„Megindult szívvel állok itt az országzászló előtt, amely minden időkben hirdetni fogja a magyarság, összetartozását, egységét, közös akaratát, hitét és erejét.”[1]
1940. augusztus 30-án, a második bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt és a Székelyföldet. A Magyar Királyi Honvédség szeptember elején vette birtokba az átadott területeket, szeptember 10-én bevonult Székelyföld történelmi fővárosába, Marosvásárhelyre is. Az első, „stratégiai célú” bevonulást szeptember 16-án látványos külsőségek között megismételték, ezen az alkalmon Horthy Miklós is részt vett feleségével.
Az 1940–1944 közötti időszakban a visszacsatolt területek több településén is ún. országzászlókat avattak fel, mely a magyar államiság szimbolikus térhódítása volt. Marosvásárhelyen erre meglehetősen későn, 1942-ben került sor. Összehasonlításképpen: Csíkszeredában 1940 novemberében szenteltek országzászlót, majd 1941. január 12-én avattak országzászló-emlékművet Csíksomlyón. Ezen a zászló félárbócon lengett a revíziós törekvéseket szimbolizálva: azt a tényt, hogy Erdélynek még csak a fele „tért vissza”: „…Észak Erdély visszacsatolásával még mindig csonka maradt a megnagyobbodott hon és annak visszaszerzéséért folytatott harc folytatódik!” Marosvásárhelyt megelőzve legkevesebb 40 székelyföldi településen avattak országzászlót, a magyar adminisztráció fennmaradó két évében pedig további 25 településen, legutoljára Tusnádfürdőn, 1944. július 23-án.
A marosvásárhelyi országzászlót a budapesti Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (röviden SZEFHE) ajánlotta fel a városnak. Ezt az egyesületet 1920-ban alapították Budapesten tanuló erdélyi fiatalok (érdekességként megjegyzendő, hogy egyik alapítója Csanády György, a Székely Himnusz szövegének szerzője volt), a két világháború közötti időszakban a magyar fővárosban megforduló erdélyi diákok egyesületeként működött. Bár a SZEFHÉt már ebben az időszakban megvádolták antiszemitizmussal (nem alaptalanul, olyan személyek is kötődtek hozzá, mint Kolosváry-Borcsa Mihály, aki később a Nyilaskeresztes Párt oszlopos tagja lett), pezsgő tudományos és kulturális élet is fűződött hozzá. Olyan nagynevű írók, költők, néprajzkutatók vettek részt a SZEFHE rendezvényein, mint Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Áprily Lajos, Györffy István, Kós Károly, Szabó Dezső. A SZEFHE eszmeiségére emellett befolyással volt a korban divatos turanizmus eszméje is. Erről a következőképpen emlékezett meg az 1925-ben Budapesten tanuló Bányai László: „Elmentem a Szefhéba is egyszer: ott táltosokról, meg rabonbánokról beszéltek. De legalább pogány magyar hagyományokat akarnak feleleveníteni, míg a bajtársiak a német diákegyleteket majmolják…”
Az országzászlót a SZEFHE részéről Antal Dezső brassói kötődésű építész, az egyesület volt elnöke vitte személyesen Marosvásárhelyre. Eredetileg a piactéren állították volna fel, ám ez a terv – ismeretlen okból kifolyólag – megváltozott és végül a Városháza előtt kapott helyet. A szűkebb tér miatt azonban át kellett dolgozni a tervet és alkalmazkodni kellett annak adottságaihoz. Ez a munka hosszabb időt vett igénybe, így a felavatási ünnepség is elhalasztódott. Végül szeptember 13-ra időzítették, így emlékezve meg a Honvédség két évvel azelőtti bevonulásáról. 1942 tavaszán átalakították a Városháza előtti parkrészt az országzászló felállítása érdekében és a talapzat alapját is elkészítették. A végleges talapzatot székely motívumokkal faragták ki, mind a hét székely szék címerét feltüntették rajta. A zászlót, mielőtt Marosvásárhelyre ért volna, 1942 júliusában Budapesten, a Szabadság-téren iktatták be ünnepélyes körülmények között. Itt Marosvásárhely nevében dr. Bíró István behívott képviselő vette át azt.
A szeptember 13-án tartott ünnepségen megjelent báró Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter, akit a város határában Mikó László főispán és Májay Ferenc, Marosvásárhely polgármestere hivatalos körülmények között fogadott. A rangosabb vendégek között jelen volt még Inczédy-Joksmann Ödön, Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánja.
Az ünnepség a Városháza előtt a Himnusszal kezdődött, majd Antal Dezső a SZEFHE nevében átadta a városnak az országzászlót egy rövid beszéd kíséretében. A zászlót a Magyar Hiszekegy hangjai mellett vonták fel félárbócra (így szimbolizálva a részleges revíziót), majd a helyi római-katolikus, református és unitárius egyházi vezetők mondtak ünnepi beszédet. Ezt követte Bánffy Dániel ünnepi beszéde. A földművelésügyi miniszter kihangsúlyozta, hogy az országzászló a „a magyarság összetartozását, egységét, közös akaratát, hitét és erejét” szimbolizálja. A továbbiakban beszélt a Szovjetunió elleni háborúról, úgy értékelve – némileg csúsztatva –, hogy: „a magyarság hatalmas szövetségesei: Németország és Olaszország oldalán elsőnek vont kardot, hogy felvegye a küzdelmet a magyarságot és a civilizált Európát fenyegető vörös veszedelemmel szemben.” Kihangsúlyozta, hogy a hátország feladata az, hogy a hadbavonultak helyett keményen dolgozzon, mert „a termelésben fennakadásnak beállni nem szabad.” Sajátos és a Kállay-kormány „hintapolitikájába” jól illeszkedik, hogy miközben Bánffy Dániel nyilvános szónoklataiban a „bolsevizmus elleni keresztes háborút” éltette, be volt avatva az ország háborúból való kiugrását célzó erőfeszítésekbe, az ellenállással való kapcsolatai miatt pedig az ország német megszállását követően letartóztatta a Gestapo.
A miniszter avató beszéde után elhangzott a székely himnusz, majd az Országzászló Nagybizottság nevében a zászlót beiktatták és szimbolikusan átadták a városnak. Májay Ferenc polgármester a város nevében átvette azt, majd az egyesületek küldöttjei sorra megkoszorúzták.
A marosvásárhelyi országzászlót a bevonuló román csapatok 1944 őszén megsemmisítették talapzatával együtt. Érdemes azonban röviden azt is megemlíteni, hogy az avatáson részt vevő hivatalosságoknak milyen sors jutott osztályrészül a háború után (természetesen nem ezen esemény miatt pusztán). Bánffy Dániel ellen Romániában kétszer is vádat emeltek háborús bűnök vádjával. Bár az 1946-os eljárás felmentéssel végződött, 1952-ben távollétében 8 év börtönre ítélték. Magyarországon a kommunista hatalomátvételt követően elkobozták vagyonát és kitelepítették, fuvarosként tartotta el családját, míg egy baleset következtében lebénult (jellemző a kor közhangulatára, hogy a baleset mögött a család az ÁVH-t sejtette). dr. Bíró István képviselőt a kolozsvári népbíróság ítélte el távollétében 10 év börtönre 1946-ban. Bíró Magyarországon maradt, itt nem érte semmilyen retorzió. Antal Dezsőt a háború után nem igazolták, három évre eltiltották szakmája gyakorlásától. Májay Ferenc polgármestert a helybéli zsidóság gettósításában játszott szerepe miatt 10 év börtönre ítélte a kolozsvári népbíróság. Később kiszabadult és emigrált, Budapesten halt meg. Inczédy-Joksmann Ödönt szintén a kolozsvári népbíróság helyezte vád alá, de felmentették és szabadlábra helyezték, egy évre rá azonban elhunyt.
Jegyzetek
[1] Részlet gróf Bánffy Dániel avatóbeszédéből.
A cikk az Azopan és az Erdélyi Krónika együttműködéséből született.
