“A múlt emlékei serdülő korom óta érdekeltek” – Interjú dr. Sipos Gábor történésszel

Horváth Csaba

Sipos Gábor 1951-ben született Érszodorón. A Szilágy megyei Kraszna középiskolájában érettségizett. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen végezte (1970‒1974). A doktori fokozatot a szegedi József Attila Tudományegyetemen (1998), habilitációját pedig a Debreceni Egyetemen (2011) szerezte meg. Az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári gyűjtőlevéltárának főlevéltárosa (1977‒2017), 1998-tól a volt alma materének oktatója. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület volt elnöke (2010‒2018), valamint jelenlegi alelnöke. Kutatási területét az erdélyi református egyház-, levéltár-, nyomda, könyvtörténet, valamint a kora és érett újkori művelődéstörténet képezi.

Református lelkipásztori családban született, és Krasznán végezte a középiskolai tanulmányait. Egy tanórán némileg humorosan azt mondta, hogy azért nem lett református lelkész, mert ‒ édesapjától eltérően, aki névről ismerte gyülekezetének összes tagját ‒ nem jó az arcmemóriája. Kérem szépen, mondja el, hogy az egyetemi felvételi előtti időszakban mely hatások terelték ezen pálya irányába?

– A múlt emlékei serdülő korom óta érdekeltek. Középiskolás koromban például öcséimmel letisztítottuk és a lelkészi irodában kiállítottuk a szépen faragott 18. századi harangfejet, a barokk szószékkorona maradványát meg a két festett és faragott szentmihálylovát (koporsótartó bak). Természetesen ismertem a műemlék templom történetét, szükség esetén el is mondtam az érdeklődő turistáknak. Az 1960-as évek első felében zajlott le a krasznai templom szakszerű renoválása, a vakolat alól előkerült faragott kövek letisztításában nagy lendülettel vettem részt. E munkálatok kapcsán többször is megfordult nálunk ifj. dr. Nagy Géza irodalomtörténész, édesapám jóbarátja, aki akkoriban az erdélyi egyházkerület Igazgatótanácsának műemlékügyi előadójaként dolgozott, és sokat mesélt a történelmi kutatómunka lehetőségeiről, szépségeiről.

Szüleim, érdeklődésemet látva, kapcsolatot kerestek Jakó Zsigmond professzorral, aki hajlandónak mutatkozott fogadni a vidéki diákot. 1967 nyarán a 9. osztály elvégzése után elbicikliztem Kolozsvárra, és jelentkeztem Jakó professzornál, aki akkor a Mikó utcában lakott egy sajátos elrendezésű társbérletes házban. Egy nagy szobában fogadott, amelyben az íróasztala mellett a család egyéb bútorai is helyet kaptak, a konyha meg a nyitott folyosó másik végén volt. Előadtam a tervemet, hogy régész szeretnék lenni, amire a professzor csak legyintett, hogy mindenkit ez a pálya csábít, szerinte mással kellene nekem foglalkoznom. Hallván, hogy szilágysági református lelkészcsaládból származom, mindjárt meg is bízott egy feladattal: menjek el Diósadra, és írjam le az ottani parókia levéltárában őrzött középkori okleveleket. Ezt meg is tettem, már amennyire paleográfiai tudás nélkül ki tudtam silabizálni a három keskeny oklevélnek legalább a kiállítóját és a dátumát.

Az 1350-es évekre datálható pergamenek leírását aztán el is küldtem a professzornak, aki később elmondta, hogy tudatlanságomhoz képest elég jó szövegeket produkáltam.

Ami az egyetemi felvételit illeti, Jakó Zsigmond tanácsára felkerestem tanítványait, Tonk Sándort és Kovács Andrást, ez nem ütközött nehézségbe, mert Tonkék az engem vendégül látó Nagy András teol. tanár szomszédai voltak, csak fel kellett sétálnom az emeletre. Sándorral együtt lakott Kovács András is, és mindjárt eligazítást kaptam tőlük az egyetemre való bejutással kapcsolatban. Mély benyomást tett reám a két nagy tudású fiatal hallgató, az ő példájukat akartam követni.

A család hogyan fogadta azon elhatározását, hogy történelemre felvételizik?

– A szüleim örömmel fogadták a döntésemet, négy gyermekük közül egyiknek sem befolyásolták a pályaválasztását, bármilyen döntésre jutottunk, abban segítettek. Esetemben édesapám a már említett Nagy Gézához fordult, az ő közvetítésével fogadott el tanítványul Cselényi Béla professzor, aki a felvételire való felkészítéssel foglalkozott. Főképpen a román történelem vonatkozásában volt szükségem a segítségre, végzős koromban dolgozatokat írtam az általa kitűzött témákról, azokat kijavította, én pedig felutaztam néhányszor Kolozsvárra, és meghallgattam a jótanácsait, útmutatásait. 1970 nyarán, a sikeres érettségi után jelentkeztem a felvételire, 11 jelentkező volt egy helyre. Nekem azzal volt szerencsém, hogy a Románia történelméből tartott írásbeli vizsgán a két választható téma közül a nehezebbiket már korábban kidolgoztam Cselényi tanár úrnál, természetesen azt választottam, és bejutást jelentő jegyet szereztem.

Akkoriban az volt a rendszer, hogy ha a közös felvételi során bejutottak magyarok, akkor azok külön kérvényezhették, hogy bizonyos tárgyakat magyarul hallgathassanak, és ezt jóvá is hagyták. Így alakult ki az a bizonyos magyar alcsoport. A felsőbb éves diákok általában mindig figyelték, hogy kik jutnak be, és akkor azoknak továbbadták az információt, mert hivatalosan nem mondta meg senki az egyetemen ezt a lehetőséget, de a kérvényt elfogadták. Varga Árpádot, a szintén sikeresen felvételizett mezőtelegdi fiút, aki később nagyon jó barátom lett, meg engem is így figyelmeztettek a két évvel felettünk járó hallgatók, Dénes József meg a kollégái.

1974-ben végzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. Az egyetemi hallgatói évei a romániai szocializmus viszonylagos enyhülésének idejére estek. Milyen volt ekkor Kolozsváron lelkipásztori családból származó diáknak lenni, és mely oktatók gyakorolták Önre a legnagyobb hatást?

– Ami az enyhülést illeti, első évben laza órarendünk volt, heti 19 órával, emiatt aztán még a fakultatív ógörögöt is felvettük, amit persze Piso Ioan fiatal adjunktus varázslatos egyénisége és kivételes tudása is elősegített. 1971 után aztán jöttek a szigorítások, fölösleges tárgyakkal szaporították az órarendet (pl. nevelésszociológia), de heti 30 óránál szerencsére kevesebbet tartalmazott az órarend. Ez ellen lógással védekezhettem, a fölöslegesnek tartott előadások helyett a könyvtárba jártam.

Egyetemi éveim alatt egyébként senkit sem érdekelt a származásom, sem az egyetemet, sem a kollégáimat.

Vasárnaponta jártam ugyan templomba, de ebben hű társam volt Varga Árpád barátom is, gyakran látogattuk a teológiai istentiszteleteket, mert azok 11 órakor kezdődtek.

A kezdetben nyolc, később hat tagú magyar alcsoporttal jól jártunk, mert minket taníthattak a Bolyai Egyetemről átkerült tanárok Bodor Andrással kezdve Jakó Zsigmondon át Imreh Istvánig. Ugyanakkor a politikai gazdaságtan órákat nekünk Furdek Mátyás tartotta, aki gazdaságtörténeti érdekességekkel szórakoztatta történelemmel foglalkozó tanítványait, míg a román csoportok professzora sorra vágta el a vizsgán a marxista polgazd rejtelmeiben járatlanabb kollégáinkat. Mi persze 9-est meg 10-est kaptunk.

Jakó Zsigmond professzor tette rám a legnagyobb hatást, első éven két félévben tanította a történelem segédtudományait: oklevéltan, levéltártan, pecséttan stb. Latin paleográfiai szemináriuma fakultatívként szerepelt az órarendben, persze a teljes magyar alcsoport felvette, de csatlakoztak hozzánk a latin iránt érdeklődő román kollégáink is, mint Rusu Andrei Adrian vagy Mureșan Ovidiu. Magyar paleográfiai szemináriumot is tartott, ez még fakultatívként sem szerepelt az órarendben, de szorgalmasan részt vettünk az órákon, a fent említett, magyarul is tudó román kollégákkal együtt, akikhez Dörner Eilhard Anton is csatlakozott. Nem volt elbűvölő előadó, de imponálóan széleskörű tudásával kivételes tekintélyt vívott ki magának, a magyar paleográfiai órákon adott mellékes magyarázatai egy-egy kis történelmi előadást jelentettek akkor, mikor a magyar történelemről hivatalos keretek között nem lehetett szó.

Jakó professzor mint vérbeli tudományszervező, iskolateremtő folyamatosan figyelte az évfolyamokat, és akikben hajlandóságot és alkalmasságot látott a kutatómunkára, azokkal külön is foglalkozott. A mi évfolyamunkról Varga Árpád, Miklósik Ilona meg jómagam kerültünk így szorosabb kapcsolatba vele, Árpádnak és nekem már másodév elején kitűzte a szakdolgozatunk témáját. Árpinak mint biharinak a váradi káptalan, nekem pedig a kolozsmonostori konvent középkori hiteleshelyi tevékenysége jutott. Miklósik Ili valamilyen művészettörténeti témát kapott, irányítója pedig Guy-Marica Viorica professzor asszony lett.

Ez a vérbeli medievista-téma nagyon tetszett nekem, intenzíven tanultam latinul meg gyakoroltam a paleográfiát, egyre gyakrabban az eredetiken. Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárát 1974 előtt a Román Akadémia Történeti Levéltára kezelte, és az ott őrzött kolozsmonostori kiadványokat minden várakozás nélkül kutatásra bocsátották a levéltár munkatársai. 1973 nyarán-őszén egy magyarországi kutatóutat is megszervezett Árpinak meg nekem Jakó professzor, a szállást-ellátást magunk álltuk, Jakó professzor ajánlása viszont sokat segített a Magyar Országos Levéltárban folytatott kutatásainkban.

Egyetemi éveimről szólva feltétlenül meg kell említenem, hogy folyamatosan diákotthonban, ahogy ma hívják kollégiumban laktam, és a különféle szakokon tanuló szobatársaktól rengeteget tanulhattam. Wanek Ferenc kiváló geológiai előadásai, akár egy sör vagy egy kupica pálinka mellett, elvarázsolták a hallgatóságot, de Vass László is igen meggyőzően tudott fejtegetni egy-egy pszichológiai problémát. Csak az volt a zavaró, ha történelem iránt lelkesedő matematikus barátaink állandóan a kurszki tankcsatáról akartak részleteket hallani, ezekkel pedig se Varga Árpi, se én nem szolgálhattunk.

Közleményei döntő többsége az erdélyi református egyháztörténet szférájából származik, viszont Ön lektorálta azt a kötetet is, mely az 1848-as erdélyi római katolikus zsinatról értekezik. Az egyháztörténeti irányvonal automatikusan „adta magát” vagy az Ön tudatos döntése volt?

– 1974 februárjában említette Jakó professzor, hogy az erdélyi református egyházkerületi levéltár vezetője, Markos András sajnos elhunyt, és megkérdezte, hogy vállalnám-é ezt a munkakört, mivel már amúgy is megszoktam az egyházi gettót. Jelezte egyúttal, hogy fontosnak tartja e munkahely megfelelő szakemberrel való betöltését. Én igent mondtam, mert a kutatás jobban vonzott a tanításnál.

Azonban az akkori rendszer szerint az egyetemet végzettek kötelesek voltak központilag szabályozott tanári vagy más állásokat vállalni és ott három évig dolgozni. Így kerültem a noszolyi általános iskolába, ahol történelmet és földrajzot tanítottam. Nem éreztem száműzetésnek, szerettem a gyermekeket és a jobbára fiatalokból álló tanári kar is befogadott. 1977 őszén lemondtam a tanárságról, és végre elfoglalhattam a levéltárosi állást Kolozsváron.

Mivel az őrizetemre bízott levéltári anyag a 17. század elejével kezdődött, így a kutatói érdeklődésem is a kora újkor felé fordult. Egyébként azt már akkorra beláttam, hogy a középkor nem nekem való, a Mohács előtti magyar történelem forrásai ugyanis szinte kizárólag oklevelek, és e száraz jogi természetű iratokból én nem tudok olyan színes múltat rekonstruálni, ahogyan azt Jakó Zsigmond, Engel Pál vagy Fügedi Erik, vagy – hogy az akkori fiatalok közül is említsek – Zsoldos Attila teszik. Így aztán a 16. század végétől a 19. század elejéig terjedt ki az én érdeklődési köröm, jobbára művelődéstörténeti kérdésekkel foglalkoztam, a református egyháztörténeti témákkal hangsúlyosabban. Levéltárosként az egyházi intézménytörténet foglalkoztatott, abból is írtam a doktori dolgozatomat, amit Szegeden védtem meg 1998-ban.

Az 1980-as évek legelején ismerkedtem meg Monok Istvánnal, az ő kérésére kezdtem könyvjegyzékeket gyűjteni levéltári forrásokban, így kialakult a másik fontos kutatási területem, a nyomdatörténet meg a könyvtártörténet.

Ebben is számíthattam Jakó Zsigmond támogatására, hiszen életművének igen jelentős és maradandó részét képezik a nyomdák és könyvtárak múltját feltáró könyvek és tanulmányok.  

Régi könyves kutatásaim segítettek abban, hogy a fakultásunkon induló könyvtáros-képzésbe bekapcsolódhassak, 1995-tól óraadó, 1998 márciusától pedig főállású oktatóként. A két állást úgy sikerült összeegyeztetni, hogy délelőtt a levéltárban dolgoztam, az egyetemi óráimat pedig délutánra-estére tétettem. Ez így ment 2017-es nyugalomba vonulásomig.

Ami a tudományos munkát illeti, felváltva dolgoztam református egyháztörténeti és könyvtörténeti témákon, a 2011-es debreceni habilitációmra egyháztörténeti előadást vállaltam, az ottani egyetemen egyébként többször is bemutattam a magyar, azon belül az erdélyi reformáció sajátosságait.

Melyik közleményének munkafolyamatára tekint vissza legszívesebben?

– Az ezredforduló körül fejtegette egy alkalommal Jakó professzor, hogy az erdélyi történeti gyűjtemények visszaszolgáltatására kevés a remény, a könyvtárak-levéltárak viszont a használók számára elevenednek meg. Ekkor fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy a kolozsvári Akadémiai Könyvtárba egyesített kollégiumi könyvtárak és más történelmi fondok Régi Magyar Könyvtár-gyűjteményeit érdemes lenne feltárni egy katalógusban, e munka elvégzése a könyvtár munkatársaitól amúgy sem várható. Kapóra jött a Sapientia Kutatási Programok Intézetének ösztöndíja, és én négy tanítványommal együtt megpályáztam e témát. Sikeres pályázatunk nyomán négy évig dolgoztunk a könyvtárban, jórészt délutánonként, amikor a fiatal munkatársaknak márt nem volt órájuk. Mindegyik RMK-kötetet kézbe vettük, néhány esetben katalogizálatlan műre is akadtunk, a kötetleneket pedig védőborítóval láttuk el. A katalóguskészítés során a leltárkönyveket is kézbe vehettük, és kiderült, hogy az 1950-es és az 1960-as években a könyvtár rendszeresen vásárolt az antikváriumban, és az RMK-ba tartozó műveket e különgyűjteménybe tették, de katalóguscédula nem készült róluk, így az olvasók nem is tudhattak róluk. Ezért a régiek mintájára elkészítettük e kötetek katalógusát Novae acquisitiones cím alatt. E könyvegyüttes legérdekesebb darabja Czvittinger Dávid magyarországi írói lexikona (1711) körülvágatlan kiadói papírkötésben, a széles margókon pedig a tulajdonos, Martin Schmeizel brassói születésű hallei egyetemi tanár széljegyzetei olvashatók. Közös munkánk eredményeképpen nyomtatásban is megjelent a katalógus a Scientia Kiadó gondozásában, a címlapon szerepelt a négy egyetemi hallgató neve: Kovács Mária, Kuszálik Eszter, Sántha Emese és Szőke Imola, mellettük persze az enyém is a bevezető tanulmányok szerzőjeként.

Az egyetemen könyvtártörténetet Ön oktatta mind a leendő könyvtárosoknak, mind a Kar többi diákjának. Ha ma valaki megkérdezi Öntől, hogy milyen relevanciája van ezen tantárgynak a jelenlegi történészképzésben, milyen választ adna az illetőnek?

– A könyvtártörténet mellett könyv- és nyomdatörténetet is tanítottam, e két összetartozó tárgyat az egykorú olvasmánytörténet rekonstrukciójára használtam, vagyis azt hangsúlyoztam könyvtár és egyéb szakos hallgatóimnak, hogy a kora újkori és újkori magyar művelődéstörténetnek kihagyhatatlan szelete a hazai könyvkiadás programjainak összevetése a korabeli európai programokkal. Ugyanakkor a könyvtártörténet voltaképpen a könyvgyűjtés története, és nagyon is szükséges feltárni az európai eszmeáramlatok magyarországi, azon belül erdélyi befogadásának menetét a Nyugatról behozott könyvek vizsgálatával levéltári adatok és a fennmaradt kötetek segítségével.

Mivel foglalkozik jelenleg és milyen terveket szeretne a jövőben megvalósítani?

– Most éppen a kolozsvár-alsóvárosi református egyházközség történetét szeretném befejezni, már a képanyag összeállításánál tartok. Ugyancsak szeretném megérni az Erdélyi református zsinati iratok III. kötete második javított kiadásának megjelenését, hogy végre az első két kötetet is forgalmazhassuk. Tervezem a zsinatok történetének összefoglalását is egy kötetkében, és nagyon érdekel, hogy a kolozsvári református kollégium könyvtárába a 17. század közepén bekerült angol nyelvű teológiai műveknek, amelyek egy századdal később még ott álltak a polcokon, mi lett a sorsuk, mert mára alig néhány maradt belőlük. Szeretném folytatni az Erdélyi Református Főkonzisztórium történetét is, kb. 1740-ig már megírtam a doktori dolgozatomban, 1872-ig kellene eljutni.

Címlapkép forrása: MTA

Categories: Interjú

Tagged as: , ,