A földindulásszerű rendszerváltozásokkal teletüzdelt, egyik politikai végletből, a másikba át-átcsapó 20. századi magyar történelem egyik sajátossága, hogy több olyan fontos személyiség, aki egy adott korszakban központi, akár meghatározó szerepet játszott, a következő időszakban tudatosan háttérbe szorított, a közösségi emlékezetben marginalizált lett. Ilyen volt, mások mellett, erdélyi vonatkozásban, a németellenességéről, de ugyanakkor antikommunista felfogásáról is ismert gróf Teleki Béla. Későbbi mellőzöttségéhez az is hozzájárult, hogy egyrészt 1944 után végleg elhagyni kényszerült Erdélyt, másrészt pedig az, hogy soha nem írt terjedelmes visszaemlékezéseket, amelyekben önnön szerepét és tevékenységét kiemelte, felnagyította volna. Holott erre neki igazán lehetett volna oka, hiszen amellett, hogy Erdély és Magyarország 20. század első felében lezajlott sorsfordító pillanatait átélte, azok közül többnek kezdeményezője, vagy cselekvő részese volt. Az 1945 utáni korszakban pedig a szabad nyugati világban szétszóródott magyar emigráció egyik legismertebb személyisége lett, kontinenseken átnyúló emigrációs kötelékek létrehozója és fenntartója volt. Ő azonban viszolygott a magamutogatástól, a saját érdemeinek kiemelésétől és ecsetelésétől, ami nagyon messze állt az ő puritán lelkivilágától. Így nem csoda, hogy Teleki Béla neve jóformán feledésbe merült, és most, halála után bő három évtizeddel bizony kevesen tudják ki is volt ő valójában és mi mindent tett az erdélyi magyarságért, illetve a „magyar Erdély” eszméjéért.
Gróf Teleki Béla Kolozsváron született 1899. május 16-án.[1] A történelmi jelentőségű nemesi família széki ágából származott. Önmagát elsősorban gazdálkodó földbirtokosnak tartotta és politikusi mivoltát csak e mögé sorolta be.[2] Mégis környezete elsősorban politikai tevékenysége alapján tartotta őt számon. Beszédes e téren az a rá nézve igen találó, 1956. május 4-én keletkezett ÁVH-jelentés, amelyben a magyar titkosrendőrség egyik ügynöke eképpen jellemezte Telekit: „Igen tehetséges, kissé erőszakos politikus. Művelt, sok nyelvet beszél és széles látóköre van.”[3]
Személyiségét nagymértékben meghatározta családi háttere, amely alapvetően formálta világképét. Anyai nagyapja, ifj. báró Wesselényi Miklós, az 1838-as pesti árvízkor életeket mentő „árvízi hajós”,[4] míg apai nagybátyja, a tragikus sorsú gróf Teleki Pál miniszterelnök volt.[5] Apja, gróf Teleki Arctúr, mint az Erdélyi Református Egyházkerület világi főgondnoka és egyben az Országos Magyar Párt alelnöke szolgálta a Trianon után kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarságot,[6] majd 1940 után az Erdélyi Párt Maros-Torda vármegyei és marosvásárhelyi városi tagozatainak elnöki funkcióját vállalta.[7]
Édesanyja, báró Wesselényi Ilona[8] révén, Teleki Béla a híres zsibói kastély örököse volt. Gyermekkora java részét azonban nem a hatalmas szilágysági kastélyban, hanem részben apja tancsi birtokán Maros-Torda vármegyében, részben pedig szülővárosában, Kolozsváron, az ottani Teleki-palotában töltötte.[9] Fiatalkorára rányomta bélyegét az első világháború, amely miatt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen 1917-ben kezdett jogi tanulmányait is fel kellett függesztenie. Önkéntesen jelentkezett katonai szolgálatra, majd tartalékos zászlósi rangban vett részt a háborúban, bő egy éven keresztül, 1917–1918-ban, a 7. k.u.k. huszárezred keretében.[10] A világháborús összeomlás után Zsibón telepedett le és időközben 1920–1922 között agrártudományból doktorátust szerzett a Debreceni Egyetemen.[11] Ekkoriban életcélja még a gazdálkodás volt, s ennek szentelte minden idejét. Mintagazdaságot alakított ki Zsibón, ahol főleg állattenyésztés és vetőmagtermelés terén ért el jelentős sikereket. Báró Benz Annával 1930-ban kötött házasságából négy gyermek született: Miklós (1931), Éva (1933), Ilona (1937) és Pál (1942).[12]
A harmincas évekre Teleki Béla Erdély egyik legismertebb gazdasági szakembere lett. Így, amikor 1936-ban az Erdélyi Gazdasági Egyletben (EGE) tisztújításra került sor, dr. Szász Pál mellett, alelnöknek őt választották meg.[13] A második bécsi döntés következtében megosztottá váló Erdélyben az immár EMGE néven működő szervezet is két részre szakadt. Teleki Béla 1940 őszétől a magyar fennhatóság alatt működő észak-erdélyi EMGE elnöke lett.[14] A magyar állam támogatásával jelentős szervezőmunkába kezdett, gazdakörök alakítását kezdeményezte, sikeres gazdasági szaktanfolyamokat indított, nagyszabású vetőmag- és állatakciókat bonyolított le, amelyek megalapozták elismertségét a politikai körökben is.[15] Bekerült az 1940 októberében Erdélyből behívott országgyűlési képviselők közé és egy hónappal később, 1940. november 12-én az észak-erdélyi pártonkívüli parlamenti csoport egyik alelnöke lett.[16] Végül az ebből kialakuló, hivatalosan 1941. május 28-án létrehozott Erdélyi Párt országos elnökévé választották, amely funkciót a párt kolozsvári alakuló nagygyűlésétől fogva a politikai alakulat megszűnéséig, 1944. augusztus 24-ig látott el.[17] Ez volt politikai pályájának csúcsa, amikor neve országos szinten ismertté vált, Budapesten pedig, az Országgyűlésben ő jelenítette meg az erdélyiek véleményét és elvárásait.
Teleki Béla egyike volt a legaktívabb képviselőknek a magyar törvényhozásban. Szűk négy év alatt összesen nyolc nagybeszédet tartott a parlamentben. Pártelnökként ő jelentette be a képviselőházban 1941. június 17-én az Erdélyi Párt megalakulását és mutatta be a párt programját.[18] Teleki fontosabb parlamenti beszédei között érdemes még megemlíteni a Székelyföld megközelítésében kulcsfontosságú Szeretfalva–Déda összekötővasút munkálatainak felgyorsításáért való 1941. december 3-i felszólalását,[19] illetve a Dél-Erdélyben román fennhatóság alatt rekedt magyar kisebbség nehéz helyzetét vázoló 1942. november 25-i beszédét.[20] Ezek mellett más beszédeiben rendre kitért a Romániával való kapcsolatokra, a társadalmi reformok szükségességére és természetesen a számára oly kedves gazdasági fejlesztés lehetőségeire is.
Mindemellett Teleki továbbra is komoly elhivatottsággal látta el EMGE-elnöki funkcióját. Gazdanapokon, faluház-avatásokon vett részt, gazdakörökben tartott előadásokat és vezette a zsibói mintagazdaságot. Eközben egyre nagyobb ismertségre tett szert, mint politikus és agrárszakember, fokozatosan jelentős közéleti szereplővé válva.
Rövid időn belül azonban pályájában hatalmas törést okozott Magyarország 1944. március 19-én bekövetkező német megszállása. Ezt követően Teleki Béla felhagyott a parlamenti tevékenységgel. A németeket kiszolgáló rendszerrel nem akart együttműködni, de a baloldal felé sem szívesen fordult, amiben arisztokrata neveltetése és mélységes antikommunizmusa egyaránt gátolta. Pár hónappal később, 1944 júniusában felajánlották ugyan számára az erdélyi ügyekért felelős, tárcanélküli miniszteri funkciót,[21] de azt is elutasította.[22]
Hosszú belső vívódások után, 1944 augusztusára, az alapvetően megváltozott háborús körülmények között felismerte, hogy mégis keresni kell az együttműködés lehetőségeit a titokban működő baloldallal, s ezért csatlakozott az Erdélyi Párt Mikó Imre és Vita Sándor körül, Kolozsváron szerveződő csoportosulásához, és igyekezett kapcsolatot teremteni az észak-erdélyi baloldali értelmiségiekkel.[23] Részt vett 1944. augusztus 29-én létrejött Erdélyi Magyar Tanácsban, amelynek október 9-ig elnöke volt.[24] Az 1944. szeptember 10-i Koronatanácson a háborúból való kilépés mellett érvelt,[25] majd közreműködött az Erdélyi Magyar Tanács Horthy-nak címzett szeptember 12-i memorandumának elkészítésében is, amelyben a kormányzót Erdély katonai feladására kérték. Sikerült elérnie Kolozsvár harc nélküli katonai kiürítését, és ezáltal az ostrom értelmetlen pusztításaitól mentette meg Észak-Erdély fővárosát.[26]
A szovjet és román csapatok Kolozsvárra való bevonulása után nem sokkal, október 17-én, ismeretlenek feljelentésére, négy társával együtt elhurcolták. Folyamatosan az előrenyomuló front után vitték őket nyugat felé, így jutottak el Debrecenbe, majd onnan hetekkel később Tiszalökön, Salgótarjánon és Dunapentelén[27] keresztül Budapestre, ahol a Markó utcai fogházba zárták őket. Itt többeket szabadon engedtek, Teleki Bélát és Vita Sándort viszont 1945 februárjában a Pozsony melletti cseklészi Esterházy-kastélyba vitték.[28] Végül a vádemelés lehetetlensége miatt, Telekit 1945. április 25-én, Pozsonyban az oroszok szabadlábra helyezték. Az új magyar titkos rendőrség, a PRO azonban még aznap őrizetbe vette.[29] Előbb Budapestre, az Andrássy út 60. szám alá, a politikai rendőrség vallatóközpontjába vitték, majd átszállították a Fő utcai gyűjtőbörtönbe, ezután a Markó utcai fegyházba. Végül 1945. október végén ismét átadták a szovjeteknek, akik a városligeti fasor egyik villájában helyezték őrizetbe. Két-három hét után, konkrét vádak hijján, szovjet fogvatartói szabadon engedték.[30]
Ez idő alatt a kommunista hatalom alá került Romániában, nacionalista elemek vádaskodásai alapján, Teleki Bélát távollétében 20 évi börtönre ítélték.[31] Haza tehát többé nem térhetett. Nem sokkal később, mint a Horthy-korszak jelentős politikusát, Magyarországon is életfogytiglani börtönre ítélték. A következő két évben, 1945 és 1947 között állandóan bújkálni kényszerült a vidéki Magyarországon, mígnem 1947 októberében sikerült kiszöknie Ausztriába.[32] Sok magyar emigránstársához hasonlóan, átmenetileg Innsbruckban telepedett le, majd onnan 1951 júniusában az Amerikai Egyesült Államokba távozott.[33] New York-ban lelt új otthonra, ahol azután hosszú időn át egy ingatlanforgalmi iroda közvetítőjeként dolgozott.[34]
Teleki már 1947-ben bekapcsolódott az 1945-ös nyugat-európai, konzervatív, jobboldali értékeket valló magyar emigráció politikai életébe. Hamarosan egyike lett a nyugati magyar emigráció politikai szempontból legfontosabb kulcsszereplőinek.[35] Az ekkor alapított konzervatív Magyar Unió mozgalom élén igyekezett a hagyományos polgári, keresztény értékrend alapján összefogni a Nyugat-Európába szakadt magyarokat.[36] E célnak szentelte az 1950 júniusában indított,[37] Unió című emigrációs lapot is, amely a mozgalom szócsöve volt.[38]
Teleki részt vett a Magyar Nemzeti Bizottmányban (a továbbiakban MNB) is. A magyar nemzeti egységet hirdető, mind jobb-, mind baloldali szélsőségeket kizáró és a magyarországi kommunista rendszerrel szembehelyezkedő, magát kvázi emigráns magyar kormánynak tekintő MNB alapelvei ugyanis sok mindenben egybecsengtek Teleki Béla nemzeti keresztény politikai nézeteivel. Az MNB-ben való aktív szerepvállalása révén került közelebbi kapcsolatba annak vezetőivel, különösképpen az általa igen nagyrabecsült Eckhardt Tiborral,[39] akivel évekig együtt dolgozott, az MNB Honvédelmi Bizottságának alelnöki funkcióját is ellátva mellette.[40]
Teleki lélekben sosem szakadt el Erdélytől. Már a New York-ba érkezését követő évben, 1952-ben megalapította az Amerikai Erdélyi Szövetséget (AESZ),[41] amelybe igyekezett bevonni a szélsőséges nézeteket vallókon kívül minden erdélyi magyar emigránst.[42] A szervezetnek haláláig elnöke, illetve vezetőségi tagja maradt.[43] Emellett három évtizeden át, 1959-től 1989-ig szerkesztette a Transsylvania című, az USA-ban negyedévenként megjelenő folyóiratot, amelyben Erdély aktuális helyzetéről és főbb kérdéseiről igyekezett az amerikai közvéleményt tájékoztatni.[44]
Teleki Béla minden igyekezetével segíteni próbálta az amerikai magyar emigráció széles nemzeti alapon való összefogását, és különösképpen az erdélyi magyar emigránsok közötti kapcsolatok megerősítését. Ezért dr. Szentpály Istvánnal közösen, alapítója volt a New York-i Magyar Ház Társaskörének és folyamatosan segítette az amerikai magyar Könyvtár- és Történelmi Társulatot,[45] amelynek 1961-ben vezetőségi tagja is volt.[46] A különböző emigrációs csoportosulások összekötő fórumaként, 1965-ben létrejövő Erdélyi Intézőbizottság nagy felelősséggel járó elnöki feladatkörét is magára vállalta,[47] és nem zárkózott el az olyan régi emigrációs szervezetektől sem, mint az Amerikai Magyar Szövetség, amelynek 1968-tól egyik alelnöke lett.[48] Mindemellett, lelkes szervezőmunkája egyik legnagyobb eredményének az 1976-ban létrehozott amerikai Magyar Emberjogi Alapítvány (Hungarian Human Rights Foundation – HHRF) tekinthető, amelynek egyik fő kezdeményezője volt.[49]
Teleki Béla igazi szívügye volt az erdélyi kérdés.[50] Ezért mindent megpróbált megtenni azért, hogy a nyugati nagyhatalmak vezető politikusait meggyőzze a magyar ügy rendezetlenségéről. Személyes kapcsolatait kihasználva, 1965-ben elérte azt, hogy az erdélyi magyarság elnyomásáról szóló memoranduma az Egyesült Államok Kongresszusának összes tagjához eljusson. A nyugat-európai nagyhatalmak közül a Német Szövetségi Köztársaságban és Franciaországban épített ki jó kapcsolatokat. Egyik memoranduma egyenesen Charles de Gaulle elnök kezébe jutott el.[51] Mindennek azonban csekély hatása volt. Egyik nagyhatalom sem volt ugyanis abban a helyzetben, hogy érdemben megváltoztathatta volna a szovjet érdekszférába ágyazódott Románia belpolitikai irányvonalát, s erre ráadásul nem volt megfelelő az idő sem. Amikor ugyanis Románia 1968-ban látszólag szembefordult a Szovjetunióval és nem volt hajlandó részt venni a Prágai Tavasz internacionalista leverésében, Nyugaton minden Ceaușescu-rendszert bíráló, vagy az ellen fellépést sürgető memorandum hosszú időre süket fülekre talált.
Ahogy a hetvenes évek közepétől egyre rosszabbá vált az erdélyi magyarok sorsa, úgy fordult Teleki Béla figyelme is mindinkább a kisebbségi jogok felé. Célja az volt, hogy az Egyesült Államok kommunista országokkal folytatott egyre intenzívebbé váló kereskedelmének egyik alapfeltétele legyen a nemzeti kisebbségek elnyomásának enyhítése és az emberi jogok biztosítása, azaz a demokratizálódás folyamatának megindítása. Már 1975-től harcot folytatott a Románia számára megadott Legnagyobb Vámkedvezmény ellen, s kitartó küzdelmét végül rövid idővel halála előtt, 1988-ra koronázta siker. Közben 1984-ben az Európai Nemzetiségek Föderatív Unióján (FUEN) keresztül Kisebbségi Népcsoportjog Karta javaslat tervet nyújtott be az Európai Parlamentnek.[52] Kezdeményezése azonban nem sok eredményre vezetett.
Az 1980-as évek második felében gyűjtéseket, segélyakciókat szervezett az akkor már komoly nélkülözéseket szenvedő erdélyi magyarok részére. Földalatti szervezetek bevonásával folyamatosan küldött ruha-, élelmiszer- és gyógyszercsomagokat Romániába.[53]
Teleki Béla élete végén még tanúja lehetett a kelet-európai kommunista rendszerek összeomlásának. Láthatta a híradásokat a romániai kommunista rendszer véres összeomlásáról, a forradalom győzelméről. A Fekete Márciust azonban már nem kellett megérnie. 1990. február 7-én hunyt el New York-ban.[54]
Jegyzetek
[1] Tibori Szabó Zoltán: Teleki Béla erdélyisége. Embernek maradni embertelen időkben. Nis Kiadó, Kolozsvár, 1993, 5–6. o.
[2] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára [a továbbiakban: ÁBTL]. 3.2.3. Mt-578/1. Munka Dosszié Galambos Edit. 49. Galambos Edit jelentése Teleki Béláról. Budapest, 1957. április 18.
[3] ÁBTL. 3.2.5. O-8-001/1. Objektum Dosszié. „Farkasok” Magyar Nemzeti Bizottmány. 37. Dunai Lajos feljegyzése Teleki Béláról. Budapest, 1956. május 4.
[4] Uo.
[5] Országos Széchényi Könyvtár. [A továbbiakban: OSZK.] Kézirattár. Fond 580. Teleki Béla hagyatéka. 2. doboz. 125. pallium. 1. l. Teleki Béla levele az Életünk című folyóirat szerkesztőjének, Pete Györgynek. New York, 1979. október 10.
[6] Sebestyén Mihály (összeáll.): Időtár III. Marosvásárhely történeti kronológiája 1919–1944. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2011, 455. o.
[7] Nagy lelkesedéssel Teleki Arctúr grófot választották Marosvásárhelyen az Erdélyi Párt elnökévé. Kolozsvári Estilap, 1941. október 24, IX. évf., 241. sz., 3. o.
[8] ÁBTL. 3.2.3. Mt-578/1. Munka Dosszié Galambos Edit. 17. Galambos Edit jelentése a Teleki családról. Budapest, 1958. március 13.
[9] ÁBTL. 3.2.3. Mt-578/1. Munka Dosszié Galambos Edit. 49. Galambos Edit jelentése Teleki Béláról. Budapest, 1957. április 18.
[10] Botlik József: Nemzetünket szolgálták. A visszacsatolt területek felsőházi és képviselőházi tagjai a magyar Országgyűlésben (1938–1944). Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány, Budapest, 2020, 517. o.
[11] ÁBTL. 3.2.3. Mt-578/1. Munka Dosszié Galambos Edit. 49. Galambos Edit jelentése Teleki Béláról. Budapest, 1957. április 18.
[12] Teleki Éva: Tölgy és repkény. Minerva Könyvek 1, Kolozsvár, 1995, 4, 174. o.
[13] Demeter Béla – Venczel József: Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román imperium alatt. A „Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdai Rt. Kiadása, Budapest, 1940, 20. o.
[14] Fülöp Mihály – Vincze Gábor (szerk.): Revízió vagy autonómia. Iratok a magyar–román kapcsolatok történetéből (1945–1947).A Teleki László Alapítvány kiadása, [Budapest], 1998, 131. o.
[15] Tibori Szabó: i. m., 1993, 24. o.
[16] Pártonkívüli parlamenti csoportot alakítottak az erdélyi képviselők. Ellenzék, 1940. november 14, LXI. évf., 261. sz., 5. o.
[17] Murádin János Kristóf: „Mindent Erdélyért!” Az Erdélyi Párt története 1940 és 1944 között. Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2019, 53–241. o.
[18] Erdély a magyar Képviselőházban. Az Erdélyi Párt kiadása. Minerva Nyomda Rt., Kolozsvár, 1942, 5–9. o.
[19] Uo. 59–60. o.
[20] Erdély a magyar Képviselőházban II. Az Erdélyi Párt kiadása, Lengyel Albert Könyvnyomdája, Kolozsvár, 1943, 12–33. o.
[21] Magyar Nemzeti Levéltár. Országos Levéltár. P 2256. No. 117. Teleki Béla iratai 1942–1944. 1. csomó. 267. tétel. Dr. Páll György központi főtitkár jelentése Teleki Béla pártelnöknek. Kolozsvár. 1944. június 7. 2. o.
[22] Dr. Szász István Tas: Pillantás az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület utolsó éveire. Korunk 2012. november, III. folyam, XXIII. évf., 11. sz., 102. o.
[23] Balogh Edgár: Hatalomváltás Kolozsvárt 1944-ben. Korunk, 1992 október, III. folyam, III. évf., 10. sz., 110. o.
[24] Dr. Szász: i. m., 102. o.
[25] Balogh 1992: i. m., 110. o.
[26] Filep Tamás Gusztáv: A „visszatért” magyarok és nem magyarok beilleszkedése, jogi helyzetük és magatartásuk. In: Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László(szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2008, 161. o.
[27] 1951 és 1961 között Sztálinváros, ma Dunaújváros.
[28] OSZK. Kézirattár. Fond 580. Teleki Béla hagyatéka. 2. doboz. 154. pallium. Teleki Béla 1965 és 1987 között írott levelei Gosztonyi Péternek.
[29] ÁBTL 3.1.9. V-63925. Vizsgálati dosszié gr. Teleki Béla és tsa. ügyében. 3. Őrizetbevételi utasítás. 1945. április 25.
[30] Tibori Szabó: i. m., 28–29. o.
[31] ÁBTL. 2.2.1. I/5.8. Operatív nyilvántartás. Teleki Béla. Budapest. 1965. július 16.
[32] ÁBTL. 3.2.3. Mt-578/1. Munka Dosszié Galambos Edit. 49. Galambos Edit jelentése Teleki Béláról. Budapest, 1957. április 18.
[33] OSZK. Kézirattár. Fond 580. Teleki Béla hagyatéka. 1. doboz. 13. pallium. 1. l. Teleki Béla levele Bánffy Vicának. New York, 1986. május 8.
[34] OSZK. Kézirattár. Fond 580. Teleki Béla hagyatéka. 1. doboz. 69. pallium. 16. l. Teleki Béla levele Bonczos Miklósnak. New York, 1971. február 9.
[35] ÁBTL. 3.2.3. Mt-578/1. Munka Dosszié Galambos Edit. 49. Galambos Edit jelentése Teleki Béláról. Budapest, 1957. április 18.
[36] OSZK. Kézirattár. Fond 580. Teleki Béla hagyatéka. 1. doboz. 39. pallium. 1. l. Teleki Béla levele Baranyai Lipótnak, Rum (Ausztria), 1949. április 30.
[37] OSZK. Kézirattár. Fond 580. Teleki Béla hagyatéka. 2. doboz. 127. pallium. 1. l. Teleki Béla levele Falcione Árpádnak, Fribourg (Svájc), 1950. augusztus 5.
[38] ÁBTL. 3.2.3. Mt-655/11. Munka Dosszié Dunai Lajos. A magyar emigráció általános helyzete Ausztriában és Nyugat-Németországban. Dunai Lajos összefoglaló jelentése. 181–182.
[39] Lásd erre vonatkozóan Teleki Béla 1950 májusa és 1951 januárja között, Eckhardt Tibornak írott nyolc levelét. OSZK. Kézirattár. Fond 580. Teleki Béla hagyatéka. 2. doboz. 115. pallium.
[40] ÁBTL. 3.2.5. O-8-001/1. Objektum Dosszié. „Farkasok” Magyar Nemzeti Bizottmány. A Magyar Nemzeti Bizottmány Elnökétől. Varga Béla körlevele, New York, 1948. július 21.
[41] OSZK. Kézirattár. Fond 580. Teleki Béla hagyatéka. 1. doboz. 73. pallium. 2. l. Teleki Béla levele Botár Istvánnak. New York, 1976. január 16.
[42] Hermann Gabriella: Az Amerikai Erdélyi Szövetség története, 1952–1977. Magyar Kisebbség 2011 március-április, 3–4. (61–62.) sz., 7–111. o.
[43] Várdy Béla: Magyarok az Újvilágban. Az észak-amerikai magyarság rendhagyó története. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest, 2000, 541. o.
[44] Tibori Szabó: i. m., 7. o.
[45] Borbándi Gyula: Magyar politikai pályaképek 1938–1948. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997, 450–451. o.
[46] ÁBTL. 3.2.4. K-182. „B” Dosszié Nagy Klára. 41. Hévizi Klára jelentése Teleki Béláról. Budapest, 1961. december 4.
[47] ÁBTL. 3.2.5. O-8-2001/18. Amerikai Magyar Szövetség. 71. Jegyzőkönyv az Erdélyi Intéző Bizottság (EIB) első rendes üléséről. New York, 1966. január 24.
[48] OSZK. Kézirattár. Fond 580. Teleki Béla hagyatéka. 1. doboz. 69. pallium. 16. l. Teleki Béla levele Bonczos Miklósnak. New York, 1971. február 9.
[49] A szerző által készített interjú Szekeres Zsolttal, a HHRF elnökével. Budapest, 2019. szeptember 13. A szerző tulajdonában.
[50] A szerző által készített interjú Teleki Pállal, Teleki Béla fiával. Budapest, 2019. október 7. A szerző tulajdonában. [A továbbiakban: Teleki Pál interjú.]
[51] OSZK. Kézirattár. Fond 580. Teleki Béla hagyatéka. 2. doboz. 132. pallium. 3. l. Teleki Béla levele Felméry Lajosnak, h. n. [New York], 1965. április 27.
[52] OSZK. Kézirattár. Fond 580. Teleki Béla hagyatéka. 2. doboz. 505. pallium. 28. l. Teleki Béla levele Vita Sándornak, New York, 1984. szeptember 17.
[53] OSZK. Kézirattár. Fond 580. Teleki Béla hagyatéka. 1. doboz. 30. pallium. 1. l. Teleki Béla levele Balogh Elemérnek. New York, 1988. október 13.
[54] Teleki Pál interjú.