Magyar szempontból különösen izgalmas annak vizsgálata, hogy mennyire volt eleve elrendeltetett az, ami az ország határaival történt. Ahhoz, hogy a kérdésre válaszolhassunk először össze kell hasonlítani azt, ahogyan Magyarország és ahogyan Románia szervezte a háborúból történő kiválást.
A politikai alapdilemma hasonló volt, sőt a román fél bizonyos szempontból rosszabb helyzetből indult, mivel tudhatta, hogy a Szovjetuniónak komoly területi követelései vannak vele szemben. A Tanácsköztársaság élménye bizonyára gátló tapasztalat volt egy magyar politikusnak a szovjetekkel történő kapcsolatfelvétel szempontjából – azonban a román kiinduló helyzet itt is sokkal rosszabb volt, hiszen Romániát a Szovjetunió 1940-ben durva és megalázó zsarolással fosztotta meg területei egy részétől, míg a szovjetek igényüket Kárpátalja iránt még 1944 októberében sem jelezték. Ion Antonescu, a román Conducator sok szempontból Horthyhoz hasonlóan gondolkodott, a sztálingrádi vereség után maga is megállapította, hogy „Németország elveszítette a háborút, a mi feladatunk az, hogy mi ne veszítsük el”. Azt a dilemmát, hogy ennek érdekében a Szovjetunióval kell felvenni a kapcsolatot, ő sem tudta megoldani.
A román fél a magyarhoz hasonlóan 1944 nyaráig alapvetően a nyugati szövetségesek felé próbált orientálódni, bár Stockholmon keresztül már 1943-tól a szovjetekkel is tárgyalt. A titkos román fegyverszüneti tárgyalások ott feneklettek meg, amikor a Szovjetunió 1944. április 12-i jegyzékében átadott feltételekben minden korábban szovjet terület visszaadása és Németország azonnali megtámadása szerepelt feltételként, Erdély kapcsán viszont csak egy homályosan megfogalmazott ígéret állt, amely szerint a későbbi békerendezéstől függően Románia visszakaphatja Észak-Erdélyt vagy annak nagyobb részét. Ez azért igen fontos, mert ebből látszik, hogy a szovjet álláspont ebben a kérdésben semmit sem változott 1944 tavasza és ősze között – ami viszont azt is jelenti, hogy Erdély ügye sem volt magyar szempontból teljesen elveszett, bár az nyilvánvaló, hogy a II. bécsi döntés eredménye sem volt megtartható. Ellentétben Horthyval, a román király semmilyen közvetlen kapcsolatot nem létesített a Szovjetunióval és Moszkvában a királyt nem tekintették semmilyen politikai tényezőnek, így nem is kívántak különösebben tárgyalni vele. A román kiugrás ebből a szempontból teljesen „vakon” történt. Nem létezett előzetes fegyverszüneti megállapodás, és a szovjet fél nem is ígért az égvilágon semmit. Ezzel szemben Magyarország már 1944 október elejétől rendelkezett Moszkvában fegyverszüneti delegációval, amelynek teljes felhatalmazottságát a szovjet fél elismerte és ezzel Horthyt is tárgyalópartnernek tekintette.
Különbséget jelentett, hogy míg Magyarországon Horthy változtatás nélkül nevezte ki október 15-én kormányát, addig Romániában a kiugráskor minden minisztert lecseréltek, holott az előző garnitúrában is találtak volna bőven olyan szereplőket, akik nevüket adták volna egy fegyverszünethez – azonban a király egyáltalán nem rendelkezett egy előre elkészített és egyeztetett miniszteri listával, azt improvizálva kellett összehoznia.. Az is fontos „különbség” volt, hogy a román király augusztus 23-i esti proklamációjában tényként jelentette be, hogy leváltotta a kormányt, utasítást adott az ellenállás beszüntetésére, felhatalmazta az új kormányt a békekötésre és elfogadta a fegyverszünetet a szövetségesekkel, miközben Horthy a már megkötött fegyverszünetet is letagadta 1944. október 15-i proklamációjában. Már-már komikus, hogy egy kulcskérdésben mindkét államfő proklamációja valótlan állítást tartalmazott, amennyiben Horthy még csak fegyverszüneti kérelemről beszélt, miközben azt már megkötötte, II. Mihály király pedig megkötött fegyverszünetet említett, miközben még nem kötötték ezt meg.
Azt, hogy mennyire nem szimmetrikus viszonyban állt a szovjet és a román pozíció, leginkább az illusztrálja, hogy amikor 1944. augusztus 29-én az első román fegyverszüneti delegáció Moszkvába érkezett, Molotov minden köntörfalazás nélkül közölte az érintettekkel, hogy „ő nem tárgyalni hívta a román küldöttséget, hanem azért, hogy az elkészült szöveget aláírják”. A szovjet csapatok 1944. augusztus 27-ig minden kezükre kerülő román katonát hadifogságba hurcoltak, függetlenül attól, hogy az érintett megadta-e magát vagy vállalkozott-e a szovjet oldalon a harcra. Románia és a Szovjetunió csak 1944. szeptember 12-én kötött fegyverszünetet. Addig a román félnek semmilyen ígérvénye nem volt Észak-Erdély tekintetében, de a fegyverszüneti megállapodás sem tartalmazott ezzel kapcsolatos 100%-os garanciát, ezzel szemben viszont Besszarábia és Transznyisztria kérdésében csak a szovjet álláspont érvényesült. Ehhez képest a magyar eset teljesem más volt: köszönhetően a Moszkvában megkötött megállapodásnak, a szovjet hadsereg egyetlen magyar katonát sem hurcolt volna hadifogságba akkor, ha azok végrehajtják azt, amiről a fegyverszüneti megállapodás szólt.
Érdemes összehasonlítani a magyar és a román katonai helyzetet is. A román kiugrás idejében a román hadseregnek csak egy része, 24 hadosztály állt a fronton, 26 pedig a hátországban (ebből hét Dél-Erdélyben). Ezzel szemben a magyar kiugrás időpontjában a honvédségnek szinte összes egysége már a fronton volt. Romániában 1944 augusztusában 750.000 német katona állomásozott (bár ebből a román kiugrás időpontjában mintegy 300 ezer fő már szovjet bekerítésben volt), Magyarországban 1944 októberében kb. 280.000, akiknek több mint felét a szovjet csapatok már majdnem bekerítették. A román kiugrás időpontjában a szovjet csapatok még több mint 200 kilométerre voltak Bukaresttől (öt nap múlva értek csak el idáig), ezzel szemben a magyar kiugrás időpontjában ez a távolság csak fele ennyi volt. Ezek a földrajzi és erőviszonyok arra kellett volna, hogy intsék Horthyt, hogy a kiugrást elsősorban ott biztosítsa be, ahol csapatai állomásoznak – attól, hogy a németek úgy le tudnák fegyverezni a honvédséget, mint ahogyan azt 1943-ban az olasz hadsereggel tették, előbbiek csekély létszáma miatt nem kellett tartania – a román esetben sem tudott a német fél egyetlen komolyabb román seregtestet lefegyverezni.
A román kiugrás tehát semmivel sem jobb stratégiai feltételek között zajlott le, mint a magyar, mégis teljesen más eredménye lett. A különbség oka nyilvánvalóan a résztvevők mentális hozzáállásának különbsége volt: Romániában mindenki, még Antonescu is valamilyen fegyverszünetet akart, míg Magyarországon Horthy sem tudta igazán eldönteni, hogy mit is akar valójában és elhatározásától folyamatosan visszatáncolt.
Magyar szempontból hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy Románia a kiugrás megszervezésével igen komoly stratégiai előnyre tett szert. Csakugyan, a végeredmény, azaz a II. bécsi döntés teljes visszacsinálása emellett szól. Valójában azonban a román kiugrás hiába volt katonailag sikeres, a szovjetek ezt 1944-ben nemhogy nem honorálták, hanem épp azt kihasználva, hogy Románia egyoldalúan lépett, minden lehetséges alkalommal visszaéltek ezzel.
Amint azt már korábban is említettem, Magyarország határainak sorsa 1944 őszén még nem volt teljesen lezárt kérdés. Erdély kérdésében a román-szovjet megállapodásban az a kitétel szerepelt, hogy Románia visszakaphatja Erdélyt „vagy annak nagyobb részét” – vagyis bizonyos határmódostásokra ezen a területen lett volna lehetőség. Ezt már csak az is indokolta volna, hogy maga a román fél is egy lakosságcserével kombinált csekélyebb határmódosításban gondolkodott: a román tárgyalók ugyan soha nem voltak hajlandóak lemondani Erdélyről, azonban a békeelőkészítők között konszenzus uralkodott arról, hogy egy 5800 négyzetkilométeres határmenti sáv Nagyszalonta és Szatmárnémeti között átengedhető Magyarországnak. Még inkább ez a helyzet a magyar-szlovák határ kérdésében. Itt ugyanis 1938 őszén maga a csehszlovák kormány is elismerte, hogy azok nem igazságosak, Ipolyságot önként még a tárgyalások megkezdése előtt átengedte Magyarországnak, majd a bilaterális tárgyalások során az utolsó szlovák ajánlat a később az I. bécsi döntéssel megszerzett terület 83%-át átengedte volna Magyarországnak. Ebből és a viszonylag egyértelmű magyar-szlovák etnikai határból is adódott, hogy még a csehszlovák emigráns politikusok sem zárták ki azt, hogy az új határok Magyarország javára módosulhatának a trianoni döntéshez képest. Mivel erre a kompromisszumra lelkileg a csehszlovák politikusok jobban fel voltak készülve, mint román társaik, azt valószínűsíthetjük, hogy amennyiben Magyarország képes lett volna 1944 őszén érdemeket szerezni a szovjet oldalon, akkor a szovjet álláspont is támogatóbb lett volna. Nem beszélve arról az igencsak fontos pszichológiai momentumról, hogy egy sikeres kiugrás egyben azt is jelentette volna, hogy a magyar csapatok és a szlovák nemzeti felkelő közösen, egy oldalon harcoltak volna tovább, ami gyakorlatilag kizárta volna azt, hogy azon a szinten lehetett volna Csehszlovákiában a „magyar árulók” ellen uszítani, mint ahogyan az 1945-től megtörtént. Bizonyosan nem lett volna lehetséges a felvidéki magyarok dekrétumokkal történő jogfosztása (hiszen egy részük a szovjet hadsereggel szövetségben harcolt volna)[1] és az sem lett volna lehetséges, hogy tízezer magyar kényszermunkást hurcoljanak el három évi robotra a Szudéta-vidékre.
A szovjetek magatartását illetően érdemes megemlíteni, hogy Faragho október 14-én tett panasza a román Maniu-gárdák észak-erdélyi kilengései miatt, amire a szovjet fél gyakorlatilag azonnal a magyar kérésnek megfelelően reagált és kiparancsolta a teljes észak-erdélyi területről a román közigazgatást. Az ezzel kapcsolatos döntés nyilván abból a megfontolásból táplálkozott, hogy szükséges a magyarok felé akár a románok kárára is koncessziókat tenni. Könnyű belátni, hogy amennyiben a kiugrás sikeresebb lett volna, akkor ezekből a koncessziókból is többre kényszerült volna Románia Magyarországgal szemben. Annál is inkább, mert Erdély kérdésében a nyugati szövetségesek alapvetően támogatták a trianoni határ bizonyos mértékű kiigazítását.
Ungváry Krisztián: Kiugrás a történelemből – Horthy Miklós a világpolitika színpadán
1944. október 15. a magyar történelem egyik legdrámaibb napja. Százezrek sorsát döntően befolyásolta, miközben a második világháború további alakulását is meghatározta. Ezen a napon tett kísérletet a háborúból való kiugrásra Horthy Miklós és kormánya. De mi állt a kiugrási kísérlet hátterében? Min múlott a fegyverletétel sorsa, és kik voltak a felelősök a kudarcáért? Ungváry Krisztián felkavaró részletességgel, óráról órára mutatja be a megelőző napok, hetek eseményeit és az aznap történteket. Írásával azonban nem csupán az események és a szereplők minden részletre kiterjedő bemutatása a célja. Egyedülálló történetírásra vállalkozik, a múltbeli események feltárásán keresztül ugyanis a döntési lehetőségeket is vizsgálja. A kiugrás történetén túl így a lehetséges alternatívákat is megismerjük a kötetből, ami nagyban hozzájárulhat a magyar emlékezetpolitika formálásához, miközben azt is megértjük, miért is volt világpolitikai jelentőségük a korabeli történéseknek.
A könyv ide kattintva vásárolható meg: Kiugrás a történelemből – Horthy Miklós a világpolitika színpadán
Jegyzetek
[1] Az ún. benesi dekrétumokban is szerepelt az a kitétel, hogy a szankciók alól mentesülnek azok a személyek, akik harcoltak Csehszlovákiáért, vagy antifasiszták voltak. Ez a gyakorlatban azt jelentette volna, hogy a dekrétumok egy sikeres kiugrás esetén a magyarság többsége esetén nem lettek volna alkalmazhatóak.
Címlapkép: A magyar-román határ Gyimesbükkben, háttérben a Tatros folyó feletti vasúti híd látható. Fortepan / Horvát József