A „magyar Erdély” eszméjének utolsó politikai letéteményese: az Erdélyi Párt

Szerző: Murádin János Kristóf

Az 1940 és 1944 közötti „kis magyar világra” napjaink magyar társadalma felemás megítéléssel tekint vissza. Az idősebb generáció egy része nosztalgiával emlegeti, mint amikor a „magyar Erdély” eszméje, még ha rövid időre is, de ismét megvalósulhatott. Mások – igazodva a kommunista korszak történetírásához – a szélsőjobboldali, „népnyomorító” uralom időszakának tekintik, amikor Erdély népeit egymásra uszították, és a háború nehéz évei nyomták rá bélyegüket a korszak társadalmára. Az igazság ezúttal is, mint oly sok esetben, valahol a kettő között lehet, hiszen amellett, hogy valóban világháborús esztendők voltak, azok minden velejárójával együtt, az észak-erdélyi magyar uralom kora az erdélyi magyarság nagyobb részének mégis a nemzeti önazonosságban való megerősödést jelentette. Ellenben a helyi román közösség számára nyilván az ismételt kisebbségbe kerülés korszakának minősült, amikor az addigi román közhatalmat megint a magyar váltotta fel. A mára már csak nyomaiban létező zsidó közösség természetesen a vészkorszak rettenetes árnyékában tekint vissza e néhány évre, miközben az erdélyi szászok szintén jócskán megfogyatkozott kisebbségi csoportja vegyes érzelmekkel viseltet a kor iránt.

E rövid írásnak nem célja az 1940 és 1944 közötti történelmi időszak mélyreható elemzése, sem afölött valamiféle sommás ítélet megfogalmazása, inkább csak arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy az ilyen mértékben vitatott megítélésű történelmi korszakok esetében különösen fontos a tények ismerete, az adott kor jellemzőinek minél szélesebb és több szempontból történő kutatása. Csak ezen az úton lehet eljutni a történelmi valósághoz közelebb álló megítéléshez. A következőkben ennek jegyében szeretném röviden összefoglalni az észak-erdélyi politikai élet meghatározó formációjának, a régió magyarságát képviselő és mára már jórészt feledésbe merült Erdélyi Pártnak a történetét.

Az Erdélyi Párt megalakulása

A területi revízió megvalósítása után, 1940 őszén a legfontosabb kérdés Észak-Erdély képviselete volt az Országgyűlésben, amit viszont a különleges történelmi események diktálta helyzetben hagyományos módon, országgyűlési választásokkal nem lehetett megoldani. Az utolsó parlamenti választások ugyanis alig egy jó évvel korábban, 1939. május 28–29-e között zajlottak le Magyarországon.[1] A Teleki Pál vezette kormány ezért – akárcsak korábban a Felvidék és Kárpátalja esetében – a közvetlen képviselői behívások módszeréhez fordult. Mint ismeretes, az Országgyűlés által 1940. október 2-án elfogadott 1940: XXVI. törvény révén 50 észak-erdélyi képviselőt hívtak be.[2] Mivel a Romániánál maradt dél-erdélyi magyar kisebbség bukaresti politikai képviseletéről szó sem lehetett, Észak-Erdély képviseletét a budapesti Országgyűlésben kizárólag magyarok látták el.

Az 50 fős erdélyi képviselőcsoport azonban megosztott volt. A nagy tekintélyű dr. Pál Gáborral az élen, ötön eleve pártonkívüliek maradtak, míg mások behívásukat követően valamely anyaországi párthoz csatlakoztak. Ez utóbbi utat összesen kilencen választották: heten a Magyar Élet Pártjába, vagyis a kormánypártba léptek be, egyikük a bal- (Független Kisgazdapárt), másikuk pedig a jobboldali ellenzék (az Imrédy Béla által vezetett, nemrég megalakult Magyar Megújulás Pártja) sorait gyarapította.[3]

Legtöbbjük, szám szerint 36 behívott képviselő azonban 1940. november 12-én pártonkívüli parlamenti csoporttá tömörült,[4] majd ugyanazon év december 14-én önálló politikai pártot hívott életre.[5] Ez lett az Erdélyi Párt, amelynek alapítói különállásuk szükségességét azzal indokolták, hogy a vegyes lakosságú Észak-Erdélyben el kell kerülni az anyaországra jellemző pártharcokat. Ugyanis a nagy lélekszámú észak-erdélyi román kisebbség politikai integrálásának kudarca és a vegyes lakosságú visszacsatolt területek politikai konszolidációjának sürgető célja a magyar politikai egység megteremtését elsőrendű feladattá tette. Ennek elérésére pedig a legmegfelelőbbnek egy nagy észak-erdélyi magyar tömegpárt létrehozása mutatkozott, amely összefoghatta volna – a szélsőségeseket leszámítva – az összes erdélyi politikai irányzatot.

Egy ilyen erdélyi gyűjtőpárt gondolata kedves volt a magyar kormányzat előtt is, amelynek a helyzet stabilizálásához szüksége volt egy erős, regionális, támogató politikai formációra. Teleki Pál miniszterelnök ezért felkarolta a gondolatot, mert ezzel alátámaszthatta pozícióit az egyre hangsúlyosabb anyaországi szélsőjobboldallal szemben a visszacsatolt területeken. Elsősorban a Nyilaskeresztes Párt, de az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártjának (MMP) észak-erdélyi szervezkedését is megelőzendő, Teleki egy egységes erdélyi párt létrehozásában látta a megoldást a szélsőjobb terjeszkedésének megállítására.[6] A magyar kormányzat politikáját követő észak-erdélyi gyűjtőpárt ugyanakkor beleillett a kormányfő burkoltan németellenes politikai irányvonalába is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a későbbi Erdélyi Párt – mint ahogy többször sommás ítéletként már 1940-ben is elhangzott – egyszerűen Teleki miniszterelnök „kreatúrája” lett volna. Az viszont tény, hogy az erdélyiek önállósodási igénye találkozott a kormányzat elképzeléseivel, és ezért a képviselőházon belüli utólagos párttá szerveződés akadálytalanul megvalósulhatott. Így választási megmérettetés nélkül, a képviselőházon belül, felülről irányítva jött létre egy politikai párt, amely hamarosan kizárólagos vezető szerephez jutott az ország jelentős részében.

Az Erdélyi Párt vezetői és tagsága

Az 1941. május 28-án, Kolozsváron tartott alapító nagygyűlést[7] követően az Erdélyi Párt mondhatni üstökösként jelent meg a magyar politikai életben és alig pár hónap alatt meghatározó tömegpárttá fejlődött Észak-Erdélyben. Vezetője, a miniszterelnök unokaöccse, gróf Teleki Béla lett.[8] A párt – ennek megfelelően – az országos politikában is jelentős befolyással bírt, hiszen már 1940. december 30-tól minisztériumhoz jutott a kormányban. Egyik képviselőjét, báró losonczi Bánffy Dániel erdélyi földbirtokost, erdészeti és fafeldolgozási szakembert Horthy Miklós kormányzó földművelésügyi miniszterré nevezte ki.[9] Bánffy azután a Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormányok alatt mindvégig megmaradt a földművelésügyi tárca élén, s tisztségéről csak Magyarország 1944. március 19-én bekövetkező német megszállása után két nappal, tiltakozásképpen mondott le.[10]

Az Erdélyi Párt 1941. május 28-án tartott alakuló nagygyűlése Kolozsváron, a Redut emeleti dísztermében. Forrás: Kolozsvári Estilap, 1941. május 29.

Gróf Teleki Béla és báró Bánffy Dániel mellett, az Erdélyi Párt vezetőségében ügyvezető alelnökként dr. Albrecht Dezső kolozsvári ügyvéd, országgyűlési képviselő is szerepet játszott, alelnökökként pedig Ember Géza szatmári földbirtokos, képviselő és dr. Kolumbán József csíkszeredai ügyvéd. A párt országos politikai főtitkára ugyanakkor dr. Mikó Imre képviselő lett,[11] aki korábban az 1939-től működő Romániai Magyar Népközösség bukaresti irodájának vezetője volt.[12] A párt vezetőségéhez tartozott még Szász István EMGE-igazgató pénztárosi funkcióban, valamint Rácz Mihály kolozsvári építőmester, felsőházi tag és Szilágyi András kisgazda, mint ellenőrök.[13]

Az Erdélyi Párt kezdettől arra törekedett, hogy vármegyei, városi és községi szinten lehetőleg minden észak-erdélyi magyart egyesítsen. Az egyeduralomra törekvő, ambiciózus fiatal párt ezért nem tett nemi vagy foglalkozásbeli különbséget leendő tagjai között, így a férfiak mellett nőket is felvett, és nem zárkózott el az ekkor a visszatért területekre özönlő anyaországi állami közalkalmazottaktól sem. Igaz ez utóbbiak számára már 1940. szeptember 25-től országosan kormányrendelet tette lehetővé a politikai pártokba, vagy szervezetekbe való belépést.[14] Az Erdélyi Párt szervezeti szabályzata szerint viszont a közalkalmazottak csak egyszerű párttagok lehettek, párttisztséget nem viselhettek.[15] Jól jellemezte a párt észak-erdélyi magyar társadalomhoz való viszonyulását a Botos János kolozsvári tagozati szervezőtitkár által, a helyi pártszervezet 1941 február eleji alakuló közgyűlésén kifejtett nézőpont, amely szerint az Erdélyi Párt „minden erdélyi magyart a maga kötelékébe tartozónak tekint” és így a párthoz való tartozás hovatovább „lelkiismereti kérdés”.[16] Az erőteljes érzelmi töltettel bíró tagtoborzó kampány sikerét mutatja, hogy az Erdélyi Párt 1942. januárjára már 243 500 tagot tudhatott soraiban.[17]

Az Erdélyi Párt ideológiája és helye a magyar politikai életben

Észak-Erdély magyarságának nagy elvárásai voltak az Erdélyi Párttal szemben. Meg kellett felelnie egyrészt az erdélyi politikai hagyományoknak, másrészt elő kellett segítenie a visszatért területek magyar állami keretekbe való beillesztését. Mindezt úgy, hogy egyben a sajátos erdélyi jellegzetességeket is megőrizze a magyar politikai életben, ugyanakkor a gazdaságilag elmaradottabb vidékek, kiváltképp a Székelyföld felemelését is elősegítse. Ez az összetett kihíváshalmaz hatalmas terhet rótt a fiatal politikai alakulatra, amely így nem lehetett hagyományosan bal-, vagy jobboldali, mint más magyarországi pártok. Az erdélyi politikai élet kaleidoszkópját tükröző Erdélyi Pártot fennállásának teljes ideje alatt az egymással rivalizáló belső frakciók uralták. Ez a párt berkeiben zajló ideológiai vitában is megnyilvánult, azonban sosem fajult el olyan mértékben, hogy az a pártot széteséssel fenyegette volna.

Eredetileg az Erdélyi Párt hármas célkitűzéssel indult

1. „Megtartani az erdélyi magyarság politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális egységét
2. A kormánnyal együttműködve újjáépíteni Erdélyt és bekapcsolni az ország egységes vérkeringésébe
3. Erdélyi szellemmel szolgálni Magyarország belső átalakulását és megerősödését.”[18]

Az első pont voltaképpen a két világháború közötti román uralom idején kialakult kisebbségi egységbe tömörülés, a társadalmi különbségeken felülemelkedő erdélyi magyar összefogás továbbéltetésének gondolata volt. A második alapelv a magyar kormány támogatása útján Erdély gazdasági és társadalmi felemelkedésének és más magyarországi régiókhoz való felzárkóztatásának igényét jelentette. Végül a harmadik célkitűzés lényege az egész magyar állam belső, elsősorban társadalmi reformjának megvalósítása a transzszilvanizmus jegyében működő erdélyi magyar egység eszméjét alapul véve. Ez utóbbi mutatta azt, hogy az Erdélyi Párt nem csupán egyszerű regionális jellegű politikai tömörülés volt, hanem egyben az országos politikát alakítani igyekvő, ambiciózus párt, amely az akkori Magyarország teljes területén szerette volna érzékeltetni hatását. Legfontosabb stratégiai célja a minőségileg magasabb szintűnek látott, kisebbségi időkből származó erdélyi magyar közösségi identitás kiterjesztése a pártharcokban megfáradt, politikailag megosztott országra.

Végső soron a társadalmi válaszfalak lebontásával remélte a párt a magyar nemzet egységét országos szinten megvalósítani, így ötvözve egyrészt a nemzeti gondolatot, másrészt a szociális reformok vágyát.

Az Erdélyi Párt ideológiájában jól megfért egymás mellett a jobbközép mentalitás és a szociális kérdésekre érzékeny, interbellikumi hagyományokon nyugvó, erdélyi szemléletmód. A magyarországi társadalmi rendtől eltérően ugyanis Erdélyben a több mint két évtizedes kisebbségi lét összekovácsolta a magyar közösséget, igaz elsősorban nemzeti alapon, de ugyanakkor a kor kihívásainak megfelelően a szociális reform erős igényével. Hiszen az erdélyi magyar társadalom alapját képező, nagyszámú földműves, kisiparos és munkásrétegek társadalmi kérdései a század kezdetetétől folyamatosan napirenden voltak. Az Erdélyi Párt alapvetően ezt a hozzáállást örökölte. Egyszerre volt tehát jobboldali politikai párt és szociális reformokat sürgető, baloldali világnézeti elemeket is felkaroló szervezet. Mindezt a politikai formáció első olvasatra semmitmondónak tűnő neve is jól tükrözte, amely nem politikai irányvonalat, hanem alapvetően területi alapú identitást jelenített meg.

Az önmagára, mint az észak-erdélyi magyar politikai egység megteremtésének letéteményesére tekintő Erdélyi Párt, céljai megvalósítására már az 1940-es kezdetektől a kormányt támogató politikai erő lett.[19]  E döntés hátterét legjobban gróf Teleki Béla pártelnök foglalta össze Harminc év távlatából című visszaemlékezésében: „Az Erdélyi Párt kormánytámogató párt volt. Másképpen el sem lehetett képzelni. Hiszen ha ellenzékbe vonul, az egyrészt kifelé azt a látszatot keltette volna, hogy a párt szemben áll a trianoni ország kormányával, amit a román kormány mérhetetlenül kihasznált volna. Másrészt a kormánypárt azonnal szervezkedésbe kezdett volna Erdélyben, és az áldatlan pártharcok a nyilas és az Imrédy-párttal megindultak volna ott is. Így ez a két párt nem támadhatta a húsz évet Erdélyben töltőkből álló Erdélyi Pártot. A két szélsőjobboldali pártot az erdélyiek nem vették túl komolyan, azok nem tudtak tömegekre szert tenni.”[20]

Mindezekhez hozzátehetjük, hogy az Erdélyi Párt kormánytámogató álláspontjának oka a kormánypolitikának köszönhetően megvalósított részleges erdélyi revízió miatt érzett hála volt, illetve a párt megalakulását követően röviddel háborúba sodródó ország nehéz helyzete is ezt kívánta. Hiszen így valósulhatott meg a párt programjában megfogalmazott egyik legfontosabb cél, Észak-Erdély, és azon belül különösképpen Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális felemelésének terve,[21] amelyet csak a kormány által kiutalt igen tetemes összegekből lehetett hosszú távon megvalósítani. Ha idesorolom még Dél-Erdély visszacsatolásának igényét is, amit az Erdélyi Párt többször hangoztatott,[22] akkor egyértelművé válik az a – különben nagyobbrészt szívesen vállalt – „kényszerpálya”, amely az Erdélyi Pártot a kormány mellé terelte.

Az Országgyűlésben abszolút többséggel bíró kormánypárt, a Magyar Élet Pártja és az Erdélyi Párt együttműködését Budapesten, 1942. február 3-án pártszövetség megkötésével szentesítették. Ennek keretében az Erdélyi Párt támogatta a kormánypártot a parlamenti szavazásokkor, cserében viszont lehetőséget kapott arra, hogy a képviselőház elé kerülő törvényjavaslatok kidolgozásában részt vegyen és az Észak-Erdélyt érintő ügyeket érdemben is befolyásolja. Ezáltal valódi koalíciós párttá lépett elő. Az erdélyiek garanciát kaptak arra, hogy az Erdélyi Párt megtarthatja nevét, programját, szabályzatát, jelvényét és vidéki tagozatait. A Magyar Élet Pártja pedig ígéretet tett arra, hogy Észak-Erdélyben nem hoz létre saját pártszervezeteket,[23] amit viszont csak részben tartott be.

Az Erdélyi Párt és az anyaországi pártok vetélkedése Észak-Erdélyben

Az Erdélyi Párt négy évi működése alatt mindvégig meg kellett hogy küzdjön az anyaországi politikai pártok erdélyi behatolási kísérleteivel. Minden magyarországi jobb- és baloldali pártszervezkedés dacára, viszont az Erdélyi Párt a visszacsatolt területek legnagyobb részén meg tudta őrizni vezető pozícióját. A kormánypárt csak a partiumi területeken, a Nyilaskeresztes Párt és a Független Kisgazdapárt főként a városokban, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt, a Független Polgári Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja pedig legfeljebb pontszerűen jelent meg Észak-Erdélyben. Egyedül a Székelyföldön is lábát megvető Magyar Megújulás Pártja tudott egyes régiókban komoly riválisként fellépni az Erdélyi Párttal szemben.

Kolozsvár volt az egyetlen olyan nagyváros Észak-Erdélyben, ahol az összes politikai párt szervezkedni tudott, itt azonban az Erdélyi Párt több tízezres tagsággal bíró helyi tagozata lehengerlő fölénnyel bírt. Az anyaországi politikai erők csak Szatmár vármegyében és Szatmárnémetiben, valamint Nagybányán tudtak relatív fölényre szert tenni az Erdélyi Párttal szemben, anélkül azonban hogy lerombolták volna a párt ottani szervezeti alapjait.[24] Mindezek alapján egyértelművé válik, hogy a főként kolozsvári központjára és székelyföldi biztos hadállásaira támaszkodó, domináns Erdélyi Párt számára a magyarországi politikai alakulatok észak-erdélyi térnyerési kísérletei nem jelentettek igazán fenyegető kihívást.

Az Erdélyi Párt viszonyulása a nemzeti kisebbségekhez

Az Erdélyi Párt kisebbségpolitikájában markáns különbség figyelhető meg egyrészt az észak-erdélyi szász és sváb népcsoporthoz, másrészt a románsághoz való hozzáállásban. Míg a náci Németország által patronált és igencsak jól szervezett, összetartó erdélyi németajkú kisebbség államközi szerződésen alapuló, nagyfokú önállóságát a párt maradéktalanul tiszteletben kívánta tartani, a román nép többségével szemben elfogadott egyes diszkriminatív intézkedéseket. Ezt a párt programja, burkolt módon és áttételesen úgy fogalmazta meg, hogy: „a magyar állameszmét magáévá tevő román nép [vagyis az észak-erdélyi románság igencsak kis része – MJK] számára biztosítani kívánjuk nyelve használatát, a közoktatásban, közigazgatásban és a bíróság előtt, egyházai megbecsülését, a munka szabadságát, nemzetiségi érzése védelmét, politikai jogai gyakorlását”.[25] Ráadásul mindezt az Erdélyi Párt, a magyar és a román állam között az észak-erdélyi román, illetve a dél-erdélyi magyar kisebbség tekintetében ekkor már állandósuló ún. nemzetiségi kölcsönösségi politika[26] jegyében értette, és a ma már e normálisnak tekinthető kisebbségi jogokat is csak olyan mértékben akarta biztosítani, „amilyenben a romániai magyarság e jogokkal rendelkezik”.[27] Az pedig köztudottan az Antonescu-rezsim alatt, még a korábbinál is nagyobb elnyomásban élt.[28]

A korszak mesterségesen gerjesztett és Erdélybe alapvetően a magyar politikai életből beszüremkedett neuralgikus kérdéskörében, az ún. „zsidókérdésben” az Erdélyi Pártnak is állást kellett foglalnia. Vezetőinek sajnos nem volt meg a kellő politikai eltökéltségük ahhoz, hogy a kormányzati elvárásokkal e téren markánsan szembehelyezkedjenek. Így a magyar Országgyűlés által korábban megszavazott 1938-as első,[29] illetve az 1939-es második zsidótörvény[30] rendelkezéseit a párt elfogadta és azokhoz igazodott, ellentmondás nélkül alkalmazkodva a kormányzat politikájához. A harmadik zsidótörvény[31] 1941. augusztus 8-i parlamenti elfogadása azonban megosztotta a párt képviselőit. Dr. Mikó Imre tartózkodott a törvényről való szavazáskor és javasolta annak levételét a napirendről,[32] a párt másik képviselője, László Dezső pedig tüntetőleg meg sem jelent akkor a képviselőházban.[33] Dr. Paál Árpád, Albrecht Dezső, dr. Bálint József és a párt más képviselői azonban megszavazták a súlyosan diszkriminatív törvényt.[34] Belső ellentétei miatt az Erdélyi Párt nem emelte fel egységesen a hangját 1944-ben sem a deportálások és az észak-erdélyi zsidók tömeges kiírtása, több mint 90 000 ártatlan ember legyilkolása ellen.[35] Csak egyéni akciók révén tudtak egyes vezető politikusai néhány zsidót megmenteni, főleg a szellemi élet reprezentánsai közül.[36] Később ez mindenesetre kompromittáló módon rontotta az Erdélyi Párt megítélését, és 1945 után kiindulópontja lett a politikai alakulat egyenesen fasiszta jellegűként való megbélyegzésének.

Az Erdélyi Párt megszűnése

Az 1944. március 19-i német megszállás után az Erdélyi Párt fokozatosan elszigetelődött, majd lassanként ellehetetlenült. Miközben eredeti kormánytámogató álláspontja a zsidók deportálása után az erdélyi közéletben tarthatatlanná vált, fő megnyilvánulási fóruma, az Országgyűlés működése megbénult és maga a törvényhozás is súlyát vesztette a háborús hadszintérré váló országban. A vidéki tagszervezetek normális pártéletét a kormány által bevezetett gyűléstilalom miatt nem lehetett folytatni, és a hadihelyzet drámai megromlásával a párt fokozatosan atomjaira hullott. Működésének utolsó jelentős megnyilvánulása az volt, hogy képviselői 1944 júliusában egységesen ajánlották fel katonai szolgálatra való önkéntes jelentkezésüket a kolozsvári IX. honvéd hadtest parancsnokságának.[37] Az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett román átállás után egy nappal, augusztus 24-én megjelent a politikai pártokat feloszlató kormányrendelet,[38] amely hivatalosan is felszámolásra ítélte az Erdélyi Pártot. Egyes baloldali orientációt felvevő politikusai: gróf Teleki Béla, Mikó Imre, Vita Sándor még részt vettek ugyan az1944. augusztus 29-én, Kolozsváron megalakított, átmeneti jellegű Erdélyi Magyar Tanácsban,[39] de az már nem tekinthető a párthoz szervesen kapcsolódó testületnek.

Az Erdélyi Párt megszűnésével az erdélyi magyar politikai életben véget ért egy korszak. Befejezte működését az utolsó olyan erdélyi magyar párt, amely – az Országgyűlés második legnagyobb képviselői frakcióját alkotva – a magyarországi politikai élet szerves részét képezte, s amely, sajátos erdélyi jellegzetességei ellenére, országos hatású politikai programot követett. Belső ellentétei dacára, az Erdélyi Párt fontos átmenetet jelent az erdélyi magyar politikai élet két világháború közötti és a második világháború utáni korszaka között. Már pusztán ez által is érdemes arra, hogy történelmi emlékezetünkben helyet kapjon.

Jegyzetek

[1] Filep Tamás Gusztáv: A „visszatért” magyarok és nem magyarok beilleszkedése, jogi helyzetük és magatartásuk. In: Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László(szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2008, 155. o.

[2] Murádin János Kristóf: „Mindent Erdélyért!” Az Erdélyi Párt története 1940 és 1944 között. Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2019, 38. o.

[3] Mikó Imre: A magyar országgyűlés. Hitel. Nemzetpolitikai Szemle. 1943 december, VIII. évf., 12. sz., 754. o.

[4] Pártonkívüli parlamenti csoportot alakítottak az erdélyi képviselők. Ellenzék, 1940. november 14, LXI. évf., 261. sz., 5. o.

[5] Három napig tartó értekezleten határozták el az erdélyi képviselők az „Erdélyi Párt” megalakítását. Ellenzék, 1940. december 17, LXI. évf., 289. sz., 8. o.

[6] Dr. Szász István Tas: Pillantás az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület utolsó éveire. Korunk, 2012. november, III. folyam, XXIII. évf., 11. sz., 101. o.

[7] Murádin: i. m. 51–53. o.

[8] Megválasztották a párt országos vezetőségét. Kolozsvári Estilap, 1941. május 28, IX. évf., 121. sz., 6. o.

[9] Bölöny József: Magyarország kormányai 1848–1975. A Magyar Országos Levéltár kiadványai IV., Levéltártan és történeti forrástudományok 2., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978, 68. o.

[10] Lásd erről: hivatalos értesítés báró Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter funkciójából való felmentéséről Sztójay Döme miniszterelnök aláírásával, Budapest, 1944. március 28. Báró Bánffy Dániel hagyatéka, unokája Bánffy Farkas tulajdonában, Fugad, Fehér megye.

[11] Megválasztották a párt országos vezetőségét… i. m., 6. o.

[12] Mikó Imre: Önéletrajz és önbírálat. In: Balázs Sándor: Mikó Imre. Élet- és pályakép. Kéziratok, dokumentumok (1933–1968), Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003, 298. o.

[13] Megválasztották a párt országos vezetőségét… i. m., 6. o.

[14] Az 1940. szeptember 25-i 6840/1940. számú kormányrendeletről van szó, amely hatálytalanította a közalkalmazottaknak ezt megtiltó 3400/1938. számú korábbi kormányrendeletet. Lásd erről: Benda Kálmán (főszerk.): Magyarország történeti kronológiája. III. köt., 1848–1944, harmadik kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993, 976. o.

[15] Gróf Teleki Arctur – dr. Árkossy Jenő: Az Erdélyi Párt programja. Kiss Ernő és Társa Könyvnyomda, Marosvásárhely, 1942, 2. o.

[16] A töretlen magyar egység jegyében. Megalakult az Erdélyi Párt kolozsvári tagozata. Nyírő Józsefet választották meg elnöknek. Megrázó erejű székfoglalót mondott az első tagozati elnök. Kolozsvári Estilap, 1941. február 3, IX. évf., 27. sz., 1. o.

[17] Murádin János Kristóf: Az Erdélyi Párt megszervezése és vidéki tagozatai Észak-Erdélyben a második bécsi döntés után. Közép-Európai Közlemények, 2018/4, XI. évf., 43. sz., 162. o.

[18] Magyar reformot! Gróf Teleki Béla beszéde az Erdélyi Párt kolozsvári és Kolozs vármegyei tagozatainak 1943. szeptember hó 12-én, Kolozsváron tartott nagyválasztmányi gyűlésén. Az Erdélyi Párt kiadása, Minerva Nyomda Rt., Kolozsvár, 1943, 16. o.

[19] Barabás Béla: A romániai magyarság helyzete 1940–1944. In: Barabás Béla – Diószegi László – Enyedi Sándor – Sebők László – R. Süle Andrea: Hetven év. A romániai magyarság története 1919–1989. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1990, 47. o.

[20] Teleki Béla: Harminc év távlatából. In: Tibori Szabó Zoltán: Teleki Béla erdélyisége. Embernek maradni embertelen időkben. Nis Kiadó, Kolozsvár, 1993, 15. o.

[21] Lásd erről az Erdélyi Párt programjának X. pontját: Gróf Teleki Arctur – Dr. Árkossy Jenő: i. m., 7. o.

[22] Ez a kívánság, egyebek mellett, már a pártprogramban is szerepelt, igaz burkolt formában. Lásd: uo., 2. o.

[23] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár [a továbbiakban: MNL OL]. P 2256. No. 117.Teleki Béla iratai 1942–1944. 1. csomó. 1. tétel.Állásfoglalás. Kolozsvár. 1942. február 3. 1. o.

[24] Az észak-erdélyi magyar pártküzdelmekről 1940 és 1944 között lásd bővebben Murádin: „Mindent Erdélyért!” i. m., 201–227. o.

[25] Gróf Teleki Arctur – Dr. Árkossy Jenő: i. m.,7. o.

[26] A magyar–román „nemzetiségi kölcsönösségi politika” 1940. október 4-én vette kezdetét azzal, hogy a dél-erdélyi magyarság elleni sorozatos atrocitások hírére a magyar állami hatóságok Nagyváradról és Kolozsvárról több neves román értelmiségit családjával együtt kitoloncoltak az országból. Erre válaszként Ion Antonescu román diktátor elrendelte, hogy csak annyi magyar nyelvű újság jelenhet meg Romániában, mint amennyi Észak-Erdélyben román nyelven. Ezekről bővebben egyebek mellett lásd: Murádin János Kristóf: Minority Politics of Hungary and Romania between 1940 and 1944. The System of Reciprocity and Its Consequences. Acta Universitatis Sapientiae, European and Regional Studies, vol. 16, Sapientia Hungarian University of Transylvania, Scientia Publishing House, 2019, 59–74. o.

[27] Gróf Teleki Arctur – Dr. Árkossy Jenő: i. m., 6. o.

[28] A dél-erdélyi magyarok 1940 és 1944 közötti nehéz helyzetéről lásd bővebben: L. Balogh Béni–Bárdi Nándor: A dél-erdélyi magyarság jogi és politikai helyzete a második bécsi döntést követően. In: Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László(szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2008, 162–167. o.

[29] Az ún. első zsidótörvény az Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt, 1938. május 29-én életbe léptetett 1938/XV. t. c. A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról, elrendelte a sajtókamara, színi és filmkamara megalakítását és azokban, illetve az ügyvédi-, orvosi- és mérnöki kamarákban 20%-ban maximalizálta a zsidó tagok arányát. Lásd erről bővebben: Magyarországi Rendeletek Tára. 1938, IV. köt., Budapest, 1942, 944–949. o.

[30] Az ún. második zsidótörvény a Teleki Pál miniszterelnöksége alatt, 1939. május 4-én életbe léptetett 1939/IV. t. c. A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról, amely részletekbe menően szabályozta, hogy ki számít zsidónak, megszigorította a zsidók számára a magyar állampolgárság megszerzését, korlátozta a zsidók részvételét a törvényhozásban, a törvényhatósági és községi önkormányzatokban, megvonta tőlük a közhivatal viselésének jogát és 6%-ra szorította le tagságuk arányát a szellemi foglalkozásokban. Lásd erről bővebben: ua. X. köt., Budapest, 1939, 1160–1165. o.

[31] Az ún. harmadik zsidótörvény a Bárdossy László miniszterelnöksége alatt, 1941. augusztus 8-án életbe léptetett 1941/XV. t.c. A házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről megállapította, hogy önnön identitástudatától függetlenül kit minősítettek zsidónak, megtiltotta a vegyes házasságokat és a zsidók és nem zsidók közötti nemi kapcsolatokat. Lásd erről bővebben: ua., IV. köt., Budapest, 1942, 3374–3378. o.

[32] Balázs Sándor: Mikó Imre. Élet- és pályakép. i. m.,104–105. o.

[33] Uö.: László Dezső a magyar parlamentben. In: Cseke Péter (szerk.): László Dezső emlékezete 1904–2004. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004, 119–120. o.

[34] Lásd erről uö.: Mikó Imre. Élet- és pályakép. i. m.,104–105. o; Csapody Miklós: László Dezső és a zsidókérdés (1940–1944). Református Szemle, 2011, 6. sz., 609–610. o.

[35] Randolph L. Braham (szerk.): Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Park Könyvkiadó–Koinónia, Budapest–Kolozsvár, 2008, 33, 470. o.

[36] Lásd erről: Tibori Szabó Zoltán: Zsidlic – A kolozsvári Zsidó Gimnázium története (1940 –1944). Mega Kiadó, Kolozsvár, 2012, 20. o; Kónya-Hamar Sándor: Vita Sándor. Művelődés, 2013. március, LXVI. évf., 3. sz., 19. o.

[37] MNL OL. P 2256. No. 117.Teleki Béla iratai 1942–1944. 1. csomó. 286. tétel. 663/1944. sz. Dr. Páll György főtitkár jelentése Teleki Béla pártelnöknek. Kolozsvár. 1944. június 14. 1. o.

[38] A kormány feloszlatta az összes politikai pártokat. Tilos minden pártpolitikai tevékenység. Ellenzék, 1944. augusztus 25, LXV. évf., 192. sz., 3. o.

[39] Dr. Szász István Tas: Pillantás az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület utolsó éveire. Korunk, 2012. november, III. folyam, XXIII. évf., 11. sz., 102. o.

Címlapkép: Az észak-erdélyi képviselők egy csoportja a képviselőházba való bevonulásukkor Budapesten, az Országház épülete mellett, 1940. október 10. Forrás: Képes Vasárnap, 1940. október 20, IV. évf., 42. sz., 5. o.

Categories: Hatalom, Jelenkor, Politika

Tagged as: