Profizmus a kerékpárban a 19. század végén, kolozsvári megközelítésben

Szerző: Killyéni András

Az 1890-es évek magyar kerékpáréletének aktuális kérdése volt a profizmus meghatározása, illetve elfogadása. A sportvezetők közül többen azt vallották, hogy előrehaladást csakis magas színvonalú versenyekkel lehet elérni. Mások a helyi sportolók érdekeit tartották szem előtt, hiszen a kisvárosi amatőr kerékpárosok, akik saját kerékpárjukkal versenyeztek, nem tudták felvenni a harcot a modern, új sportfelszereléssel versenyző nagyvárosi „profikkal” szemben. Kolozsvár közel tíz évig a magyar kerékpársport egyik központja lett, így elkerülhetetlenek voltak a profizmust taglaló viták is. Ennek ellenére találunk olyan példákat is, ahol a kitartás és alázatos munka meghozta gyümölcsét a legjobb profikkal szemben is.

Középen Haller (Kép - Emlékkönyv Dr. Haller Károly működéséről. Kvár. 1906)

Középen Haller Károly (Kép – Emlékkönyv Dr. Haller Károly működéséről. Kvár. 1906)

1895-ben például a Hunnia Magyar Bicykle Club versenyén a kor legjobb magyar versenyzői, nagy meglepetésre, csak néhány második helyet szereztek. A versenyeket ismeretlen, többnyire magyarul nem beszélő sportolók szerezték meg. A „versenyző reklámok”, ahogy akkoriban nevezték őket, elnyerték az amatőr versenyek díjait, ezért a rangosabb versenyeket szervező egyletek ellenlépéseket tettek velük szemben.

Nem lehetett kizárni a profikat , hiszen senki sem ismerte őket, illetve a szabályzat sem volt egyértelmű. Ezek a versenyek többnyire pénzdíjasok voltak, így mindenképp ellentmondtak a ma ismert amatőrségnek. Senki sem tudta bizonyítani egy versenyző profizmusát ilyen megközelítésben, korlátozni lehetett viszont, hogy hány versenyszámban indulhatnak. Így a versenyeken rendezett hat-hét versenyszám közül általában kettőt-hármat zárt versenyként hirdettek meg, és azokon csak a helyi egyesületek képviselői vehettek részt.

A profizmus kérdése másképp nyilvánult meg a fővárosban és másként a kisebb vidéki egyletekben. A budapesti rangos versenyeken a közép-európai egyesületek versenyzői rendszeresen legyőzték a legjobb magyar kerékpárosokat. A bécsi vagy trieszti neves versenyzők számára a legmodernebb sportfelszerelést bocsátották rendelkezésre a kerékpárgyárak. Kolozsvárra viszont a budapesti versenyzők jöttek, akiket a budapesti kerékpárlerakatok támogattak, és akik egy klasszissal jobbak voltak a kolozsváriaknál. Így a fővárosban az idegen versenyzők, Kolozsváron viszont a budapesti versenyzők részvétele ellen tiltakoztak.

hungaria-kerekparegylet

A Hungária Kerékpáregylet virágkorzója Budapesten, 1896-ban. Kép: muvelodes.net

„A testi nevelés ügyét szolgáló nemes versenynek ideális körébe befurakodott az »özlet«. A pályákon versenyzők jelentek meg, jó nevű fővárosi egyletek nevében, a kik maguk között galíciai nyelven beszéltek, kerékpár gyáraknak álltak szolgálatában, értékes díjakat követeltek s e díjak elnyerése fölött néha már előre megállapodtak” – idézte a századvégi álláspontot Siklóssy László A magyar sport ezer éve munkájának harmadik kötetében.

A Kolozsvári Kerékpáros Egylet 1895-ös közgyűlésén dr. Czikmántory Ottó hívta fel a figyelmet, hogy a „velophobok” elleni küzdelmet folytatni kell, hiszen a sportág további népszerűsítése a cél. A helyi sajtó felhívta a figyelmet, hogy „a Kolozsvárt lefolyt kerékpár versenyek egy nagyon sajnálatos állapotot tüntetnek fel, ami sok tekintetben igazságtalan, nem sportszerű és a jövőre praktikus intézkedéseket kíván. A kolozsvári műkedvelő kerékpárosok, kik a kerékpározást kizárólag sportból űzik soha sem győznek a fővárosiakkal szemben. De nem is győzhetnek, mert a mi kerékpárosainknak 18–20 kilós utazási gépeik vannak, a vendégek azonban, kik többnyire bicykli gyárosok megbízottai, kerékpár kereskedők stb., tehát ezt a sportot üzleti szempontból művelik, 5–7 kilogrammos, favázas versenygépekkel futnak. Jövő versenyek alkalmával vagy ki kell a kerékpárok közötti súlykülönbségeket egyenlíteni, vagy külön versenyt kell rendezni a gyárak és kereskedések futtató masinái részére és külön a kerékpározást műkedvelésből űzők részére. A mostani rendszer nem igazságos.” (Ellenzék, 1895. július 2.)

Kolozsvár 1894-ben került be a közép-európai versenyek helyszínei közé, amikor felépült egy kiváló kerékpárpálya a Sétatéren. Létezett itt egy atlétikapálya, melyet nem használt senki, ezért a kerékpáros egylet a pálya bérbevételét kérte 1893-ban. Egy évvel később megtörtént az átadás, az egyesület pedig nekilátott a munkálatoknak. A felújítás az egylet tagjainak adakozásával történt, akik 150 darab 40 koronás részvényt vásároltak. A befolyt összegből Molnár Endre építész tervei szerint – aki később az Esterházy hercegi uradalom építésze volt – készült el a pálya Stampa Keresztély egyleti titkár segítségével.

felek

A Kolozsvár–Arad verseny résztvevői a Feleki-tetőn – Dunky felvétele (1897)

A pálya hossza 333 méter volt, szélessége az induló oldalon 7 méter, a vele párhuzamos oldalon 5 méter, a fordulókon pedig 6 méter. A fordulók legmagasabb emelkedése 1,62 méter, a körívek sugara pedig 35 méter volt. A modern, európai színvonalnak megfelelő sportlétesítmény mészkőburkolatát lehengerelték, és forró kátránnyal öntötték le, melyet végül homokkal szórtak be.

A pálya megszerzésében és kialakításában oroszlánszerepet vállalt dr. Haller Károly egyetemi tanár, Kolozsvár volt polgármestere. Kuszkó István emlékezett vissza az építésre az Emlékkönyv dr. Haller Károly működéséről munkájában: „Csak neki köszönhető, hogy hathatós befolyásával a sétatéri 333 méteres kör- és emelt műpályát fölépíthettük circa 6000 korona költséggel, mely aszfaltos kéreggel burkoltatott s melynek belterületén volt a többféle testgyakorló pálya és teniszpálya is. Szintén az ő lelkes buzdítása- és anyagi hozzájárulásával láttatott el a következő évben a pálya állandó tribünnel, »igazlátói« emelvénnyel és vetkező, illetve ledörzsölő épülettel”.

Már a pályaavató versenyre – 1894. szeptember 23-án – beneveztek a kor legjobb magyar kerékpárosai: Modl Lajos, Wiegand Rezső, Schwab (Sváb) Béla, Minich Jenő. A megnyitó, 2000 méteres versenyen ifj. Fekete Pál győzött. A vendégek 5000 méteres versenyén Modl, a Hunnia Magyar Bicykle Club (HMBC) végzett az élen, őt a Magyar Atlétikai Club versenyzői, Schwab és Minich követték. Az 1000 méteres bajnoki címet Wiegand Rezső nyerte el Dunky Ferenc és Huszti Mátyás előtt, míg a 10 000 méteres főversenyen Modl győzött, megelőzve Minichet és Schwabot.

Már ez a verseny is előrevetítette, hogy a fővárosi versenyzőket igen nehéz legyőzni. A kolozsvári egylet is tudta, hogy a színvonalas versenyekhez szükség van a budapesti versenyzőkre, hiszen egy rangos esemény rengeteg nézőt vonzott a Sétatérre, ez pedig komoly anyagi bevételt jelentett az egyesületnek. Ezért a versenyszámokat két csoportba osztották: nyílt, illetve zárt versenyek.

A nyílt versenyeken bárki részt vehetett. Ezek voltak a rangos versenyek, amelyek a neves budapesti versenyzőket – Gillemot, Greiner, Wiegand, Lillits, Klimkó, Hannó – Kolozsvárra vonzotta. A zárt versenyeket az erdélyi egyesületeknek írták ki, többnyire Erdély-részi, Hölgyek díja, Vigaszverseny, Háziverseny néven.

1897-ben a Kolozsvári Kerékpár Egylet először, s egyben utoljára, nemzetközi versenyt rendezett, amelyre bécsi, prágai és grazi versenyzők is érkeztek, mellettük benevezett a budapesti kerékpáros egyletek „krémje” is. A verseny végi díjkiosztón a helyi sportvezetők nehezményezték, hogy az amatőr sport támogatását nem karolják fel kellőképpen.

wiegand

Wiegand Rezső (Budapest, 1876. aug. 10. – ?) 1893-tól versenyzett, 1894–95-ben több mint 40-szer diadalmaskodott. Ő indult a legtöbbször a kolozsvári versenyeken. Kép: muvelodes.net

Rengetegen érdeklődtek a verseny iránt, amelynek színvonalát az indulók listája is emelte: Ausztria legjobbjai, Lurion és Reininger, a grazi Weisz és a prágai Heller mellett a nagy formában levő budapestiek – Lillits, Wiegand és Herbster – is feliratkoztak. Szeptember 26-án még az idő is gyönyörű szélcsendes volt, a Sétatérre kilátogató több ezer néző igazi élményt várt a versenytől, de helyette inkább csak színjátékot kaptak: „A komoly küzdelem helyett, melyben mindenki legjobb erőit kifejti, láttunk a nyílt versenyekben komédiát, amelynek már végezte előtt tudtuk, hogy a szereplők mindegyike lesz első is, középső is és utolsó is. A rekordok helyett láttunk közönséges untató bumlizást átlag 2 perces tempóban és az utolsó 50 métereken egy kis sportforma beérkezést” – számolt be a budapesti sportsajtó. (Magyar Kerékpáros és Athletikai Sport, 1897. október 3.)

A megnyitó, 2000 méteres versenyen a budapesti Herbster győzött, senki sem próbálta megelőzni. A nemzetközi 2000 méteres versenyen a prágai Heller megemelte a tempót, a népszerű Lurion ezt nem bírta, így feladta a versenyt, Reininger pedig lehajrázta végül a mezőnyt. Az erdélyiek számára kiírt 2000 méteres versenyen Appl Ferenc megérdemelten győzött, a résztvevők tisztességes helytállását szép szavakkal dicsérték. A vendégek 3000 méteres versenyén két budapesti versenyző indult, Lillits legyőzte Herbstert. A nemzetközi 5000 méteres versenyen Reininger megállt, hogy megvizsgálja kerekét, így Lurion legyőzte Hellert és Weiszt a sprintben. Az 5000 méteres főversenyt Wiegand, a tandemversenyt a Heller–Lurion-páros, míg a 3000 méteres nemzetközi számot az esélytelen Weisz nyerte úgy, hogy megszökött közismert ellenfeleitől. A Hölgyek díjáért nagy küzdelem folyt, hiszen a két kolozsvári, Appl és Szentpétery az utolsó méterekig küzdött, így végül Lillits komoly hajrájára szükség volt a győzelemhez. Az 1000 méteres Vigaszversenyen Heller diadalmaskodott.

Összegezve az eredményeket: három budapesti és négy külföldi – mindnyájan koruk híres versenyzői – harcoltak a pénzdíjakért a helyiekkel szemben. A hét versenyző mindegyike nyert legalább egy első díjat, de két győzelemnél többet senki sem könyvelhetett el. A látvány siralmas volt, „a két engesztelhetetlen riválisnak mérkőzése elmaradt és Lurion és Reininger is megtették bizonyos számú köreiket, – persze a tüdők és a lábikrák legcsekélyebb megerőltetése nélkül – és az érte járó csengő aranyakat zsebre vágták, nem feletkezvén meg Weiszról, akivel barátságosan osztozkodtak…” (Magyar Kerékpáros és Athletikai Sport, 1897. október 3.)

Haller Károly (Kép - wikipedia.org)

Haller Károly (Kép – wikipedia.org)

A szakértők számára a legszembetűnőbb csalást a 3000 méteres nemzetközi verseny kimenetele jelentette, ahol az esélytelen Weisznak sikerült elszöknie Ausztria és Magyarország legjobb kerékpárosainak az orra elől. Az eredmények miatt heves vita robbant ki a díjazáskor. A helyi vezetők közül sokan sérelmezték, hogy a látottak alapján fölösleges ilyen versenyeket rendezni. A pénzdíjas versenyt a külföldiek „megbundázták”, a pénzdíjakat pedig zsebre vágták. A vitát végül dr. Haller Károly lezárta, aki német nyelven köszöntötte a versenyzőket, és megköszönte részvételüket.

Ez volt az első és utolsó nemzetközi kerékpáros viadal Kolozsváron. A professzionális kerékpározás eszméje elbukott a kincses városban, a nézők kifütyülték, a rendezők pedig belátták, hogy ilyen produkciókra nincs többet szükség.

A kolozsvári kerékpárversenyek történetében találunk olyan eseményeket is, amelyek a kitartásról, a sportszerűségről és a küzdésről szólnak. 1898 tavaszán rangos versenyt rendeztek a Sétatéren, ahol a tribünök megteltek, a pályán kívülről is rengetegen követték a versenyt. A sztárvendég az MTK neves versenyzője, Greiner Frigyes volt. Greiner nagy esélyeshez méltón versenyzett, megnyerte a megnyitó 2000 méteres, majd a vendégek számára kiírt 3000 méteres versenyt. Ezután következett az 5000 méteres főverseny, ahol Greiner legyőzte Kolozsvár leghíresebb kerékpárosát, a fiatal Appl Ferencet. Ekkor rendeztek először tandemversenyt is – ez a kétszemélyes kerékpár –, itt a Greiner–Szakula-páros új magyar rekordidővel győzött.

kerekparosok

Kolozsvári kerékpárosok 1897-ben, középen dr. Haller Károllyal. Kép: muvelodes.net

Az Ellenzék 1889 májusi száma szerint az utolsó, 5000 méteres nyílt verseny során a kolozsvári kedvenc Appl és az MTK-s Greiner óriási csatát vívott egymással, végül a kolozsvári kerékpáros csodával határos módon győzött a nézők nagy örömére. Appl győzelme után a lelkes fiatalok befutottak a pályára, a versenyzőt a vállára emelték, majd a tribünök előtt körbevitték, és hősként ünnepelték. A fiatal sportoló a Kereskedelmi Akadémia diákja volt. Az intézet igazgatója a következőket írta az évkönyvbe: a két ezüst és három bronzérmet szerzett sportoló, aki elnyerte a kolozsvári hölgyek különdíját is, „derekasan sporthírt szerzett intézetünknek”. (A kolozsvári bentlakással összekötött Kereskedelmi Akadémia tizenhatodik évi értesítője az 1896–97. tanévről)

A kerékpár elterjedésével a sportszerből közlekedési eszköz lett, ezt kihasználva a nagyvárosok vezetői úgy döntöttek: megadóztatják a kerékpár-tulajdonosokat. Az adó bevezetése megtörte a kerékpáros pályasportot is, amely szinte megszűnt. Az egyletek elsősorban a tagdíjaiból, illetve a rendezvények belépődíjaiból gazdálkodtak. A kerékpárosok sorra távoztak az egyletekből, az egyletek felbomlottak, a versenypályákat pedig lebontották. 1882 és 1897 között Magyarország-szerte 97 kerékpárpálya épült, a 20. század elejére viszont csak a budapesti Millenáris pálya maradt meg.

Kolozsváron a kerékpáradónak a bevezetése nagy felháborodást váltott ki a biciklisek körében. S mikor 1903-ban a város tanácsa javaslatot tett a pálya lebontására, Haller Károly hiába is próbálta megmenteni a versenypályát, nekifogtak a bontásnak. Több év lelkes munkássága, sikerek és rangos versenyek sora, országos szintű elismerés kötődött e pályához.

Korának egyik legmodernebb, az erdélyi kerékpáros sportélet központja tűnt el egyik napról a másikra, hogy helyette több teret nyerjen a Sétatér. Sajnos, azóta sem döntöttek egy új kerékpárpálya létesítéséről.


A cikk nyomtatott változata megjelent a Művelődés 69. (2016). 4. számban.