Szent László és a leányrabló kun legendája a magyar középkori mondakincs egyik legismertebb darabja, a magyar történelmi emlékezet kiemelkedő része. Jankovics Marcell animációs sorozatának[1] képsorai szórakoztató módon, de a 14. századi miniatúrák és freskók képi világát követve, idézik fel a szent lovagkirály küzdelmét a pogány ellenséggel, aki a székelyek hívására, váradi sírjából kikelve sietett segítségükre. A sorozat elsődleges képi és narratív forrása a krónikás hagyomány mellett a küzdelmet megörökítő, zömükben 14. századi, 15. század eleji freskók. Ezek az ábrázolások a középkori Magyar Királyság egész területén megtalálhatók, így számos középkori eredetű székelyföldi templom falán is.
A legenda freskóábrázolásai zömükben hadi viseletben megjelenített szereplőket vonultatnak fel, a kivonulási jelenettel kezdődően egészen a kun vitéz lefejezésének momentumáig. Ennek a sajátosságnak köszönhetően a freskók elsőrendű forrásnak számítanak a 14. századi székely–magyar hadi viselet, fegyverzet kutatói számára. Jelen írásomban arra kívánok rávilágítani, hogy miként is lehet, vagy éppen nem lehet, felhasználni ezeket az ábrázolásokat fegyverzettörténeti rekonstrukciók és kérdések megválaszolására.
A 14. századi magyar hadviselők, így a korabeli székelyek történetének hadiviselet szempontjából való vizsgálata számos problémába ütközik. Az első és legfontosabb a fennmaradt írott források viszonylagos szűkszavúsága vagy éppenséggel teljes hiánya. A magyar középkor írott forrásai csak nagyon ritkán tesznek említést a hadfelszerelés elemeiről, azok használati módjáról. Esetünkben az jelent segítséget, ha egy-egy krónikás vagy okleveles bejegyzés röviden említést tesz az Árpád–, vagy éppen Anjou–kor csatáiról és a résztvevők szerepéről. Így például a székelyek esetében bizonyosan tudjuk, hogy a magyarországi írott forrásokban való első megjelenésük idején (1116-os olsavai csatával kapcsolatban említi őket Cosmas Pragensis cseh krónikás és sokkal később a Képes Krónika) a királyi sereg elővédjeként, könnyűlovas íjászok lehettek. Felszerelésük alkalmas kellett legyen arra, hogy elővédként az ellenséget hathatósan zaklathassák, felvonulását akadályozzák, anélkül, hogy közelharcba keveredtek volna vele.
Az elővédi feladatok ellátására a 11–14. század során a legalkalmasabb a gyors, szívós lovakon harcoló, lehetőleg íjjal is felszerelt lovasság volt. Az, hogy a lovuk és az íjuk mellett még mit viselhettek, mivel harcolhattak a korabeli székely harcosok, a hazai eredetű írott források nem adnak választ.
Mint láttuk, a krónikás is csupán annyit említ meg, hogy a székelyek elővédként, a besenyők társaságában küzdöttek. Feltehetnénk a kérdést, hogy vajon a 12. századi székelyek is kun–besenyő módra voltak-e felszerelve, jobb esetben könnyű sisakkal, rövid ujjú sodronyingben, szablyásan.
A besenyők és később a kunok fegyverzetének rekonstruálásakor viszonylag egyszerű a hadtörténész dolga. Számos harcos sírja került elő a mai Oroszország, Ukrajna, de Magyarország területéről is. Ezek közül a mellékletek alapján előkelő, módosabb harcosnak számító elhunytak az íjuk mellett sokszor sodronyinggel, sisakkal, szablyával és lándzsával is rendelkeztek. A magyarországi 13. századra, 14. század elejére datált kun sírok azonban érdekes folyamatra derítenek fényt. A betelepedett kun előkelők közül némelyik nyugati típusú, egyenes karddal, lovagi pártaövvel temetkezett. Ezek közül az egyik leggazdagabb sírlelet a felsőszentkirályi. A kun vitéz szablyásan, sodronyinggel került a sírba, derekán nyugati típusú fegyverövet viselt, amely kis címerpajzsokkal volt díszítve.
A magyarországi kunok körében az anyagi kultúra szempontjából, amint láthattuk, már nagyon korán megjelentek a „nyugatosodás” jelei a kereszténység felvételével párhuzamosan. Vajon a székely hadviselők esetében mikor és hogyan történhetett meg ez a fegyverzet és viseletváltás. Hogyan lettek a 9–10. század kétségtelenül sztyeppei viseletű, pogány harcosaiból, megjelenésükben is a keresztény Nyugat őrállói?
A 14. századi magyar könnyűlovas harcos felszerelésének és harcmódjának legrészletesebb leírásáért Itáliáig kell menni. Az I. (Nagy) Lajos által Nápoly ellen vezetett büntető hadjáratok során (1347-1348/1350) számos magyar hadakozó fordult meg az itáliai hadszíntéren, s közülük nem kevesen maradtak vissza zsoldosként, hogy az olasz városállamok között gyakran kiújuló konfliktusok során keressék meg kenyerüket.
Fontos megjegyezni, hogy ezek között a hadakozók között nemcsak kunok, hanem banderiális csapatok is jelen voltak nagy számban. Székelyek részvételére eddig nincs forrásunk, de nem zárhatjuk ki.
A magyar király serege igen tarka képet mutathatott a korabeli itáliai szemlélőnek. A nehézfegyverzetű nyugati típusú lovasság mellett ott lovagoltak a vármegyék és főúri bandériumok íjász és egyéb könnyűlovasai, amelyhez csatlakoztak a helyben felfogadott német, olasz és angol gyalogosok.
Az egyik firenzei krónikásra, Matteo Villanira, is mély benyomást tettek Lajos király magyar katonái.
Leírása szerint ezek a zömükben lovas harcosok, íjjal, hosszú karddal (!) és bőr zekében vonultak hadba. Elmondása szerint csak kevesen viseltek sisakot, hogy az ne akadályozza őket a nyilazásban. Emellett azt is megemlíti, hogy az így felszerelt magyar lovasság fő ereje, a nyugati nehézlovassággal szemben, a portyázásban, nyilazásban és a színlelt meghátrálás utáni gyors újrarendeződésben állt. Itt hangsúlyoznám, hogy az itáliai krónikás csupán a számára idegen sajátosságokat emelte ki a magyar sereggel kapcsolatban, ezért is olyan fontos ez a forrás.
Matteo Villani magyar vitézei nagy hatást gyakorolhattak a korabeli itáliai festészetre is. A padovai Szent György oratórium freskóciklusának (1374-85 között) Krisztus földi életét elbeszélő jelenetein a katonák között több keleties viseletű alak látható. A Bölcsek imádása című jelenetben a katonai kíséret egyik tagja megszólalásig hasonlít a krónikás által leírt magyar lovasokhoz. A freskó jobb alsó sarkában, szétvetett lábbal álló harcos könnyű sisakot visel, haja varkocsba van fonva, testét hosszú köntös fedi, lábán hosszú szárú csizma. Oldalán enyhén ívelt szablya függ. Egyes művészettörténészek szerint a festő, Altichiero da Zevio, számára az inspirációt egyértelműen Lajos király magyar vitézei jelenthették.
Az érdekesség Altichiero keleti harcosának viseletében, hogy sisakjának alakja és vonalai visszaköszönnek a csengelei kun harcos sír sisakleletében és a gelencei Szent László koronás sisakjának formavilágában. Ha kicsit tovább akarjuk vinni a párhuzamot, akkor azt mondhatnánk, hogy a gelencei freskó Szent Lászlója és kun vitéze megjelenésében teljesen azonos a Villani és Altichiero által is ábrázolt magyar lovas képével. Természetesen a leírás és a freskók között csupán a forrás valamilyen szintű valósághű ábrázolására való törekvés lehet a kapocs.
Ha a hazai írott források nem segítenek az Anjou–kori székelység hadi viseletének rekonstruálásában, akkor hová fordulhat további támpontokért a fegyverzettörténész? A régészet lehet az egyik lehetséges irány, amely újabb adatokkal szolgálhat számunkra és megerősítheti a kevés írott forrás által vázolt képet.
A székelység a 13. század végére foglalta el teljesen a mai Székelyföld területét. Az erről a vidékről származó régészeti leletanyag egyelőre nem szolgáltat elégséges anyagot ahhoz, hogy tovább pontosítsa az Anjou– és kora Zsigmond kori székelység hadiviseletéről alkotott képet. Ez alól egyedül a szórványleletként felbukkanó szúró-, sújtó-, és vágófegyverek képeznek kivételt.
A székelyföldi múzeumok szép számban őriznek a 11–15. századra datálható fegyveranyagot, ezek között is a leglátványosabb elemek az egyenes, ún. nyugati típusú kardok. Vannak továbbá buzogányfejek, melyek típusukban a kunokhoz, besenyőkhöz köthető fegyverek formavilágát idézik. Nyíl- és lándzsahegy is került elő szórványlelet formájában.
A tárgyalt korszak régészeti leleteinek forrásértékét meghatározza a sok esetben szórványlelet voltuk. Ez azt jelenti, hogy egy-egy patakmederben, jobb esetben egy település piacterének vagy székelyföldi kúria alapjainak ásatása közben előkerült lándzsacsúcs vagy kard csupán arról beszél, hogy tulajdonosa minden bizonnyal elhagyta azt. Hogy ki volt ez a tulajdonos, milyen szerepet töltött be életében vagy éppen milyen körülmények között volt kénytelen megválni fegyverétől talán soha nem derül ki.
Még azt sem tudjuk megmondani, hogy székely volt-e az illető arról nem is beszélve, hogy az adott fegyver hol készülhetett.
A Felsőrákos és Siménfalva határában előkerült buzogányfejekkel kapcsolatban szinte lehetetlen megállapítani, hogy azt székely harcos vagy betörő mongol, kun vagy tatár veszítette-e el.
Így nem szabad elfelejteni, hogy a fegyverleletek kis száma eddig még nem tette lehetővé a kutató számára, hogy általánosító következtetéseket vonjon le a 14. század székely hadviselőinek fegyverzetével kapcsolatban. De nem lehet azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy egy adat hiánya nem zárja ki a létezését.
Mit lehet tehát tenni, ha valaki képet akar alkotni a 14. század székely hadviselőiről, az ő fegyverzetükről? Véleményem szerint ebben az esetben csak az eddig tárgyalt három forrás együttes használata mozdíthatja ki a kutatást a holtpontról. Láthattuk, hogy a fejlett írásbeliséggel és pontos kezű festőkkel rendelkező Itália előszeretettel örökítette meg az egzotikumot, az idegent, nemcsak írásban, de képben is.
Ugyanakkor az Anjou és Zsigmond kor magyarságában/székelységében is jelen volt az igény, hogy templomaiban, olyan történeteket festessen meg, amellyel azonosulni tud, nemcsak ideológiai, hanem vizuális szinten is. Így feltételezem, hogy Gelence, Homoródkarácsonyfalva, Székelydálya, Maksa, Bögöz vagy akár Székelyderzs és Csíkmenaság freskókat megrendelő és festető közössége, patrónusi köre, nem rendelhetett meg olyan ábrázolásokat, amelyeken a szereplők megjelenésükben, viseletükben idegenként hatottak számára.
A Székelyföld esetében nem szabad elfelejtkezni arról, hogy egy olyan közösségről beszélünk, mely sajátos privilégiumait katonai szolgálatával nyerte, gyarapította és tartotta meg. Fegyverzetük, hadi viseletük alkalmas kellett legyen arra, hogy a mindenkori ellenféllel szemben a siker reményében vehesse fel a harcot. Ez nyugati irányban elsősorban a páncélos lovasság formájában öltött testet, amely ellen a buzogány és a 13. század végén, 14. század elején egyre inkább elterjedő hosszú, ún. másfélkezes kardok jelentettek megoldást. Ilyen kardokat találhatunk a Haáz Rezső– és a Tarisznyás Márton Múzeum gyűjteményeiben is. Ezek a kardok visszaköszönnek a Szent László freskóciklusok jeleneteiben is, a figyelmes kutató ezek alapján akár nagyon pontos tipológiai besorolásra is képes.
A keleti és déli végek számára állandó fenyegetést jelentő mongol, kun és később tatár lovasseregek ellen továbbra is az íj és a könnyű lándzsa volt a legalkalmasabb harceszköz. Az, hogy a 14. századi székelység viselt-e szablyát nem tudni. Tény, hogy a 10. századot követő fokozatos kultúraváltás során a honfoglaló magyarok szablyái eltűnnek a leletek közül és csak besenyő, kun kontextusban tűnnek fel újra.
A székelyföldi freskókon ennek ellenére szép számmal jelennek meg szablyák, általában a kun vitéz oldalán. Az egyik leghitelesebb Kárpát-medencei szablyaábrázolás, amely a kun–besenyő szablyák formavilágát idézi, Sepsibesenyőn látható. Itt érdemes megjegyezni, hogy egyes vélemények szerint úgy Gelence, mint Homoródszentmárton, Homoródkarácsonyfalva és Sepsibesenyő Szent László freskóit ugyanaz a mester festhette a 14. század első felében. Ezt az ábrázolásra került nyugatias hadiviselet archaikus jellege is megerősíti.
Sepsibesenyőn Szent László pikkelypáncél mellvértet visel, akárcsak Bögözön. Ez egy nagyon ősi védőfegyverzet típus, amely a 14. században Nyugaton már nagyon ritkán jelenik meg az ábrázolásokon, hiszen helyét fokozatosan átvette a lemezes páncélkabát, majd fém mellvért.
A 14. századi székely hadviselők fegyverzetével kapcsolatban összegzésképp elmondhatjuk, hogy annak milyenségét és minőségét elsősorban az anyagi lehetőségek, másodsorban a harctéri követelmények határozták meg. Ezért véleményem szerint hiába keressük a korabeli székely vitézek fegyvertárában a Szent László freskók magyar seregének nyugati páncélzatát. Ez nemcsak drága, de a mozgékony, elővédi harcfeladatok ellátásához teljesen szükségtelen lett volna. Így a korszak átlagos fegyverzettel rendelkező székely vitéze valószínűleg a freskók kunja által is viselt köntöst vagy vastag steppelt textilkabátot (ún. gambezont) hordhatott, alatta esetleg, amint azt Gelencén is megfigyelhetjük, könnyű sodronyinget viselhetett. Ez utóbbi egy viszonylag drága védőfelszerelésnek számított, így használata bizonyos anyagi jómódot feltételezett. Fő fegyvere továbbra is elsősorban a reflexíj volt, hiszen ezzel tudott kellő távolságról hathatósan megküzdeni ellenfeleivel. Ha közelharcra került a sor, mint 1116-ban Olsavánál, vagy 1146-ban a Lajta mentén, egyenes nyugati kardjaikra, esetleg buzogányaikra számíthattak. Persze azt sem lehet kizárni, hogy egyes székelyek zsákmányként vagy akár kereskedelem útján megszerzett kun–besenyő típusú szablyát forgathattak. Ez a 14. századra egyre ritkább jelenség lehetett, hiszen ekkorra a székelység már több mint három évszázada ismerkedett a nyugati eredetű anyagi kultúra elemeivel.
Matteo Villani nem említi, hogy a magyar könnyűlovasok pajzsot is használtak volna, de meglétük nem lehet kizárt, hiszen ez a védőeszköz nemcsak relatíve olcsó, de hatékony is volt. Érdekes, hogy a sepsikilyéni freskó kun lovasai sávos, csepp alakú pajzsokat tartanak maguk elé. Meg kell azonban jegyezni, hogy ezek a könnyűlovasok fegyverhasználatukban inkább nyugati formák alapján kerültek ábrázolásra.
Véleményem szerint a jelenleg ismert székelyföldi freskóállomány közül a gelencei ciklushoz tartozók azok, amelyek a leginkább használhatóak a 14. századi székelység hadiviseletének rekonstrukciójához. Mindezt azért, mert a régészeti leletek és írott források eddig ezt a viseletstílust és fegyverzetet hitelesítik. Továbbá a gelencei freskóciklus kun és magyar vitézei között megjelenésükben nincsen, olyan éles különbség, mint mondjuk a híres székelyderzsi freskón. A kun vitéz fegyverzete és viselete alapján lehet egy késő Árpád kori módosabb magyar vagy akár székely vitéz is.
A székelyföldi freskóállomány forrásértékével kapcsolatban meg kell említeni, hogy a művészi mintakövetés az ábrázolásra kerülő jelenetekben is felismerhető. Ezért nehéz pillanatképként kezelni ezeket a freskókat és önmagukban rekonstrukciós forrásként alkalmazni. Ennek ellenére határozott meggyőződésem az, hogy a megrendelő igénye és saját ízlésvilága befolyással volt arra, hogy mi és hogyan került ábrázolásra. Emellett fontos érv az is, hogy a székelyföldi freskókon is nyomon követhető a tágabb európai fegyverzetfejlődési folyamat. A sodronying fokozatos háttérbe szorulása és az egyre bonyolultabb lemezpáncélok megjelenése otthagyta lenyomatát freskóinkon is. Ezért nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy a freskók csupán régi formák és művészi konvenciók ismétlődései.
A művész és a megrendelő képi eszköztára, ha minden bizonnyal megkésve is, de követte a korabeli trendet.
Amint láthattuk a 14. századi székelység fegyverzete alkalmas kellett legyen úgy a távolharc, mint a közelharc megvívására. A székelyföldi freskók, amelyeket nem lehet modern szóval pillanatképként kezelni, egy ilyen jellegű, vegyes nyugati és steppei hadiviseletet, fegyverzetet ábrázolnak. A nyugati és a keleti elemek praktikus elvek alapján való keveredése volt az, amely lehetővé tette az Anjou kor székely hadviselőinek, hogy sikeresen viseljenek hadat királyuk és ispánjaik zászlai alatt mind a négy égtáj irányában. Gyorsan mozgó, rugalmas csapataik, nemcsak a távolharc mesterei voltak, hanem a közelharcban is képesek voltak helytállni, amíg a királyi vagy ispáni sereg nehezebb egységei megérkezhettek. Ez a harcmód köszön vissza az olsavai csata említésétől kezdődően, egészen a kenyérmezei diadalig.
A kutatásban további előrelépést a középkori, esetünkben 14. századi, székelység gazdaság- és társadalomtörténeti szempontból való vizsgálata jelenti. Ehhez hozzájárulhat nemcsak az ismert vagy még ismeretlen írott források átértékelése, feltárása, de a települések régészeti vizsgálata is.
Jegyzetek
[1] Mondák a magyar történelemből
