A választások a dualizmusban minden közösség életében kiemelkedő alkalmak voltak. Azonban, ezek az események nem mindig voltak békés kimenetelűek, a kiegyezéstől és főként 1875-től kezdve a politikai ellentétek felerősödése a kormányzó Szabadelvű Párt és az ellenzék szimpatizánsai között olykor véres botrányokat eredményezett, amelyek nem kevés esetben emberéletet követeltek. Ilyen botrány tanúi lehettek Bánffyhunyad polgárai és az erdélyi közvélemény 1892. január 29-én, mikor a választás a vége felé közeledett, és az összegyűlt, lerészegített tömeg megrohanta a választási épületet. A véres kimenetelű eseményről a kormány-, azaz szabadelvűpárti Kolozsvár és az ellenzéki, azaz függetlenségipárti Ellenzék napilapok tudósítottak (mindkettő Kolozsváron jelent meg).
A Kolozsvár által közölt információk
A Kolozsvár szerint a bánffyhunyadi események előre eltervezettek voltak, melyekben szerepet vállalt Bölöni László bánffyhunyadi ügyvéd, Bessenyei József plébános, valamint Bródi Lajos is. Elvileg már vidékszerte beszéltek a választás előtt, hogy Bánffyhunyadon verekedés lesz, a Szabadelvű Párt vidéki választói alig mertek bemenni, hogy szavazzanak, mert mindenfelől fenyegették őket, hogy a választásnál baj lesz.[1] Az újság szerint a szavazás napján az ellenzékiek össze voltak gyűlve Bródi Lajossal együtt, a kocsmákban itatták a tömeget, ezt követően pedig kivonultak a vasútállomáshoz, és ordítozással, halálos fenyegetésekkel próbálták megakadályozni az egeresi szabadelvű párti szavazók bejövetelét. A lap állítása szerint a főszolgabíró is kiment az állomásra, akit szintén szitkokkal illetett a tömeg, és bár lett volna lehetősége lecsillapítani őket, elment a helyszínről, elnézte, hogy „erővel és fenyegetéssel megakadályozzák egy egész falu választó-közönségének választási joga gyakorlását.”
A tudósítás szerint az egeresi választókat Bölöni házához vitték, és ott tartották őket őrizet alatt, illetve botokat kezdtek el gyűjtögetni, majd a lerészegített tömeg kiment a választási helyiség elé. Lassan a választás a befejezéshez közeledett, az összes ellenzéki leadta a szavazatát, a kormánypárt pedig jelentős előnnyel, 104 szavazattal vezetett. A római katolikus plébánosnak, Bessenyei Józsefnek itt ad szerepet a Kolozsvár, hiszen állítólag ő jelentette Bölöninek, hogy nincs már több ellenzéki szavazó, a választás vége pedig vészesen közeledik. A helyiség körüli 8–10 csendőrt elcsalogatták a város másik felébe azzal az ürüggyel, hogy verekedés tört ki, vernek egy zsidót, a nagy tömeg pedig berontott a terembe, és törni-zúzni kezdtek. Tudták, hogy meg kell semmisíteniük a választási jegyzőkönyvet, hogy a választás ne legyen érvényes. „Ezt mind jól kikalkulálta az ittas csőcselék és mind Gyarmathy Zsigmondot rohanták meg. És ekkor történt meg az a jelenet mely Bánffihunyadra lemoshatatlan szégyent hozott. Husz-huszonöt, botokkal, széklábakkal, fölfegyverzett erős suhancz megtámad gyáván egy védtelen öreg embert, ki egész életében egyebet nem tett, mint szolgálta hazáját és előmozdította Bánffihunyad jólétét, haladását.” A választási iratokat széttépték. Időközben az elcsalogatott csendőrök visszatértek, egy csendőr őrmestert is megsebesítettek, ami azt eredményezte, hogy a rendfenntartók a tömeg közé lőttek. Estére a katonaság is megérkezett, visszaállítva a rendet. Az emberek a nap hátralevő részében tartózkodtak a csoportosulásoktól.[2]
A Kolozsvár következő lapszámaiban több információ derül ki Bródi Lajosról. Az újság február 6-i számában jelenik meg egy Nagykárolyból érkezett levél, amelyben kiderül, hogy Bródi nem magyar nemes (innentől kezdve már nem is Bródy formában írják a nevét), hanem zsidó hitközségi jegyző Nagykárolyban, amely a szerkesztők szerint nem is lenne baj, de az „már baj és szégyen, hogy izraelita létére izgatott a zsidók ellen, magyar nemesként tetszelgett a választók előtt, s türte, hogy szegény zsidó hitsorsosait a felingerült nép agyba-főbe verje.”[3] Ahogy a bánffyhunyadi hírek terjedtek az országban, úgy kapunk egyre több információt erről a Bródiról. Főleg Szatmár vármegyéből és Nagykárolyból érkeznek a Kolozsvár szerkesztőségéhez levelek. Például egy február 9-én kelt levélben „bitang, schwindli zsidó ügyvéd” jelzőkkel illetik Bródit, ugyanakkor tudatja ugyanennek a levélnek a feladója, hogy Bródi nem nemes, hanem „egy rongyos nyúl-bőrszedő börvélyi kocsmárosnak a fia az ipse, a ki a Felhágó kocsmába született, de Felső Őrben sohasem is járt.” Egy másik olvasó szerint Bródi az ablakban ülve nézte végig a véres eseményt, és mindjárt a merénylet után a következőket mondta a népnek: „Ez az a Bródi Lajos uram, a ki […] mindjárt az attentatum után így szónokolt: »A gyalázatos zsarnoki kormány fegyveres bérenczei, az osztrák eredetű zsandárok, hogy mertek a nemes magyar hazafiak közzé éles töltéssel lőni, mikor ily alkalmakkal, vagy csak a levegőbe, vagy csak vak töltéssel szabad, a regula szerint, tüzelniök?! […] Ne féljenek, kedves magyar véreim és tisztelt polgártársaim, én gondoskodom e gaz zsoldosok megbüntetéséről s az ártatlan áldozatok árváiról is szegény özvegyeiről!«”[4] Ezt követően feltűnik Barcsay Domokos, akinek jelöltségéhez jó reményeket fűznek az újság szerkesztői.
Az Ellenzék által közölt álláspontok
A kezdeti történéseket illetően mindkét újság megegyező információkat közöl, így ebben a szakaszban inkább arra koncentrálnék, hogy az Ellenzék szerkesztősége milyen érveket hoz a zendülés legitimálására. Egy ismeretlen személy szerint a zendülés előzményei visszanyúlnak addig a választási időszakig, mikor az ellenzék jelöltje Barcsay Domokos volt, akit a kormánypárt csak nagyon nehezen tudott legyőzni. A bánffyhunyadi népet (akik szinte mind Barcsay Domokos mellett voltak), valamint a vidék egy részét nagyon lehangolta ez a vereség. Később a bánffyhunyadiak képviselője gróf Bánffy Béla[5] lett, és mivel közbenjárt a kormánynál egy-egy bánffyhunyadi intézmény fejlesztésével kapcsolatban, az ellenzéki kedélyek lecsendesedtek.
Halála után azonban Sombory Lajost nevezték ki képviselőnek, aki viszont nem örvendett semmiféle népszerűségnek a bánffyhunyadiak körében, még az értelmiség is ellenszenvezett vele, úgy tartották, hogy sem modora, sem tehetsége nincs. Továbbá „semminemü közhasznu vagy más humanus ügy támogatásánál látni nem lehetett”. Nem segített az sem a helyzetén, hogy korábban az ellenzék tagja volt, az almásmenti ellenzék elnökségével is megtisztelte, így mikor átváltott a kormánypárthoz, a helyi közvélemény megbotránkozott. Viszont ekkor még ellenzéki jelölt nem lépett fel, ezért Sombory egyhangúlag meg lett választva. Az 1892-es választás utolsó napjáig nem volt ellenzéki jelölt, nem csak Hunyadon, hanem a vidéken sem, és emiatt kezdett nőni az emberek ingerültsége: „… e választási kerület hozzá volt szokva ahhoz, hogy ha képviselői kormánypártiak is, de jeles, tehetséges, általánosan becsült emberek legyenek.” Bródi megjelenése kellett csak a népnek, de a szöveg írója szerint bárkit, aki ellenzéki színekben indult volna a választáson, nagy lelkesedés fogadott volna. A lelkesedésük pedig a választás napján fanatizmussá duzzadt, mely a fiatalságban tombolt a leginkább, és nem segített ezen a „szesz mámora” sem.[6]
A lap szerkesztője, Bartha Miklós[7] szintén a zendülés „politikai és lélektani” okaira szeretne rávilágítani, szerinte nem elég azt vizsgálni, hogy ki tépte szét az iratokat, ki törte szét a választási helység berendezését. Bartha azt állítja, hogy Kalotaszeg ellenzéki érzelmű, ami akkor látszott meg világosan, mikor Barcsay Domokos volt a jelöltje, kit azonban a hivatalos hatalom erőszakkal elbuktatott. Ez az ellenzéki érzelem pedig fokozatosan nőtt. Az elégedetlenség akkor érte el a tetőpontját, mikor Sombory Lajost nevezték ki hivatalosan a kerület országgyűlési képviselőjévé. Sombory a Függetlenségi Párt tagja volt, és Barcsay Domokosra szavazott. Azonban képviselő akart lenni, de nem azért, hogy a nép érdekeiért harcba szálljon, hanem hogy császári és királyi kamarás és főispán legyen (az utóbbi nem sikerült). A nép tudta, hogy Sombory rossz képviselő lenne, tudatlan, nincsenek szónoki képességei, nincs befolyása, összeköttetései, rossz a modora, fösvény, sohasem volt hasznára sem hazájának, sem vármegyéjének, sem községének. Nincs joga ahhoz, hogy képviselő legyen, hiszen nem a nép választotta, hanem a vármegye központja jelölte őt ki. A zendülés egyik fő oka tehát az volt, hogy a nép nem akart olyan képviselőt, aki nem való annak, akire „nem tud büszke lenni”.
A másik oknak kijelölhetőek a választási csalások és szabálytalanságok. Bánffyhunyad egyike volt a legnagyobb forgalmú mezővárosoknak. Jómodú, gazdag, tiszta magyar lakossága volt, 3300-as lélekszámmal. Bartha Miklós értesüléseiből elvileg csak hét egyén volt a választási névjegyzékbe felvéve (ezt a Kolozsvárban egy olvasó a megjegyzésekben cáfolta, állítása szerint 99 egyén van a választási névjegyzékbe felvéve – 1892. február 8. 31. szám). Bartha szerint Kolozs megyében „rendszeresen üzetik a joghóhérlás mestersége.” A gyalui kerületben például füst utáni választás a legtöbb helyen nem volt, máshol a füst utáni szavazóknak a főszolgabírákat, szolgabírákat és közjegyzőket nevezték ki, nem is egy, hanem több helyre, úgyhogy egy-egy ilyen hivatalnoknak három-négy szavazat jutott.
Tehát a közelégedetlenség a közkormányzat korrupciójában, a közterhek nagyságában rejlik, valamint abban, hogy országszerte nincs szabad választás, hanem vélemények elnyomása, „az ellenzéki választókra úszított hivatalnok, csendőr és katona, van vesztegetés, a terrorizálásnak minden kigondolható neme s az üldözésnek ezer fajtája.” Bartha Miklós azt szorgalmazza, hogy se Sombory, se Bródi ne legyenek jelöltek, hiszen – bár közvetlenül nem okozták a zendülést – „ártatlan vér az ő nevüket is befecskendezte”, és sehol se voltak, bujkáltak mikor kitört a zendülés. Bartha szerint a legjobb az lenne, ha a két párt megegyezne, és olyan jelöltet indítana, akit mindkét fél elfogad. Ha ez nem lehetséges – mondta Bartha –, akkor jelöljön úgy a kormánypárt, mint az ellenzék más személyt, és legyen a küzdelem alkotmányos, és a választás szabad.[8]
A nyakasság váratlan erénye – A Bartha–Ristow ügy
Abban mind a két lap szerkesztői egyetértettek, hogy Gyarmathy Zsigmond nem érdemelte meg a sebeit, hiszen szorgalmas, pontos, munkás ember volt, aki Bánffyhunyadért rengeteget tett. Az elnöki eljárása nem adott okot zendülésre, de még panaszra sem, hiszen a zárórát akkor tűzte ki, mikor már minden község jelentkezett, és szavazott, s tényleg csak annyi szavazó volt hátra, amennyi egy óra alatt könnyen beadhatta a szavazatát. A Kolozsvár is ismertette, hogy az ellenzék a bánffyhunyadi vérengzést annak tudta be, hogy Gyarmathy a zárórát korán tűzte ki, s az ellenzéki egyénekkel erőszakosan bánt. A szerkesztő azt mondja, hogy a záróra csak akkor lett kitűzve, mikor már a községek tömegesen leszavaztak. Az erőszakosságot illetően pedig, Gyarmathy csupán csak elutasította Bölöni László ajánlatát. „Bölöni azt kérte, hogy a választási elnök egyezzen bele abba, hogy az ő (Bölöni) udvarára bezárt egeresi választók, kik Somboryra akartak szavazni, a szavazástól eltiltassanak, minthogy Bölöni állítása szerint Sombory győzelme úgy is biztos, míg ellenben az egeresi lakosok közül a Bródi-pártiak mind leszavazzanak. Gyarmathy ezt az ajánlatot nem fogadta el, hiszen ez a választási szabadság megsértése lett volna.”[9]
Mivel a választási iratokat megsemmisítették, új választást kellett kitűzni, amely február 17-re esett. Mind Sombory Lajos, mind Bródi Lajos visszalépett a jelöltségtől, a pártok pedig Barcsay Domokost kérték fel, hogy induljon a bánffyhunyadi kerület országgyűlési képviselői posztjáért, aki el is fogadta azt pártonkívüli programmal. A bánffyhunyadi lakosok mulatsággal várták a február 14-i érkezését, „a választók fáklyás-zenével készülnek fogadni a jelöltet, a kinek zászlója körül a kerület józan értelmű, becsületes választó polgárai pártkülönbség nélkül sorakoznak.[10] Barcsay Domokost február 17-én egyhangúan képviselővé választották.
Összegzés
Végezetül elmondhatjuk, hogy Barcsay Domokos személyében egy olyan képviselőt láthatunk, akivel a kormánypárt és az ellenzék egyaránt elégedett volt, és megválasztásával a kedélyek lenyugodtak Bánffyhunyadon. Az állítást, hogy a bánffyhunyadi vérengzés egy előre eltervelt akció volt, úgy vélem, jobb fenntartásokkal kezelni, de nem szabad teljes mértékben elvetni sem. Ha Kalotaszeg valóban olyan ellenzéki érzületű lett volna, ahogyan azt az Ellenzékben hangoztatták, akkor nem lett volna szükség a zendülésre, hiszen az ellenzék akkor toronymagasan nyert volna. Mégis, ezen érzület ellenére a kormánypárt több szavazattal nyert volna, ha nem tör ki a lázadás.
Az előbb említettek ellenére, a választási korrupció egy valós jelenség volt a dualizmus idején[11] , így az ellenzék joggal érezhette azt, hogy szükség van valamilyen fellépésre, hogy ezt megállítsák. Úgy vélem, hogy a bánffyhunyadi vérengzés a „szükséges rossz” volt annak érdekében, hogy a kerület egy olyan képviselőt kapjon, akit mindkét fél elfogad.
Jegyzetek
[1] Kolozsvár, 6. évf. (1892), február 1.
[2] Uo.
[3] Kolozsvár, 6. évf. (1892), február 6.
[4] Kolozsvár, 6. évf. (1892), február 12.
[5] 1876 óta volt tagja a képviselőháznak, amely 1884-ben alelnökévé választotta. 1888. november 20-án hunyt el.
[6] Ellenzék, 13. évf. (1892), február 6.
[7] Országgyűlési képviselő volt, 1873-ban Udvarhely megye egyik kerületének, 1881-ben Kolozsvár I. kerületének, 1884-ben a csíkszeredai kerületet képviselte. Publicista karrierét a Magyar Polgárnál kezdte, ahol társadalmi és gazdasági cikkeket írt. Az Ellenzék című lapot 1880. október 1-én indította el.
[8] Ellenzék, 13. évf. (1892), február 6.
[9] Kolozsvár, 6. évf. (1892), február 3.
[10] Kolozsvár, 6. évf. (1892), február 13.
[11] Pál Judit: Polgárok vagy politikusok? Az erdélyi városok országgyűlési képviselete a kiegyezés után. In: H. Németh István, Szívós Erika, Tóth Árpád (szerk.): A város és társadalma. Tanulmányok Bácskai Vera tiszteletére. Budapest, 2011, Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület. 358.
Címlapkép: Bánffyhunyad. Forrás: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége
