Szerző: Kovács Szabolcs
A II. világháborút követően a hat év alatt elkövetett súlyos atrocitások, a hatalmas mértékű emberveszteségek és a holokauszt közösen ahhoz a felismeréshez vezettek, hogy a háború alatti politikai- és katonai vezetőket és a bűncselekmények felelőseit nem csak morális síkon lehet felelősnek tekinteni, hanem a gyakorlatban is meg kell kísérelni felelősségre vonásukat. Ennek folyományaként a világtörténelem során első ízben vette kezdetét a háborús és emberiesség elleni bűncselekmények büntetőjogi szankcionálása a háború által érintett európai országokban és a Távol-Keleten.
A háborús bűnösök elleni jogi fellépésnek egy sajátos, a régió és a kor jellemvonásait magán viselő intézményes kerete jött létre a szovjet megszállás alá került kelet-közép-európai országokban, melyeket népbíróságoknak neveztek. Ezen ítélkezési fórumok közös jellemzője, hogy laikus bíráskodáson alapultak és ítéleteiket politikai alapon hozták meg. A népbírósági intézményrendszer honosodott meg a háború utáni Romániában is, ahol 1945-ben két népbírósági tanácsot állítottak fel: egyet Bukarestben és egyet Kolozsváron (ez utóbbi valójában a bukaresti kihelyezett tagozatának számított és tevékenységét elsősorban a Bukarestből érkező direktívák határozták meg). A két népbíróság – a környező országok népbírósági intézményrendszereihez viszonyítva – relatív rövid ideig, 1945 májusa és 1946 júniusa (június 28-án hozta meg utolsó ítéleteit a két bírósági tanács) között ítélkezett.
A romániai népbíróságok tevékenységük során összesen 733 személyt marasztaltak el, ebből 229 ítéletet a bukaresti, 504-et a kolozsvári népbíróság hozott. Bár szembetűnő, hogy a kolozsvári bírósági tanács által hozott ítéletek száma csaknem duplája a bukaresti ítéleteknek, kiemelendő különbség, hogy a bukaresti népbíróság az elítéltek 84%-át jelenlétében marasztalta el, míg a kolozsvári népbírósági tanács ítéleteinek esetében ez az arány mindössze 30%. Ez a különbség a két tanács előtt lefolytatott ügyek jellegéből következik. Bukarestben elsődlegesen a Szovjetunió ellen elkövetett bűncselekményeket szankcionálták (Ehhez a kategóriához sorolandóak a szovjet polgári lakosság elleni atrocitások, a háborús uszítás, és a szovjet hadifoglyok elleni kegyetlenkedések a romániai munka- és hadifogolytáborokban. Az elítéltek 73,7%-a esetében ilyen ügyekben hoztak elmarasztaló ítéletet), másodlagosan pedig a romániai zsidóság elleni atrocitásokban való részvétel, gazdasági jellegű bűncselekmények (az ország „gazdaságának kiszolgáltatása” a náci Németország számára) és a kommunista mozgalom tagjainak bebörtönzése, megkínzása ügyében ítélkeztek. Ennek megfelelően az elítéltek egy jelentős hányada a háború alatti adminisztrációhoz kötődő személyekből, katona- és rendőrtisztekből, illetve újságírókból került ki, akik 1945 után is elérhetőek voltak az új hatalom számára.
A kolozsvári népbíróság előtt lefolytatott ügyekben ezzel ellentétben az észak-erdélyi adminisztráció által elkövetett bűncselekmények domináltak, az elmarasztalt személyek többsége pedig még az 1944-es frontátvonulás során a trianoni Magyarország területére vagy a nyugati országokba menekült. Ez a jelenség tette szükségessé a román állam számára, hogy előbb 1945-ben, majd 1949-ben ismét egy 234 nevet tartalmazó kiadatási megkereséssel forduljon a magyar államhoz. A román részről Avram Bunaciu igazságügyi államtitkár és Bányai László közvádló által folytatott tárgyalások csak részleges eredményre vezettek (annak ellenére, hogy a magyarországi tárgyalódelegációt szintén a helyi kommunista párt egy prominens személye, Farkas Mihály vezette). A magyar Igazságügyi Minisztérium 1946-ban mindössze egy személy kiadatásához járult hozzá, majd 1948-1949 között további hét személyt szállították át Romániába büntetésének letöltése végett.
A kiadatások elhúzódásának és sikertelenségének legfőbb oka a magyar állam kritikus viszonyulása volt a kolozsvári népbíróság tevékenységéhez, melyet az erdélyi magyarság elleni „boszorkányüldözésnek” tekintettek az illetékesek (az elérhető levéltári források tanúsága szerint az egyes kiadatási ügyek elbírálásánál a romániai magyarság legitim érdekképviseleti szervének tekintett Magyar Népi Szövetség véleményét kérték ki). Tovább rontotta a román fél tárgyaló pozícióját, hogy 1945-1946 között öt magyarországi illetékességű vádlottat a magyar állam jogrendjének felrúgásával helyeztek letartóztatásba, mely diplomáciai konfliktushoz vezetett a két ország között.
A kolozsvári népbíróság által elítélt vádlottakat négy fő kategóriába lehet sorolni. A legnépesebb csoportot az „ejtőernyős” adminisztráció képviselői és a magyar erőszakszervek tagjai teszik ki (az összes elítélt 65%-a). Kiemelendő, hogy ebben a kategóriában főként az utóbbiak voltak felülreprezentáltak: 221 fő volt a terhére felrótt bűncselekmények elkövetésekor a Magyar Királyi Honvédség, Magyar Királyi Csendőrség, a Magyar Királyi Államrendőrség vagy a VKF II. (katonai hírszerzés) tagja. Az említett erőszakszervek tagjaiként elkövetett bűncselekményeket feltűnően súlyos ítéletekkel szankcionálták, bár a felhozott vádak is jóval súlyosabbak voltak, mint a polgári közigazgatás „személyzetének” esetében (halálos áldozatokkal járó zsidó- és románellenes atrocitásokban való részvétel, a zsidóság gettósításának lebonyolítása). Ennek megfelelően az összesen 106 halálraítéltből 89 személy volt valamely magyar erőszakszervezet tagja, a 147 életfogytiglanra ítéltből pedig 118 fő tartozott ehhez a kategóriához.
A magyar adminisztráció és a helyi lakosság között mintegy áthidalóként jelent meg a „kollaboráns” réteg, azok a helyi lakosok, amelyek szerepet vállaltak a magyar adminisztrációban. Vád alá helyezték az Erdélyi Párt (EP) több képviselőjét, valamint az egyes (fasisztának tekintett) magyarországi szervezetekben aktív és vezető szerepet vállaló személyeket (megemlítendő azonban, hogy kizárólag szélsőjobboldali szervezeti tagságot – a magyarországi népbíróságokkal ellentétben – önmagában nem szankcionáltak. A korábbi szélsőjobboldali párttagokat rendszerint a politikai rendőrség – jogerős ítélet nélkül, adminisztratív úton – internálta bizonytalan időtartamra, mint az államrendre veszélyes elemeket).
A harmadik csoportot azok a helyi lakosok tették ki, akik ugyan nem töltöttek be állami hivatalt a háború alatt, de az ellenük felhozott vádak szerint részt vettek a románellenes atrocitásokban vagy a zsidóság gettósításának és deportálásának kivitelezésében. A negyedik csoportot a dél-erdélyi vádlottak képezték, akik szám szerint a legkevesebben voltak (mindössze 51 fő) és kiemelendő, hogy esetükben kizárólag Szovjetunió- és kommunistaellenes bűncselekmények jelentkeztek. A dél-erdélyi magyarsággal szembeni jogfosztó intézkedések felelősei egyáltalán nem kerültek a bíróság elé, de a dél-erdélyi zsidósággal szembeni bűncselekmények is csak elvétve jelentkeztek (konkrétan három korábbi katonatiszt esetében, akik a háború alatt zsidó munkaszolgálatos-századok parancsnokai voltak).
A bíróság által hozott ítéleteket vizsgálva megállapítható, hogy rendszerint súlyosabb ítéleteket hozott a távollévő vádlottak ellen. Összesen 105 személy ellen született halálos, 132 személy ellen életfogytiglani börtönre vagy kényszermunkára szóló ítélet, míg 117 személyt ítéltek 5-től 25 évig terjedő szabadságvesztésre. Mindössze egyetlen távollévő vádlottat mentettek fel az ellene felhozott vádak alól, mert a vádlott bűnösségét állító két tanú megbízhatatlannak bizonyult. Az e kategóriába tartozó vádlottak elleni súlyos ítéletek mindenekelőtt az eljárásjog szempontjából problémásak, ugyanis a távollévő vádlottak nem tudtak fellépni védelmükben és a tanúkkal való szembesítésük sem történhetett meg. A súlyos ítéleteket az esetek nagy részében a vádlottak magyar államigazgatással való kapcsolata motiválta, de megállapítható, hogy egyáltalán nem érvényesült az ártatlanság vélelme a megvádolt földbirtokosok esetében sem (attól függetlenül, hogy távollétükben ítélték el őket vagy jelenlétükben).
A vád alá helyezett földbirtokosokat rendszerint románellenes atrocitásokban való részvétellel (felbujtás) vádolták meg, a vádak bizonyítására azonban rendszerint nem fektettek kellő hangsúlyt. Az ellenük hozott ítéleteket egyrészt a kommunista párt osztályharcos szemléletmódja motiválhatta (a marxista retorikát magán viselő diskurzus tényként kezelte, hogy a fasiszta ideológia elsődleges követője a nagybirtokos réteg volt, mely saját „osztályérdekeinek” fenntartására alkalmazta a „nemzetek egymásra uszításának” rendszerét), másrészt a mellékbüntetésként kimondható teljes vagyonelkobzás, mely a gyakorlatban lehetővé tette, hogy az elítéltek közvetlen családtagjainak 1940. szeptember 1. után szerzett vagyonát is elkobozzák és államosítsák.
A jelenlévő vádlottak átlagosan enyhébb ítéletben részesültek. Ezekben az esetekben megállapítható, hogy egyetlen halálos ítélet született ehhez a kategóriához tartozó vádlott ellen, aki a vád szerint egy munkaszolgálatos század keretlegényeként kegyetlenkedett a felelőssége alá tartozó zsidó munkaszolgálatosokkal, egy személyt pedig önkényesen kivégzett. A bíróság 15 főt ítélt életfogytiglani börtönre vagy kényszermunkára, az ő esetüket vizsgálva is megállapítható, hogy csak azokban az esetekben születtek ennyire súlyos ítéletek, ha az elítéltekre kínzásokat, zsidó és román polgári személyek halálával vagy tömeges kitelepítésével járó intézkedések meghozatalában való részvételt bizonyítottak rá.
A jelenlévő vádlottak közül további 91 főt ítéltek 5-től 25 évig terjedő kényszermunkára, 13 főt 1-től 5 évig terjedőre és 31 főt felmentettek. A népbíróság ítélkezésének objektív értékeléséhez érdemes megvizsgálni az egyes felmentések mögött meghúzódó indítékokat is, melyek alapján megállapítható, hogy a bíróság több esetben messzemenően szakszerűen, az érvényben lévő jogi normák szerint járt el. A 31 felmentést legtöbb esetben arra hivatkozva mondták ki, hogy nem álltak rendelkezésre a vádlott bűnösségét alátámasztó bizonyítékok, de egyes esetekben az is felmentéshez vezetett, ha több tanú vallott a vádlott ártatlansága mellett, mint ellene. Időnként befolyásos pártfogók közbenjárása is oka lehetett a felmentésnek, példa erre Niman-Nádasi Lajos esete, aki a háború alatt – tartalékos katonatisztként – egy román munkaszolgálatos-század parancsnoka volt. Bár súlyos vádakat hoztak fel ellene, a bíróság mégis felmentette ezek alól, arra hivatkozva, hogy „bár szigorú volt beosztottaival, nem lépte túl hatáskörét.” A felmentés mögött ez esetben valószínűleg az állt, hogy Nádasi mellett egykori beosztottja, ifj. Teofil Vescan, a kommunista párt kolozsvári tagozatának prominens személyisége (korábbi Kolozs megyei főispán) tanúskodott.