Béni: A döntőbíráskodás kérdése a magyar‒román kapcsolatokban 1940 nyarán. Korunk, 2012. 3. sz. 76‒84.

[7] Juhász Gyula: A Teleki-kormány külpolitikája, 1939–1941. Budapest, 1964, 178–211. A fenti monográfiájára támaszkodva 1987-ben Juhász egy fontos tanulmányt is publikált a második bécsi döntésről. Juhász Gyula: A második bécsi döntés. In: Magyarságkutatás. A Magyarságkutató Csoport évkönyve. Főszerkesztő: Uő. Szerkesztette: Kiss Gy. Csaba. Budapest, 1987.  

[8] Aurică Simion: Dictatul de la Viena. Ediţa a II-a. Bucureşti, 1996. A mű első kiadása csak módosított, csonkított, a bukaresti pártközpont elvárásainak megfelelõ formában jelenhetett meg. A második kiadás, amelyet a szerző már nem ért meg, a kézirat eredeti szövegét tartalmazza.

[9] Uo. 308.

[10] Cornel Grad: Al doilea arbitraj de la Viena. Iaşi, 1998.

[11] Uo. 46.

[12] Lásd például: Ernst Woerman, a német külügyminisztérium politikai osztálya vezetőjének feljegyzése. Berlin, 1940. augusztus 27. Angolul megjelent: Documents on German Foreign Policy, 1918–1945. Series D (1937–1945), Volume X., The War Years, June 23–August 31, 1940. London, 1957, 399. sz. dokumentum, 552. (Utolsó letöltés ideje: 2021. augusztus 19.) Ennek magyar fordítását közli L. Balogh: A magyar–román kapcsolatok 1939‒1940-ben… 9. sz. dokumentum, 386‒387.

[13] Vasile Puşcaş: Dictatul de la Viena, Transilvania şi relaţiile româno‒ungare (1940‒1944). Cluj‒Napoca, 2020, 13‒113.

[14] Lásd pl. Ottmar Traşcă: Relaţiile româno-ungare şi problema Transilvaniei, 1940‒1944. I. In: Anuarul Institutului de Istorie „A. D. Xenopol”. XLI. Iaşi, 2004, 311‒349.; Uő: Relaţiile româno-maghiare şi problema Transilvaniei, 1940‒1944. II. In: Anuarul Institutului de Istorie „A. D. Xenopol”. XLII. Iaşi, 2005, 377‒408.

[15] Uő: Al III-lea Reich şi relaţiile româno‒maghiare, iunie‒august 1940. In: Al II-lea Arbitraj de la Viena din 30 august 1940. Antecedente şi consecinţe. Coord. L. Balogh Béni ‒ Cornel Grad ‒ Sárándi Tamás ‒ Ottmar Traşcă. Satu Mare, 2011, 71.

[16] Uo. 73.

[17] Dorin Stănescu: Mărul otrăvit al lui Hitler. Arbirajul de la Viena. Historia, august 2020, 26.

[18] Trianon valóban a 20. századi magyar történelem egyik legtragikusabb fejezetét jelenti, „diktátum” helyett azonban ez esetben is célszerűbb a „békeszerződés” kifejezést használni, hiszen a magyar kormány képviselői aláírták az okmányt. A magyar történetírásban is inkább a „trianoni békeszerződés” kifejezés honosodott meg, bár a „diktátum” kifejezéssel is találkozhatunk.

[19] Stănescu: i. m. 26.

[20] Uo. 30.

[21] Horthy Miklós titkos iratai. Az iratokat sajtó alá rendezte Szinai Miklós és Szűcs László. Második kiadás. Budapest, 1963, 49. sz. irat 1. sz. melléklete, 248. Idézi L. Balogh: A magyar‒román kapcsolatok 1939‒1940-ben… 292.

[22] Juhász: i. m. 185.

[23] Horthy Miklós titkos iratai… 49. sz. irat 1. sz. melléklete, 248‒249.; Juhász: i. m. 191. Idézi L. Balogh: A magyar‒román kapcsolatok 1939‒1940-ben… 292.

[24] Milton G. Lehrer: Ardealul pământ românesc. Problema Ardealului văzută de un american. Cluj-Napoca, 1991.

[25] L. Balogh Béni: Küzdelem Erdélyért. A magyar‒román viszony és a kisebbségi kérdés 1940‒1944 között. Budapest, 2013, 14. Vö. Béni L. Balogh: The Second Vienna Award and the Hungarian‒Romanian Relations, 1940‒1944. Social Science Monographs, Boulder, Colorado, Atlantic Research and Publications, 2011, 4.

[26] Mircea Muşat – Vasile Bobocescu: Împotriva unei nedreptăţi istorice; 40 de ani de la marile manifestaţii populare împotriva Dictatului fascist de la Viena. Anale de Istorie, 1980. 3. sz. 75‒104.

[27] Uo. 97.

[28] Lásd például Neagu Cosma írásunk elején említett kötetét, valamint a 2. sz. jegyzetben felsorolt műveket.

[29] Sárándi: Észak-Erdély 1940‒1944 közötti története a román történetírásban… 132.

[30] Összefoglalóan lásd: Egry: „Kis magyar világ”… i. m.; Tóth-Bartos: Észak-Erdély 1940‒1944… i. m. Mindkét szerző a kérdés 1990 előtti és utáni historiográfiáját is tárgyalja.

[31] Lásd pl. Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, 1938–1941. Budapest, 1967; Csatári Dániel: Forgószélben. (Magyar–román viszony 1940–1945). Budapest, 1968.

[32] Köpeczi Béla: Kitekintés: Erdély útja 1918 után. In: Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Szerkesztette: Szász Zoltán.Budapest, 1986, 1754.

[33] A felsorolt szerzőktől csupán egy-egy munkát említünk meg. Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940–1944. [Budapest], 2011, 227‒244.; Bárdi Nándor: A múlt mint tapasztalat. A kisebbségből többségbe került erdélyi magyar politika szemléletváltása, 1940‒1944. In: Uő: Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről. Csíkszereda, 2013, 169‒206.; Benkő Levente: Magyar nemzetiségi politika Észak-Erdélyben (1940–1944). Pro Minoritate, 2002/Ősz, 7–41.; Egry Gábor: Tükörpolitika. Magyarok, románok és nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben, 1940‒1944. Limes, 2010. 2. sz. 97‒111.; Hámori Péter: Székely–oláh katolikus sorstörténet. Regio, 2007. 2. sz. 189–222.; Illésfalvi Péter: „Édes Erdély itt vagyunk…”. Az 1940-es erdélyi bevonulás során történt atrocitásokról. Pro Minoritate, 2004/Tavasz, 58–77.; L. Balogh: Küzdelem Erdélyért… i. m.; Romsics Ignác: Erdély elvesztése, 1918‒1947. [Budapest], 2018, 335‒340.; Szász Zoltán: Válság-monitoring Erdélyben 1940–1942. A német–olasz különmegbízottak vizsgálódásai. In: Kelet-Európa: történelem és sorsközösség. Szerkesztette: Krausz Tamás. Budapest, 2006, 270–284.; Tóth-Bartos András: Birtokpolitika Észak-Erdélyben, 1940‒1944. Korall, 47. sz. (2012), 101‒125.; Tilkovszky Loránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Debrecen, 1998, 80‒95.

[34] Sárándi Tamás (összeáll.): Levezényelt visszacsatolás. A magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben, 1940. Csíkszereda, 2016.

[35] Az alábbiakban elsősorban erre a műre támaszkodunk: L. Balogh: Küzdelem Erdélyért… 69‒73. Vö. Uő: Megtorlás, etnikai homogenizálás. A kisebbségi kérdés a magyar–román kapcsolatrendszerben, 1940–1944. Limes, 2010. 1. sz. 79‒94.

[36] Florica Dobre et al.: Anul 1940. Armata română de la ultimatum la dictat. Documente. Vol. II. Bucureşti, 2000, 206. sz. dokumentum, 343. Vö. Uo. 187. sz. dokumentum, 306.

[37] Hadtörténelmi Levéltár, M. kir. I. gyorshadtest parancsnokság, 1940. 1. osztály, sz. n. 600‒601. f. Idézi L. Balogh: Küzdelem Erdélyért… 62. A dokumentumot teljes egészében közli Sárándi: Levezényelt visszacsatolás… 1. sz. dokumentum, 193‒196.

[38] Sárándi: Levezényelt visszacsatolás… 194.

[39] Uo. 195. Az 1940. szeptember 1-től 15-ig ülésező magyar–román katonai bizottság által kötött 2. sz. egyezmény kimondta: „7. A megszálló csapatoknak ellenálló polgári személyek a nemzetközi megegyezések szerinti elbánásban részesülnek, s azokat a magyar hatóságok franc-tireuröknek fogják tekinteni.” Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához, 1936–1945. V. kötet. Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig, 1940–1941. Összeállította Juhász Gyula. Budapest, 1982, 336. sz. dokumentum, 540.

[40] Egy kolozsvári román kiutasított részletes beszámolóját lásd Arhivele Naţionale Istorice Centrale (Nemzeti Történelmi Központi Levéltár, Bukarest), fond Preşedinţia Consiliului de Miniştri, Cabinet Militar Ion Antonescu, dos. 124/1940, f. 3‒4. Vö. Petru Groza: A börtön homályában: Malmaison, 1943‒1944 telén. Budapest, 1986, 166‒168.

[41] A magyar kormányok szentistváni nemzetiségpolitikájáról lásd Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940‒1944 között. Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: L. Balogh Béni. Csíkszereda, 2013, 20‒26.

[42] Dobre: i. m. vol. II, 192. sz. dokumentum, 311.

[43] Az észak-erdélyi menekültektől a határátlépést követően felvett román jegyzőkönyvekben a rémtörténeteket mindig olyan személyek adták elő, akik másoktól hallottak az állítólagos kegyetlenkedésekről. A román jegyzőkönyvekről bővebben lásd Sárándi Tamás: Nemzetiségpolitikák mérlege. A magyar és a román lakosságot 1940‒1944 között ért sérelmek vizsgálata a német‒olasz tiszti bizottságok múködésének tükrében. Magyar Kisebbség, 2014. 1. sz. 112‒113.

[44] Egry: Tükörpolitika…108–109. o. Az is igaz viszont, hogy ezzel párhuzamosan igyekeztek előmozdítani az észak-erdélyi román szellemi-politikai vezető réteg elmenekülését, mivel úgy vélték, annak tagjai már nem nyerhetők meg a magyar állameszmének.

[45] Juhász Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon 1939–1944. Budapest, 1983, 171‒173.

[46] Horthy Miklós titkos iratai… 59. sz. dokumentum, 305–306. o.

[47] Uo. 307.

[48] Ablonczy: i. m. 230.

[49] Bárdi: i. m. 179‒194.

(címlapkép: A második bécsi döntés ünnepélyes aláírása 1940. augusztus 30-án. Ülve, balról jobbra: Galeazzo Ciano olasz és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter. Forrás: L. Balogh Béni: A magyar–román kapcsolatok 1939–1940-ben és a második bécsi döntés. Csíkszereda, 2002, 419.)

Categories: Jelenkor, Politika