J’accuse – A lappangó antiszemitizmus felfedése

Szerző: Tóth Gödri Iringó

Az úgynevezett Dreyfus-ügy a francia történelem egyik kiemelkedően fontos eseménye volt. Mondhatni előszele, bizonyítéka és része európai léptékű történéseknek és jelenségeknek. A 19. század végi ügy talán sosem veszít aktualitásából, így nem csoda, hogy Roman Polański újra elővette a témát. A film Robert Harris 2013-ban megjelent Tiszt és kém című regénye alapján készült.

Polanski nem a szokványos utat választotta, filmje középpontjában nem a zsidó Alfred Dreyfus (Louis Garrel) áll, akit 1894-ben lefokoztak és elítéltek hazaárulás, illetve kémkedés miatt, és különösen szigorú körülmények között tartják fogva a Francia Guyanához tartozó Ördög-szigeten, hanem Georges Picquart (Jean Dujardin), aki antiszemitizmusa ellenére, pusztán igazságszeretetből, becsületből próbálja kideríteni az igazságot az eset kapcsán. Ebben a feldolgozásban nem Dreyfus szenvedésén van a hangsúly, hanem Picquart szélmalomharcán a katonaság legfelsőbb vezetői ellen.

Esélytelennek látszó nyomozásában és harcában a kor íróóriása, Émile Zola is mellé áll. Zola nyílt levele, melyet J’accuse (ez a film eredeti címe is) címen közölt a L’Aurore című lapban nagy hatással volt az ügy előmenetelére.

Picquart az elé gördített akadályok ellenére okosan összerakja az ügy részleteit, és rájön, hogy a valódi áruló Walsin-Esterhazy marsall lehetett. Bár Zola beavatkozása nyomán Dreyfus támogatói reménykednek a fordulatban, csalódniuk kell, a francia társadalom felsőbb rétegeiben uralkodó korrupció, valamint az egész társadalmat átható erős antiszemitizmus (milyen messze még Hitler és a Második Világháború) legyőzi az igazságot. Az ügy az egész országot két pártra osztotta, royalista, militarista, antiszemita eszmék képviselői összecsaptak szocialista, antiklerikális eszmék pártolóival. Dreyfus mellé állt többek között Georges Clemenceau, Jean Jaurès és Anatole France. A tárgyalások egymást követték, és végleges döntés csak 1906-ban született, amikor Dreyfus ártatlannak találták, és rehabilitálták.

A bonyolult és történelmi jártasságot igénylő (legalábbis jól fog egy kevés) történetet Polański a tőle megszokott profizmussal dolgozta fel, és bár magánéleti botrányai beárnyékoljak munkái fogattatását, méltán nyerte el vele ötödik César-díját. Bár a film a maga 210 percével kicsit hosszúra sikeredett, a néző nem érzi vontatottnak, hiszen egy adott ponton beszippantja a film világa, át ragad rá a történet feszültsége. A film egyik nagy érdeke a gyönyörű képi világa: nem csak operatőri munkáról beszélünk, hanem olyan izgalmas fogásokról, mint például Edward Manet: Reggeli a szabadban című festményének megidézése egy jelenet által. Másfelől a színészek kiválasztását is dicsérni kell: Dreyfus és Walsin-Esterhazy tökéletes másai a valós személyeknek, Zola figurája is jól megalkotott. Bár Jean Dujardin még bajusszal is távol áll a valódi Picquarttól, estében a nagyszerű színészi játék kárpótol minket, tökéletesen ötvöződik benne az éles észjárású, eltökélt „detektív” és a kissé merev katona, aki tulajdonképpen a szemünk láttára változik meg.

Georges Picquart (Jean Dujardin) alezredes, a film főszereplője

A díszlet és a jelmezek szintén igazodnak a film színvonalához – ezen a szinten már nem is érdemes olyan közhelyeket mondani, hogy hitelesek. Amíg az ügy Franciaország mocskát szemlélteti, a szalonok szépsége, a párizsi utcák, a kávézók bája elbűvöli a nézőt, egy-egy kosztüm közelképére, minőségére – legyen az katonai zubbony vagy csipkés hálóig – még akkor is rácsodálkozik a néző, ha nagyon távol állnak tőle a textíliák.

A Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy egy korrajz, egy történelmi dráma és egy krimi egyben. Polański ügyesen megmutatja a történet mindhárom aspektusát, mindvégig és minden téren megtalálva az arany középutat, illetve a legfelelőbb megoldásokat (említhetjük például azt a jelenetet, ahol Zola felolvas igencsak drámai hangvételű nyíltleveléből. Épp annyit hallunk belőle, hogy megértsünk milyen volt, megismerjük hangvételét, és nem válik egy patetikus idézgetéssé). Úgy kell leülni a film elé, hogy tisztában legyünk ahhoz, hogy Polańskihoz idő kell (minden filmje estében) – idő nem csak a 210 perc miatt, hanem hogy értsük, érezzük, élvezzük. Ha pedig valakinek ez nem lenne elég, akkor keresgélheti a rendező villanásszerű feltűnését a filmben, Polański cameoja (nem az első) külön érdekesség a film-rajongóknak.

Rating: 4 out of 5.

Categories: Filmkocka