Tőtős Áron
A Márton Áron életével és munkásságával kapcsolatos legújabb kutatási eredményekről, a román állam és az egyház 1945 utáni viszonyáról dr. Nagy Mihály Zoltán történésszel, a Bihar megyei állami levéltár főlevéltárosával beszélgettünk.
Beszéljünk először a kezdetekről: miért éppen a történészi pályát választottad?
Mindenkinek megvan a saját maga története. Általános iskolás koromban nagy hatással volt rám a történelem-földrajz szakos tanárom, aki precíz és átlátható óravázlataival, kiváló előadói készségével, s nem utolsó sorban közvetlenségével a történelemórákat élményszerűvé tette. Talán érdemes lenne megnevezni őt, hiszen még ma is aktív pedagógus – Erdei Jánosnak hívják.
A rendszerváltást követően meghívást éreztem: Isten és ember szolgálatába akartam állni, így a felső gimnázium utolsó két évét a gyulafehérvári Római Katolikus Líceumban töltöttem. A gyulafehérvári vár lenyűgöző méretei, az épített örökségben megmutatkozó pártalan művészi alkotások számunkra nem turista látványosságok voltak: a klasszicista stílusban épült bentlakásunk – amit, ha jól emlékszem Jerikónak nevezetünk – a vár szívében helyezkedett el; a tantermeket a püspöki palota, az egykori fejedelmi palota egyik épületszárnyában rendezték be, az iskola ablakaiból pedig arra a székesegyházra nézhettünk, ahol Hunyadi Jánost, Izabella királynét és még számos történelmi személyt helyeztek el végső nyugalomra. A gótikát nem albumokból ismerhettem meg, a székesegyház több száz éves faragott köveit naponta megérinthettem. Ezek mély tapasztalatok voltak.
Nem sokkal az érettségi előtt lelki vezetőmmel, Erős Lajossal (mellesleg megjegyzem, hogy az ötvenes évek legelején egyik szervezője volt a katolikus papi ellenállási mozgalomnak, emiatt több éves börtönbüntetésre ítélték, később Márton Áron közeli munkatársa volt) a papi hivatásról, az áldozatvállalásról – az Istennek felajánlott, de az embert szolgáló önfeláldozásról, a teljes odaajándékozásról beszéltünk. Rá kellett ébrednem – nem ez az én hivatásom. Választanom kellett két „elbeszélő” tudományág közül: ha az irodalom tanulmányozására vállalkozom, akkor marad a fikció világa, ellenben ha a történelem szakot választom, akkor megismerhetem a valóságot, a tényeket. Akkor így gondoltam. Naiv voltam? De hisz az ember közel húsz évesen biztos válaszokat vár, s akkor azt hittem – a történettudomány „minden(t)tudással” ajándékoz meg. Ma már tudom, a történetírás nem ad mindenre választ, de megtanít gondolkozni, s talán ami még ennél is fontosabb kérdezni. Így kerültem az akkor még Janus Pannoniusról elnevezett Pécsi Egyetem történelem szakára. Az egyetemi évek alatt számtalan kiváló tanáregyéniségtől tanulhattam, de közülük ketten voltak igazán nagy hatással rám: Ormos Mária és Gyarmati György. Imponált a széleskörű forrás- és tényismeretük, elemzőképességük, előadói stílusok, de legfőképpen az, hogy megtanították a diákokat gondolkozni. A velük való találkozás s majd Vincze Gábor és Bárdi Nándor mentorsága a XX. század eseményeire irányították a figyelmemet, és azon belül is a kisebbségtörténeti kutatásokra.
Kezdő kutatóként az erdélyi magyarság történetének egyik igencsak eseménydús időszakát, a második világháborút követő első évtizedet kezdted el kutatni. Munkád elsősorban iratfeltárást jelentett. Az így felhalmozott iratokból két forrásgyűjtemény is megjelent: az első az észak-erdélyi szovjet katonai közigazgatás történetét dolgozza fel, míg a második a Romániai Magyar Népi Szövetség történetét helyezi új megvilágításba. Hogy került a képbe Márton Áron?
Tulajdonképpen folytatása volt az előző két munkának. Az észak-erdélyi szovjet katonai közigazgatás története jól leképezte azt a „váltóátállítást”, amely során új pályára állították a közép-kelet-európai térség országait. Az új geopolitikai helyzet nem csak a szövetségi viszonyokra és a nemzetközi kapcsolatokra volt hatással, hanem merőben megváltoztatta a régió országainak társadalmi és politikai berendezkedését is. A Magyar Népi Szövetség története pedig azért volt számomra tanulságos, mert így nyomon követhettem azt a folyamatot, ahogyan az újra kisebbségi sorsba került romániai magyarság új, sok esetben önjelölt vezetői hogyan próbálták megőrizni a magyar közösség identitását. A személyek ideológiai- és pártkötődése természetesen meghatározta a felmerülő problémákra adott válaszokat, miközben azt is látnunk kell, hogy a rendszer folyamatosan korlátozta, s majd teljesen felszámolta a szabad véleménynyilvánítás és a társadalmi szervezkedés bármilyen típusú formáját. Ha jól megfigyeljük az erdélyi magyar baloldal korabeli, és kisebb módosulással az államszocialista rendszer bukásáig fenntartott önlegitimációs érvrendszerét, akkor arra az érdekes ténymegállapításra juthatunk, hogy szóhasználatukban olyan kifejezéseket találunk, amelyek távol állnak a román(iai) baloldali hagyományoktól. Én itt elsősorban a kisebbségi ethoszról (mégha ezt nem mindig nevezték így), a népszolgálatról, a kisebbségi létről, annak értékeiről vallott elképzelésekre és vitákra gondolok. Igen ám, de ezen elképzelések és viták gyökerei a két világháború közötti időszakra nyúlnak vissza, és szorosan kötődnek az erdélyi magyar történelmi egyházak szellemi műhelyeihez és teológiájához. A népszolgálatról szóló legújabb kutatások éppen ezt mutatták ki. És történetünkhöz itt kapcsolódik Márton Áron személye. Ő nem csak a spirituális elit tagja volt, ő nem csak ezen státuszból fakadó kötelezettségeknek tett eleget, hanem elkezdte szervezni a társadalmat. Hadd említsek néhányat ezen társadalomszervezői munkakörök és tisztségek közül: a harmincas évek elején a kolozsvári katolikus egyetemi hallgatóság hitszónoka, egyfajta szakkollégiumi vezető, majd ezt követően a pedagógiai és neveléstudományi írásokat közlő Erdélyi Iskola lap társalapítója és társszerkesztője. Ezzel párhuzamosan az erdélyi katolikus hitbuzgalmi és társadalmi szervezeteket koordináló szövetség vezetője (Erdélyi Római Katolikus Népszövetség), de a 42 két éves püspöki tevékenysége sem szűkíthető le az egyházmegyei ordináriusi tisztségből fakadó jogkörök ellátásával. És végül jött a nagy felfedezés: a román államvédelmi hatóságok egy 236 kötetből álló megfigyelési dossziét állítottak össze róla. Szemünk előtt elevenedik meg a püspök életének állambiztonsági olvasata. Az is kiderült, hogy Romániában Márton Áronnak van a legterjedelmesebb megfigyelési dossziéja. Túl csábító volt a téma, hogy hagyjam parlagon heverni. A történész munkapadján pedig számtalan kérdés hevert megválaszolatlanul.
(Le)hallgatásra ítélve. Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyvei (1957–1960) címmel tavaly jelent meg a Denisa Bodeanuval közösen jegyzett könyved. Hogyan készült a kötet?
Létezett egy előre kijelölt munkamegosztás: én is kutattam a Securitaté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács Levéltárban, de mivel Denisa ezen intézet munkatársa, ezért ésszerűnek mutatkozott, hogy ő mélyebben elmerüljön a megfigyelési dossziék feldolgozásában. Denisa, munkaköréből kifolyólag kiválóan ismeri a megfigyelési dossziék összetételét, azt, hogy az államvédelmi hatóságok milyen szabályok szerint állították össze azokat. Arról nem is beszélve, hogy évekkel ezelőtt Novák Zoltán Csabával egy szintén katolikus pap, Pálfi Géza megfigyelési dossziéját dolgozták fel és adták ki könyv formájában. Az általa írt bevezető tanulmányban azt a folyamatot mutatja be, hogy Márton Áron személye miként került a román titkosszolgálat(ok), majd az államvédelmi hatóság célkeresztjébe, és hogy a megfigyelés milyen intézményi munkamegosztással, személyzettel és állambiztonsági módszerekkel történt. Tanulmányát egy román államvédelmi kisszótárnak is tekinthetjük, de az igazat megvallva, több is annál. A szövegben ezek a kifejezések nem a szótárak tudományos, olykor száraz megfogalmazásában nyernek értelmet, hanem adott helyhez és időhöz kötve egy konkrét személy megfigyelésén keresztül „kelnek életre”.
Rám hárult az Egyházügyi Főosztály (Departamentul Cultelor) hatalmas iratanyagának áttekintése, hiszen a román állami egyházpolitikát, a katolikus egyházzal szemben megfogalmazott állampárti elvárásokat ezeken az iratokon keresztül ismerhetjük meg. Az Egyházügyi Főosztály iratainak tanulmányázását azért tartom fontosnak, mert egyes kutatók még mai elsősorban vagy kizárólagosan az államvédelmi hatóság irataiból akarták vagy akarják rekonstruálni a román állszocializmus egyházpolitikáját és a magyar történelmi egyházak, főképpen az erdélyi protestáns egyházak 1945 utáni történetét. Ezen a területen nagy lemaradást kell ledolgoznia az erdélyi magyar egyháztörténetírásnak. A kötethez írt tanulmányomban az egyháztörténeti kontextus felvázolását és Márton Áron életpályájának rövid összefoglalását kellett elvégeznem. Ugyanakkor megpróbáltam röviden bemutatni azokat a tényezőket, amelyek 1918 után mélyrehatóan megváltoztatták az erdélyi katolikus egyházmegyék jogi helyzetét. De nem tévesztettem szem elől azt a tényt sem, hogy ezek a változások egy más, a magyarországitól eltérő erdélyi (magyar) katolicizmust eredményezett, más normá(ka)t, más egyházvezetési stílust, eltérő papi habitust hozott magával. Ebből is látszik, hogy a két bevezető tanulmány jóval több, mint a kötetben közölt 57 lehallgatási jegyzőkönyv értelmezési kerete.
Mit lehet tudni a lehallgatások hátteréről?
Ha irattani szempontból akarjuk meghatározni a könyvben közölt iratokat, akkor technikai-operatív jegyzékekről (románul note T.O.), vagyis szobalehallgatásról van szó. A Securitate tisztjei 1956-ban lehallgató készüléket helyeztek a püspök dolgozószobájába: a falba épített mikrofont szalagos magnetofonhoz csatlakoztatták, amelyet a várban erre a célra kialakított helyiségben helyeztek el. Tehát ezek a hallgatási jegyzőkönyvek nem mások, mint a püspök dolgozó szobájában elhangzott beszélgetések átiratai. A román nyelvű beszélgetések jegyzőkönyveit magyar fordításban közöljük. De találkoztunk olyan esetekkel is, amikor határozottan tudjuk, hogy a beszélgetések magyarul zajlottak, ellenben azoknak csak a román nyelvű átiratai maradtak fenn. Ezek lefordítása még nagyobb odafigyelést igényelt, ami a fordítók (Kuszálik Eszter, Kovács Năstase Maria) és a Lektor Kiadó munkatársai, elsősorban Codău Annamária gondos munkáját dicséri.
Márton Áron személyének kutatása révén mennyivel jutunk közelebb az erdélyi magyar történelmi egyházak és a román állam viszonyának jobb megismeréséhez és megértéséhez?
A kötet kolozsvári bemutatóján Visky András megjegyezte: akik nem akarnak megbotránkozni, azok ne olvassák el ezt a könyvet. Visky András arra utalt, hogy az egyházak a történelem folyamán számos esetben együttműködtek az államhatalommal, de Márton Áron esetében egyértelműen kimutatható, hogy az állammal szemben nem adta fel a szuverén döntés jogát. Az ő esetében ez azt jelentette, hogy a szükségletet, vagyis az egyházi intézmények működésének biztosítását nem tévesztette össze a lényeggel, vagyis az egyház küldetésével. A püspök számára a lelkipásztori teendők, az egyház morális és spirituális tekintélyének megőrzése fontosabbak voltak, mint egy olyan egyházi intézményrendszer fenntartása, amely végső soron az állam érdekeit szolgálta. Érdemes lenne összevetni azokat az érveket, netalán érvrendszereket, amelyekkel az erdélyi magyar történelmi egyházak korabeli vezetői megindokolták a román államszocialista rendszerrel szembeni álláspontjukat, magatartásukat. Vajon ezek a személyes döntések milyen mértékben határozták meg az általuk vezetett egyházak viszonyát az államhatalommal szemben? Ide kapcsolódik az a kérdés is, hogy az egyházak vezetői vagy vezető testületei által megfogalmazott hivatalos megnyilatkozások mennyiben tükrözték vissza adott egyház híveinek álláspontját az állam-egyház viszonyáról?
Vagy vegyünk szemügyre egy újabb kérdést. A jelenleg rendelkezésünkre álló adatok alapján azt látjuk, hogy a magyar történelmi egyházak vezetői az államszocialista rendszerben (Romániában 1948 és 1990 között hivatalosan csak egy „magyar” katolikus püspökséget, két református egyházkerületet, egy unitárius és egy magyar evangélikus püspökséget ismertek el) nem hangolták össze magatartásukat a román államhatalommal szemben. Vajon ebben a kérdésben az egyházi hierarchia legmagasabb szintjén miért nem működött a magyar felekezeti szolidaritás?
Azt is látnunk kell, hogy a román államhatalom 1948 után nem felszámolni akarta az egyházakat, hanem bizonyos normakommunikációs funkciók ellátását várta el tőlük. A szűkre szabott mozgástér ellenében az egyházaknak államapparátus-szerű feladatokat kellett (volna) ellátniuk, ami a gyakorlatban az aktuális állami tervek propagálását és támogatását jelentette (volna).
Nagy Mihály Zoltán fontosabb munkái:
Categories: Interjú