I. rész. Az 1956-os magyar forradalom hatásai az Unitárius Egyház és az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet működésére Romániában

Politikatörténeti és egyháztörténeti bevezető

1944. augusztus 23-án I. Mihály király bejelentette, hogy Románia megszüntette a szövetségi kapcsolatait Németországgal, és csatlakozott az Egyesült Nemzetekhez. Ezzel egyidőben megkezdték azokat a hadműveleteket, amelyek Észak-Erdély visszafoglalását tűzték ki célul. 1944. augusztus 31-én a szovjet csapatok bevonultak Bukarestbe. A kiugrás napjától a Groza-kormány 1945. március 6-i megalakulásáig három kormány követte egymást Constantin Sănătescu és Nicolae Rădescu tábornokok vezetésével. Bár a kormányokban voltak kommunista politikusok, Moszkva egyiket sem tartotta igazán demokratikusnak, ugyanis ezekben nem a kommunisták voltak vezető szerepben. A szovjet vezetés egy ilyen kormány hatalomra kerüléséhez kötötte a román adminisztráció visszatérését Észak-Erdélybe. A Petru Groza vezette Népi Demokratikus Front hatalomra kerülésével ez meg is történt.

Az 1946-os elcsalt választások után a baloldali pártokat tömörítő koalícióban (Demokratikus Pártok Blokkja) a kommunisták szerezték meg a legfontosabb pozíciókat. Ez a kommunisták által dominált kormány Romániája írta alá vesztes országként 1947 februárjában a második világháborút lezáró párizsi békeszerződést. A dokumentum értelmében a szovjet csapatoknak ki kellett volna vonulniuk az országból, de ez nem történt meg. Ugyanebben az időben Moszkvában lefektették a román-szovjet gazdasági kapcsolatok alapjait képező kereskedelmi szerződést. E szerződés következtében Románia kimaradt a Marshall-segélyből. Még 1947-ben a kommunisták megkezdték a saját politikai ellenfeleik – először a Iuliu Maniu és Ion Mihalache vezette Nemzeti Parasztpárt és később a többi baloldali párt – likvidálását.

Antikommunista fegyveres ellenállás a II. világháború utáni Romániában

Az ország szovjetizálása 1952-ben már intézményi szinten is megvalósult. Ugyanebben az évben hozták létre a Magyar Autonóm Tartományt arra hivatkozva, hogy Romániában megoldották a magyar kisebbség problémáját. Ez azonban félmegoldás volt, hiszen a tartományon kívül éltek még magyarok az országban.

1953 márciusában meghalt Joszif Visszarionovics Sztálin, Romániában pedig nem történt a rendszer megdöntésére irányuló esemény. Hogy a jövőben ilyen ne is legyen, Gheorghiu-Dej bevezette a gazdasági fejlődést elősegítő Új vonalat.

1956 februárjában megtartották a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusát, amelynek keretében Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió vezetője egy titkos beszédében elítélte a sztálinizmus egyes bűneit. A sztálinista Gheorghiu-Dejt sokként érte a beszéd, hazatérve nem is tett róla jelentést a Román Munkáspárt Központi Bizottsága előtt. A titkos beszédben megfogalmazott békés együttélés reményében Gheorghiu-Dej Hruscsov mellé állt, ám később folyamatosan eltávolodott a szovjet vezetőtől.

A beszéd és egyéb körülmények hatására 1956 nyarán Lengyelországban és az év őszén Magyarországon is rendszerellenes felkelések robbantak ki. Romániában a poznańi vagy a budapesti tüntetésekhez hasonló nem alakult ki. A román egyetemi városokban lezajlott diáktüntetések az orosz nyelv száműzését követelték a román oktatásból. A magyar ifjúság kulturális autonómiára, míg a iași-i diákság a Szovjetunióval szembeni nagyobb önállóságra vágyott. A hivatalos román narratíva a magyarországi eseményekről a szovjet álláspontot követte. 1956 novemberében Budapesten tartózkodott Gheorghiu-Dej Valter Romannal és Mihai Benciuc-kal. Az volt a feladatuk, hogy szervezzék újra a magyar állambiztonsági szervet, valamint a Nagy Imre és társaik perében is segédkezzenek a snagovi házi őrizet idején. A Szovjetunió melletti állásfoglalás után Románia nem maradt jutalom nélkül: előnyös gazdasági szerződések köttettek a román és szovjet fél között, később pedig a szovjet csapatok kivonultak az országból.

Az 1956-os magyarországi forradalom hatása Erdélyben

Az 1956-os forradalom fordulópont volt a román–magyar állam- és pártközi kapcsolatok történetében is. 1957. augusztus 23-án a bukaresti pártvezetés kemény kritikával illette a Kádár János vezette új magyar kormányt, felerősödő revizionista hangokról is lehetett hallani. 1958. február 20–28. között Kádár János vezetésével egy magyar párt- és kormányküldöttség érkezett Romániába, ahol köszönetet mondott a forradalom leverésében nyújtott román segítségért. A magyar küldöttség útja számos várost érintett, és a delegáció kijelentette, nincsenek területi követelései Romániával szemben. A román vezetés elérte, hogy a magyar küldöttség a nemzetiségi kérdést Románia belügyeként értelmezze. Ezután Gheorghiu-Dejnek egyre radikálisabb véleménye volt a nemzetiségek elkülönüléséről. 1959 áprilisában Kolozsváron megtörtént a magyar Bolyai Egyetem és a román Babeș Egyetem összevonása (az esetleg ellenálló magyar tanárokat már 1959 februárjában letartóztatták). Budapest szerint ez nem minősült nacionalizmusnak. 1959 júliusában Kállai Gyula a Nicolae Ceaușescuval folytatott tárgyalásán csak kulturális együttműködést és szorosabb pártkapcsolatokat akart. A későbbi román vezető helyeselte országa nemzetiségi politikáját, és kifogásolta a magyarországi könyvek történelemszemléletét. A Román Munkáspárt és a Magyar Szocialista Munkáspárt közös ellensége a magyar nacionalizmus volt.

1961 szeptemberében a román politikai vezetés Budapestre látogatott. A felek az egyhetes eseménysorozat keretén belül csupán két napot töltöttek tárgyalással. A főbb témák a belső helyzet, a kétoldalú kapcsolatok és a nemzetközi kérdések voltak. Három év múlva, 1964-ben a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Fock Jenőtől a román–magyar kapcsolatok stagnálásáról értesült, hiszen a kétoldalú kapcsolatokban már nem lehetett megkerülni az erdélyi magyarság kérdését. A magyar kormány 1964 tavaszán meghívta Gheorghe Gheorghiu-Dejt Budapestre egy nemhivatalos látogatásra. A román kormány csak akkor válaszolt erre a levélre, amikor lejárt a pekingi és moszkvai román látogatás, és megbizonyosodott a belső támogatottságról. 1964-ben a hét éve romló szovjet–kínai ellentét miatt Moszkva a román kérdéssel érdemben már nem tudott foglalkozni. Jobban megfelelt egy kezelhetetlen szövetséges, mint egy Jugoszláviához hasonló elszakadó állam vagy egy „kicsi Kína” a Varsói Szerződés Szervezetén belül. A budapesti vezetés „tárgyalni, a problémákat szóvá tenni, vitatkozni, de nem összeveszni” elve az erdélyi magyarság kérdésében nem működött.

Miközben Románia az 1957–1964 közötti időszakban egyre távolodott a Szovjetuniótól, addig a magyar vezetésben ez a függetlenségi törekvés nem volt jelen, inkább Moszkva mellett foglalt állást.

1945-ben az Unitárius Egyház nagyjából 75000 főt számlált, és három hierarchikusan egymásra épülő szerkezeti egységből állt. A legalsó szintet 1948-ban a 119 anyaegyházközség képezte, amelyek 8 egyházkörbe/esperességbe tömörültek. A 8 egyházkör és a 119 anyaegyházközség a kolozsvári püspöki hivatalnak volt alárendelve. 1949-ben a központi egyházi statisztika 119 lelkészről számol be. Az 1950-es évektől az egyházkörök száma és az egyházközségek esperességhez való beosztása sokat változott, hiszen az állami szervek ragaszkodtak ahhoz, hogy az egyházkörök határai essenek egybe a közigazgatási határokkal. Az egyházkormányzat legnagyobb döntés- és törvényhozó, ellenőrző és kormányzó szerve az Egyházi Főtanács volt, míg végrehajtó szerve az Egyházi Képviselő Tanács.

Az 1945 utáni egyházvezetés három lépésben alakult ki. Az első lépést az 1938-as „medgyesi mozgalom” jelentette. A második bécsi döntés hatására történt a második lépés 1941-ben. A harmadik lépés a második világháború végétől 1948-ig tartott. Ekkor Bende Béla már a politikai szerepvállalása miatt (képviselő volt a Nagy Nemzetgyűlésben) lett az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet tanára. 1948 után a román pártállam megpróbálta a saját embereit fontos egyházi pozíciókba ültetni. 1963-ban Sebe Ferenc úgy töltötte be az egyházi titkári pozíciót, hogy a kinevezésben már döntő szerepe volt a hatalomnak. 1938–1968 között az Unitárius Egyháznak hat főgondnoka (a legmagasabb világi személye) volt.

Az 1945–1948 közötti átmeneti időszakban három olyan problémakör határozta meg a román pártállam és az Unitárius Egyház kapcsolatát, mint az államsegély kérdése, az oktatás problémája és az egyházi intézmények működési szabadsága. E három terület folyamatos feszültségforrás volt, és Bukarest egyik kérdéskört se kezelte jól. Mindezek ellenére, a magyar egyházak megpróbáltak jobb kapcsolatot kiépíteni a román pártállammal, mint amilyen a két világháború közötti időszakban volt a Román Királyság és az egyházak között.

Az állam és egyház kapcsolatában az igazi töréspontot az 1948-ban elfogadott vallásügyi és oktatásügyi törvények képeztek. A 177/1948-as vallásügyi törvény jogi keretet biztosított a román pártállamnak arra, hogy ellenőrizze az egyházakat. A törvény szabályozta az egyház mozgásterét, törvényalkotó és közigazgatási folyamatait, ellenőrizte az egyház ingó és ingatlan vagyonát és különböző egyházi határozatokat. A 177/1948-as törvény nyílt fenyegetéseket is tartalmazott. A 175/1948-as és 176/1948-as törvények az egyházi oktatást megszüntették, mert a törvények kijelentették, hogy a román oktatás világi jellegű. Aki ellenállt az államosításnak, arra többéves kényszermunka és teljes vagyonelkobzás várt. A törvények nem kerülték el a lelkészképzést sem. Az önállóan működő Unitárius Teológiai Akadémia megszűnt, a protestáns lelkészképzést egy intézménybe, az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetbe tömörítették. A lelkészképzésről a három protestáns egyháznak (unitárius, református és evangélikus) mindent le kellett jelentenie a román pártállamnak.

Az 1950-es években az egyház magatartását a rendszerrel szembeni túlélés és önvédelem jellemezte. Az egyház önlegitimációként az unitárius múltat beillesztette az osztályharc narratívájába, az egyház racionális világképével, a liberalizmusával és a békepártiságával összhangot teremtettek a kommunista ideológiával, felerősítették az egyház múltjával kapcsolatba hozható népi jelleget. Egy másik önvédelmi stratégia volt a pártállam propagandagépezetébe való beépülés a kiadványok és az egyházi ünnepek szintjén. Az ünnepélyes hangvételű hűségnyilatkozatok is a lojalitást kifejező eszközök voltak. Hogy konzerválja az egyházi identitást, a kolozsvári unitárius egyházvezetés Romániában elsőként vezette be a valláserkölcsi nevelést.

Bár az Unitárius Egyház megtett mindent a román pártállami rendszerbe való békés beágyazódásért, a kommunista hatalom mindvégig az ellenségét látta benne. 1951-ben zsarolás útján beszervezték Izsák Vilmos egykori kollégiumi vallástanárt. Izsák Vilmos püspöki titkárrá való kinevezése után a Securitate közvetlen kapcsolatba került az unitárius egyházi elittel. Az első letartóztatásokra 1952 nyarán került sor. Rázmány Mór és Ürmösy Károly központi egyházi tisztviselőket a II. világháború alatti politikai szerepvállalásuk miatt 5–5 évre ítélték el. Az 1953-as szabadlábra helyezésük után ígéretet tettek arra, hogy együtt fognak működni a rendszerrel, de egyikük sem volt veszélyes a környezetük számára. A letartóztatások és az 1956 előtti beszervezések ellenére az egyházvezetés fontosabb pozícióiban jelentős személyi változás nem történt.

A cikk második része

BIBLIOGRÁFIA

I. Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára: MSZMP KB Külügyi Osztálya iratai (1956–1989). M-KS 288-32-a.

Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltára és Nagykönyvtára: Vallásügyi Minisztérium. Egyházi egyletek működésének, egyházi gyűlések tartásának engedélyezése, ellenőrzése (1938–1954).

II. Könyvészet

Cikkek, tanulmányok:

  • Fodor János: „Román–magyar kapcsolatok a kommunizmus időszakában. Az 1958–1959-es találkozó körülményei és következményei”. In: Magyar Kisebbség, XV. évf., 2010, 3–4. sz., 265–300 o.
  • Oláh Sándor: „Egy «demokratikus magatartású pap» az ügynökhálózatban (I. rész)”. In: Székelyföld, XVII. évf., 2013, 4. sz. https://szekelyfoldfolyoirat.ro/irattar/olah-sandor-egy-demokratikus-magatartasu-pap-az-ugynokhalozatban-i-resz-.html [2022.09.28.]
  • Pál János: „Unitárius egyházvezetés 1945–1965 között. Egy célcsoport metamorfózisa”. In: Magyar Kisebbség, XVIII. évf., 2013, 1. sz., 82–175 o.
  • R. Süle Andrea: „A Román Kommunista Párt nemzetiségi politikája a pártdokumentumok tükrében”. In: Jelentések a határon túli magyar kisebbségek helyzetéről. Budapest, Magyarságkutató Intézet, 1988, 39–55 o.
  • Vincze Gábor: „Állampolgárság és kisebbségpolitika Romániában a II. világháborút követő években.” In: Magyar Kisebbség, V. évf., 1999, 2–3 sz., 191–196 o.

Szakkönyvek:

  • Bottoni, Stefano: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2015.
  • Deletant, Denis: Teroara comunistă în România. Gheorghiu-Dej și statul polițienesc (1948–1965). Iași, Editura Polirom, 2003.
  • Durandin, Catherine: A román nép története. Budapest, Maecenas Könyvek, 1998.
  • Fülöp Mihály: A befejezetlen béke. A Külügyminiszterek Tanácsa és a magyar békeszerződés (1947). Budapest, Püski Kiadó, 2008.
  • Lungu, Corneliu Mihai – Retegan, Mihai: 1956. Explozia. Percepții române, iugoslave și sovietice asupra evenimentelor din Polonia și Ungaria. Bukarest, Univers Enciclopedic, 1996.
  • Pál János: Ellenállás, alkalmazkodás, kiszolgálás. Az Unitárius Egyház szerepkörei (1945–1965). Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2017.
  • Purcăruș, Alexandru: În vâltoarea Războiului Rece: revoluția maghiară din 1956. Târgoviște, Cetatea de Scaun, 2009.
  • Vincze Gábor: Illúziók és csalódások. Fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből. Csíkszereda, 2000.

Címlapkép: Fortepan / Vincent Till Baumgartner

A szerző a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia kar hallgatója