Propagandisták és agitátorok az ötvenes évek marosvásárhelyi gyáraiban

Szerző: Bartos-Elekes Imre

„A politikai tömegagitáció egyike azoknak az eszközöknek, melyek segítségével pártunk erősíti tömegkapcsolatait, neveli a tömegeket és mozgósítja a szocializmus építéséért folytatott harcban.” – határozta meg a politikai tömegagitáció szerepét a Vörös Zászló 1954-ben.[1] A propaganda és a tömegagitáció fontos részét képezte a sztálinizmusnak. Sztálin például úgy vélte, hogy hogy a bolsevikok mindaddig legyőzhetetlenek lesznek, amíg megőrzik kapcsolatukat a nép széles tömegeivel. Sztálin szerint a párt és a dolgozók közötti kapcsolat építésének egyik legjobb eszköze a tömegagitáció: „A párt és a dolgozók közötti kapcsolat megerősítésének, a tömegek kommunista nevelésének egyik legfontosabb módszere a politikai tömegagitáció.”[2] A párt és a dolgozók közötti kapcsolat építésének feladata az 1950-es években az agitátorokra és a propagandistákra hárult. Az ő feladatuk volt a politikai nevelőmunka: „A tömegek között végzett felvilágosító munka sikere nagymértékben az agitátorok felkészítésétől függ.”[3] Jelen írásban azt próbáljuk bemutatni, hogy az „ötvenes” években mit jelentett propagandistának/agitátornak lenni a marosvásárhelyi gyárakban.

A kommunizmusban a pártoktatás több szinten zajlott. A legjobb minőségű pártképzést a Zsdanov és a Ștefan Gheorghiu pártegyetemek biztosították Bukarestben. Ezeket követték tartományi szinten a pártiskolák, (amelyek 1 éves képzést nyújtottak), majd az esti egyetemek (ezek 6–3 hónapos képzés lehetőségét kínálták). A pártoktatásnak a következő céljai voltak: a marxi, lenini ideológia megismerése, és elsajátítása, a szakképesítés, és a párt iránti lojalitás megteremtése. [4] A Magyar Autonóm Tartomány közigazgatási központjában, Marosvásárhelyen is lehetőség volt pártoktatásban részt venni. 1952-ben alapították meg Marosvásárhelyen a Rangetz József Marxista-Leninista Esti Egyetemet. Az intézményben magyar nyelven folyt az oktatás. A képzésen a következő tantárgyak voltak a legfontosabbak: marxizmus-leninizmus alapjai, dialektikus materializmus, politikai gazdaságtan, pártépítés, nemzetközi kapcsolatok tanulmányozása, az SZKP és a Román Népköztársaság története. Ezek mellett két idegen nyelvet lehetett tanulni az oktatási intézmény falai között: a románt és az oroszt.[5]

A MAT központja Marosvásárhely az államszocializmus idején (forrás: Fortepan/Páfi Balázs)

A pártegyetemen népszerű tanár volt Spielmann József, aki nemcsak ideológiai tételeket, hanem magyar irodalmat is oktatott a tanulóknak. A tanulók fejlődéséhez az Igaz Szó szerkesztői (Sütő András, Hajdú Győző), és az Orvosi- és Gyógyszerészeti Intézet marxizmus-leninizmus tanszékének előadói járultak hozzá. Így tudott bekerülni a programba a magyar nyelvtan és irodalom. Az értelmiségi eliten kívül a tartományi nómenklatúra is segített a munkában, a diákok előtt például Csupor Lajos tartományi első titkár tartott előadást a nemzetiségi kérdésről.

A korabeli sajtó az agitátorok számára kötelességként írta elő a tanfolyamokon való részvételt: „Az agitátorok kiképzésének egyik formája az agitátor-tanfolyam. Azokat az agitátorokat, akik még nem végeztek semmilyen párttanfolyamot beosztják agitátor tanfolyamokra.”[6] A tanfolyamok látogatása mellett az agitátorok másik fontos kötelezettsége az önképzés volt: „Az agitátorok kiképzésének másik formája az egyéni tanulás. Minden agitátor köteles a legnagyobb figyelmet fordítani állandó önnevelésre. Rendszeresen részt kell vennie a pártoktatásban. Naponta kell olvasni a központi és helyi sajtót, valamint az „Agitátorok zsebkönyvét”, amely irányt mutat és segítséget ad munkájukban. Az az agitátor, aki így képzi magát, eredményes politikai és ideológiai agitációs munkát tud végezni.”[7] Az agitátoroknak szóló „kötelező olvasmány”, Az agitátorok zsebkönyve volt, amely arra „vonatkozóan, hogy az agitátorok hogyan végezzék a felvilágosító munkát, értékes tanácsokat és módszereket ad”.[8]

Agitátorok között. Encsel Mór varrógépgyár (forrás: Vörös Zászló, 1959. augusztus 1.)

A bemutatott pártoktatás az ötvenes évek végére jelentősen fejlődött: 1959-ben már közel 300 tanulója volt az intézménynek. A Marxista-Leninista Esti Egyetemen 25–30 tanár dolgozott, három szakirányon is fejleszthették képességeiket a diákok: filozófián, történelmen és közgazdaságtanon.

Az agitátorok/propagandisták gyárakban elfoglalt szerepe az 1940-es évek második felében végrehajtott gazdasági átalakulással függ össze. 1948-ban Romániában államosították a gyárakat, innentől a cél a gyárak korszerűsítése, fejlesztése volt. A munkásokkal el kellett fogadtatni azt a tényt, hogy a munkához való viszony alapvetően megváltozott. A korábbi rendszer anyagi ösztönzőit a szocializmus nem tudta pótolni, helyette megtettek mindent, hogy a még létező anyagi jutalmazásokat és morális ösztönzőkkel keverve használják fel. A gyárakban így terjedtek el a következő jelszavak:

„Miénk a gyár, magunknak dolgozunk!”, „Miénk az ország, magunknak építjük!”[9]

Innentől profi propagandistákra volt szükség, akik munkaversenyeket, túlórákat és gyűléseket szerveztek. A pártállam központi intézménye volt pártbizottság propaganda osztálya, ennek feje a propagandatitkár volt. A propagandatitkárnak megkérdőjelezhetetlen tekintélye volt a kulturális életben. Propagandatitkárnak mindig a legmegbízhatóbb személyt nevezték ki, akinek a politikai múltja „tiszta” volt. A MAT-ban Szövérfi Zoltánt nevezték ki propagandatitkárnak. 1944 és 1946 között sejttitkár volt, majd járási propagandafelelős. 1946 és 1947 között járási titkárként tevékenykedett. Miután elvégezte az egyhónapos káderiskolát, az ország egyik legjobb képzésére, a bukaresti Ștefan Gheorghiu Egyetemre került 1948-ban. [10]

Arról, hogy milyen az ideális agitátor, milyen tulajdonságokkal rendelkezik, mi a feladata, és milyen eszközöket használ fel munkája közben, a helyi pártsajtó agitátor portréiból nyerhetünk képet. A Vörös Zászló egy cikksorozatban rendszeresen mutatott be tehetséges agitátorokat. Az egyik Kiss Károlyt, mint az üzem legjobb agitátorát mutatta be.

Kiss Károly munkahelye felé siet, kezében újságot visz. Az újságból a szovjet munkamódszerekről olvas fel a munkásoknak. Csak addig beszél a munkásokhoz, amíg a munkára hívó gongot megnem hallják, mert akkor már sietnek is dolgozni. Egy lusta fiatal munkás panaszkodik neki, hogy folyton csak a tervről kell halljon, ő szépen kioktatja őt, hogy nincs miért panaszkodnia, hiszen a burzsujok elnyomása alatt sanyarú sorsa volt a munkásoknak, míg a népi demokratikus rendszer szép életet biztosít. Kiss Károly türelmes a fiatalokkal szemben, de nem túlságosan elnéző. Tudja melyik politikai rendszer helyes, és melyik kizsákmányoló. Kiss Károly portréjából kitűnik, hogy az ideális agitátor egyben ideális munkás is: szorgalmas, ügyes, végzi a munkáját, és lojális a párthoz. Vass fegyelemmel, és jó munka morállal rendelkezik: „Kiss Károly munkája nyomán percek alatt készülnek el az újabb alkatrészek a javítás alatt álló gépkocsik számára. Megragadja figyelmünket az a rendkívüli ügyesség és gyorsaság, amellyel Kiss Károly az üzem legjobb agitátora végzi a munkáját.”[11]

Az agitátor portrékból az is kiderül, hogy a dolgozók nevelése során felhasználták a sajtót és a faliújságokat. A sajtó már csak azért is lehetett hasznos egy propagandista/agitátor számára, mert önmeghatározása szerint is feladata a nevelés, a mozgósítás:

„A kommunista sajtó feladata minden szavával forró hazaszeretetre, proletárnemzetköziségre, a Szovjetunió és a világ békeszerető emberei iránti mély tiszteletre, s ugyanakkor az osztályellenség, kulákság, a klerikális reakció elleni izzó gyűlöletre nevelni a dolgozó tömegeket, állandóan fokozva bennük a forradalmi éberséget.”[12]

A fali- illetve utcai újságok hasonló meghatározásokkal rendelkeznek: „A fali- és utcai újságok fontos helyet foglalnak el a politikai tömegagitációban, mert a vállalat, intézmény, vagy a község életének legfontosabb problémáit tükrözik. A fali és utcai újság is, mint a kommunista sajtó, kollektív propagandista, agitátor és szervező.”[13] A hivatalos pártsajtó és a faliújságok abban különböznek egymástól, hogy míg az előbbit szakmabeliek szerkesztik, addig a faliújságot a gyárban dolgozók (gyakorlatilag a propagandisták) írják, és az intézmény falára teszik ki.[14]

Amennyiben ennyire fontos eszköz volt az agitátorok számára a sajtó, jogosan merül fel a kérdés, hogy ha a friss újság nem érkezett meg időben az adott intézménybe, akkor hogyan tudták hatékonyan ellátni munkájukat a politikai tömegagitációért felelős szakemberek. Az 1950-es években ugyanis rendszeresen számolt be arról a Vörös Zászló, hogy az újságot rendszertelenül kapják kézhez az előfizetők, (főleg Kézdivásárhelyen jelentett ez problémát) ami akadályozza a munkájukban a propagandistákat, ugyanis „a választási kampány idején minden ilyen vonatkozású cikkre nagy szükségük volt.”[15] Arról, hogy a marosvásárhelyi gyárakba és intézményekbe milyen hamar ért el az újság, ellentétes képet kaphatunk a sajtóból. 1952-ben például a Simó Géza bútorgyár, a Petőfi Sándor bőr- és kesztyűgyár, és a Bernáth Andor cukorgyár sajtófelelősei azt nyilatkozták, hogy az újság időben, pontosan megérkezik.[16] 1953-ban azonban már arról kapunk értesítést, hogy tömegközlekedési gondok miatt a vasárnapi újságot a vásárhelyi munkások csak kedden kapják meg.[17]

Folyik a munka a Simó Géza bútorgyárban (forrás: Vörös Zászló, 1959. augusztus 22.)

Sejtéseink lehetnek arra vonatkozóan, hogy ezeknek a sajtótermékeknek milyen volt a társadalmi elfogadottsága a marosvásárhelyi gyárvilágban, ugyanis például a Petőfi Sándor gyárban Gagyi Erzsébet sajtófelelős azt nyilatkozta, hogy az egyik problémát az jelenti, hogy az üzemben nem szerveztek be elég előfizetőt.[18] A korabeli rendszerellenes viccek alapján képet kaphatunk arról, hogy egy átlag ember hogyan viszonyult a hosszú, dogmatikus, nyakatekert szövegekkel bíró sajtótermékekhez: „Két kollektivista az Előre című lapban megjelent cikkekről beszélget. Kérdi az egyik. Hallottad-e, hogy az Előre kínai nyelven is megjelenik? Nem hallottam – mondja a másik. De hogyan fordították le a címét kínai nyelvre? Sokkal tartalmasabb, mint magyarul: Link-hang-nak hívják.”[19] Egy másik korabeli vicc szintén az olvasótábor elégedetlenségéről tanúskodik: „1955 februárjában Magyar Vilma néptanácsi titkárnő újságelőfizetéseket gyűjtött a kommunista sajtó számára. Ifjabb Német Dávid így szögezte le az álláspontját: Ha megígérik, hogy ezután az újságot üresen küldik, akkor az egész szomszédság megrendeljük, de ha az eddigiekhez hasonlókat írnak bele, akkor többet egyet se hozzanak.”[20]

Következtetésként megállapítható, hogy az 1950-es években az agitátorok meghatározták a marosvásárhelyi gyárvilág életét. Feladatuk a politikai nevelés és a munka morál biztosítása volt. Jó agitátornak az számított, aki lojális volt a párthoz, a politikai hatalomhoz, aki megfelelő technikai ismeretekkel rendelkezett, és a köztulajdonra vigyázott. Ehhez állandóan figyelnie kellett a sajtót, és a párthatározatokat. Kérdéses, hogy mennyire lehetett hatékony a munkájuk, hiszen gyakran késve érkezett az újság a gyárakba. Másrészt, a sajtóval szemben létezett egyfajta ellenszenv a korszakban. Ilyen értelemben kettős megítélésük lehetett: míg a sajtóban egyes agitátorokat kiemeltek, addig kortársaik egy része megvetette őket, mint a „hatalom kiszolgálóit”.

Jegyzetek

[1] Javítsuk meg a politikai tömegagitációt, Vörös Zászló, 1954. január 18.

[2] Lázok Klára: Ideológiával a mindennapokon túl. Ünneplési rítusok szervezése a Magyar Autonóm Tartományban. In: Bárdi Nándor: Autonóm Magyarok? Székelyföld változása az „ötvenes” években. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005. 480–481.

[3] Javítsuk meg a politikai tömegagitációt, Vörös Zászló, 1954 január 18.

[4] Novák Csaba Zoltán: A Magyar Autonóm Tartomány elitjének kialakulása és megszerveződése. In: Bárdi Nándor (szerk): Autonóm Magyarok? Székelyföld változása az „ötvenes” években. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005. 389.

[5] Bottoni: Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008, 143-145.

[6] Javítsuk meg a politikai tömegagitációt, Vörös Zászló, 1954. január 18. Külön érdekesség, hogy a Vörös Zászló közlése szerint a MAT-ban a marosvásárhelyi és a sepsiszentgyörgyi képzés volt a legjobb.

[7] Uo.

[8] OLVASSUK ,,Az agitátorok zsebkönyvé-t”, Vörös Zászló, 1954 július 11.

[9] Gagyi József: Fejezetek Románia 20. századi társadalomtörténetéhez. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009, 129.

[10] Novák Csaba Zoltán: i.m. 390.

[11] Az üzem legjobb agitátora, Vörös Zászló, 1953. június 20.

[12] A sajtóterjesztési munka megjavításáért, Vörös Zászló, 1952. szeptember 13.

[13] A fali- és utcai újságok tevékenységének fellendítéséért, Vörös Zászló, 1954. augusztus 6.

[14] Uo.

[15] Levél a ,,Vörös Zászló”-hoz, Vörös Zászló, 1952. december 6.

[16] A sajtóterjesztés helyzete a marosvásárhelyi üzemeknél és intézményeknél, Vörös Zászló, 1952. december 6.

[17] Miért nem olvas idejében újságot 10.000 ember? Vörös Zászló, 1953. május 19.

[18] A sajtóterjesztés helyzete a marosvásárhelyi üzemeknél és intézményeknél, Vörös Zászló, 1952. december 6.

[19] Máthé János: Magyarhermány kronológiája (1944-1964), Pro-Print könyvkiadó, Csíkszereda, 2008, Közreadja, a háttértanulmányokat és a jegyzeteket írta: László Márton, 264.

[20] Uo. 294.

(címlapkép: Sütő András örökösei/Fortepan)

Categories: Jelenkor, Politika