A második világháború utáni igazságtétel egyik legkevésbé ismert fejezete a magyar–román kiadatási tárgyalások története. A kolozsvári népbíróság 1946-ban kilenc csoportos perben 504 vádlottat marasztalt el — közülük 445 magyar nemzetiségű volt, sokakat távollétükben ítéltek halálra vagy életfogytiglanra. Bukarest ezt követően több száz menekült háborús bűnös kiadatását kérte Budapesttől, ám a folyamatot átszőtte a kölcsönös bizalmatlanság, a jogi visszásság és a politikai számítás. Hogyan viszonyult mindehhez a magyar állam 1945 és 1948 között, majd a kommunista hatalomátvétel után? Hány elítéltet adtak ki valójában, és kik úszták meg a felelősségre vonást?
A kolozsvári népbíróság megszervezése és ítéletei
A második világháborút követően minden eddiginél hangsúlyosabban merült fel a háborús bűnösök elítélésének szándéka. A háború alatti társadalmi és politikai vezető réteget nemcsak elméletben tekintették felelősnek a világégés során elkövetett bűncselekményekért, hanem a gyakorlatban is megkísérelték felelősségre vonni őket. A szovjet megszállás alá került kelet-közép-európai országokban ez rendszerint egy különleges bírósági intézményrendszeren, az ún. népbíróságokon keresztül valósult meg. Bár ezeknek az ítélkezési fórumoknak a működésében az adott országok eltérő politikai és társadalmi sajátosságai következtében jelentős különbségek is mutatkoztak, közös vonásuk volt, hogy politikai alapon ítélkeztek. Az ügyészek és bírák ugyan rendszerint gyakorló jogászok voltak, a tulajdonképpeni ítéleteket azonban a leginkább laikusokból álló, politikai alapon kinevezett bírósági tanácsok hozták meg.[1] Az ítélkezésnek ugyanakkor mind belpolitikai, mind külpolitikai célzata is volt: a vesztes államokat rendszerint a fegyverszüneti szerződésekben kötelezték az ítélkezésre, a kommunista pártok pedig saját hatalmi céljaik elérése érdekében is felhasználták azokat politikai és társadalmi ellenfeleik ellen.
Romániában a népbírósági intézményrendszer kiépülését lehetővé tevő jogszabályok megfogalmazása egyaránt köthető kül- és belpolitikai tényezőkhöz. Az 1944. szeptember 12-én megkötött szovjet–román fegyverszüneti szerződés 12. pontja – a moszkvai négyhatalmi konferencián megfogalmazott elvek alapján – kötelezte Romániát a háborús bűntettek felelőseinek bíróság elé állítására és elítélésére.[2] A romániai népbíráskodás alapjául szolgáló 312-es törvény április 25-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben (Monitorul Official). Ez a törvény 15 pontban foglalta össze a népbíróságok által szankcionálható háborús bűncselekményeket. A paragrafusok többsége emberek megkínzásához és törvénytelen kivégzéséhez, a polgári lakossággal, munkaszolgálatosokkal vagy hadifoglyokkal szembeni kíméletlen bánásmódhoz, valamint gettók és lágerek – rasszista indítékból való – megszervezésében játszott bűnrészességhez kötődött. Bár a törvény nem nevesítette az egyes bűncselekmények sértettjeit, nyilvánvaló, hogy ez utóbbi kategória elsősorban a romániai és észak-erdélyi zsidó lakosság háború alatti üldözésében és megsemmisítésében való részvételt szankcionálta. Halálbüntetéssel is sújtható háborús bűnösnek minősültek azok a személyek, akik megsértették a nemzetközi hadijogot, embertelen bánásmódot alkalmaztak a hadifoglyok ellen, részt vettek emberek megkínzásában és törvénytelen kivégzésében, továbbá akik elhagyták az ország területét, hogy a „fasizmus vagy hitlerizmus szolgálatába álljanak”. Háromtól húsz évig terjedő börtönbüntetéssel, öttől huszonöt évig terjedő kényszermunkával vagy akár életfogytiglani börtön- vagy kényszermunka büntetéssel voltak sújthatók azok a személyek, akik agitáltak a hitlerizmus mellett, részt vettek a zsidóságot sújtó intézkedések bevezetésében és a gettók felállításában, vagy aktív szerepet vállaltak Románia gazdaságának a náci németek számára történő kiszolgáltatásában. Az elsődleges ítéletek mellett minden esetben kimondták a teljes vagyonelkobzást (confiscarea averii) – mely az észak-erdélyi elítéltek közvetlen családtagjainak 1940. szeptember 1. után szerzett vagyonát is érintette – és az állampolgársági jogok meghatározott időre szóló elvételét (degradare civică).
Erre a törvényre hivatkozva állították fel az intézményt Bukarest székhellyel, de a törvény értelmében az igazságügyi miniszter állíthatott fel népbírósági tanácsokat más ítélőtáblai székhelyeken is.[3] Lucrețiu Pătrășcanu igazságügyi miniszter azonban kizárólag egy kolozsvári kihelyezett tanács felállításához járult hozzá, amelynek alárendelte a marosvásárhelyi, nagyváradi, brassói, nagyszebeni és temesvári ítélőtáblákat is, így hatásköre Erdély teljes területére kiterjedt. Az igazságügyi miniszter rendelete értelmében 1945. július 20-án vette kezdetét a kolozsvári népbíróság intézményi struktúrájának kiépítése. A kolozsvári népbírósági ítélkezést illetően fontos kiemelni, hogy nem önálló intézményről, pusztán a bukaresti népbíróság kihelyezett tagozatáról volt szó. A romániai népbírósági ítélkezés centralizáltságát mutatja, hogy a kolozsvári ítélkezést egy Bukarestből kihelyezett főközvádló felügyelte, előbb Avram Bunaciu, majd Petre Grozdea személyében.
A bíróság előtt a vádat a közvádlók[4] képviselték, ők irányították a nyomozati munkát is a helyi rendőri szervek közreműködésével. A közvádlók szintén az igazságügyminiszter személyes kinevezése révén töltötték be tisztségüket. A népbírósági rendelet visszássága, hogy a nyomozati munkában és az ítélkezésben betöltött kiemelten fontos szerepük ellenére nem volt kötelező jogi végzettséggel rendelkezniük.[5] Ennek ellenére a kolozsvári népbíróság felállításával megbízott Avram Bunaciu igazságügyi államtitkár a népbírósági tanács közvádló testületét jórészt szakképzett, korábban is praktizáló jogászokból állította össze, akik azonban nem voltak pártfüggetlenek, és a kommunista párthoz kötődtek. A népbírósági ítélkezést nyomozati munka előzte meg, melyet személyesen Avram Bunaciu koordinált. Ez az 1945 júniusa és szeptembere közötti időszak a helyszíni szemléket, a népbírósághoz beérkező feljelentések feldolgozását és az ügyek kivizsgálását foglalta magában. A közvádlók a helyszíni szemléket előbb Erdély középső zónáiban – kiemelten Kolozsvár környékén és a Szilágyságban – kezdték meg, majd a bihari és szatmári területeken folytatták, és a Székelyföldön fejezték be. Az egyes ügyek elbírálásánál a közvádló jelentős mozgástérrel rendelkezett, hiszen utasíthatta a rendőrséget a vádlottak internálására, sőt akár el is tilthatta őket foglalkozásuktól.[6]
A romániai népbírósági rendszer – mint a régió többi népbírósága is – laikus, politikai alapon szerveződő bíráskodásra épült. Ez a helyi gyakorlatban azt jelentette, hogy a népbírósági ítélkezést két, az igazságügyminiszter által kinevezett szakképzett bíró irányította (egyikük volt a bíróság elnöke, míg az ő helyettese volt a „népi ülnök” – asesor popular), a népbírósági tanács további hét tagja pedig az Országos Demokrata Arcvonalhoz[7] csatlakozott politikai csoportosulások által delegált laikus tagok közül került ki. Ez a gyakorlat biztosította a Román Kommunista Párt és szatellitpártjainak teljeskörű befolyását a bírósági ítélkezésre, és visszaélésekre teremtett lehetőséget a politikai ellenfelek, a Nemzeti Parasztpárt és a Nemzeti Liberális Párt ellen, melyeket teljességgel kizártak ebből a folyamatból. A népbírósági tanács összeállításánál Kolozsváron is a helyi baloldali pártok dominanciája érvényesült. Az igazságügyi miniszter rendeletére a népbíróság tanács elnökévé dr. Nicolae Mateit, a kolozsvári törvényszék elnökét nevezték ki, az ő helyettese (népi ülnök) Alexandru Hărăguș, a kolozsvári munkabíróság bírója volt. A hét, politikai alapon kinevezett bíró Belovay István a Román Kommunista Párt, Szatmári Sándor a Szociáldemokrata Párt, Bojan Pavel és Meseșan Augustin az Ekésfront, Dan Gheorghe a Munkásszövetség, Albu Vasile a Nemzeti Liberális Párt Gheorghe Tătărescu vezette disszidens frakciója és Ioan Nicu a Nemzeti Néppárt részéről volt. 1946. április 29-től Szatmári Sándort Gligorin Alexandruval, míg Albu Vasilét Victor Taflannal helyettesítették.[8]
A tulajdonképpeni ítélkezés 1946. március 9. és június 28. között zajlott; a népbírósági tanács ez idő alatt kilenc ún. csoportos pert tárgyalt le. Az ítélkezés elsődleges célja a Horthy-rendszer elmarasztalása volt, miközben a háború alatti Antonescu-éra nemzetiségpolitikáját már-már pozitív színben tüntették fel. Ezt az is alátámasztja, hogy a bíróság elé egyáltalán nem kerültek Dél-Erdélyben elkövetett zsidó- vagy magyarellenes ügyek; ezek felett esetenként a román hadbíróságok ítélkeztek.[9] Az egyes perek „tematikái” az észak-erdélyi magyar uralom négy évét követték végig – időnként dél-erdélyi kitekintésekkel –, a magyar adminisztráció észak-erdélyi jelenlétét folyamatos népirtásként értelmezve a helyi zsidó és román lakosság ellen. Az első csoport pere az észak-erdélyi románellenes tömeggyilkosságok címszót viselte, a felvonultatott vádlottakat felelősnek tekintették az 1940 szeptemberében, a magyar bevonulás során és azt követően végrehajtott gyilkosságokért.[10] A második csoport pere[11] a munkaszolgálatos századok parancsnokainak és keretlegényeinek ügyét tárgyalta. A harmadik csoportos per az 1940 őszén Észak-Erdélyben bevezetett katonai közigazgatáshoz kapcsolódott, a katonai közigazgatás parancsnokainak és tanácsadóinak perét tárgyalta. A negyedik per a Siguranța[12]és magyar kémelhárítók bűnpere címszót viselte, azon rendőrök és csendőrök (kisebbrészt ügyészek és bírók) ügyét tárgyalta, akik a háború alatt részt vettek az illegális kommunista mozgalom elleni nyomozásokban és az őrizetesek bántalmazásában, mely esetenként halálhoz is vezetett.[13] Kiemelendő, hogy ebben a perben volt legnagyobb a dél-erdélyi, román nemzetiségű vádlottak aránya, az összes elítélt 35 százalékát téve ki. Az ötödik csoport pere a „fasiszta” újságírók pere volt, az egyetlen per, mely vádlottainak többsége nem magyar, hanem erdélyi szász volt. A hatodik per az észak-erdélyi közigazgatás ügyét tárgyalta; itt emeltek vádat a polgári közigazgatás egyes tisztviselői ellen: volt fő- és alispánok, valamint polgármesterek ellen, akik – a vád szerint – szerepet játszottak a Kamenyec-Podolszkijnál legyilkolt zsidó személyek kiutasításában,[14] egyéb törvénytelen kiutasításokban, illetve vádat emeltek több országgyűlési képviselő ellen is, amiért szerepet játszottak „fasiszta szellemiségű” törvények meghozatalában. A hetedik per a lágerek és munkatáborok „kinzói” címszót viselte, a felmerült bűncselekmények túlnyomó része a hadifoglyokkal és munkaszolgálatosokkal való kegyetlen bánásmódhoz kapcsolódott, két vádlott esetében német koncentrációs táborokban elkövetett bűncselekmények merültek fel. A nyolcadik csoport pere, az észak-erdélyi gettóper volt a legnagyobb szabású a kolozsvári eljárások közül, melyben az észak-erdélyi zsidóság gettósításában és deportálásában szerepet játszó hivatalnokokat, csendőr-, rendőr- és katonatiszteket, polgári lakosokat ítélték el. A kilencedik pernek nem volt egységes tematikája, a vádlottak jelentős része az 1944 szeptember-októberi frontátvonulás során elkövetett atrocitásokban való részvételért került bíróság elé, ezen kívül felmerültek „gazdasági” bűncselekmények (tevékeny részvétel a Nemzeti Munkaközpontokban és a Baross Szövetségben), dél- és észak-erdélyi német szervezetekben való részvétel[15], illetve azok a személyek, akik „kimaradtak” a korábbi perekből (munkaszolgálatosokkal és hadifoglyokkal való kegyetlen bánásmód, gettósításban való részvétel, a katonai közigazgatás időtartama alatt elkövetett bűncselekmények). A népbíróság utolsó ítéletét 1946. június 28-án hozta meg. Ezzel azonban nem zárult le a háborús bűnösök feletti ítélkezés Romániában: a még folyamatban lévő ügyeket a polgári bíróságok vették át. Az 1945/312-es törvény 1946 végén hatályát vesztette. Bár felmerült meghosszabbításának lehetősége, Pătrășcanu igazságügyi miniszter ennek szükségessége ellen foglalt állást, mert – megfogalmazása szerint – a legfontosabb háborús bűnösök ügyeit már letárgyalták. A volt miniszter 1954-es vallomása szerint 1948 februárjáig hozzávetőlegesen 1800 személyt ítéltek el háborús bűnök miatt az ország teljes területén.[16]
A kilenc perben összesen 548 vádlott ügye került a bíróság elé, közülük 504 személy ellen született elmarasztaló ítélet. 106 vádlottat ítéltek halálra (közülük egy személyt jelenlétében, nemzetiségi összetétel szerint 101 halálraítélt magyar, 3 fő német és 2 fő román volt), míg 169 vádlott ellen hoztak életfogytiglani kényszermunkára vagy börtönre szóló ítéletet (ebből 15 fő állt a bíróság előtt).[17]
A kolozsvári népbíróság által hozott ítéletek fontos jellemzője, hogy a vádlottak túlnyomó többsége (445 fő) magyar nemzetiségű, sőt egy jelentős részük már a második bécsi döntést megelőzően is magyar állampolgárságú volt. A kolozsvári népbíróság által elítélt személyeket meglátásom szerint négy nagy kategóriába lehet sorolni. A legnépesebb csoportot az „ejtőernyős” adminisztráció képviselői és a magyar erőszakszervek tagjai (akiket nagyobbrészt távollétükben ítéltek el, ezért váltak a későbbiekben kiemelt fontosságúvá a Magyarországgal kötött kiadatási megállapodások) teszik ki. Köztük és a helyi lakosság között mintegy áthidalóként jelent meg a „kollaboráns” réteg, vagyis azok a helyi lakosok, akik szerepet vállaltak az új adminisztrációban. A harmadik csoportba azok a helyiek tartoztak, akik ugyan nem viseltek állami hivatalt a háború alatt, de az ellenük felhozott vádak szerint részt vettek a románellenes atrocitásokban vagy a zsidóság gettósításának és deportálásának kivitelezésében. A negyedik csoportot a dél-erdélyi vádlottak alkotják, akik egyben a legkevesebben voltak.[18]
Bár meglátásom szerint a kolozsvári népbíróság ítélkezését végletekig leegyszerűsítő lenne „boszorkányüldözésnek” tekinteni a romániai magyarság ellen, a magyar nemzetiségű elítéltek felülreprezentáltsága jogosan váltotta ki a romániai magyar szervezetek (elsősorban a Magyar Népi Szövetség) és a magyarországi kormányzat kritikáját. Mivel az ítéletek jelentős részét a vádlottak távollétében hozták, a későbbiekben a román fél többször is kiadatási kérelemmel fordult Magyarországhoz, több száz elítélt kiadatását kérve.
Jelen tanulmányomban ezeket a kiadatási eljárásokat veszem górcső alá, egy, még jobbára feldolgozatlan[19] forráscsoportot felhasználva, melyet a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őriznek és keletkeztetője a Magyar Külügyminisztérium.[20] Sajnos a kutatás jelenlegi állása szerint csak a magyar félnél őrzött források állnak rendelkezésemre; a román Külügy- és Igazságügyi Minisztérium vonatkozó iratanyagának begyűjtésére még nem volt lehetőségem. Jelen tanulmány így szükségszerűen egyoldalúan, a magyar fél szemszögéből keresi a választ a következő kérdésekre: mi jellemezte az 1945 utáni kiadatási tárgyalásokat a háborús bűnösök ügyében? Hogyan viszonyultak a magyar állami szervek 1945 és 1948 (a kommunista hatalomátvétel) között a kiadatási megkeresésekhez? Hány esetben került sor kiadatásra, és mi lett azok sorsa, akiket nem adtak ki Romániának?
Kiadatási tárgyalások és eljárások háborús bűnösök ügyeiben
„A kérdést annak idején az igazságügyi pártkollégium tárgyalta és úgy döntött, hogy a kért háborús bűnösöket egyáltalán ne adjuk ki.”[21]
A Románia és Magyarország közötti kiadatási eljárások a két ország 1945 utáni diplomáciatörténetének egyik sarkalatos pontját jelentik, ennek ellenére ez a kérdéskör napjainkig feldolgozatlan mindkét ország történetírása részéről. Célszerű lenne egy részletesebb tanulmányban feldolgozni nemcsak a román kormány részéről Magyarország felé irányuló kiadatási kérelmek, hanem a fordított irányú eljárások sajátosságait is,[22] valamint az ország területén, erdélyi ügyekben lefolytatott háborús bűnpereket is. Ebben a tanulmányban csak egy rövid ismertetésre vállalkozom a magyar fél kolozsvári népbírósághoz való viszonyulásáról és egyes kiadatások elbírálásáról.
Az 1943. október 30-i moszkvai konferencián az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, a Szovjetunió és Kína külügyminiszterei nyilatkozatukban kimondták, hogy a háború után minden egyes háborús bűnöst abban az országban kell felelősségre vonni, ahol a terhükre felrótt bűncselekményt elkövették.[23] A bécsi döntések és a háború alatti magyar területszerzések semmissé nyilvánítását követően ez a pont értelemszerűen a magyar háborús bűnösökre is kiterjedt. A magyar fegyverszüneti szerződés 14. pontja kifejezetten előírta, hogy Magyarország köteles kiadni mindazokat a háborús bűnösöket, akik az 1937. december 1-jei magyar határokon kívül követtek el bűncselekményeket. E jogszabály alapján a Magyar Állam 1945–1946 között – máig vitatott módon – több háborús bűnnel vádolt személyt is kiadott például Jugoszláviának, akiket Újvidéken egy helyi bírósági tanács elítélt.[24]
A román igazságügyminisztérium 1945 folyamán több kiadatási kérelemmel is fordult a Magyar Államhoz. Ezek egy része az Igazságügyminisztériumhoz futott be, ám több esetben a helyi rendőri szervek döntöttek az egyes személyek kiadatásáról, ami jogilag visszás helyzeteket és diplomáciai konfliktusokat eredményezett a két ország között. Az első hivatalos úton történő kiadatásra 1945. szeptember 7-én került sor, amikor az aradi rendőrfőkapitányság megkeresése alapján az Igazságügyi Minisztérium hozzájárult dr. Withauschek Ervin Romániának való kiadásához. A román fél feljelentésében azt állította, hogy nevezett Nagyvárad polgármestere volt a Sztójay-kormány idején,[25] így fő felelősnek tekintették a helyi gettó megszervezéséért és a deportálás lebonyolításában való közreműködésért. A magyar szervek hozzájárultak nevezett kiadatásához, rövidesen azonban nyilvánvalóvá vált mind a román fél, mind az Igazságügyi Minisztérium súlyos tévedése. Withauschek unokatestvérének kihallgatását követően kiderült, hogy a vádlott soha életében nem járt Nagyváradon, és miután a román hatóságok 1940 őszén kiutasították aradi lakhelyéről, megszakítás nélkül a Közellátásügyi Minisztérium alkalmazottja volt Budapesten.[26] Bár a tévedésért mindkét fél felelős volt, Withauschek ügye rányomta bélyegét a későbbi kiadatási kérelmek elbírálására.
1945. október 12-én Lucrețiu Pătrășcanu romániai igazságügyi miniszter személyes levélben fordult Ries István miniszterhez, 11 Magyarország területére menekült potenciális háborús bűnös kiadatását szorgalmazva.[27] Ries a kérelmek elbírálásában Withauschek ügyét hozta fel precedensként, kérve a kiadatás jóváhagyása előtt a részletes nyomozati munkát: „Tekintettel azonban arra, hogy Romániával a kiadatási és jogsegély tárgyában érvényes nemzetközi szerződésünk nincsen, sőt, nincsenek diplomáciai kapcsolataink sem, a kiadatás egyes részletkérdései a gyakorlat útján nyertek volna megoldást, ennek a kialakuló gyakorlatnak pedig alapfeltétele a kölcsönös bizalom. Éppen ezért nagy fontosságú lett volna az, ha a román hatóságok már az első kiadatási kérelmek előterjesztésénél megfelelő gondossággal jártak volna el és csak bizonyítékokkal kellően felszerelt esetekben terjesztették volna elő kérelmüket. Sajnálattal meg kell azonban állapítanom azt, hogy ez már az első esetben nem így történt.”[28] A fegyverszüneti szerződésben megfogalmazottakkal némileg szembemenve döntő fontosságúnak ítélte meg az állampolgárság megállapítását a kiadatásnál, valamint annak eldöntését, hogy a vádlottak a magyar jogszabályok alapján is bűnösnek számítanak-e. Ha valaki ellen Magyarországon is vádat emeltek a népbíróságok, akkor a kiadatási eljárást fel kellett függeszteni mindaddig, amíg az illető helyzete a magyar bíróságok előtt is rendeződik, illetve elítélésük esetén a rájuk kirótt büntetést le nem töltötték.[29]
A Ries által megfogalmazott pontok képezték az 1945. október 17-én megkötött román-magyar kiadatási megállapodás alapjait. A megállapodást magyar részről nyolc tisztviselő látta el kézjegyével,[30] míg román részről Avram Bunaciu igazságügyi államtitkár, a bukaresti és kolozsvári népbíróságok főközvádlója és Bányai László, a kolozsvári népbíróság közvádlója írta alá.[31] Bár a megállapodásnak az aláírást követően azonnal hatályba kellett volna lépnie, a magyar állam csak 1946. január 21-én ratifikálta azt.
A megállapodás 12 pontot tartalmazott: 1. A román-magyar államközi kapcsolatokban a háborús bűnösség olyan bűncselekménynek minősül, mely együtt jár a kiadatással. 2. Az érintett személyek üldözése és kiadatása tárgyában a két ország hatóságai a minisztériumokon keresztül veszik fel a kapcsolatot. 3. A kiadatási kérelmet csak egyik igazságügyi miniszter adhatja át a másiknak, eredeti román (vagy magyar) nyelven, hivatalos fordítást is mellékelve. 4. A kiadatási kérelemmel együtt be kell nyújtani: bírósági ítéletet, vádiratot vagy letartóztatási végzést, melyből kiderül a vádlott bűnössége, iratokat az állampolgárságra, szakmára vonatkozóan, valamint az elkövetett bűncselekményt pontosító dokumentumot és a törvény másolatát, mely alapján a bírósági eljárás történik. Ha a rendelkezésre bocsátott információk nem elegendőek és a bűnösség nem kellőképpen bizonyított, akkor azt a megkeresett fél kérésére pótolni kell. 5. A kiadatásra kért személyt, a megkereső ország igazságügyminisztériuma által kibocsátott kérés alapján a megkeresett fél köteles előzetes letartóztatásba helyezni. Szabadlábra helyezendő, ha két héten belül nem történik érvényes kiadatási kérvény benyújtása. 6. Ha a kikért személy ellen a megkeresett fél igazságszolgáltatása előtt is eljárás folyik más jellegű háborús bűncselekményekért, a kiadatás teljesítése elhalasztható, míg ítélet nem születik vagy a vádlott kegyelemben nem részesül a büntetés letöltése alól. 7. A kiadatási kérelem elutasításra kerülhet, ha: a bűncselekményeket a megkeresett állam 1937. december 31-i határain belül követték el vagy ha a bűncselekmény, mellyel a kikért személyt vádolják nem minősül háborús bűnnek az adott ország igazságszolgáltatása számára. 8. Ha az illető személy magyar (vagy román) állampolgár, az érintett ország maga dönt a kiadatási kérelem elbírálásáról. Ha a kiadatás nem történik meg, akkor a megkereső államnak közre kell működnie a peranyagok, nyomozati anyagok felhasználhatóvá tételében. 9. Ha a kiadatást több állam kéri, a megkeresett fél maga dönt.[32] 10. A megkeresett állam tudta nélkül csak azokért a bűncselekményekért vonható felelősségre a kiadott, melynek alapján kiadatása megtörtént. 11. Az átadás helyszínét a két fél közösen dönti el. 12. A jelen jegyzőkönyv rendelkezései az aláírás napján lépnek hatályba.[33]
1945 decemberében az Igazság beszámolt róla, hogy Bányai Lászlónak és Avram Bunaciunak a Farkas Mihály vezette küldöttséggel folytatott budapesti tárgyalásai eredményre vezettek, amennyiben rövidesen várható Rajnay-Reiner Károly nyugállományú vezérőrnagy, dr. Paksy-Kiss Tibor csendőrezredes és dr. Péterffy Jenő csendőrezredes kiadatása Románia részére.[34] Ennek ellenére az 1946-os év folyamán csak Rajnay kiadatása történt meg,[35] Paksy-Kiss Tibort a budapesti népbíróság ítélte 15 év börtönre. A további kiadatások elmaradásának okát illetően csak találgathatunk, de valószínű, hogy a már egyébként is jelen lévő bizalmatlanság mellett a kiadatási megállapodás román fél részéről történő felrúgása is hangsúlyos szerepet játszott.
A román hatóságok 1945-1946 között hat magyar állampolgárt tartóztattak le jogtalanul, kiadatási kérelem nélkül. Dr. Patzkó Elemér volt képviselőt és Csóka Lászlót, Szatmárnémeti volt polgármesterét a magyar rendőri szervek tartóztatták le és adták át a román rendőri szerveknek a minisztérium értesítése nélkül,[36] Árvay Árpád újságírót és Szabó János képviselőt Budapestről hurcolták el román katonák az ostrom után,[37] míg Májay Ferenc volt marosvásárhelyi polgármestert Románia területén vették őrizetbe, mikor 1945. március 18-án mit sem sejtve hazatért otthagyott ingóságaiért.[38] Orgoványi József volt rendőrtiszt letartóztatásának körülményei nem ismertek. Csóka László kiadását a szatmárnémeti rendőrség hivatalos jegyzékben kérte a debreceni népügyészségtől, kihangsúlyozva, hogy a nyomozás lefolytatását követően visszaszállítják Magyarországra.[39] A debreceni népügyészség ehhez hozzájárult és Csóka Lászlót átszállították Romániába, ahonnan azonban soha többé nem tért haza, a kolozsvári népbíróság ítélte el.[40] Egy 1947-es külügyi jelentés szerint: „Nevezett azóta Aiudon (Nagyenyeden), mint 7893 számú politikai fogoly tölti a Romániában rászabott büntetését. Az ottani élelmezési viszonyok katasztrófálisan rosszak. Már teljesen legyengült. Nincsen jártányi ereje sem. Már csak támolyogni tud. A havi 3 kg-os élelmiszercsomagot már két ízben nem kapta kézhez.”[41]A Román Állam a magyar fél ismételt felszólításai ellenére sem volt hajlandó a kiadatási kérelmet utólag pótolni vagy az időközben elítélt fogvatartottakat Magyarországra szállítani, annak ellenére sem, hogy a magyar fél legalább egy esetben a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz fordult Patzkó Elemér ügyében.[42] Az öt letartóztatott ügye még 1949-ben is napirenden volt, ám ekkor az Igazságügyi Minisztérium és az időközben Rajk László irányítása alá került Külügyminisztérium közti huzavona következtében elsikkadt. Az Igazságügy szinte azonnal, még 1945-ben adatgyűjtésbe kezdett a letartóztatottak ártatlanságának bizonyítására, ez Májay Ferenc és Patzkó Elemér esetében komoly felmentő anyag összegyűjtését eredményezte.[43] Ennek megfelelően sürgették a Külügyminisztériumot a közbenjárás végett: „A budapesti népügyészség által Májay Ferenc előéletének megállapítására folyamatba tett nyomozás során nem merült fel olyan adat, amelyből arra lehetne következtetni, hogy nevezett bármiféle népellenes bűncselekmény elkövetésével volna gyanusítható. A fentnevezett nyugdíjazásának körülményeire nézve kihallgatott tanúk azt adták elő, hogy tudomásuk szerint dr. Májay Ferenc, mint akkori marosvásárhelyi polgármester az akkori belügyminiszter utasítására az 1944. év folyamán nyugdíjazás iránti kérelmet nyujtott be, mert az üldözöttekkel szemben hozott rendelkezések végrehajtása során a rendeleteket szabotálta és a lehetőségekhez képest enyhített az üldözöttek sorsán. Májay Ferencet kérelme folytán nyugalomba is helyezték.”[44] Rajk László azonban kategorikusan elutasította a közbenjárást az elítéltekért: „Politikai szempontból teljesen helytelen, ha a magyar követség ilyen ügyekben közbenjárna a román hatóságoknál. A románok úgysem kegyelmeznek meg és az ilyen közbenjárás jellegében egyáltalán nem tükrözi vissza a mai Magyarországot. A kolozsvári népbíróság, aminek tagjai között voltak olyanok, akiknek baloldali magatartásuk folyamán alkalmuk volt megismerni az akkori polgármester magatartását, bizonyára tudják azok miért ítélték el dr. Májay Ferencet 10 évi fegyházra.”[45] A kommunista hatalomátvételt követően érzékelhetően megváltozott a magyar állami szervek hozzáállása a Romániában raboskodó vélt vagy valós háborús bűnösökhöz, bár sajátos, hogy a „szocialista testvériség” ellenére sem kezdődtek tömeges kiadatások 1948 után.
A népbírósági ítélkezés időtartama alatt a magyar hatóságok végig kritikus szemmel tekintettek a romániai népbírósági ítélkezésre, melyet – a magyar vádlottak magas számából adódóan – a magyarság elleni bosszúhadjáratnak tekintettek. A magyar diplomáciai jelentések különösen éles hangvétellel tudósítottak Árvay Árpád elítéléséről és Inczédy-Joksmann Ödön volt Kolozs megyei főispán meghurcolásáról.[46] A későbbiekben az egyes kiadatások elbírálásánál az erdélyi magyarság legitim érdekképviseleti szervének tekintett Magyar Népi Szövetség véleményét kérték ki, melynek egyik alelnöke, Bányai László, maga is részt vett a nyomozati munkában. Az MNSZ maga is kritikus volt a kolozsvári ítélkezéssel szemben, mint az egy 1946 márciusi jelentésből is kitűnik: „A kolozsvári ítélőtábla, mint népbíróság nagyszámban ítél el kisembereket rendszerint olyan bűncselekményekért, melyért köztörvényi alapon csak pénzbírság lett volna kiszabható. Ezeket a testvéreinket több évi börtönbüntetéssel és vagyonelkobzással büntették. Jogügyi osztályunk az összes ilyen ítéletek anyagát feldolgozza és ennek alapján kívánja a szükséges lépéseket megtenni.”[47]
A népbírósági ítélkezés lezárását követően a romániai Igazságügyi Minisztérium másodszor is kiadatási kérelemmel fordult a magyar félhez Aurel Mălnășan budapesti nagykövet révén, ezúttal egy összesen 234 nevet tartalmazó listát nyújtva át.[48] Kállay Gyula külügyminiszter 1948. október 26-án átküldte a levelet az Igazságügyi Minisztériumnak. Az ügy feldolgozásával dr. Tallós Józsefet bízták meg. 1949. március 16-án jelezték, hogy megtették a kikértek felkutatását célzó intézkedéseket. A román külügy állandó sürgetése miatt a magyar külügy december 21-én megsürgette az igazságügyet, mely kijelentette, hogy a kiadatást vizsgálat tárgyává tette. A kiadatási eljárás azonban még két év múlva is a vizsgálati fázisban tartott; ennek okára végül egy Sík Endre külügyi követ és Szabó Imre igazságügyi minisztériumi főosztályvezető között 1950. január 13-án tartott értekezlet derített fényt. Eszerint a kérés késedelmes intézése felsőbb pártutasításra történt. Az igazságügyi pártkollégium tárgyalta a kérdést, és úgy döntött, hogy a kiadatásokhoz egyáltalán ne járuljanak hozzá, mert a kolozsvári bíróság ítélkezéséhez komoly kétségek férnek: „A kérdés elintézésének elhúzódása nem az Igazságügy-minisztériumon múlott, hanem pártutasításra történt. A kérdést annak idején az igazságügyi pártkollégium tárgyalta és úgy döntött, hogy a kért háborús bűnösöket egyáltalán ne adjuk ki. Ez volt az utasítás egészen 1949 november végéig, amikor is az Igazságügyminisztérium felvetette a kérdést az illetékes pártfórumok előtt, hogy a kiadatásoknak ilyen teljes mértékben való megtagadása helytelen, mire azt az utasítást kapták, hogy vizsgálják ki behatóan az összes eseteket és azokban az esetekben amikor megállapítást nyer, hogy az illetők tényleg komoly háborús bűncselekményeket követtek el, a kiadatási kérelemnek tegyünk eleget. […] A dolog érdemében Sz. I. elmondta, hogy a kérdés azért ilyen bonyolult, mert a kikértek között sokan vannak olyanok, akiket még 1945-1946-ban ítéltek el olyan román bíróságok, amelyeknek az ítéletéhez kétség fér, mert számos esetben elítéltek magyar állampolgárokat csak azért, mert a felszabadulás idején Erdélyben találták őket, másokat azért, mert engedély nélkül visszatértek Magyarországra.”[49]
Berei Andor külügyi államtitkár és Mălnășan nagykövet tárgyalásainak eredményeként újabb megállapodás született, melynek értelmében a román állam csak azon elítéltek esetében tarthatott igényt a kiadatásra, akik 1940. augusztus 30. előtt is román állampolgárok voltak; a magyar állampolgárságú háborús bűnösöket Magyarországon kell elítélni: „A kiadatásokra vonatkozóan Berei államtitkár úr közölte Mălnășan követtel, hogy magyar részről a kérdést megvizsgáltuk és megállapítást nyert, hogy az érvényben lévő magyar-román kiadatási egyezmény szerint ilyen esetekben, amikor magyar állampolgárokról van szó, a magyar kormány a körülmények mérlegelése után szabadon határoz arról, hogy kiadja-e a kérdéses személyeket vagy saját bírósága előtt folytatja le az eljárást ellenük. Magyar részről az a vélemény, közölte Berei államtitkár a román követtel, hogy jelenleg, 5 évvel a háború befejezése után kívánatos, hogy az eljárást ne a román hanem a magyar bíróságok előtt folytassuk le.”[50] Ehhez a román igazságügyi minisztérium végül 1951. március 17-én hozzájárult: „A Román Népköztársaság Budapesti Követsége […] tisztelettel közli, hogy egyetért azon állásponttal, hogy a magyar állampolgárságú háborús bűnösök, melyeknek kiadását előző jegyzékeiben kérte, ne adassanak ki a Román Népköztársaságnak, hanem felettük a magyar bíróságok mondjanak ítéletet. […] Egyidejűleg azon tiszteletteljes kérését fejezi ki, hogy a magyar állampolgárságú háborús bűnösök ügyében hozott ítéleteket a Román Népköztársaság Követségével közölni szíveskedjen.”[51] A későbbiekben legkevesebb két esetben született ítélet magyar bíróság előtt az újabb magyar-román megállapodás alapján, de még az 1958-59 között lefolytatott csendőrperekben is ítéltek el korábban a kolozsvári népbíróság által is elítélt személyeket.[52]
Az 1948 utáni nyomozások során 1950. december 7-ig a 234 kikértből összesen 85 elítélt személyi adatait tudták megállapítani a magyar hatóságok: „Számos megkeresésben a Román Igazságügyminisztérium csupán az elítélt nevét és annyit közöl, hogy csendőr, rendőr vagy katona volt, továbbá, hogy hol teljesített szolgálatot a felszabadulás előtt és utal arra, hogy a közelebbi adatok a magyar honvédelmi illetőleg belügyminisztériumban lesznek megtudhatók. Minthogy a felszabadulás előtti magyar belügyminisztériumi, illetőleg honvédelmi irattárak megsemmisültek, a nevezettek személyazonosságát és tartózkodási helyét ily módon megállapítani nem tudtuk.”[53] Közülük 7 személy kiadatása nem volt megoldható (1945 után elhunytak vagy már elítélték őket, három személyt kivégeztek), 15 személy a háború után Nyugat-Európába vagy az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. 64 személynek a nyomára akadtak, közülük 1949-ig 8 főt adtak át Romániának.[54] További – legkevesebb – 16 személyt tartóztattak le a román állam megkeresése alapján, akiket azonban később nagyobbrészt szabadlábra helyeztek.[55] 41 potenciális háborús bűnöst – jelenlegi ismereteim szerint – semmilyen retorzió nem ért.
Összességében megállapítható, hogy a magyar-román államközi kapcsolatokra jellemző bizalmatlanság és a mindkét országban hangsúlyosan jelentkező bürokrácia meggátolta, hogy 1945-öt követően a magyarországi vagy Magyarországra menekült háborús bűnösök ügyei pártatlan kivizsgálás alá essenek. A kolozsvári népbíróság tevékenysége – a kényes nemzetiségi interakciók és az intézmény tevékenységének erőteljes átpolitizáltsága miatt – a Magyar Állam, illetve 1948 után még a magyar kommunista pártvezetés kritikáját is maga után vonta, mely a háború alatt Észak-Erdély területén elkövetett háborús és népellenes bűncselekmények kivizsgálásának elsikkadását eredményezte.
Levéltári források
ANR-ANCJ [Román Állami Levéltár Kolozs Megyei Hivatala], Fondul Tribunalul Poporului [Népbíróság Fond]:
Dos. 6/1945
Dos. 22/1946
Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára
Békeelőkészítő Osztály iratai: HU-MNL-OL-XIX-J-1-a-IV
Magyar Külügyminisztérium, Külügyminisztériumi titkos iratok, Románia: HU-MNL-OL-XIX-j-1-k-128-46 Jelentések a Magyar Külügyminisztériumnak
HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1945-1947 Háborús bűnösök kiadatása
HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1948-1953) Háborús bűnösök kiadatása
Könyvek, forráskiadások, tanulmányok
CIUCĂ, Marcel-Dumitru (szerk.): Procesul mareșalului Antonescu. Documente [Antonescu marsall pere. Dokumentumok]. Editura Saeculum, Bukarest, 1998.
GILBERT, G. M. : Nürnbergi napló. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1967.
GIUGARIU, Mihai: Principiul bumerangului. Documente ale procesului Lucrețiu Pătrășcanu [A bumeráng-effektus. Lucrețiu Pătrășcanu perének iratai]. Editura Vremea, Bukarest, 1996.
GYÖRKEI Jenő: Idegen bírák előtt – Szombathelyi Ferenc újvidéki pere és kivégzése. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2002.
KERESZTES Csaba: Egy nemzetközi kiadatás folyamata – Rajnay Károly vezérőrnagy kiadása Romániának 1945–1956. In: Debreceni Jog Műhely, 2011/1 17-26.
KOVÁCS Szabolcs: Csoportos perek a kolozsvári népbíróság előtt. In: Clio Műhelytanulmányok, 2018/1.
KOVÁCS Szabolcs: A kolozsvári népbíróság tevékenysége a II. világháború utáni Erdélyben. In: Romsics Ignác (szerk.): Tanulmányok Erdély 19-20. századi történetéhez. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2018.
KOVÁCS Szabolcs: A kolozsvári népbíróság tevékenységének sajátosságai. In: Tőtös Áron (szerk.): Fejezetek Erdély történetéről. EME, Kolozsvár, 2018.
KOVÁCS Zoltán-András: Csendőrsors Magyarországon 1945 után In: Okváth Imre (szerk.): Katonai perek a kommunista diktatúra időszakában, 1945-1958. Történelmi Hiavatal, Budapest, 2001.
SZAKÁLY Sándor: Akik a magyar királyi csendőrséget 1919 és 1945 között vezették. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2014.
Jegyzetek
[1] Ismereteim szerint még nem készült átfogó összehasonlító elemzés a népbíróságokról. Eddig Petru Webernek volt egy kísérlete a magyarországi és romániai ítélkezés összehasonlítására. Weber munkája úttörő és fontos megállapításokat tett, ugyanakkor jelentős mértékben bővíthető (WEBER, A háborús bűnök megtorlása a második világháború utáni Romániában és Magyarországon 134-145.).
[2] CIUCĂ, Procesul mareșalului Antonescu [Antonescu marsall pere] 22-23.
[3] KOVÁCS, Csoportos perek a kolozsvári népbíróság előtt 11-14.
[4] A közvádló kifejezés a román acuzator public tükörfordítása. Feladatköre megegyezett a magyarországi népügyészekével, mivel azonban a korabeli romániai magyar köznyelvben a közvádló fogalom általánosan meghonosodott, itt is így használom.
[5] A legkirívóbb példa Dumitru Săracu esete, aki egy bukaresti étterem pincéreként vált a bukaresti népbíróság és az Antonescu-per egyik közvádlójává. Korabeli visszaemlékezések szerint kollégái időnként azzal „ugratták”, hogy a tárgyalási szünetekben hűsítő italokat rendeltek tőle.
[6] ANR-ANCJ, Fondul Tribunalul Poporului, Dos. 6/1945. Grigore Râpeanu közvádlói kabinetjének 1945-re vonatkozó iratai.
[7] Románul Frontul Democrației Populare, baloldali pártszövetség, melyet Észak-Erdélyben már a kezdetektől a Román Kommunista Párt és szatellitpártjai domináltak.
[8] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-128-46-1065/1946
[9] Így például a brassói hadbíróság elé kerültek az ún. Maniu gárda parancsnokai, akik 1944 őszén a visszafoglalt Dél-Erdélyben magyar civileket gyilkoltak meg. A gárda parancsnokát életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, a többiek néhány éves börtönbüntetést kaptak.
[10] Ezek közül is kiemelkedett az ippi és ördögkúti vérengzés. Az előbbinek 157, a másodiknak 93 halálos áldozata volt, nagyobbrészt románok, kisebbrészt zsidók.
[11] Melyet sorban a harmadiknak terveztek, de Rajnay Károly vezérőrnagy kiadatásának csúszása miatt halasztani kellett a második per tárgyalását. HU-MNL-OL-XIX-j-1-k-128-46-1065/1946. Gyárfás László jelentése a Magyar Külügyminisztérium Sajtóosztályának.
[12] A romániai politikai rendőrség elnevezése 1924-1948 között.
[13] Kolozsváron a magyar kémelhárítók okozták Józsa Béla, míg Aradon a román rendőrök Szabó Árpád kommunista aktivisták halálát.
[14] 1941 nyarán a magyar hatóságok összegyüjtötték és kiutasították Magyarországról a „rendezetlen állampolgárságú” zsidókat, kiemelten Kárpátalja területéről. Az intézkedés azonban jelentős túlkapásokhoz is vezetett, egyes településekről magyar állampolgárságú zsidó személyeket is áttettek a határon. Az eddigre német megszállás alá került Galíciába deportált zsidók túlnyomó részét egy német rendőrzászlóalj – ukrán segédrendőrökkel kiegészülve – legyilkolta.
[15] Észak-Erdélyben a Volksbund míg délen a Romániai Német Népközösség.
[16] GIUGARIU, Principiul bumerangului [A bumeráng-effektus] 60-62.
[17] ANR-ANCJ, Fondul Tribunalul Poporului, Dos. 22/1946. A bíróság vádiratai és ítéletei.
[18] A részletes nemzetiségi statisztikára és társadalmi megoszlásra vonatkozóan lásd: KOVÁCS, A kolozsvári népbíróság tevékenységének sajátosságai 345-351 és KOVÁCS, a kolozsvári népbíróság tevékenysége a II. világháború utáni Erdélyben 191-228.
[19] Eddig egyedül Keresztes Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa foglalkozott a kiadatásokkal Rajnay Károly vezérőrnagy kiadatási eljárásán keresztül: KERESZTES, Egy nemzetközi kiadatás folyamata – Rajnay Károly vezérőrnagy kiadása Romániának 1945–1956.
[20] Az igazságügyi iratanyagban is maradtak a kiadatásokhoz kapcsolódó iratok, ám ez a külügyi iratanyaghoz képest töredékes gyüjtemény.
[21] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1948-1953-0112/1950. Sík Endre követ jelentése Berei Andor külügyi államtitkárnak.
[22] A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában folytatott kutatásaim alatt több olyan dokumentumra is bukkantam, mely Romániában tartózkodó magyar állampolgárságú háborús bűnösök kiadatására vonatkozott (ezek lelőhelye: HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1945-1947 és HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1948-1953). Érdemes megemlíteni, hogy a magyar félhez irányuló kérelmekkel ellentétben a román fél ezeket rendszerint pozitívan bírálta el. A „nevesebb” kiadottak között volt Bosnyák Zoltán nyilas újságíró és Mikulich Tibor százados, akiket Romániából szállítottak vissza Magyarországra.
[23] GILBERT, Nürnbergi napló 8.
[24] Így került jugoszláv bíróság elé – többek között – Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Magyar Királyi Honvédség egykori vezérkari főnöke is (GYÖRKEI, Idegen bírák előtt).
[25] A nagyváradi polgármester ekkor valójában dr. Gyapay László volt, aki a háború végén elmenekült és sosem került bíróság elé. Érdemes megjegyezni, hogy elődje, Soós István a német megszállás után önként mondott le tisztségéről.
[26] HU-MNL-OL-XIX-j-1-k-128-239-32438/1945. Withauschek Ervin kiadatása Románia részére.
[27] HU-MNL-OL-XIX-j-1-k-128-239-32658/1945. Dr. Székely József és társainak kiadatása Románia részére.
[28] HU-MNL-OL-XIX-j-1-k-128-239-32438/1945. Withauschek Ervin kiadatása Románia részére.
[29] HU-MNL-OL-XIX-j-1-k-128-239-32658/1945. Dr. Székely József és társainak kiadatása Románia részére.
[30] Dr. Szondy Viktor, miniszteri osztályfőnök, a magyar kormánybizottság elnöke, valamint dr. báró Miske Jenő a külügyminisztérium, dr. Balogh Pál és dr. Ecsedy Árpád rendőr-alezredes a belügyminisztérium, illetve dr. Sömjén László kúriai bíró, dr. Réczei László, dr. Ruttkay László kúriai bíró és dr. Trócsányi László törvényszéki bíró az igazságügyi minisztérium képviseletében.
[31] HU-MNL-OL-XIX-j-1-k-128-239-71.113/1945. Háborús bűnösökre vonatkozó román-magyar megállapodás. Bányai egyben a Magyar Népi Szövetség alelnöke is volt, így részvétele az ítélkezésben egyben azt is sugallta, hogy a romániai magyarságnak van befolyása a népbíráskodásra, az nem ellene irányul.
[32] Ilyenre is volt példa, Bayor Ferencet, aki 1940 után Szatmárnémeti városparancsnoka volt, később pedig Újvidék városparancsnoka lett, Románia és Jugoszlávia is kikérte, mint háborús bűnöst. Bayor kiadatása végül Jugoszlávia javára történt, ahol az újvidéki vérengzésben játszott szerepéért halálra ítélték és kivégezték. Romániában, távollétében „csak” 20 év börtönre ítélték.
[33] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1945-1947-71.113/1945. Háborús bűnösökre vonatkozó román-magyar megállapodás.
[34] Péterffy az újság tudosítása szerint – kiadatását megakadályozandó – öngyilkosságot követett el a Katpol vizsgálati fogságában (Igazság, 1945. december 23.). Más források szerint vallatás közben agyonverték (SZAKÁLY, Akiket a Magyar Királyi Csendőrség 1919 és 1945 közötti felső vezetői közül elítéltek.).
[35] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-211/1946-1960-1065/1946 Gyárfás László jelentése a Magyar Külügyminisztérium Sajtóosztályának.
[36] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1945-1947-106270/1947. dr. Patzkó Elemér volt képviselő kiadatása és Uo., 101410/1947 dr. Csóka László kiadatása.
[37] Az ő ügyükre vonatkozóan nem találtam iratokat, úgy tűnik, hogy a magyar szervek hivatalosan nem jártak közbe értük. Árvay kapcsán viszont tudjuk, hogy pere alatt Tildy Zoltán és Nagy Ferenc is levélben próbálta bizonyítani az újságíró ártatlanságát, kihangsúlyozva az ellenálláshoz fűződő kapcsolatait.
[38] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1945-1947-17657/1949.
[39] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1945-1947-21561/1947
[40] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1945-1947-105664/1947
[41] Uo. Azt sajnos nem sikerült még kiderítenem, hogy mi lett Csóka László sorsa.
[42] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1948-1953-106270/1947. dr. Patzkó Elemér volt képviselő kiadatása.
[43] Szembetűnő ugyanakkor, hogy Csóka László esetében nagyon hamar felhagytak az anyaggyüjtéssel, ugyanis a zsidótörvények alkalmazását és a zsidóság gettósításában játszott szerepét illetően több terhelő információ állt rendelkezésre, mint amennyi felmentő.
[44] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1945-1947-59382/1949. Dr. Májay Ferenc kegyelmi ügye.
[45] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1945-1947-17657/1949. Dr. Májay Ferenc kegyelmi ügye. Kérdés, hogy Rajk kire gondolt, ugyanis sem a közvádlók sem a bíróság tagjai között nem voltak marosvásárhelyi illetékességű személyek. Májay később kiszabadult a börtönből és Magyarországra emigrált, Patzkó Elemér a börtönben halt meg.
[46] HU-MNL-OL-XIX-J-1-a-IV-13171/pol. 1946. Nékám Sándor jelentése a kolozsvári népbíróság tevékenységére vonatkozóan.
[47]ANR-ANIC, Fondul Uniunea Populară Maghiară (M.A.D.O.Sz.), Rola 377, 87. Az MNSZ Végrehajtóbizottságának brassói ülése 1946. március 18-20-án.
[48] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1948-1953-01104/1950. 234 háborús bűnös kiadatása Románia részére.
[49] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1948-1953-0112/1950.
[50] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1948-1953-00536/1950.
[51] HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-(1945-1964)-128-239/1948-1953-0112/1950.
[52] Kovács Zoltán András kutatásai szerint (KOVÁCS, Csendőrsors Magyarországon 134. és 136-137.) a csendőrügyek összeállításánál az erdélyi nyomozások is terítékre kerültek. Legalább négy halálos ítéletet (Félegyházi-Meggyesi Ágoston százados, Juhász András főtörzsörmester, Nagy Mihály tőrzsörmester és Horváth Sándor főtőrzsörmester) mondtak ki olyan személyek ellen akiknek neve erdélyi ügyek kapcsán is felmerült.
[53] Ennek kapcsán kitérnek rá, hogy a román fél több esetben hiányos adatokat küldött a magyar szervekhez (pl. „Vécsey főhadnagy” bármilyen személyes adat nélkül). Ellenben az is megesett, hogy a már magyar bíróság előtt álló személyek esetében nem működtek együtt adatszolgáltatással. Így Ajtay Gábor volt alispán nyíregyházi népbíróság előtt folytatott ügye még 1948-ban is tartott, mert a bíróság nem kapott terhelő bizonyítékokat Romániából a vádlott bűnösségére vonatkozóan. Érdemes ugyanakkor megemlíteni, hogy a kikértek között volt olyan személy is – Mázló Ferenc – akit Magyarországon 1946-ban halálra ítéltek és kivégeztek (ugyanazokért a bűnökért, amelyekért Kolozsváron is halálra ítélték távollétében), a hatóságok azonban mégsem tudták hollétét megállapítani. Ugyanígy a „nem felkutatható” személyek között szerepelt Paksy-Kiss Tibor csendőrezredes, aki ekkor jogerős büntetését töltötte Márianosztrán.
[54] Bárdos János zászlós, Bencze Sándor, Gerendeli Pál, Pálinkás József és Veress Antal csendőrtisztek, Zalán Endre bíró, Czesith Zoltán tartalékos hadnagy és Varga Lajos földműves. Valószínűleg nem mellékes, hogy a nyolc személyből ötöt az illegális kommunista mozgalom tagjai ellen elkövetett bűncselekményekkel vádoltak.
[55] Egyedül Berentés László volt magyar királyi századost ítélték el öt év börtönre, erre hivatkozva egyben a kiadatását is megtagadták. Egy másik eset Láncz László csendőrszázadosé, aki 1950-ben tért haza szovjet hadifogságból. Magyarországon letartóztatták és a nagysármási zsidók legyilkolásában való bűnrészessége miatt halálra ítélték és kivégezték.
