A garbonáci Kővárfüred fürdőhely kialakítása a dualizmus korában

A fürdőhelyekhez való viszonyulás Nagybányán 1901–1918-ban

Az erdélyi, partiumi és bánsági fürdők az Osztrák–Magyar Monarchia idején élték virágkorukat. A Nagybányai Gazdasági Egylet által fenntarott hetilap, a Nagybánya és vidéke hasábjain az 1899-es és 1900-as évfolyamokban gyakran tárgyalták a fürdőügyeket, majd 1901-től elkezdtek komolyabban foglalkozni vele. A nagybányai hetilapban látszólag ekkortól foglalkoztatta a helyi értelmiséget az a kérdés, hogy a város és annak környéke fellendíthető-e idegenforgalmi szempontból, méghozzá fürdőzéssel, és kiemelt helyen a környék fürdőhelyeinek hírét próbálták öregbíteni.

A budapesti Bihari Jenő szerint sok olyan fürdőhely létezik Nagybánya körül, amelyek bár nem a legjobbak, mégis sok embert vonzanának[1] egy olyan korban, amelyben az emberek azért jártak fürdőre, hogy betegségüket gyógyítsák, vagy azért, hogy szórakozzanak. Vagy mindkettő. Bihari Jenő hangadásával egyfajta divat indult, és a helyiek is bekapcsolódtak, a hetilap tárcáiban történeteket kezdtek szőni a környékbeli fürdők köré. Ilyen például Dunay János: Egy bor, egy kávé, Glanzer Gyula: Gondviselés, Égly Sándor: Mesék, Égly Mihály: Fürdőn című írása. Ezekben a tárcákban fürdői környezetben a barátság és az ital, valamint a szerelem játszik kiemelkedő szerepet. Az első szöveg arról szól, hogy pár barát elment fürdőzni, és barátságuk kapcsán kipróbálták egymás ivási szokásait. Az utóbbi három szöveg pedig arról szól, hogy fürdőhelyen is meg lehet találni a szerelmet, vissza lehet térni hozzá és akár el is lehet veszíteni.[2]

A későbbi években hasonló történetek jelentek meg a lapban a környék fürdőiről, fürdő-reklámokat közöltek, és fürdői leveleket tettek közzé.[3] Érdemes kiemelni itt egy 1914-ben (névtelenül) közölt cikket, miszerint a nyári hónapokban rengeteg fürdőző akad országszerte, számukat megállapítani sem lehet. Azt azonban lehet tudni, a Társadalmi Múzeum és a Magyar Népfürdő Egyesületnek köszönhetően, hogy a fürdést (tisztálkodást) négy ember közül csak egy engedheti meg magának. A szerző szerint Eötvös Károly már statisztika nélkül is megállapította, hogy „az úr, a zsidó meg a beteg fürödik, de a magyar ember nem fürdik”. A cikk további részében az is kiderül, hogy ennek tulajdonképpen az az oka, hogy nincsen elég közfürdő, fürdőhelység Magyarország területén.[4]

Garbonác–Kővárfüred kialakulása és fejlődése

Garbonác falunak rengeteg névváltozata volt az évek során.[5] A dualizmuskori sajtó és szakirodalom régiesen írva Garbonácz-ként említi. Egyszer Teleki Sándor felvetette, hogy nem lehetne-e „Karbonátnak” nevezni, hiszen az szebben hangzik.

A Telekiek 1719-ben kapták meg a kincstártól a birtokot, utóbb Teleki Sándorra szállt. 1898-ban Teleki Sándor fia, Teleki Jánosé, mint örökség, és egy részét meg is vásárolta. Másik birtokosa a görög-keleti egyház.[6] A birtok értékes járuléka a falutól egyóra járásnyira található fürdő. Nem volt túlzottan felkapott, ezért nem sokan írtak róla, a környék köztudatában viszont jelen volt. „Hazánk ezen részében mindenütt dicsérik a garbonáczi, ma füredi fürdőt hatalmas erejű, ólomszürke, inkább feketésbe átmenő színű, erős sós, kénes vizéért mely kőolaj vagy petróleum szagú is s a melyet rheumatikus bántalmak ellen elsőnek tartanak az egész országban. A gyógykutak sziklákba vannak vésve. Vizét ivásra is használják.” De nem ez az egyetlen forráslehetőség, van egy „Fántána Akuczuluj” nevű csorgó a faluban és ezenkívül az embereknek saját kútjuk volt. A csorgó megnevezése nem hétköznapi, ennek oka, hogy a faluban legnagyobb számban román lakosság élt.

Teleki Sándor idején öt-hat szoba és vendéglő, közfürdő, gyógykutak léteztek, és a gróf által épített nyári kastély állt a fürdő mellett. A villát Schulz Ferenc építészmérnök (aki részt vett a vajdahunyadi vár újjáépítésében) tervei szerint építtette meg, kőterasszal és csúcsíves ablakokkal.[7] A villa oldalán két felirat is volt, amely részben a vendégeknek is kedveskedett: „Parva Domus, magna quies” („kis ház, nagy nyugalom”) és „Üdvözlet az érkezőnek, egészség a távozónak”. Teleki Sándor kastélya, mint turisztikai termék is megállta a helyét, tulajdonképpen olyan volt, mint egy múzeum a korabeli leírások alapján. Az első helyiségben volt Teleki irodája. A falakon díszelegtek „Kossuth, Petőfi, Garibaldi, Hugó, Dumas, Jókai, Brassai, Hermann Ottó, Csiki Gergely arcképei” (mind olyan alakok, akiket Teleki Sándor személyesen ismert), s emellett voltak különböző „réztálak Shakespeare, Michelangelo, Tiziano arczképeivel is.” Volt egy ebédlő, amellett egy úgynevezett „művészi szoba”, „vadászterem”, egy terem melynek nem volt neve (legalább is nem találtam róla leírást) és a „japáni terem”. Az ebédlő kapcsán nincs semmi említésre méltó, csupán az ajtó feletti nagy vaddisznófej. A következő helyiségben sok fénykép lógott, híres, a művészvilágban jártas emberekről, drámaírókról, operaénekesekről. A következő szobában, mint neve is jelzi, vadászattal kapcsolatos alkotások voltak. A segesvári csata egyik pillanata megörökítve rajzolt formában, vadászjelenetek, valamint Teleki Árvádné festett kulacsai. A név nélküli terem berendezése alig tért el az előbbiektől. Ismert és kevésbe ismert emberek emlékét őrizte, például Görgey és Bach arcképét. Végül pedig a japán stílusú szobában kitömött papagájok, Japánt ábrázoló színes rajzok, a magyar szemnek szokatlan tárgyak voltak megtalálhatók.[8]

1877-ben Abrakovics József készített egy mérést Garbonác vizéről. Kénes forrása miatt lehetett benne fürödni, de vegyi összetételéről pontos adatok ekkor még nem léteztek.[9] 1950-ben már ismerték összetételét: jód, bróm, fluór, litium, bórsav, réz. Az Amerikai Egyesült Államokban levő „Lake Harrowgate” (Inverness, Illionois állam) vizével mutatott hasonlóságot.[10]

1894-ben még, mivel nem volt megfelelő infrastruktúra, a fürdőt csak a helybeliek látogatták. Az akkori tulajdonos széki gróf Teleki János (gróf Teleki Sándor fia) volt. A fürdőhelyen kívül volt a vendéglő hat-nyolc szobával és persze a grófi villa. Az épülettel össze volt építve egy pavilon, mindezeket erdő ölelte. Palmer Kálmán szerint minden beteg, aki meglátogatta, rövidesen meggyógyult. Az árak változóak voltak: fürdő 40 krajcár, a szoba ára 10 krajcártól 20 krajcárig terjedt, a közös étkezés pedig 80 krajcár volt.[11] Az 1900-as évekre Teleki Sándor gyűjteménye nagyon megritkult, javarésze megsemmisült. Valószínűnek tartom, hogy ami megmaradt, fiának köszönhetően lett megmentve. Ilyen a konyhai kemence, amit még ő készített, a bútorok egy része és a trófeák.[12]

A környék sajtójában, úgy a Nagybánya és vidékében és a Szatmármegyei Közlönyben 1901-ben kezdték reklámozni (ekkor még volt rendszeres bérlője), savas kúrákat ajánlva csúzos betegségek, köszvény és annak több fajtája, női betegségek, idegbajok, ízületi bajok kezelésére. Akkor már létezett vasút Nagybányáról és Nagysomkútról is, a végállomástól pedig egy órás kocsiút vezetett a fürdőhöz.[13] 1903-ban a tulajdonos, azaz Teleki János bérlőt keresett fürdőjéhez. A gyümölcsös és a kaszáló is vele együtt járt.[14] 1905-ben már egyre kevesebben látogatták, az emberek elkezdtek határon túli fürdőhelyekre járni. Igényeik is nőttek, a garbonáci fürdő már nem felelt meg elvárásaiknak, így bevétel híján fejlődni sem tudott.[15] Ugyanebben az évben Teleki János újra haszonbérlőt keresett földjének, gyümölcsöseivel együtt.[16] Reklámozása azonban semmit sem változott, pompás szavakkal kitűnő reklámszöveget írtak neki, annak ellenére, hogy pár hónappal előtte úgy próbálták motiválni az embereket a fürdő felkereséséhez, hogy csak az ő segítségükkel fejlődhet, javulhat. „Kényelmesen berendezett lakószobák, jó magyar és izr(aelita) konyhák, kitűnő italok, jutányos árak, különféle szórakoztató játékok állanak a t. gyógyvendégek rendelkezésére.” Árengedményeket is ígértek, 10%-os kedvezményt kaptak a testületi és egyesületi tagok, amit a szobák árából vontak le.[17] 1906-ban 30%-os árengedmény volt.[18] 1907-ben pedig 20% volt az akció.[19]

Kővárfüred fürdőhelyként való működéséről a két világháború között és a kommunizmus éveiben sajnos nem sikerült kimerítő adatokat szerezzek. A második világháború idején, 1944-ben a Székely Nép tudósítása szerint üzemben volt, de ennél többet nem közöltek róla.[20] Bár nem találtam információt róla, a fürdő valószínűleg 1948-ban állami tulajdonba került. Üzemi dolgozók csoportos üdülőhelyévé vált. 1949-ben például a nagybányai Phoenix vegyészeti üzem 32 munkása töltött valamennyi időt Kővárfüreden, ahol 12 kádfürdő és 30 hálószoba állt a vendégek rendelkezésére. Hiányoztak viszont a napilapok, a könyvtár, a rádió, a sakkjátékra alkalmas asztalok.[21] Az Előre napilapban 1970-ből származik egy rövid tudósítás, miszerint Kővárfüreden ugyan lehet fürdőzni, de nincs orvos, nincs őr, csupán egy takarítónő, aki átadja a (szoba)kulcsot a vendégnek, s a szálláshelyen mindössze egy vékony pokróc véd az éjszakai hideg ellen. A koszt kevés, a kenyér száraz. A fürdőhelyet állítólag kéthetente látták el friss élelemmel.[22] Az egyik forrás szerint, véglegesen csak az 1989-es évben szűnt meg,[23] idővel feledésbe merült. A hely, mely egykoron annyi mindennek szemtanúja volt, mára már csak egy elhagyatott helyszín. Dualizmuskori történetéhez pedig álljon itt pár korabeli fürdői beszámoló.

Fürdői levelek Kővárfüredről

Mivel elég sokat volt szó Teleki Sándorról, ezért összefoglalnám röviden a fürdői levelezését. Írásaiba mindig visz egy kis humort, olykor pedig ironizál. Könnyen becsapja olvasóit. Egyik tárcájának címe: Hepp! Hepp! és a kolozsvári Ellenzékben jelent meg 1883-ban.

Levelét a fürdő földrajzi behatárolásával kezdte, majd megjegyezte, hogy az három kúttal büszkélkedhet. A „lourdes-i szent vizhez” hasonlította, megjegyezve, hogy ez is pontosan úgy gyógyítja pénzért a betegeket, mint az: a képzelt (valótlan) betegségek mindig eltűnnek a fürdőzésnek köszönhetően. Ezután következett a fürdőhely reklámozása. Leírta, hogy a betegek valóban, csakis a víz gyógyító erejétől jönnek helyre, nincs szó „csodákról” sem „szentekről”. Megemlítette Földényi Béla színész esetét, aki csúzos beteg volt. Teleki elvitte őt a fürdőre, ahol az orvosok semmi esélyt nem láttak az ő túlélésére. De túlélte és meggyógyult. Teleki szerint azóta őt „Jótevőmnek” nevezi, ő meg a színészt „Prospektusnak”. Ezután pedig elmagyarázta, hogy azért nem ismerik sokan ezt a helyet, mivel nehezen megközelíthető. Főleg, ha előtte nagyidő (vihar) volt.[24]

Következtetések

A garbonáci fürdőnek csupán emléke maradt az utókorra. A nagyváros zajától távol helyezkedett el, ami egyben pozitívum és negatívum is volt a számára. A jó oldala az, hogy csendes környezetben, kicsiny faluban az ember megtalálhatta lelki nyugalmát. A csőd azonban elkerülhetetlen volt. A rossz infrastruktúra miatt kevesen látogatták, így a tulajdonos és a bérlők nem tudtak komolyabb befektetéseket fordítani annak felújítására és stabil működtetésére. Amíg a többi fürdő fejlődött, Kővárfüred lemaradt.

Jegyzetek

[1] Nagybánya és vidéke XXVII(1901), Nagybánya, június 30.

[2] Nagybánya és vidéke XXVII(1901), Nagybánya, október 13.; február 17.; július 7.; július 14.

[3] Nagybánya és vidéke XXVIII(1902), Nagybánya, július 20: Bikszádról szóló fürdői levél; június 8: Sztojka gyógyfürdő reklám.

[4] Nagybánya és vidéke XI(1914), Nagybánya, május 24.

[5] Kádár József: Szolnok-Dobokavármegye monographiája. III. kötet A vármegye községének részletes leírása. Demeter és Kiss könyvnyomdája, Deés, 1900. https://mek.oszk.hu/04700/04755/html/182.html (utolsó megtekintés: 2021. január 4.)

[6] Ellenzék IV(1883), Kolozsvár, szeptember 3.

[7] Palmer Kálmán: Nagybánya és környéke. Molnár Mihály nyomtatta, 1894. 337.

[8] Kádár 1900, https://mek.oszk.hu/04700/04755/html/182.html (utolsó megtekintés: 2021. január 4.)

[9] Dr. Boleman István: Fürdőtan kézikönyve. Schmidt József Könyvnyomdája, 1844. 112.

[10] Magyar Állami Földtani Intézet évkönyve. 39.kötet, 1. füzet, 1950. 5-6.

[11] Palmer 1894. 336–338.

[12] Kádár 1900, https://mek.oszk.hu/04700/04755/html/182.html (utolsó megtekintés: 2021. január 4.)

[13] Nagybánya és vidéke XXVII(1901), Nagybánya, június 2.

[14] Nagybánya és vidéke I(1903), Nagybánya, február 19.

[15] Kővárvidék II(1905), Nagysomkút, július 16.

[16] Nagybánya és vidéke III.(1905), Nagybánya, január 26.

[17] Nagybánya és vidéke III(1905), Nagybánya, április 27.