A Romániai Magyar Népi Szövetség (MNSZ)[1] 1944-1953 között létezett. A szervezet tevékenysége egy sajátos történelmi kontextusban teljesedett ki. Az 1944. augusztus 23-i fordulatot[2] követően hatalmi harcok bontakoztak ki a jobboldali Nemzeti Parasztpárt és Nemzeti Liberális Párt,[3] valamint a Román Kommunista Párt (RKP) és szövetségesei között. Abból a tényből kiindulva, hogy az 1944 októberében létrejövő MNSZ vezetői jobbára már a két világháború között is a kommunista mozgalom aktív tagjai vagy szimpatizánsai voltak, előrevetíthető volt, hogy az új magyar szervezet az RKP szövetségi rendszerében fog elhelyezkedni.[4] Az első, már az RKP által dominált kormány 1945. március 6-i kinevezését követően azonban az MNSZ vezetősége is válaszút elé érkezett: az RKP tömegszervezeteként vakon követi a felülről érkező utasításokat vagy érdekképviseleti szervként felszólal az erdélyi magyarságot érintő esetleges jogtiprásokkal és az erdélyi magyar intézményrendszer fokozatos elsorvasztásával szemben?
Az MNSZ tevékenységére már a kezdetektől rányomta bélyegét az új politikai realitások közé került romániai magyarság útkeresése és töredezettsége. A szövetség arculatát egyaránt alakította az ismételt impériumváltáson átesett észak-erdélyi magyarság, a „beletörődés” állapotában lévő dél-erdélyi magyarság és a kisebb létszámú, de a szervezetben hangsúlyos szerepet betöltő regáti magyar közösség.[5] Az egyes erdélyi régiókra jellemző eltérő impulzusok mellett hangsúlyos szerepet játszott a szervezet történetében a Román Kommunista Párhoz való viszonyulás. Az MNSZ magvát képező MADOSZ-szervezeteket 1944 őszén az RKP utasítására állították fel, majd az Országos Demokrata Arcvonalhoz (ODA)[6] csatlakozva az MNSZ egyben a párt tömegszervezetévé is vált.
Jelen cikkemben áttekintem a Magyar Népi Szövetséggel kapcsolatos historiográfiát. Ezt három fő kérdéscsoport körül építem fel. Meglátásom szerint az MNSZ történeti értékelésének leginkább lényeges kérdése, hogy mennyiben tekinthető az erdélyi magyarság érdekképviseleti szervének, és milyen mértékben az RKP tömegszervezetének? Azt sem tudjuk előre kizárni, hogy ezek a szerepek valamilyen mértékben keveredtek, így ennek a tisztázására is törekedni fogok. Milyen törésvonalak határozhatóak meg a szervezeten belül? A harmadik kérdésem arra vonatkozik, hogy miként befolyásolta a szervezet történetének feltárását az 1989-es romániai és magyarországi rendszerváltás? Cikkemet egy kronológiai felvezetéssel nyitom, melyben korszakolom az MNSZszel kapcsolatos szakirodalmat. Ezt követően térek rá az egyes kérdések tematikus vizsgálatára.
Kiemelten fontosnak tartom az MNSZ-szel foglalkozó szakirodalom korszakolását. Az 1989-es romániai és magyarországi rendszerváltások ugyanis eltérő perspektívába helyezték a szervezet történetét. Míg Romániában 1989 előtt az MNSZ tevékenysége jobbára tabunak számított, addig Magyarországon az 1970-es évek második felétől megkezdődött a téma – ekkor még óvatos, és a marxista diskurzust alkalmazó – vizsgálata. 1990 után Magyarországon és Romániában párhuzamosan zajlott az MNSZ történetének feldolgozása, melyek egymástól sok tekintetben eltérő értelmezéseket szültek. Érdemes kiemelni azonban, hogy a szervezet történetét illető legtöbb vitás kérdés főként az 1944–1947 közötti, Kurkó Gyárfás elnöksége alatti időszakra vonatkozik, mikor a szervezet vezetőségének egy részében reális alternatívaként merült fel egy széleskörű érdekvédelmi szervezet kiépítésének szándéka[7] (a Román Kommunista Párt szövetségében). Nem találunk hasonló értékelésbeli eltéréseket azonban az 1947–1953 közötti időszakra vonatkozón, amelyet illetően konszenzus van a témával foglalkozó történészek között. Ennek alapján az MNSZ az RKP egyszerű tömegszervezetévé degradálódott.
Jelen munkámban kizárólag a magyar nyelvű vagy vonatkozású szakirodalmat fogom áttekinteni.[8] Ennek két legfőbb oka, hogy egyrészt a román történetírás eddig nem foglalkozott kifejezetten az MNSZ-el, másrészt a szervezettel érintőlegesen foglalkozó munkák kizárólag román nyelvű és közvetett forrásokra hivatkoztak.[9] A rendszerváltást követően megjelent néhány, a korszakkal foglalkozó tanulmányban az MNSZ-t „irredenta szervezetként”[10] határozták meg. Ez a vád nem újszerű, amennyiben már az 1944-1947 közötti politikai csatározások idején többször is megjelent az irredentizmus vádja a szervezet ellen, elsősorban a Nemzeti Parasztpárthoz kötődő újságírók részéről,[11] ugyanakkor hitelessége megkérdőjelezhető, amennyiben figyelembe vesszük, hogy az MNSZ a második világháborút követő párizsi béketárgyalások alatt kifejezetten kiállt Románia területi integritása mellett. Sokkal árnyaltabb képet nyújt Lucian Năstasă-Kovács, aki egy 2002-ben kiadott forrásközlésben az MNSZ-t egyrészt az RKP nemzetiségi politikájának szerves részeként, másrészt egy baloldali érdekképviseleti szervként mutatta be.[12] Összességében azonban kijelenthető, hogy – akárcsak a 20. század összes fontosabb romániai magyarságot érintő témája – a Magyar Népi Szövetség is egy marginális és jobbára félreértelmezett elem maradt a román történetírásban.
Az MNSZ története a rendszerváltás előtt és után
Az MNSZ történetéhez kapcsolódóan a pártállami korszak Romániájában nem születtek tudományos ígényű munkák, csak a szervezet történetében kiemelt szerepet játszó személyek közölték emlékirataikat.[13] Ennek kapcsán is fontos megemlíteni, hogy ezen munkák mind Budapesten jelentek meg. Az emlékirataikat Romániában közlő személyek egyszerűen nem érintik az 1945 utáni időszakot. Kacsó Sándort és Bányai Lászlót az 1980-as években bekövetkezett halála akadályozta meg, hogy önéletírásukban eljussanak a korszakig,[14] Méliusz József néhány évvel halála előtt csak az 1949-es letartóztatását követő börtönéveit írta meg szépirodalmi stílusban.[15] Az MNSZ történetének belföldi „elhallgatásában” valószínűleg az is szerepet játszott, hogy a Ceaușescu-korszak Romániájában a szervezet története kétszeresen is kényes témának számított. Egyrészt az MNSZ történetének feltárását illetően elkerülhetetlen lett volna annak felszámolására, és az egyes vezetőségi tagok ellen lefolytatott koncepciós perekre kitérni.[16] Másrészt a szervezet kapcsán felmerült volna az önálló magyar politikai érdekképviselet és a kisebbségi jogok kérdése. Az 1980-as években már olyan szélsőségesen nacionalista hangvételű történelempolitikai munkák jelenhettek meg „pártmegrendelésre,” mint Ion Lăncrănjan munkája.[17] Ez a hivatalos irányvonal a romániai magyarság múltjához kapcsolódó munkák megjelentethetőségét is nagy mértékben behatárolta.
Az 1970-es évek második felétől a magyarországi történetírás egyre bátrabban nyúlt a romániai magyarságot érintő témákhoz, ez összefüggésben állt a román-magyar államközi kapcsolatok átalakulásával is.[18] Ezek a körülmények vezettek 1986-ban a három kötetes Erdély története[19]megjelenéséhez. Ebben a kontextusban kezdődött meg az MNSZ történetének feltárása is. Ebben úttörő szerepet az erdélyi származású Csatári Dániel játszott.[20] Csatári 1968-ban publikálta fő művét Forgószélben. Magyar-román viszony 1940-1945[21]címmel. Bár munkájában elsősorban a második világháború időszakát tárta fel a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok, az erdélyi magyarság és az illegális kommunista mozgalom szemszögéből,[22] az utolsó fejezetben reflektált az újjáalakuló MADOSZra és annak szerepére az 1944-et követő politikai átalakulásban: „Komoly változások érlelődtek a romániai magyarság soraiban is. Az RKP irányítása alatt harcoló MADOSZ vezetői: Bányai László, Méliusz József, Kurkó Gyárfás mindent elkövettek annak érdekében, hogy a magyar tömegeket a kétoldalú nacionalizmus bénító hatása alól kiszabadítsák, s a soraikban induló bíztató politikai fejlődést elmélyítsék és meggyorsítsák.”[23]Csatári szerint az erdélyi magyarság – és ebből kifolyólag az MNSZ felsorakozása az RKP mellett abból a felismerésből származott, hogy a „reakció nacionalista támadásaival szemben” csak a „román demokratikus erőkkel szövetségben” lehet eredményesen harcolni.[24]
A Csatári Dániel által elindított irányvonalat az 1980-as években két magyarországi történész folytatta. Tötössy Istvánné Magdolna 1986-ban védte meg a Romániai Magyar Népi Szövetségről készült disszertációját, míg Lipcsey Ildikó[25] 1988-ban. Mindkét disszertáció szakmai lektorai Csatári Dániel és Korom Mihály voltak. A kandidátusi szakmunkákat azonban már jóval később, 1998-ban és 2005-ben adták ki könyvként.[26] Nagy Mihály Zoltán nagyváradi történész szerint „az így létrejött történeti diskurzusban az MNSZ mint hivatkozási alap jelent meg: Magyarország felé a baloldali ideológia nemzeti hagyományainak, „nemzetépítő” jellegének az alátámasztására, míg Románia irányába az egykoron sikeresen működött román baloldali nemzetiségpolitika, illetve a román–magyar békés együttélés bizonyítására.”[27]Mint arra a későbbiekben visszatérek, a két szerző egyoldalúan kezelte az MNSZ funkcióját, a tömegszervezeti jelleget teljesen háttérbe szorítva, pusztán az érdekvédelmi szerepet emelve ki. Az is tény ugyanakkor, hogy a marxista diskurzus által meghatározott irányvonalban fel sem merülhetett a disztingválás lehetősége a két eltérő funkció között.
A rendszerváltás után közvetlenül az MNSZ történetét csak néhány tanulmány érintette. Ezeknek újszerűsége azonban, hogy a szerzők már próbáltak problematizálni, és a szervezet képét árnyalni. Ez a kísérlet azonban rendszerint az ellenkező véglethez vezetett, és az MNSZ-ből érdekképviseleti szervezet helyett az RKP tömegpártja vált. Sebestyén Kálmán 1996-ban, a Világtörténetben publikált tanulmányában[28] kifejezetten a szervezeten belüli frakcióharcok egyik állomására, a „szövetség belső ellenzékének 1946. évi fellépésére és annak felszámolására” reflektált. A munka egysíkúan mutatta be a szervezet létrejöttét, és a szervezeten belül jelentkező törésvonalak megértéséhez sem nyújtott támpontot. Az MNSZ-en belüli „jobboldali” frakciót, melyet dr. Decsy István jogász neve fémjelzett, a kontextusból kiragadva mutatta be, anélkül, hogy megmagyarázta volna miért és tulajdonképpen kik buktatták meg Decsyt és szövetségeseit, és zárták ki a szervezetből. A tanulmány jelentőségét növeli azonban, hogy – az egysíkú bemutatás ellenére – Sebestyén foglalkozott elsőként behatóan a szervezeten belül jelentkező törésvonalakkal. Ugyanebbe a kategóriába illeszthető Vincze Gábor[29] 1999-ben megjelent tanulmánya.[30] Vincze munkáját módszertanilag némileg megkérdőjelezi, hogy kizárólag magyar nyelvű és magyarországi forrásokat használt, a forrásbázis gerincét a Magyar Külügyminisztérium iratanyaga képezte, tehát másodlagos források a szervezetet illetően. Ebből kifolyólag elemzése helyenként erőteljesen sérelmi hangvételben íródott.
A romániai magyar történésztársadalomban csak a 2000-es évektől merült fel a Magyar Népi Szövetség története kutatási témaként. Elsőként Lönhárt Tamás[31] vállalta az MNSZ történetének perspektívikus bemutatását 2005-ben, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen megvédett disszertációjában.[32] Munkájának nagy előnye, hogy román és magyar nyelvű forrásbázist egyaránt felhasznált. Nézete szerint a szervezet, bár 1944-1947 között többé-kevésbé sikerrel tömörítette „egységfrontba” a romániai magyarság különböző politikai- és gazdasági csoportjait, elsősorban az RKP tömegszervezete volt. 2011-ben Nagy Mihály Zoltán[33] védte meg doktori disszertációját[34] a Pécsi Tudományegyetemen. Nagy Mihály problematizálva mutatta be az MNSZ történetét, munkájából egy frakcionált és útját kereső szervezet képe bontakozik ki, melyben úgy az érdekképviseleti, mint a tömegszervezeti jelleg hangsúlyosan jelen volt.
A vonatkozó szakirodalom közös problémája azonban meglátásom szerint, hogy lényegében elhanyagolja a Magyar Népi Szövetség történetének utolsó hat évét. Lönhárt Tamás – mint munkája címében is utal rá – elsősorban a pártállam kiépülésének időszakával kívánt foglalkozni, ennek keretében vizsgálta a szervezet történetét és tevékenységét is. Nagy Mihály Zoltán lényegében két oldalban foglalta össze az 1947 utáni időszakot.[35]
Érdekképviselet vagy tömegszervezet?
A fenti kronológiai ismertetés is alátámasztja, hogy az MNSZ-képnek egyfajta evolúciójáról beszélhetünk az 1980-as évektől 2011-ig. A legfontosabb kérdés, mely ezen „evolúciós fejlődés” során felmerül, hogy minek tekinthetjük a szervezetet? Önálló magyar érdekképviseletnek vagy az RKP egyszerű tömegszervezetének? Ebben a kérdésben a témával foglalkozó történészek három különböző álláspontot alakítottak ki.
Tötössy Magdolna és Lipcsey Ildikó – Csatári Dánielre visszavezethetően – az MNSZ érdekképviseleti szerepét domborították ki. Csatári már idézett munkája szerint „már a felszabadulás első napjaiban létrejött az erdélyi magyarság politikai egysége..”[36] Szerinte a MADOSZ – MNSZ már megalakulásától kezdve az erdélyi magyarság egységes érdekképviseleti szerve volt.[37] Ezt az érvelést Tötössy és Lipcsey, sőt némileg Lönhárt Tamás is a magáévá tette. Lipcsey Ildikó szerint a szervezet amellett, hogy a teljes erdélyi magyarságot képviselte a politikai palettán, demokratikusan, alulról szerveződve épült fel, mely biztosította a munkásosztály túlsúlyát a szervezeten belül.[38] Lipcsey kritikátlanul átvette a pártállami történetírásra jellemző retorikát: az internálások kapcsán például azt írja, hogy: „a helyzet megértésére kulcsot ad: a Belügyminisztérium a Nemzeti Parasztpárt kezén volt.”[39] Ezzel szemben az RKP által dominált első Petru Groza-kormány 1945. március 6-i kinevezése a demokrácia kiteljesesdését hozta magával.[40] Tötössy Magdolna is az MNSZ érdekképviseleti szerepét domborítja ki, de Lipcsey Ildikóval ellentétben retorikájában elhagyta a marxista-osztályharcos nyelvezetet.[41] Tötössy legfontosabb megállapításainak a következő pontokat tekintem: a szervezet 1944 őszét követően a romániai magyarság érdekeit képviselte. Az erdélyi magyarság alapvetően teljes mellszélességgel felsorakozott a szervezet mögött, mert a „balra tolódás” volt az egyetlen ellensúlyozó tényező az elsősorban Nemzeti Parasztpárt által fémjelzett nacionalista hangulatkeltéssel szemben. Tötössy ugyanakkor a Kurkó Gyárfás eltávolítását követő időszakban is a szervezet érdekképviselet-funkcióját tartja dominánsnak, mely vitatható, de a szakirodalmon belül egyedi állítás.[42] Lönhárt Tamás munkájában némileg árnyaltabban közelíti meg a kérdést: beszámol az erdélyi magyarság 1944-et követő „balra tolódásáról,” de emellett felvázolja, hogy ez korántsem volt egy egységes jelenség: az erdélyi magyar politikai elit egy része még a Nemzeti Parasztpárt irányába is megkísérelte a nyitást, az RKP befolyásának ellensúlyozására, ez azonban kudarcot vallott.[43] Összességében azonban úgy véli, hogy az MNSZ-nek 1945-1947 között sikerült a romániai magyarságot egy valódi politikai egységbe tömörítenie, ezt az állapotot a Kurkó Gyárfás eltávolítását követő „arculatváltás” számolta fel, amikor az MNSZ egyszerű tömegszervezetté degradálódott.
Vincze Gábor az érdekképviselet-funkcióval szemben az MNSZ tömegszervezet szerepét domborította ki. Szerinte a volt madoszisták a kezdetektől fogva támadták azokat, akiket az egykori Országos Magyar Pártból vagy a Magyar Népközösségből integráltak.[44] Az MNSZ-ben 1947-ig szerepet vállaló református és római-katolikus egyházi személyek, és a „jobbszárnyat” képező személyek, mint Kós Károly vagy Nagy Géza jobbára a szervezet „legitimációs deficitjét” voltak hivatottak kitölteni.[45] Bár Vincze megállapításai alapvetően igazolhatóak, véleményem szerint a kérdést túl leegyszerűsítve válaszolják meg. Kimutatható, hogy az újjáalakult MADOSZ radikális baloldali elemei valóban ellenezték a korábban Népközösség-tag politikusok beemelését, de ebben a kérdésben korántsem volt egységes álláspont közöttük. Erre a legjobb példa, hogy Temesváron az 1944. augusztus 23-i átállást követően az újjáalakuló MADOSZ Bányai Lászlóval az élén vette fel a kapcsolatot a helyi Népközösség együttműködni hajlandó elemeivel.[46] Erre válaszul a szintén volt madoszista Méliusz József nyílt levelet írt személyesen Bányai Lászlónak és az RKP vezetőségének címezve, melyben kijelentette, hogy „a MADOSZ vezesse a hozzá közeledő középréteget és ne fordítva!”[47]Az egyházi személyek és „polgári” politikusok jelenléte a szervezetben egészen Kurkó Gyárfás 1947-es eltávolításáig mutatható ki.[48]Ebből kifolyólag felmerül annak a lehetősége, hogy jelenlétüket az MNSZ-en belül nem a „legitimációs kényszer” motiválta, hanem a Kurkó Gyárfás elnöksége alatt ténylegesen érvényesülő népfrontos politikai irányvonallal magyarázható. Ez a megállapítás Vincze egy másik állítását is cáfolja. Munkájában tényként kezeli, hogy a – jelenlévő törésvonalak ellenére – a szervezeten belül mindig is a „balszárny” dominanciája érvényesült, így a szervezet történetét nem lehet élesen korszakolni. Vincze Gábornak egy másik vitatható állítása, hogy a MADOSZ csak és kizárólag az RKP érdekeit érvényesítette a romániai magyarság körében. Ezt abból a megállapításból vezette le, hogy 1944-45-ben csak kommunisták indíthattak heti- vagy napilapot.[49] Bár az tény, hogy az 1944-es fordulatot követő átmeneti időszakban a két világháború közötti és háború alatti magyar sajtótermékeket jórészt betiltották,[50] Vincze állításának ellentmond, hogy 1945-ben a Szociáldemokrata Párt magyar tagozata megalapíthatta saját heti- majd napilapját, az Erdélyt. Fontos kiemelni, hogy a sajtótermék 1945-1947 közötti megjelenése idején kifejezetten a párt „jobbszárnyának” volt a szócsöve, ezáltal rendszerkritikus (sőt, gyakran MNSZ kritikus!) hangvételű cikkeket jelentetve meg.[51] Az Erdéllyel párhuzamosan jelent meg a Szövetkezeti Értesítő is (szintén Lakatos István főszerkesztésében), mely állandó jelleggel sérelmezte az erdélyi magyar szövetkezeti hálózat elsorvasztására irányuló lépéseket.
A két szemléletmód között Nagy Mihály Zoltán munkája képviseli a „középutat.” A nagyváradi történész doktori disszertációjában párhuzamosan mutatta be az MNSZ érdekvédelmi és tömegszervezeti funkcióját, melyet szerinte nem lehet és nem is szabad elkülöníteni egymástól, a szervezet két funkciója párhuzamosan érvényesült. A tömegszervezeti funkció legfontosabb szervező elveként azt a tényt határozta meg, hogy az MNSZ új „értékeket és eszméket” akart közvetíteni, ennek érdekében pedig az erdélyi magyarság politikai „átnevelésére” törekedett. A belső frakcionáltság ellenére ennek szükségességében a „népfrontos” Kurkó Gyárfás vagy Balogh Edgár és a „dogmatikus” Bányai László vagy Czikó Nándor is egyetértett.[52] Ezt a politikai átnevelést próbálták biztosítani a különböző szakbizottságok felállítása által. Másrészt az is tény, hogy az MNSZ-szervezetek havi szinten beszámoltak az RKP megyei szervezetei számára a végzett munkáról és a magyar szervezet tagságának kettős (MNSZ-RKP) párttagsága volt, mely értelemszerűen az RKP befolyását erősítette a szervezeten belül.[53] Nagy Mihály Zoltán és Olti Ágoston egy közös tanulmányukban[54] rámutattak arra, hogy az MNSZ-en belül még a vezetőségnek is ugyancsak behatárolt mozgástere volt. Ezt egy 1946-os történettel példázták, amikor Kurkó Gyárfásnak, a szervezet elnökének nyilvános önkritikát kellett gyakorolnia a hivatalos vonaltól való eltérés miatt.[55] Az érdekvédelmi szerepkör azonban már kevésbé volt egyértelmű a szervezeten belül. Nagy Mihály Zoltán szerint a magyar népesség számára a szervezet érdekképviseleti funkciója hozzájárult az MNSZ-el való azonosulás, a pártidentitás, valamint a párttámogatás kialakulásához.[56] Még ha a szervezet vezetőségében ennek mértéke kapcsán komoly viták merültek is fel.
Az érdekképviselet – tömegszervezet vita a szervezet töredezettségéből adódott. A vonatkozó szakirodalomban azonban nincs egyetértés abban sem, hogy az MNSZ-ben milyen törésvonalak határozhatóak meg. Lipcsey Ildikó az MNSZ-t egy egységes egészként mutatja be, frakcióharcok és törésvonalak nélkül. Kurkó Gyárfás 1947-es eltávolítását is előzmények nélkül mutatja be, kizárólag az RKP vezetősége felől érkező „parancsra” hivatkozva.[57] Tötössy Magdolna némileg árnyalja a képet, az MNSZ-en belül három frakciót határozva meg, amelyet azonban kizárólag politikai alapon csoportosít, központi viszonyítási pontként az RKP utasításaihoz való viszonyulás jelenik meg. Így volt egy jobbszárny (Decsy István, Nagy Géza), egy „centrum” (Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár, Demeter János, Csőgör Lajos) és egy balszárny (Bányai László, Czikó Nándor, Csákány Béla, Takács Lajos). Rámutat, hogy a jobbszárny képviselőit már az 1946-os év folyamán marginalizálták, majd 1947-ben az RKP felső pártvezetésének utasítására a centristákat is háttérbe szorították.[58] Tötössy azonban nem különíti el élesen a centrum és balszárny által meghatározott időszakot a szervezet történetében, szerinte az MNSZ politikai irányvonala lényegében nem változott.[59] Lönhárt Tamás is lényegében a centrum – balszárny között húzza meg a szervezeten belüli törésvonalat. Míg a centristák a szervezet érdekképviseleti szerepét részesítették előnyben, addig a balszárny teljességgel az RKP vonalához igazodott.[60]
Vincze Gábor és Nagy Mihály Zoltán az értelemszerűen jelenlévő jobbszárny-centrum-balszárny felosztás mellett még egy törésvonalat meghatároznak a szervezeten belül, mely az észak- és dél-erdélyi magyarság között húzódott. Vincze az észak-és dél-erdélyi párttagok közti különbséget lényegében az 1940-1944 közötti időszakban lezajlott eltérő szocializációra vezeti vissza. A dél-erdélyi magyarság az Antonescu-rezsim négy éve alatt a teljes jogfosztás állapotát tapasztalhatta meg, ebből kifolyólag lényegesen kevesebb elvárással rendelkezett az új román adminisztráció irányában. Az észak-erdélyi magyarság ezzel szemben a kisebbségi létből négy évre ismét a többségi társadalom részévé vált. Ebből kifolyólag elvárásai is lényegesen nagyobbak voltak a nemzetiségi jogok terén.[61] Nagy Mihály Zoltán disszertációjában három teljes alfejezetet szentel az MNSZ észak- és dél-erdélyi szárnya által képviselt eltérő politikai irányvonal bemutatásának.[62] Lényeges különbségnek tartja, hogy a MADOSZ észak-erdélyi és dél-erdélyi újjáalakulása eltérő politikai körülmények között ment végbe. Észak-Erdélyben a magyar adminisztráció kivonulását követő átmenetet a helyi kommunisták (köztük volt madoszisták), a dél-erdélyinél erősebb szociáldemokrata frakció és az Erdélyi Párt együttműködni hajlandó képviselői biztosították. Ezt az önszerveződő „közösséget” az 1944 novemberében bevezetett szovjet katonai közigazgatás lényegében megerősítette pozíciójában, így amikor 1945 márciusában visszatért a román közigazgatás Észak-Erdélybe, az RKP által dominált új adminisztrációnak és a dél-erdélyi MNSZ-frakciónak ezzel az öntudatos csoportosulással kellett megtalálnia az együttműködés feltételeit. Dél-Erdélyben a MADOSZ-MNSZ létrejötte ezzel szemben nem egy önszerveződő mechanizmus eredménye volt, hanem külső tényezőknek, elsősorban az RKP-központ beavatkozásának volt tulajdonítható.[63] Nagy Mihály Zoltán érvelése szerint ez a tényező vezetett féként ahhoz a jelenséghez, hogy a szervezeten belül a dél-erdélyi (és regáti) képviselők váltak az RKP központi irányvonalának legfőbb propagálóivá, míg az észak-erdélyi MNSZ-tagok inkább a szervezet érdekképviselet jellegét próbálták erősíteni.[64]
Általános jelenség volt, hogy a dél-erdélyi MNSZ képviselők az északiak elképzeléseit eltúlzottnak gondolták. 1944 novemberében a Brassóban székelő dél-erdélyi MADOSZ központ Kolozsvárra küldte Bányai Lászlót, akinek feladata lett az észak- és dél-erdélyi csoport tevékenységének összehangolása. Mikor Kolozsvárra érkezett, hosszas tárgyalásokat folytatott Balogh Edgárral, akivel megegyeztek, hogy „a dél-erdélyi magyarságnak kell felfejlődni az észak-erdélyiek szintjére és nem fordítva.”[65] Ennek ellenére Bányai már az első kolozsvári MNSZ kongresszuson az erdélyi önrendelkezés és a kollektív kisebbségi jogok ellen határozta meg saját álláspontját.[66] Hasonlóan vélekedett a bukaresti Czikó Nándor is, aki szerint: az észak-erdélyi MNSZ követelései „maximalista követelések voltak. Abból lehetett engedni.”[67] Ez az álláspont vezetett előbb az 1945. november 18-án kihirdetett marosvásárhelyi kiáltványhoz, melyben az MNSZ lényegében elismerte Románia fennhatóságát a teljes Erdély felett, majd a romániai magyar intézményrendszer felszámolásában való asszisztáláshoz (főként 1947, Kurkó Gyárfás és a „néprfontos” vezetők bukása után).
Összegzés
A Magyar Népi Szövetség története a romániai magyarság 1945 utáni történetének egy sarkalatos pontját képezi. Az értelmezési keretektől függetlenül kijelenthető, hogy az MNSZ története szervesen illeszkedik a magyar politikai érdekképviseleti stratégiák tárgykörébe. Ugyanakkor véleményem szerint a szövetség története csakis a tágabb kontextus – az RKP-ban lezajlott folyamatok, román-magyar államközi kapcsolatok a korszakban – figyelembevételével értelmezhető.
Az MNSZ történetének kutatásában 1989 kétszeresen korszakhatárt képez. Mint láttuk, Romániában csak a rendszerváltás után vehette kezdetét a szövetség történetének szakszerű feltárása. Ezzel szemben Magyarországon, bár már születhettek az MNSZről munkák, ezeknek hangvételét erőteljesen behatárolta a marxista diskurzus, és az osztályharcból kiinduló értelmezési keret. Az 1989 után itt megjelenő munkák (Sebestyén Kálmán, Vincze Gábor írásai) már olyan kérdéseket tematizálhattak, melyeket a pártállami időszakban célszerűbb volt elhallgatni (frakcióharcok az MNSZ-en belül, illetve az szervezet és az RKP közti vitás kérdések).
Célszerű megemlíteni azonban, hogy még egyetlen munka sem foglalkozott behatóan az MNSZ-t irányító politikai elittel. Ennek a csoportosulásnak vizsgálata azért is kívánatos volna, mert a szervezet történetét jellemző „hullámvölgyek” (a regionális megosztottság mellett) több esetben a kényes személyi interakciókból vezethetőek le. Ennek feltérképezése azonban még a jövő feladata.
Bibliográfia
Arimia, Vasile – Ardeleanu, Ion – Cebuc, Alexandru: Istoria Partidului Național-Țărănesc: documente. 1926-1947. [A Nemzeti Parasztpárt története. Dokumentumok. 1926-1947.] Editura Arc, Chișinău, 1994.
Csatári Dániel: Forgószélben. Magyar-román viszony, 194-1945. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.
Faur, Antoniu: Manifestări ale spiritului revizionist în județele din Nord-Vestul Transilvaniei (1944-1945). Studii și documente [A revizionista szellem megnyilvánulása Északnyugat Erdély megyéiben (1944-1945). Tanulmányok és iratok]. Editura Universității din Oradea. Nagyvárad, 2003.
Földes György: Románia, Magyarország és a nemzetiségi kérdés. Napvilág Kiadó, Budapest, 2007.
Lipcsey Ildikó: A Romániai Magyar Népi Szövetség az önfeladás útján. 1944-1953. Possum Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 1998.
Lönhárt Tamás: Uniunea Populară maghiară în perioada instaurării regimului comunist. [A Magyar Népi Szövetség a kommunista rendszer kiépítésének időszakában] Editura Argonaut, Kolozsvár, 2008.
Nagy Mihály Zoltán: Kisebbségi érdekképviselet vagy pártpolitika? A Romániai Magyar Népi Szövetség története. 1944-1953. doktori disszertáció, Pécs, 2011.
Năstasă, Lucian – Varga Andrea: Minorități etnoculturale – mărturii documentare: Maghiarii din România (1945-1955). [Etnokulturális kisebbségek. Az iratok tanúságai (1945-1955)] Centrul pentru resurse și diversitate etnoculturală, Kolozsvár, 2002.
Tötössy Istvánné Magdolna: A Magyar Népi Szövetség története. 1944-1953. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.
Tanulmányok
Nagy Mihály Zoltán – Olti Ágoston: Érdekképviseleti lehetőség–integrációs alku. In: Nagy Mihály Zoltán – Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2009.
Nagy Mihály Zoltán – Olti Ágoston: A Magyar Népi Szövetség kisebbségpolitikájának korlátai 1946-ban. In: Korunk, 2007/7. 55-60.
Sebestyén Kálmán: A Romániai Magyar Népi Szövetség belső ellenzékének felszámolása. A Decsy-ügy. In: Világtörténet, 1996 – tavasz-nyár.
Vincze Gábor: A Magyar Népi Szövetség válsága. In: Vincze Gábor: Illúziók és csalódások. Fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999. 263-288. o.
Memoárok
Balogh Edgár: Férfimunka. Magvető Könyvkiadó, 1986.
Katona Szabó István: Nagy remények kora. I-II.Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Méliusz József: Zsilava nem volt kávéház. Pont Kiadó, Budapest, 2003.
Jegyzetek
[1] Románul Uniunea Populară Maghiară din România.
[2] Mihály román király a „történelmi pártok” (Nemzeti Parasztpárt, Nemzeti Liberális Párt, Román Szociáldemokrata Párt és Román Kommunista Párt) támogatásával 1944. augusztus 23-án letartóztatta Ion Antonescu marsallt, az ország háború alatti tényleges vezetőjét, és hadat üzent az ország korábbi szövetségesének, a náci Németországnak.
[3] A jobboldali kifejezést ebben az esetben az RKP-hoz viszonyított normarendszerben használom. A Nemzeti Parasztpárt tömegpárt volt, melynek keretei között egyszerre voltak megtalálhatóak a radikális baloldali elemek (Ion Mihalache) és a szélsőjobbal (Alexandru Vaida-Voievod) szimpatizálók (a párt történetére vonatkozóan lásd: Arimia, Vasile – Ardeleanu, Ion – Cebuc, Alexandru: Istoria Partidului Național-Țărănesc: documente. 1926-1947. [A Nemzeti Parasztpárt története. Dokumentumok. 1926-1947.] Editura Arc, Chișinău, 1994.).
[4] Az észak-erdélyi magyar elit egy része a háború végén Magyarországra, esetleg Nyugatra távozott vagy kompromittálódott a négy év alatti szerepvállalásával. Az is előfordult, hogy elhurcolták őket a Szovjetunióba. Így az események természetszerű következménye volt, hogy a háború utáni Észak-Erdélyben már a kezdetektől a baloldali elit kezdte meg a magyarság politikai megszervezését.
[5] A Magyar Népi Szövetség volt az első és eleddig utolsó romániai magyar érdekképviselet, melynek viszonylag kiterjedt tagozatai voltak az Ókirályságban élő magyarok között is (Bár az RMDSZ-nek is van tagozata Bukarestben és Bákó megyében, az MNSZ regáti tagozatainak számához képest ez elenyésző). Így például 1946-1952 között az MNSZ listáján bejutott a Nemzetgyűlésbe egy Bákó megyei képviselő Duma György személyében (ANIC, Fondul Uniunea Populară Maghiară M.A.D.O.Sz., Rola 378. Lista Deputaților [A képviselők listája], 1949.), a szervezetben vezető pozíciót töltöttek be a bukaresti Czikó fivérek (Nándor és Lőrinc), de önálló MNSZ alapszervezet létezett Ploiești-en is, melynek kihelyezett tagozatai voltak Piteștien, Brăilán és Galațion (Tötössy Magdolna: I. m. 90. o.).
[6] Országos Demokrata Arcvonal. A baloldali pártokat tömörítő ernyőszervezet Romániában 1944-1946 között. Gyakorlatilag az RKP dominálta.
[7] Sőt, Kurkó Gyárfás egyes megnyilvánulásai sejtetni vélik, hogy az MNSZ-en keresztül felmerült a romániai magyarság párhuzamos társadalmi megszervezésének szándéka is („minden magyar az MNSZ-hez tartozik. Azontúl lehet kommunista, szociáldemokrata, tartozhat bármilyen egyházhoz.” – Molnár Gusztáv interjúja Balogh Edgárral, Jakabffy Elemér Alapítvány gyűjteménye, Hatos_piros2a, 1:15). Ennek a kérdésnek a részletesebb kifejtésétől azonban most eltekintek.
[8] Ezt a körülményes kifejezést azért használom, mert Lönhárt Tamás munkája például kizárólag román nyelven jelent meg.
[9] A Siguranța, majd 1948 után Securitate által kibocsátott dokumentumok, és az egyes pártülések (ședințe) határozatai.
[10] Faur, Antoniu: Manifestări ale spiritului revizionist în județele din Nord-Vestul Transilvaniei (1944-1945). Studii și documente [A revizionista szellem megnyilvánulása Északnyugat Erdély megyéiben (1944-1945). Tanulmányok és iratok]. Editura Universității din Oradea. Nagyvárad, 2003. Onișoru, Gheorghe: Alianțe și confruntări între partidele politice din România (1944-1947). [Szövetségek és konfrontációk a romániai politikai pártok között (1944-1947)]Fundația Academia Civică, Bukarest, 1998.
[11] Corneliu Coposu 1944 őszén a Parasztpárt sajtóorgánumában, a Dreptateaban az újjáalakult MADOSZt egyenesen „náci-fasiszta álcának” titulálta (Dreptatea, 1944. október 11.). Ion Urcan kijelentette, hogy az RKP a MADOSZ-szal való szövetség keretében tulajdonképpen az „ellenséggel kokettál.” (Ion Urcan: Noi și ungurii. [Mi és a magyarok] Dreptatea. 1944. október 15.).
[12] Năstasă, Lucian – Varga Andrea: Minorități etnoculturale – mărturii documentare: Maghiarii din România (1945-1955). [Etnokulturális kisebbségek. Az iratok tanúságai (1945-1955)] Centrul pentru resurse și diversitate etnoculturală, Kolozsvár, 2002.
[13] Balogh Edgár: Férfimunka. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. és Katona Szabó István: Nagy remények kora. I-II.Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990.
[14] Bányai 1981-ben, Kacsó 1985-ben hunyt el. Bányai kétkötetes emlékirataiban 1934-ig (a MADOSZ megalapításáig), Kacsó háromkötetes munkájában 1945-ig jut el.
[15] Méliusz József: Zsilava nem volt kávéház. Pont Kiadó, Budapest, 2003. A könyv megjelenését az író már nem érhette meg, 1995-ben elhunyt.
[16] Az 1949-1954 között meghurcolt MNSZ vezetőségi tagokat és magyar kommunistákat (Kurkó Gyárfás, Méliusz József, Balogh Edgár, Csőgör Lajos, Demeter János – az utóbbi csoportba tartoztak Jordáky Lajos és Veress Pál) ugyan 1956-ban rehabilitálták, de a Gheorghiu-Dej korszakban lefolytatott koncepciós perek többsége 1965 után is nemkívánatos témának számított.
[17] Lăncrănjan, Ion: Cuvânt despre Transilvania. [Szó Erdélyről]Editura Sport-Turism, Bukarest, 1982.
[18] A magyar államvezetés az 1977-es, Debrecenben és Nagyváradon tartott Kádár-Ceaușescu találkozót követően egyre határozottabban állt ki a romániai magyarságot érintő jogtiprások ellen. A kérdésre bővebben lásd: Földes György: Románia, Magyarország és a nemzetiségi kérdés. Napvilág Kiadó, Budapest, 2007.
[19] Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. I-III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.
[20] 1927-ben született a Bihar megyei Barátkán, 1945-ben emigrált Magyarországra, ahol Budapesten telepedett le. Itt előbb a Párttörténeti Intézet munkatársa volt, majd az ELTE tanára. 2008-ban hunyt el.
[21] Csatári Dániel: Forgószélben. Magyar-román viszony, 194-1945. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.
[22] Itt meg kell említenen, hogy Csatári munkája – a ráépülő ideológiai elemek ellenére – a mai napig alapmunkának számít, amennyiben azóta sem született sem magyar, sem román nyelvű összefoglaló a témakörben.
[23] Csatári Dániel: I. m. 435. o.
[24] Uo., 434. o. Amennyiben a marxista retorikától eltekintünk, Csatári kijelentése nem elvetendő. Az 1944-es fordulatot követően a Nemzeti Parasztpárt vezetői előtt felmerült a romániai magyarság áttelepítése Magyarországra, mint a „magyarkérdés” végleges megoldása. Tény, hogy a – népes magyar tagsággal is rendelkező – RKP teljességgel ez ellen határozta meg saját politikai irányvonalát.
[25] Az MTA Történettudományi Intézete Könyvtárának munkatársa (1970–1981), a Tudományos Információs, ill. a Historiográfiai és Információs Osztály tud. munkatársa, román referense (1981–1992). A Miniszterelnöki Hivatal közép- és kelet-európai nemzetbiztonsági szakértője (1992–2001). A Nemzetbiztonsági Hivatal Főiskoláján a Magyarország története c. tárgy előadója (1992-től).
[26] Lipcsey Ildikó: A Romániai Magyar Népi Szövetség az önfeladás útján. 1944-1953. Possum Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 1998. és Tötössy Istvánné Magdolna: A Magyar Népi Szövetség története. 1944-1953. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.
[27] Nagy Mihály Zoltán: Kisebbségi érdekképviselet vagy pártpolitika? A Romániai Magyar Népi Szövetség története. 1944-1953. doktori disszertáció, Pécs, 2011.
[28] Sebestyén Kálmán: A Romániai Magyar Népi Szövetség belső ellenzékének felszámolása. A Decsy-ügy. In: Világtörténet, 1996 – tavasz-nyár.
[29] 1962-ben született Békésen. Jelenleg a hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum munkatársa.
[30] Vincze Gábor: A Magyar Népi Szövetség válsága. In: Vincze Gábor: Illúziók és csalódások. Fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999. 263-288. o.
[31] Jelenleg a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója.
[32] A doktori disszertációt 2008-ban adták ki könyvként: Lönhárt Tamás: Uniunea Populară maghiară în perioada instaurării regimului comunist. Editura Argonaut, Kolozsvár, 2008.
[33] Jelenleg a nagyváradi állami levéltár munkatársa.
[34] Nagy Mihály Zoltán: Kisebbségi érdekképviselet vagy pártpolitika? A Romániai Magyar Népi Szövetség története. 1944-1953. A disszertációt nem adták ki könyv formában, az interneten azonban elérhető. 2009-ben Olti Ágostonnal közösen egy forrásközlést adott ki: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953. címmel (Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2009.). Az ebben található „Érdekképviseleti lehetőség – integrációs alku” című előtanulmány, lényegében Nagy Mihály doktorijának rövidített verziója, egy részletesebb kitekintéssel az 1944-1949 közötti román belpolitikai harcokra, illetve a budapesti kormányzatok 1944-1949 közötti magyarságpolitikájára.
[35] Nagy Mihály Zoltán: I. m. 157-158. o.
[36] Csatári: I. m. 435. o.
[37] Uo., 436. o.
[38] Lipcsey Ildikó: 33 – 36. o. Ennek teljességgel ellentmond, hogy a döntéshozatal a szervezet fennállása alatt végig egy szűk csoport kezében volt, melynek személyi összetétele az aktuális politikai irányvonalnak megfelelően változott.
[39] Uo., 35. o.
[40] Uo., 28-30. o.
[41] Elképzelhető, hogy ezek már utólagos, 1990 utáni átírások, de az eredeti disszertáció nem járt a kezemben, így ez csak egy hipotézis.
[42] Tötössy Magdolna: I. m. 248. o.
[43] Lönhárt Tamás: I. m. 123. o.
[44] Vincze Gábor: I. m. 264. o. Az Országos Magyar Párt a romániai magyarság érdekképviseletét ellátó szervezet volt 1924–1938 között. Mikor II. Károly király betiltotta a politikai pártokat, és diktatúrát vezetett be, helyét a korporatív alapon szerveződő Magyar Népközösség vette át. Ez utóbbi egészen 1944 szeptemberéig aktív volt.
[45] Uo., 269. o.
[46] A temesvári Népközösség titkára, Takács Lajos később az MNSZ Végrehajtó Bizottságába is bekerült.
[47] Jakabffy Elemér Alapítvány Gyűjteménye, Méliusz József hagyatéka. Méliusz József levele Bányai Lászlóhoz, 1944. szeptember 2.
[48] Lönhárt Tamás: I. m. 176. o.
[49] Vincze: I. m. 269. o.
[50] Nem jelenhetett meg többé a kolozsvári Ellenzék, a Keleti Újság – melyek a második világháború alatt az Erdélyi Párt tulajdonában álló sajtótermékek voltak, a nagyváradi Magyar Lapok (a Nyilaskeresztes Párthoz kötődő sajtótermékként betiltása nem meglepő) és Estilap (a tulajdonosát, Árvay Árpádot a háború után 10 év börtönbüntetésre ítélték egy sok vitát kiváltó perben), a dél-erdélyi magyarság egyedüli sajtóterméke, a Déli Hírlap felett pedig már 1944 őszén a MADOSZ vette át az ellenőrzést, az újság szerkesztői állományát is nagyrészt kicserélve.
[51] Az Erdély főszerkesztője Lakatos István volt, akit az RKP és RSZDP kierőszakolt egyesülését követően „jobboldali elhajló” szociáldemokrataként bélyegeztek meg (felszólalt a két párt egyesülése ellen), majd 1949-ben letartóztatták és a Márton Áron nevével fémjelzett perben 25 év kényszermunkára ítélték. 1964-ben, amnesztiával szabadult. A sajtóorgánum másik prominens szerkesztője Dánér Lajos református lelkész volt, aki 1948-ban emigrálni volt kénytelen.
[52] Nagy Mihály Zoltán: I. m. 122. o. Kurkó Gyárfás 1945. augusztus 9-én az MNSZ kolozsvári kongresszusán elhangzott felszólalásában érzékletesen fogalmazta meg a magyarság átnevelésének szükségességét: „Addig, amíg nem neveltük ki népünket, addig amíg az nem demokrata ízig-vérig, addig legalább nem engedjük visszasüllyedni a fasiszta gazemberek közé!” (ANR ANIC, fond nr. 27. Uniunea Populară Maghiară [MADOSZ], Rola 375.).
[53] Uo., 125. o.
[54] Nagy Mihály Zoltán – Olti Ágoston: A Magyar Népi Szövetség kisebbségpolitikájának korlátai 1946-ban. In: Korunk, 2007/7. 55-60.
[55] Kurkót 1947-es eltávolítása előtt Luka László, az RKP főtitkárhelyettese ismét önkritika gyakorlására szólította fel a szövetkezetek kérdésében kialakított nonkonform álláspontja miatt. Mivel Kurkó ezt megtagadta, az MNSZ temesvári kongresszusán lemondatták és a rugalmasabb Kacsó Sándort nevezték ki helyébe.
[56] Nagy Mihály Zoltán: I. m. 130. o.
[57] Lipcsey Ildikó: I. m. 153-154. o.
[58] Tötössy Magdolna: I. m. 172. o.
[59] Uo., 248. o. „Az MNSZ Bányai-Takács vonala [1947 után] vitathatatlan eredményként könyvelhette el roppant hajlékony politikájának igazolására a román nemzetiségpolitika kultúrális engedményeit…”
[60] Lönhárt Tamás: I. m. 145. o. pl.
[61] Vincze Gábor: I. m. 273. o.
[62] Nagy Mihály Zoltán: I. m. 94 – 119. o.
[63] Nagy Mihály Zoltán: I. m. 94 – 14. o.
[64] Az 1947-ben eltávolított, majd 1949-ben letartóztatott MNSZ vezetőségi tagok valóban mind észak-erdélyiek voltak vagy a kettéosztottság négy évét Észak-Erdélyben vészelték át. Az egyetlen „kakukktojás” Méliusz József, akinek letartóztatásával az MNSZ-vezetők ügyét egy „titoista” szervezkedéssel és a magyarországi Rajk-perrel próbálták kapcsolatba hozni. Ennek ismertetésétől itt most eltekintek, bővebben lásd: Bottoni, Stefano: Ellenállás és közösségépítés. Márton Áron és a román kommunista rendszer. In: Ozsváth Judit (szerk.): Az idők mérlegén. Tanulmányok Márton Áron püspökről. Verbum Kiadó, Kolozsvár, 213.145 – 162. o.
[65] Molnár Gusztáv interjúja Balogh Edgárral. Jakabffy Elemér Alapítvány gyűjteménye, Hatos piros 2a. 40-42:00.
[66] Világosság, 1944. november 28. Egyben kihangsúlyozta, hogy ez azért sem fontos kérdés, mert a jövő a „gazdaságban is egymásra utalt dunai és balkáni népek demokratikus államszövetsége felé mutat.”
[67] Molnár Gusztáv interjúja Czikó Nándorral és Lőrinccel. Jakabffy Elemér Alapítvány gyűjteménye, Ötös_zöld2b. 43:00
Címlapkép forrása: Csíki Székely Múzeum