Szerző: Ladó Árpád Gellért
Toldi Miklós a középkori magyar (had)történelem talán egyik legismertebb alakja. Sokan őt, mint az Arany János költeményében szerény sorból felemelkedő, szinte népmesei alakot ismerik, a valóságban azonban egy nemzetközi karriert is befutó, magyar királyi tisztségviselővel van dolgunk. Neve és életútja szorosan összefonódik a magyar fegyverforgató réteg egyik korai nemzetközi szerepvállalásával és az itáliai zsoldoskompániák elterjedésével.
Az Anjou-kor (1301-1386) a magyar történelem egyik legszínesebb és legizgalmasabb korszaka. I. Károly (Károly Róbert) és fia, I. (Nagy) Lajos uralkodása a középkori magyar állam fejlődéstörténetében mérföldkő szerepét tölti be. A késő Árpád-kor belső anarchiáját megfékezve, a két uralkodónak sikerült olyan reformokat életbe léptetnie, amelyek helyenként évszázadokra meghatározták a magyar jogszokásokat, gazdasági fejlődést, hadikultúrát és művészi ízlést.
A korszak Magyarországon a személyes és családi sikertörténetek sorozata is.
Ekkor emelkedtek az arisztokrácia soraiba a Garaiak, a Lackfiak és sokan mások, de az alacsonyabb rendű nemesség körében is számtalan sikeres karriert találunk. Az egyik leghíresebb Toldi Miklós, akinek történetét Ilosvai nyomán, Arany János tette híressé. Az ő életútja szép példája az Anjou-kori fegyverforgató magyar nemesség életvitelének és lehetőségeinek.
MONDÁK KÖDÉBEN: Toldi Miklósról sokáig azt tartotta a magyar történetírás, hogy csupán egy fiktív személyiség, amely köré a szájhagyomány és a költői fantázia szőtt valóságosnak tűnő mondakört. Először és legteljesebb formában Ilosvai (Selymes) Péternél jelenik meg alakja és cselekedetei. Ilosvai 1574-ben szerezte énekét a nagy erejű hősről. Az ő előadásmódja azonban igencsak szelektív módon kezeli Toldi életének történéseit. Maga is hivatkozik rá, hogy sok mindent kihagyott az elbeszélésből, de mégis úgy gondolta, érdemes írni Toldi tetteiről, hiszen a krónikások mellőzték alakját, az énekszerzők pedig elfeledkeztek bizonyos dolgokról. Az énekmondó ezen állítása azt sugallja, hogy Toldi alakja élt a népi emlékezetben, cselekedetei közszájon forogtak, noha a krónikások nem fektettek nagy hangsúlyt rá. A Toldi-mondakör legtovább Nógrád megyében maradt fenn, ahol a nép hatalmas erejét emlegette, igaz Mátyás király uralkodásának idejére helyezve őt. A mondák ködéből Toldi alakját Kemény Zsigmond emelte ki, amikor 1854-ben rámutatott, hogy Ilosvai elbeszélésében semmi mitikus elem nincs, amely a főhős kitalált voltát igazolná. Végül Szilády Áron volt az, aki bebizonyította okleveles források alapján, hogy I. Károly valamint fia uralkodása alatt valóban létezett egy Toldi György illetve Toldi Miklós nevű személy.
A fennmaradt okleveles forrásokból sejthetjük, hogy a hús-vér Toldi Miklós 1320 körül születhetett egy jelentősebb bihari nemesi családban. Mint másodszülött fiú nem maradt otthon a családi birtokon gazdálkodni, hanem beállt valamelyik előkelő úr szolgálatába, mint familiáris. Első okleveles említése 1348-ból származik.
Az okleveles adatokból tudjuk, hogy Toldi Miklós 1352-1354-ben Meggyesi Simon pozsonyi ispán mellett alispán és várnagy volt. Mivel adatunk van arra vonatkozóan, hogy Meggyesi Simon részt vett a király 1351-1352-es nápolyi hadjárataiban ezért feltételezhetjük, hogy az általa vezetett bandériummal tartott alispánja is. Ebben a szolgálatban tanulhatott meg latinul is, amit magister jelzője is bizonyít.
Nem állhatott sokáig Meggyesi Simon szolgálatában, ugyanis rövidesen az esztergomi érsek familiárisaként szerepel. Az érsek szolgálatában már nem közigazgatási feladatokat látott el, mert az érsek miles-e ként szerepel a forrásokban. Ez a cím a magyar középkorban hellyel-közzel a lovagi cím megfelelője volt és Toldi esetében elsősorban katonai szolgálatot feltételezhetett. Az esztergomi érsek szolgálatából hamarosan a király milesei közé lépett elő és így 1359-ben már Lajos király megbízásából, hozott el Firenzéből két oroszlánkölyköt.
1363-ban Lajos király valószínűleg Toldi Miklós vezetésével küldött fegyveres segítséget V. Orbán pápának, mert feladatát 1364-ben végrehajtva, Toldit továbbra is Itáliában találjuk. Ekkor ugyanis, mint a híres korabeli zsoldoskompánia, az Alba Societas, egyik alvezéreként szerepelt a forrásokban.
Toldi Miklós itáliai szereplése több jelentős korabeli eseménnyel, folyamattal fonódik össze. Az első, I. (Nagy) Lajos itáliai hadjáratai, egy másik az Itáliában éppen ekkor kialakuló zsoldoskompániák tevékenysége, formálódása. Érdemes megjegyezni azt is, hogy ugyancsak a 14. század folyamán zajlik le egy jelentős fejlődés a fémfeldolgozás terén, amelynek során kialakulnak és szélesebb körben is elterjednek Európában a lemezvértek. Ennek a folyamatnak a legfontosabb központjai Észak-Itáliában voltak. Ugyancsak ekkor figyelhető meg az európai hadviselés egyfajta „demokratizálódása”, amikor az ún. lovagi, nehézlovas központú, hadakozást lassan felváltja a gyalogosok által uralt, zömében nem nemesi eredetű elemekre épülő hadviselés. Ennek az egyik fő motorjai a százéves háború (1337-1453) angol seregeinek zömét alkotó híres hosszúíjjászok, a Habsburgokat térdre kényszerítő svájci gyalogosok, és a genovai számszeríjjászok voltak.
De az első komolyan vehető tűzfegyverek is ekkor jelentek meg.
Lajos király itáliai hadjáratai (1347-1350), amelyek a Nápolyi Királyság trónjának megszerzésére irányultak, jelentős magyar katonatömegeket mozgattak meg az uralma alatt álló területekről. A hadjáratokban részt vevő magyar seregek zöme a magyar hadszervezet könnyűlovas egységeiből tevődött össze. Ezek közül a kunok és a székelyek még őrizték a sztyeppei hadviselés bizonyos elemeit nem csak viseletükben, de harceljárásaikban is.
A könnyű felszereléssel ellátott kun-magyar lovasíjászok újdonságként hatottak az itáliai hadszíntéren
Alakjukat megőrizte a Villani fivérek krónikája is, de Altichiero Da Zevio is valószínűleg belőlük inspirálódva formálta meg a páduai Szent György oratóriumának freskóin megjelenő keleti harcosokat (lásd a címlapképet – a szerk.). Gyorsan mozgó csapataik igen keresetté váltak a különböző itáliai városállamok vezetőinek körében, akik hatalmi harcaikban előszeretettel használták fel a különböző népek fiait tömörítő zsoldos csapatokat. Keresettségüket elsősorban az indokolta, hogy olyan hadviselési formát képviseltek, amellyel Itália már a Kalandozások óta nem találkozott.
A könnyűfegyverzetű lovasíjászok jól kiegészítették nehézlovas és nehézgyalogos társaikat. Hogy milyen hatékony volt ez a kombináció azt Lackfi I. István erdélyi vajda több Nápoly ellen aratott győzelmével is bizonyította (pl. Troia, Meleto – 1349). A vajda, olyan hírnévre tett szert, hogy alakja közmondásos lett.
Itt egy kis erdélyi kitérőt kell tennünk.
Járhattak-e erdélyi, különösképpen székely fegyverforgatók Itáliában?
Nos erre a válasz csakis egy határozott nem tudjuk lehet. Noha az erdélyi vajda, Lackfi I. István, a század derekán többször is hadakozott a Nápolyi Királyság ellen, a kíséretében aligha lehetett székely vitéz. A székely hadakat ekkor még szinte kizárólag a székelyek ispánja vezette így a vajda elsősorban csakis a saját hivatalának alárendelt hadak fölött rendelkezett. Ezek pedig igen színes képet mutattak.
1345-1352 között a székely ispáni tisztséget a híres tatárverő Lackfi András töltötte be. Ő is megfordult Lajos királlyal Itáliában és az ő kíséretében, familiárisai, egyéb hadai között már biztosabban feltételezhetünk székelyeket. Írott forrásaink azonban erre vonatkozóan nincsenek. A székelyek, ha jelen is voltak, minden bizonnyal a tehetősebb, lovon harcoló rétegekből kerülhettek ki, amelyekből éppen ekkor formálódott a primorok és lófők csoportja. De itt meg kell állnunk a spekulációval. Ahol a források hallgatnak, ott a történésznek sem szabad tovább költenie a történetet.
De miért volt Itáliában ekkora kereslet a zsoldosokra a 14. század derekán?
Itália a 14. században Európa politikailag legszéttagoltabb területének számított. A félsziget fölötti hatalomban önálló (város)államok, mint Milánó, Velence, Pisa, Firenze, a Pápai Állam és a Nápolyi Királyság osztozott. A megosztottság ellenére Itália a korabeli Európa leggazdagabb és legfejlettebb vidékének számított. A félsziget déli részét birtokló Nápolyi Királyság éves jövedelme önmagában meghaladta az Angol Királyság jövedelmeit, nem is beszélve a hatalmas kereskedelmi jövedelemmel bíró és tengeri hatalomnak számító Velencét vagy Genovát.
A politikai széttagoltság és a gazdasági potenciál lehetővé tette, hogy az Európa különböző területeiről származó és biztos megélhetésre számító fegyveres csapatok szolgálatai keresetté váljanak. Az 1360-ban megkötött és a százéves háború harcait szüneteltető Bretigny-i szerződés nyomán számos angol és francia fegyverforgató maradt munka nélkül ezért más lehetőség gyanánt Itália felé vették útjukat. Mellettük németek és a Lajos hadjáratai nyomán visszamaradt, valamint a király által a különböző itáliai szövetségeseinek küldött segédcsapatokban szolgáló magyarok sorra hoztak létre zsoldoskompániákat, amelyek saját vezetőik parancsnoksága alatt valóságos vállalkozásként adták-vették szolgáltatásaikat a különböző itáliai hatalmasságoknak.
A történészek 1350 és 1380 között kb. húsz-harmincezerre teszik az Itáliában szolgáló magyarok számát.
Természetesen soha nem volt jelen egyszerre ennyi magyar zsoldos vagy más fegyverforgató. A korabeli viszonyok között szinte lehetetlen volt ennyi embert huzamosabb ideig ellátni.
A munka nélkül maradt katonák, többségükben angolok és németek, „szabad zsoldoskompániákat” hoztak létre. Az itáliai hatalmakkal való kapcsolataikat jól szabályozott kapcsolatrendszer irányította. Parancsnokaik szabályos szerződéseket kötöttek, az ún. condottát, amely alapján kötelesek voltak uraikat hűségesen szolgálni. Ezeknek a csapatoknak az volt az előnye a korabeli városi milíciákkal vagy feudális hadakkal szemben, hogy állandóan fegyverben álltak, így bármikor felfogadhatóak voltak. A „szaktudás” továbbadása, fenntartása és elérhetősége állandó volt. A korszak zsoldosai szakemberek, profik voltak, akiknek nem kellet törődni a termés betakarításával vagy a hetivásárral.
A század derekának leghíresebb itáliai zsoldoskompániái a Fekete Kompánia, a Fehér Kompánia, a Virágok Kompániája, a Csillag Kompániája és több Szent György nevét viselő kompánia voltak. Ezek közül magyar szempontból a legjelentősebb a Fehér Kompánia és az egyik Szent György Kompánia voltak. Athinay Miklós vezetésével létrejött egy tisztán magyarokból álló zsoldos csapat is, ez azonban nem állt fenn sokáig.
A Fehér Kompánia (Alba Societas) zömében angol zsoldosokból állt, létszámát a 14. század hatvanas éveiben kb. ötezerre lehet becsülni. Ebből a létszámból kb. háromezer jól felszerelt lovas és kb. ezer gyalogos volt. A csapat vezetője az angol Hugo Mortimer volt. Ő a capitaneus generalis rangot viselte. Az ő egyik alvezére volt Toldi Miklós, amint azt a kompánia a Pápai Állammal kötött szerződéséből kiderült. A szerződésből azt is megtudjuk, hogy Toldi a magyarok vezetője volt. Ez utóbbiak száma ezerhatszáz fő körül mozoghatott, amely a korabeli hadsereglétszámok között igen jelentős csapatnak számított. Toldi mellett még tíz magyar parancsnok szolgált Mortimer parancsnoksága alatt ebben az időszakban.
A szerződés
Az 1365. január 14-én aláírt szerződés értelmében a Fehér Kompánia hat hónapra szerződött a Pápai Állam és Johanna nápolyi királynő szolgálatába. Igen, ez ugyanaz a Johanna, aki ellen Lajos király egy évtizeddel korábban még ádáz küzdelmet folytatott öccse halálának megbosszulásáért. De térjünk vissza a Fehér Kompániára. A szerződésben kikötötték, hogy a zsoldosok hűségesen tartoznak szolgálni uraikat és a szerződés lejárta után öt évig nem harcolhatnak egyik szerződő fél ellen sem. Továbbá az is fontos kikötés volt, hogy a Pápai Állam területét a szerződés lejártától számított húsz napon belül kötelesek voltak elhagyni. Ez a rendelkezés rávilágít arra, hogy bizony a zsoldosok viselkedése sokszor hagyott kívánnivalót maga után. A zsold késése estén hajlamosak voltak a saját szakállukra kiegészíteni a hiányzó járandóságot. Ezért is érdekes kitétele a szerződésnek, hogy Mortimer emberi mindent tisztességesen, pénzért fognak beszerezni.
Toldi szolgálataiért való fizetsége havi húsz forint fölött lehetett, mivel kb. ennyit kapott egy pápai szolgálatban álló zászlóaljparancsnok, azaz conestabilis. Toldi a szerződésben, mint Nicolaus comes Thodi Ungarus-ként szerepel. Jó tudni, hogy a comes kifejezés a korabeli itáliai forrásokban csak a magas származású, előkelő férfiaknak járt ki. Ebben valószínű Toldi magyarországi udvari miles címe köszön vissza. A fentebb említett húsz forintot nagyon minimális összegnek kell tekintenünk Toldi esetében, ugyanis szokás volt, hogy az előkelő származású zsoldosok még külön jutalmakban is részesültek. Mortimer egész kompániája fél évnyi szolgálatáért százhatvanezer forintot kapott. Ez az összeg a korban nagyon soknak számított. Ennek tükrében fontos tudni, hogy a hadikiadások minden korabeli állam éves költségvetésének tetemes részét képviselték. A középkorban a hadakozás sokkal drágább volt, mint napjainkban. Igaz, az adószedés sem volt annyira hatékony, mint a 21. században.
Toldi nem sokáig maradt a Fehér Kompánia kötelékében
A csapat ugyanis már a szerződéskötés évének júliusában vereséget szenvedett egy másik zsoldosvezér, Annichino di Bongardo, hadaitól a perugiai csatában. Itt Toldi is fogságban eshetett, mert 1366-ban már, mint gömöri ispán szerepel Magyarországon, bizonyára felhagyva a zsoldos élettel.
Toldi Miklós életéről a továbbiakban nem sok információval rendelkezünk. Az oklevelek tanúsága szerint 1366-ban gömöri ispán, 1372-ben hevesi, 1383/85-ben Szabolcs vármegye ispánjaként szerepelt. 1387-ben birtokadományban részesült. Halálának évét 1390-re teszik.
Toldi Miklós története a legendák köréből kilépve is izgalmas és kevéssé ismert része a 14. század történelmének. Szoros összefüggésben áll a kor magyarországi nemességének fejlődésével és a nemzetközi zsoldoscsapatok kialakulásával, amelyek az elkövetkező több mint száz évre meghatározták az európai hadviselést. Toldi Miklós karrierje Európa legfejlettebb vidékeit kapcsolta össze az Anjouk Magyar Királyságával, amely, amint azt az itáliai szerepvállalása is bizonyítja, igazi kontinentális erődemonstrációra is képes hatalom volt.
Címlapkép: Atichiero da Zevio, A bölcsek imádása. Pádua, Szent György oratórium. 1378-84 között.
Felhasznált irodalom
B. Szabó János: A középkor magyarországi könnyűlovassága. Attraktor Könyvkiadó Kft. 2017.
Kenyeres Ágnes (főszerk.) Toldi Miklós. In: Magyar Életrajzi Lexikon. [online] MEK OSZK (2023.04.22.)
Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Budapest: Zrínyi Kiadó. 1988.
Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1988.
Mályusz Elemér: Toldi Miklós Olaszországban. In: Irodalomtörténet. 1923. 12. évfolyam, 1. szám.
Murphy, David: Condottiere 1300-1500. Infamous Medieval Mercenaries. London: Osprey Publishing. é.n.
Rázsó Gyula: A zsoldosintézmény kezdetei Magyarországon a XIV. században. In: Hadtörténeti Közlemények. 1960. 7. évf. 2. szám.
Veszprémy László (szerk.): Magyarország Hadtörténete, I. kötet. 2017
