Syko Kanuth és a dualizmuskori nemzetiségi kérdés

Kutatáselőzmény

Ferenczi Szilárd, az újkor rovat egyik szerkesztője, aki egyszersmind a BBTE Kolozsvári Magyar Történeti Intézetnél társult oktató, talált a világhálón egy kabinetfotó-másolatot, amelynek előoldalán díszmagyarban pózol egy termetes, bajuszos férfi, a hátoldalán pedig – sejthetően a fotózott személy kézírásával – az 1906-os évszám szerepel. A kézírás első sora és a dátum rögtön kiolvasható volt: „Szeretetem jeléül … 906. április 26.” Ám a többi rejtély maradt, és kihívást képezett. A szerkesztő megkeresésére Szőcsné Gazda Enikő, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fotótékáját gondozó muzeológus nyomban megfejtette a dátum előtti szót: „Meregyó” (falu Kolozs megyében). A szerkesztő ekkor ezzel a kulcsszóval keresést indított az Arcanumon, szűkítéssel a 20. század elejére és az erdélyi lapokra, ahol az aláírás mögött rejtőző személy kiléte rövidesen kiderült: „Syko Kanuth”, ugyanis a napisajtóban róla szól a Meregyóról lehozott hírek javarésze a 19. és 20. század fordulóján. Mivel a név annyira rendkívüli és ritka (tulajdonképpen másik emlékezetes Syko Kanuth nem ismert a későújkori magyar történelemben), a szerkesztő immár tanár szerepben vizsgadolgozati témaként javasolta a II. éves levéltár- és történelemszakos, valamint a III. éves kulturális turizmus szakos hallgatóknak, sajtókutatási gyakorlat elvégzésére, az életrajzírás módszertani alkalmazásával. Müller Tibor dolgozatát a remek levezetés, a forrásgazdaság, az árnyalt elemzés alkalmassá tette a publikálásra, és az alábbiakban olvasható. A fénykép digitális másolatát a https://www.regifotok.hu webshop működtetőinek szíves engedélyével közöljük.

Syko Kanuth nem tartozik a magyar, vagy az erdélyi történelem legnagyobb alakjai közé, még a családnak sem ő volt a legnevesebb tagja. Ám életútja, céljai és elért eredményei egyfajta röntgenképként világítják át az erdélyi nemzetiségi kapcsolatok bonyodalmait, a kormányzati hozzáállás problematikáját, és általánosan, jellegzetes pillanatképekben, a dualizmuskori közigazgatás, igazságszolgáltatás és politika világát. Személyéről egy-két jellemzésen kívül nem sokat tudunk, de igyekszem kiverekedni magam a politikai életrajzírás zárkájából s minél többet megmutatni Syko Kanuthból, a magánemberből is. Lássuk tehát ennek a dualizmuskori tisztviselőnek az életútját, amelynek összeállításában javarészt a korabeli sajtóból kigyűjtött részletek segítettek.

Syko Kanuth 1856-ban született,^[1] feltehetőleg Septér környékén, nagymúltú, eredetét a háromszéki Nagybölön faluból levezető nemesi családba. A család még 1611-ben szerzett nemesi oklevelet Báthori Gábor jóvoltából, majd kettévált a XVIII. század elején, egyik ága Sepsiszentgyörgyön, a másik Marosvásárhelyen folytatta. Kanuth az utóbbi ág sarja.^[2]Édesapja kolozsvári főszolgabíró volt, akitől megörökölte septéri birtokát, édesanyja a nagyváradi sarkantyus Gyulai, „erdélyi mágnás” családból származott.^[3] Neveltetéséről, fiatalkoráról nem igazán található forrás. Tudjuk, hogy 1876-ban végzett a budapesti „Dúshegyi Márton-féle” reálgimnáziumban.^[4] Megemlítik róla hogy „elsőrangú külföldi akadémiákon” végezte tanulmányait (a stuttgarti Hohenheim Egyetem mezőgazdaság-szakos hallgatói között találjuk[5]), és hogy „művelt nyugati nyelveket beszél”.[6] Az unitárius vallású nemes iskolái elvégzése után 1882-ben jelent meg először a sajtóban, amikor Csíki Márton földbirtokos lányát, Csíki Fannit vette el feleségül Marosvásárhelyen. Nászútját viszont halasztania kellett: septéri kataszteri pótbiztosként (tehát a község földjeinek birtok- és mezőgazdasági viszonyait vizsgáló és nyilvántartó hivatalban dolgozó hivatalnokként) vissza kellett térnie pozíciójába.^[7] 1884-től kezdve már kevésbé boldog hírek érkeztek róla: jelentős mennyiségű ingóságát kellett elárverezze különböző közigazgatási szervek végrehajtói végzéseit követve, érkezett ilyen a tekei, a mocsi, a marosvásárhelyi járási bíróságoktól is.^[8] Az elárverezett tárgyak között volt egy kocsi, lovak, és használati tárgyak is, mint pl. 1888-ban egy revolver.^[9] Ezek az ismeretlen okokból fakadó jogi gondok csak 1890-re szűntek meg, így Syko koncentrálhatott felfelé ívelő közigazgatási pályafutására, amely ezen a ponton már egészen szépen alakult. 1885-ben lett az Erdélyi Közművelődési Egyesület tekevidéki fiókegyesületének alapító tagja.^[10] Syko egész életét végig kísérte a hajlam a magyar kultúra megőrzése, gyarapítása és lehetséges esetben terjesztése is, különösen szórványvidéken, a román többséggel szemben.

Ugyanebben az évben kapta élete talán legfontosabb megbízását, Meregyó község körjegyzője (több község jegyzője) lett. A teljes mértékben román település lakói életmódjukat tekintve szegényes mezőgazdasági lehetőségeiket Romániában eladott kerámiával egészítették ki. Nem viselték jól a magyar tisztviselőket, Syko elődjét is megtámadták, rálőttek és kútba lökték a falubeliek. Syko elkezdte a szervezői munkát, és hamar elhíresült, mint egy szorgalmas, segítőkész, de szigorú és rendszerető ember.^[11] Megszervezte például a község tűzoltóságát – ismét egy szerep, amelyet nagyon szívesen végzett és komolyan vett Syko Kanuth.

Kezdetben, úgy tűnik, nem voltak túl komoly konfliktusok a helyiek és Syko között, így ő egyéb elfoglaltságokkal is tölthette az idejét. 1886-ban megyebizottsági tagnak választották,^[12] 1887-ben pedig útépítési munkálatokat felügyelt.^[13]Ugyancsak 1888-ban feltehetően részt vett egy párbajban, amely rajta kívül öccsét, Syko (Sikó) Lajost és egy bizonyos Sándor Imrét magába foglaló becsületbeli ügy megoldása volt.^[14] A testvérpárt képviselő Lajos, és Sándor Imre főszolgabíró is túlélték az esetet, amelynek okáról egyelőre semmit nem tudunk. Fontos tagja, majd ügyvezetője lett az Erdélyi Kárpát Egyesületnek és számos kirándulást szervezett a nyugati havasokban, Rekiczel és Nagyhavas környékére, a résztvevők pedig ámulva jelentenek a piros fehér zöld díszben ragyogó Meregye községről, amelynek utcafeliratai is magyarok, és amelynek lakói igazi jó hazafiak, hűséges alattvalói nemcsak az országnak, de a „havasi királynak” illetve „rekiczeli hercegnek” nevezett Syko Kanuthnak is.^[15] A körjegyző munkáját dr. Apáthy István, jeles biológus, szabadkőműves nagymester és politikus is méltatta.^[16] Syko volt a felelős a rekiczeli vízeséshez vezető út megépítéséért is, emellett a vízesés környékén látható, emberformájú sziklát is elneveztette magáról Sikó-toronynak.^[17]

Syko Kanuth 1906-ban. Forrás: https://www.regifotok.hu

A tökéletes külső mögött azonban nem látszott a keserű etnikai konfliktus a falu lakói és körjegyzőjük között. A meregyóiak előbb jogi úton, Tábor Sándor ügyvéd segítségével a helyi illetékeseknél, majd egyenesen a Belügyminisztériumnál kérvényezték a körjegyző áthelyezését, amit azonban a magyar hatóságok kategorikusan elutasítottak.^[18] 1897-ben két cikk is megjelent a Foaia Poporului, illetve a Tribuna lapjain, amelyekben részletezik a körjegyző és a falu közötti konfliktust. Ahogy a két román újság felvázolja, a falu lakói szerettek volna felvenni egy második tanítót a román iskolába, ugyanis az első kiváló eredményeket ért el a gyerekekkel, és még ideálisabb körülményeket szerettek volna nekik biztosítani a fejlődéshez. Az új tanár kinevezését azonban Syko és egy bizonyos Kertész szolgabíró megakadályozták, nem akarván átadni a közösségi házban található szobákat a leendő tanítónak, és amikor a tanító megkérte őket, hogy hagyják békén a független iskolai és egyházi ügyeket, Kertész szolgabíró elküldte a támogatóit a falusi gyűlésre, hogy képviseljék a „román iskola ellenfeleinek érdekeit”, végül pedig meggyőzve további falubélieket, sikereresen megakadályozták a tanári fizetés összegyűjtésére meghirdetett adományozást is. A cikkek egyenesen „Pasának” nevezik Sykot (nem áll távol az EKE-s dicséretektől), „nemeșului de notar”-nak, aki úgy adminisztrálja a települést, hogy „să te ferească sfântul”, az „Isten őrizzen meg”.^[19]

Ezt követően – feltehetőleg a falu több fontosabb lakójának beleegyezésével vagy legalábbis nyugtázásával – Pánye Onucz feladatává vált, hogy eltegye láb alól Sykot (nem feltétlenül az iskola körül kialakult helyzet miatt). Bár a későbbi tárgyalásokon nem ítélték el az általa megnevezett állítólagos felbújtókat, számomra egyértelműnek tűnik, hogy nem személyes felindulásból, hanem a falu által hallgatólagosan nyugtázott, illetve egy szűk kör által követelt lépésként követte el a merényleteket ez a vélhetően gyengeelméjű és hírhedten agresszív ember. Pánye Onucz 1899 és 1901 között 4 alkalommal lőtt rá Sykora, egyszer bal tomporába fúródott a golyó, egyszer pedig egy kocsija mögött bandukoló orvos kezét érte. A merénylő kilétére csak akkor derült fény, amikor ugyanazzal a lőfegyverrel ölte meg Kápete Onuczot, aki állítása szerint ki akarta őt forgatni vagyonából. A fővádlott ezt a tettét készségesen bevallotta, ám a Sykoval szemben elkövetett bűntettekkel kapcsolatban nehezebb dolga volt az esküdtszéknek a lehetséges felbujtás tényezője miatt. Onucz vallomásai szerint négy felbujtó busás jutalommal próbálta rávenni őt a gyilkosság elkövetésére, illetve a börtönben is kapcsolatba lépett vele Bök Onucz Lompi, Brád György Fiku, Mihucz Petre Dohán és Baidesz Szimion. Bár a történet így tűnik logikusnak, a bíróság bizonyíték hiányában felmentette őket, és mi sem vethetjük el azt a lehetőséget, hogy Onucz saját elhatározásból próbálta eltenni láb alól a körjegyzőt.^[20]

A tárgyalások hatalmas port kavartak, Budapesten is tájékoztattak róla a lapok, a kíváncsi kolozsváriak megtöltötték a törvényszék padjait, várva az ítéletet, amit egyesek csakis kötél általi halálként tudtak elképzelni, s az a hír járta, hogy az ügyész is ezt a véleményt osztja. A tárgyalás talán történelmi szempontból is érdekes részletei a meregyóiak egybehangzó vallomása Sykoról, akinek „hiábavaló túlbuzgó büntetései”, és az adók erélyes behajtása a per előmeneteléről tájékoztató lapok szerint is valós problémák voltak. Egyes újságírók egyszerűen „konzervatív”-nak titulálták az anyanyelvi oktatásért kardoskodó falusiakat,[21] de a korabeli magyar sajtó a meregyói eset kapcsán jellemzően azt az utat választotta, hogy az „oláhok” sérelmeiről, esetleg kéréseiről fele annyit sem írt, mint alkoholfogyasztási szokásaikról, és alkalmi véleménynyilvánításukat is csupán egy felbujtó személy által tüzelt közhőbörgésnek tekintette.^[22] Lényegüket tekintve viszont ezek a sajtóvélemények jelentős mértékben egybecsengtek a román sajtóéval: mindkettő problémaként kezelte a körjegyző túlzott szigorúságát. Mindkét oldal tudósított a falugyűléseken lázongó román parasztokról, ám a magyar értelmezés szerint a falusiak könnyen felbujttathatók voltak akármilyen cél érdekében, a román lapok pedig tudatos magyar hatósági taktikának tekintették a községi döntéshozás befolyásolását. A szenzációnak számító ügy végén Pánye Onuczot 15 évi szabadságvesztésre ítélte a kolozsvári bíróság.

Bár a történtek után Syko részéről logikus lett volna elhagyni a községet, ő továbbra is maradni akart, folytatva elkezdett munkáját Meregyó magyar mintafaluvá formálásában. A későbbi beszámolók ezt a sikert visszhangozzák: egy 1905-ös riport a példamutató tűzoltóság mellett a kibékült román lakosság magyarul szavaló iskolásairól is szót ejt, örömmel figyelve, ahogyan ezek felismerik az államnyelv ismeretének előnyeit.[23] Ez az oktatási bravúr a már említett kiváló román tanító eredménye is lehet, nem feltétlenül a Sykoé. A pálfordulás legékesebb bizonyítékaként pedig arról számolnak be, hogy a falu lakói ezüst értéktárgyakkal lepték meg Sykot, hálájuk kifejezéseként. Hogy mennyire volt ezentúl valóban harmonikus Meregyó kapcsolata körjegyzőjével, azt nem tudhatjuk biztosra. A per minden bizonnyal jelentős következménnyel járt, megfélemlíthette az esetleges újabb lázongásra hajló falubelieket, ám tény az is, hogy Syko szigorúsága és hősnemzeti szándékai mellé valódi adminisztratív tehetség és tenni akarás párosult. A valódi kibékülés jele talán az, hogy amikor 1906-ban áthelyezését kérte Váralmás községébe, a meregyóiak ismét követséget küldtek a felsőbb hatóságokhoz, és ezúttal az alispánnál próbálták őt marasztalni, de hiába.^[24] Syko Kanuth egészen 1913-ban bekövetkezett hirtelen haláláig Váralmás községben tevékenykedett, ahol többek között egy új óvoda megnyitása dicsérte a fáradhatatlan köztisztviselő munkáját.[25]

Syko konfliktusa a meregyóiakkal jól szemlélteti a dualizmuskori nemzetiségi kérdés számos fontos jellemzőjét, és fő frontvonalát, az oktatást, valamint a nemzetiségi kérdésre adott politikai válasz minőségét a legalacsonyabb – községi – közigazgatási szinten. Syko Kanuth „hazafias” mintafalut akarván létrehozni minden eszközt felhasznált vélhetően arra, hogy a már meglévő román nyelvű oktatás terjesztését megakadályozza, emellett pedig vasmarokkal akarta megregulázni a falusiakat. Ők pedig válaszképpen, kimerítve a törvényes megoldások tárházát, erőszakhoz folyamodtak. Az esetben az erdélyi románok magyar hazafivá válásának politikai illúziója is tetten érhető. A történet vége azonban azt is elképzelhetővé teszi, hogy ezen a településen valóban megvalósult a nemzetiségiek beágyazása a magyar politikai nemzetbe.

Syko összességében a rekiczeli út megépíttetésével, az EKE és az EMKE helyi szervezeteiben kifejtett tevékenységével, és az almási óvoda megépítésével nyomot hagyott környezetén, ám leginkább a nemzetiségi kérdés sajátos kezelésével, és az ebből származó, a korban szenzációnak számító fejleményekkel válhat számunkra szimbólumává annak a konfliktusnak, amely a 20. század elején még létező magyar nemesi állam és az önállósulni, akár elszakadni akaró nemzetiségek között az első világháborút megelőzően fennállt.

[1] Nagybölöni Sykó Kanuth gyászjelentése https://dspace.oszk.hu/handle/20.500.12346/582712# (2024.01.15)

[2] Pálmay József (szerk.): Háromszék vármegye nemes családjai. Sepsiszentgyörgy, Jókai-Nyomda Rt., 1902, 395. https://mek.oszk.hu/19700/19785/19785.pdf (2024.01.15)

[3] Keresztény Magvető, 1899, XXXIV. évf., 4. füzet, 139.

[4] Ellenőr, 1876. VIII. évf. június, 160. sz. 3.

[5] Fehér György: A Hohenheimi Mezőgazdasági Akadémia magyar hallgatói, 1818–1893. (Sorsok, életpályák). In: Für Lajos (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1984-1985. Budapest, 1985. (537–568) 560.

[6] Ellenzék, 1905. XXVI. évf., szeptember, 205. sz. 6.

[7] Magyar Polgár, 1882. XV. évf., március, 64. sz. 3.

[8] Magyar Polgár, 1884. XVII. évf., október, 245. sz. 8.

[9] Ellenzék 1888. IX. évf. március, 63. sz. 4.

[10] Ellenzék 1885. VI. évf. június, 129. sz. 3.

[11] Ellenzék, 1905. XXVI. évf., szeptember, 205. sz. 6.

[12] Magyar Polgár, 1886. XIX. évf. január, 22. sz. 2.

[13] Magyar Polgár, 1887. XX. évf. április, 85. sz. 3.

[14] Ellenzék, 1888. IX. évf. július, 154. sz. 3.

[15] Magyar Polgár, 1897. XXX. évf. augusztus, 177. sz. 2.; Erdély, 1906. 15. évf., 9. sz. 133.

[16] Magyar Polgár, 1900. XXXIII. évf. július, 157. sz. 2.

[17] Erdély, 1901. 10. évf. 6. sz. 51