A dualizmus kori választások a helyi közösségek életében rendkívüli jelentőséggel bíró eseményeknek számítottak, amelyek során a lakosság széles rétege – függetlenül attól, hogy rendelkezett-e választójoggal – aktívan részt vett a politikai eseményekben. E választások gyakran feszült légkörben zajlottak, és nem ritkán erőszakos incidensekhez vezettek. Számos alkalommal a két meghatározó politikai erő, a kormányzati Szabadelvű Párt, valamint az ellenzéki Függetlenségi Párt (illetve annak különböző variáció) hívei között alakultak ki összecsapások. Ugyanakkor előfordult az is, hogy az ilyen zavargások mögött nem kizárólag politikai, hanem társadalmi és gazdasági ellentétek húzódtak. Az utóbbihoz sorolhatjuk az 1899-es rendhagyó kolozsvári választást.
Kezdetben a dualizmusban a választásokat három évente tartották, 1887-től kezdve öt évente rendezték őket, és összesen tizenhárom általános választás volt, ha a kiegyezés alatti parlamenti ciklust nem vesszük figyelembe.[1] Az 1899. februári választás Kolozsváron egyrészt emiatt rendhagyó, mivel időközi választásról van szó. Kolozsvár II. választókerületének képviselője Groisz Gusztáv[2] 1899. január 21-én, hosszas betegeskedés után 59 éves korában elhunyt a budapesti lakásán,[3] ezért a kerületnek új országgyűlési képviselőt kellett választania.
A kolozsvári Szabadelvű Pártban el is indult a szervezkedés, azonban tagjai a szervezkedés kezdetén két frakcióra oszlottak. Az egyik frakció báró Feilitzsch Arthur erdőigazgatót, báró Bánffy Dezső miniszterelnök vejének testvérét kívánta jelöltetni. A Hazánk folyóirat szerint Feilitzsch hívei a miniszterelnök kifejezett akaratának tartották Feilitzsch jelölését. A másik frakció Dr. Haller Károly egyetemi tanárt kívánta jelölni. Hallert az egyetemi tanárok egy része, valamint a polgárság egy jelentékenyebb csoportja támogatta. Ezen kívül a hallerista frakció Hegedüs Sándor[4] támogatására hivatkozott, illetve Széll Kálmán nevével korteskedett. Mindennek ellenére, a Hazánk szerint a városban az a feltevés keringett, hogy végül sem Feilitzsch, sem Haller nem fog fellépni. Feilitzsch Arthur visszalépését arra alapozták, hogy hamarosan bekövetkezhet a Bánffy-kormány bukása, amely magával vonta volna az ő távozását is, míg Haller Károlyt nem tartották „eléggé tizenhárom próbás mameluknak”, azaz valódi, hamisítatlan bólogató Jánosnak. Mindeközben az ellenzéknek még nem volt jelöltje. Ugron Gábort felkérték, azonban ő ezt elutasította.[5] Az 1899-es választás rendhagyó mivoltának második tényezője itt rejlik: míg korábban, mint például 1892-ben négy helyszínen is (Bánffyhunyad, Csíkcsicsó, Szilágysomlyó, Torda) a Szabadelvű Párt és a Függetlenségi és 48-as Párt hívei csaptak össze az utcán, addig az 1899-es kolozsvári választási zavargások során az ellenzék szinte jelen sem volt.
Végül a kolozsvári Szabadelvű Párt Feilitzsch Arthur jelölését megerősítette, aki egyébként is egy viszonylag felkészült jelölt volt. Torontál vármegyében született 1859-ben, a középiskolát Temesváron, Szegeden és Selmecbányán végezte, azt követően pedig a selmecbányai erdészeti akadémiára járt. 1879-ben, elvégezve az akadémiát, kihelyezték Máramarosszigetre a m. kir. államerdészeti hivatalhoz. 1883 elején a földművelésügyi minisztériumba került, 1884-ben már alerdőfelügyelő a budapesti kir. erdőfelügyelőségnél, 1890-ben áthelyezik a kolozsvári kir. erdőfelügyelőséghez, 1893-ban pedig megbízzák ennek vezetésével. Rövid ideig felmentették az erdőigazgatóság vezetéséből, mivel a kolozsvári fakereskedő részvénytársaság megbízta az ügyeinek vezetésével, az üzem megindításával, valamint a piac megteremtésével. Ebben a vállalkozásban sikerrel járt, s 1895. március végétől újra az erdőigazgatóság vezetője volt.[6]
Programbeszédében, amelynek első részét a Magyar Újság közölte, egy mai szemmel nézve is tehetséges politikus jelenik meg, legalábbis retorikai szinten biztosan. Beszédében erőteljes retorikai eszközöket használ, mint például a metaforák („terhes és sötét felhők”, „a világító nap éltető, melegítő sugarai”), a teljes szöveget áthatja az emelkedett nyelvezet. Erősen apellál az érzelmekre és a nacionalista érzületre, egyoldalúan tárja fel az országban zajló politikai helyzetet, nem tér ki az ellenzéki nézőpontokra vagy azok lehetséges érvényességére, amelyek mind jellemzőek a korszak politikai retorikájára. Saját magát, valamint pártját, a Szabadelvű Pártot békés és konstruktív erőként ábrázolja az országban folyó belpolitikai feszültség közben. Ismétlésekkel („híve vagyok a békének”), valamint érzelmi hatást keltő kifejezésekkel („a tiszta parlamentarizmust”) kívánja meggyőzni és bevonzani a hallgatóságot. Kitér Bánffyra és a kormányra is, és célja, hogy miközben erősíti a meglévő hatalmi struktúrák legitimitását, egyúttal, implicit módon, kritizálja az ellenzéki nézeteket, mint olyanokat, amelyek aláássák a nemzeti stabilitást és fejlődést.[7] Összességében egy védőbeszéd is, de a szöveg minden egyes szófordulata elvárt volt egy olyan politikustól, aki a Szabadelvű Párt színeiben kíván mandátumot szerezni.
Beszédében konkrétabban a közvéleményt uraló vám- és kereskedelmi szerződéssel kapcsolatos nézeteit is kifejtette, érinti a közigazgatás rendezésének kérdését, kiemelve, hogy ő maga az államosítás híve, illetve természetesen a nemzetiségi kérdést is megemlíti,[8] beállva a sorba más politikusok mögé, akik a korszak jellemző nacionalista tendenciáinak megfelelően, a nemzeti egység és identitás fontosságát hirdették. Nem meglepetés, hogy a kormánypárti Magyar Polgár a báróban egy alapos képzettségű, széles látókörű, dolgos politikust lát. Mindazokat a szófordulatokat, s programpontokat alkalmazza, amelyek ideális pártpolitikussá teszik, és valamelyest megfelelőnek tűnik rá a „tizenhárom próbás mameluk” kifejezés, még akkor is, ha egyébként egy jó szakember és remek szónok, legalábbis a kormánypárti sajtó közleményei alapján.
A Függetlenségi Párt jelöltje Pázmándy Dénes volt,[9] de neki a hivatását illetően sem volt kötődése Kolozsvárhoz. Komárom megyében született, Komlódon 1848-ban. 1878-ban Körmenden választották meg egyesült ellenzéki országgyűlési képviselőnek, 1881-ben újból megválasztották. Az 1884–1887 ciklustól kezdve nem volt tagja az országgyűlésnek.[10] Feltételezem, hogy szerencsét próbálni jött 1899-ben Kolozsvárra, példáját követve oly sok magyarországi szerencselovagnak, akik a dualizmus éveiben az erdélyi választókerületekben próbáltak mandátumot szerezni maguknak.[11] Bár Kolozsvár nem „rotten borough”, 1899-ben mégis jó lehetőségnek tűnhetett indulni itt, mikor a kormány és implicit a kormánypárt egy válság kellős közepén volt. De talán életképesebb az a változat, hogy az ellenzéknek nem volt jobb választása (korábban említettem, hogy az országos hírnevű ellenzéki politikus, Ugron Gábor elutasította a felkérést, egyrészt azért, mert nei épp mandátuma volt a szilágysomlyói kerületben, másrészt valószínűleg tisztában volt vele, hogy Kolozsváron kiegyenlítetlen lenne a harc, a kormányválság ellenére is), s elvi kérdés volt valakit indítani a választáson.
A választásra 1899. február 17-én került sor. A városháza udvarát és emeletét elbarikádozták, a kormánypárt és az ellenzék szavazói számára külön bejáratot alakítottak ki. Az ellenzék a főtér felől gyülekezett, „Éljen a független Magyarország!” trikolórt tűztek ki, valamint Bartha Miklós táviratát, mely szerint a kormány megbukott (ekkor még nem bukott meg). De nem ez utóbbi volt az egyetlen kortesfogása az ellenzéknek. Dr. Várady Aurél és pár társa a Szabadelvű Párt szavazóinak megtévesztésére egy hasonló nevű jelöltet ajánlottak, báró Feilitzsch Bertholdot, Feilitzsch Arthur testvérét. A Szabadelvű Pártnak is lett volna lehetősége Pázmándy Dénes testvérét, Gézát ajánlani, mert a kolozsvári választók előtt mindketten ismeretlenek voltak, azonban ez újabb érvet adott volna az Ellenzék napilap kezébe, amelyre az esetleges vereséget foghatták volna,[12] természetesen hangsúlyozva a Szabadelvű Párt elvtelenségét. Ugyanakkor ez, hogy nem élnek hasonló kortesfogással, érvet ad a Magyar Polgár kezébe, hogy alátámassza a Szabadelvű Párt vélt erkölcsi felsőbbrendűségét. De egyik sem tisztább a másiknál, a dualizmus során mindkét fél számos eszközzel élt, hogy ellenfelét hiteltelenítse és a választásokon legyőzze.
Mindennek ellenére a tulajdonképpeni választás békésen zajlott le, és délután öt óra körül Feilitzsch Arthur a szavazatok több, mint felét birtokolta, így ekkor már a győzelmet borítékolni lehetett. Pázmándy Dénes ezt az eredményt előre láthatta, ugyanis aznap reggel visszautazott Budapestre. A Magyar Polgár egy párbeszédet is közölt, amely így szól: „ – Miért nem várja meg a választást? Kérdi tőle egy ismerőse, akitől tegnap este búcsúzott. – Mert mint valóságos és nem mint bukott képviselőjelölt akarok elutazni! – felelte mosolyogva Pázmándy”.[13] Ez a kis foszlány is alátámasztja azt, hogy csupán szükségből jelölték Pázmándyt, a „mindegy, hogy kit, csak legyen valaki” elven.
A választás vége felé egy növekvő és egyre nyugtalanabb tömeg kezdte elfoglalni a területet a városháza előtt. Eleinte egy pár abcúg és éljen váltotta egymást, a csendőrség és katonaság az anyakönyvvezetői hivatal udvarán várakozott. A tömeg jelentős részét a gyárakból hazatérő munkások kezdték alkotni, nem a választás eredményét váró választópolgári közönség. Fél hét körül vagy nem sokkal azután valaki a tömegből bedobta egy kővel a városháza ablakát, amely a választási jegyző, dr. Széchy Ákos feje mellett landolt. A nagy lárma miatt hamarosan kivezényelték a készenlétbe álló rendőröket, akik megpróbálták a tömeget kordában tartani, kardlapozva az elől állókat. A beszámolók alapján a tömeg feldühödött és megtámadta a rendőröket, akik közül hármat kés- vagy tőrszúrással sebesítettek meg, a többieket pedig botokkal vagy kőzáporral. A helyzet romlása miatt az anyakönyvi hivatal udvaráról kivezényeltek két század gyalogost és negyvenegy csendőrt. A katonák és csendőrök láttára a tömeg menekülni kezdett, megtöltve a környező utcákat. A munkások az épülő Státus-paloták területére vonultak be, ahol felfegyverkeztek téglákkal, a templom mellett pedig felszedték az utcaköveket, hogy a nyomuló rendfenntartó erőkkel felvegyék a harcot. A férfiak számára a nők hordták a köveket, így az összecsapás össztársadalmi színezetet kapott. A tér minden pontja fokozatosan csatatérré változott. A kíváncsi bámészkodók, akik nem akartak részt venni a harcokban, szintén áldozatokká váltak, mind a rendőrök és csendőrök, mind a tüntetők támadásai miatt, sokakat a nyomuló tömeg letaposott. Az eső is megeredt, de ennek dacára is folytatódott a harc, csupán este nyolc órára sikerült a teret megtisztítani, több mint egy óra harc után.[14]
A munkások részben harcra készen érkeztek, szerszámokkal, de sokan helyben készítették el a fegyvereiket. Lejegyeztek egy többször használatos eszközt, amely egy madzagból és a rákötözött, kendőbe csomagolt kvarcdarabból állt. Így a munkás, amikor megdobta a rendőrt, a fegyverét visszahúzhatta, lehetőséget kapva, hogy ismét használhassa azt. Egy adott pillanatban a munkások vállukra emeltek egy egyént, aki elkezdett „Fel a flaszterrel!”-t kiáltani. A cél részben sikertelen volt, mert a gránit-kövek túlságosan újak voltak még. Egy asszony egy kis gyermekkel a karján hordta a köveket a dobálóknak.[15]
A tér megtisztítása után sok piros, Budapesten készült cédula hirdette, hogy a tüntetésen résztvevők jelentős része szocialista felhívásra jelent meg, amely általános és titkos választójogot követelt, mivel szerintük egyik nagyobb parlamenti erő sem képviselte a munkások érdekeit. A dualizmusban a választójog vagyonhoz és műveltséghez volt kötve a klasszikus liberalizmus elveinek megfelelően.[16] Úgy vélték, hogy azok, akiknek tulajdonuk van, érdekeltek a felelős kormányzásban. A kellően nagy tulajdonnal rendelkezőket nagyobb valószínűséggel tartották stabilnak, felelősségteljesnek és a közösség igényeiről tájékozottnak. Ugyanakkor, gyakran érveltek amellett, hogy a szavazati jogot azokra kell korlátozni, akik eléggé képzettek és tájékozottak ahhoz, hogy megértsék az összetett politikai kérdéseket. Ez természetesen a szavazást a lakosság kisebb, gyakran gazdagabb és képzettebb részére korlátozta. Illetve, felmerül az a probléma is, hogy félő volt, hogy ha a választójogot mindenkire, különösen a kevésbé képzett és a vagyonnal nem rendelkező rétegekre terjesztik ki, az a „csőcselék” uralmához vezethet. Ez az aggodalom arra vonatkozott, hogy a döntéseket a szenvedélyek és az azonnali szükségletek alapján hozzák meg, nem pedig a hosszútávú jólét racionális mérlegelése alapján.
A zavargást követően egy vizsgálóbíróságot állítottak fel, amelyet Cs. Endes Miklós vizsgálóbíró vezetett, kihallgatva az elfogott személyek és rendőrök egy részét. Állítólag a Jókai-utcában levő ipari szakegyletben döntöttek a tüntetésről, és a Külmonostor-utcában gyülekeztek a tüntetés előtt. Egyes vélemények szerint ugyanez a csoport zavarta meg korábban mind a szabadelvűek, mind a függetlenségiek gyűléseit Kolozsváron.[17]
Az 1899-es választás nem a kormánypárt és a Függetlenségi Párt összecsapásáról szólt, sokkal inkább története annak, hogy egy politikailag elnyomott és gazdaságilag kiszolgáltatott rétege a társadalomnak hogyan próbált fellépni a választójog kiterjesztése mellett. Ennek a csoportnak semmiféle törvényes eszköze nem volt, hogy érdekeinek védelmében kiálljon, ezért kővel bedobta egy közintézmény ablakát. Ez az eseménysorozat remek példája az intézményesített erőszaknak, amelynek segítségével a társadalom kiváltságos pozícióiban lévők biztosítani tudják a hatalmukat az alárendeltek fölött. Mivel az eset során a rendőrség, csendőrség és katonaság erőszakos fellépése a tüntető munkástömeggel szemben „jogállami” keretek között történt (a választást követően szó sem esik arról, hogy az erőszakot alkalmazó rendfenntartó erők parancsnokait is felelősségre vonják), ezért az erőszaknak nem csak legalitása volt, hanem legitimitást is kapott.[18] Természetesen a kormánypárti Magyar Polgár úgy tűnteti fel az eseményeket, hogy a rendfenntartó erők provokálva voltak, és csupán a vezénylő tisztek higgadtságának köszönhető, hogy a munkások nem lettek sortűz áldozatai.
Felhasznált irodalom:
Pál Judit – Popovici, Vlad – Fehér Andrea – Iudean, Ovidiu Emil (eds.): Parliamentary Elections in Eastern Hungary and Transylvania (1865–1918). Peter Lang, Berlin, 2018.
Pál Judit: Az erdélyi városok képviseletének átalakulása a kiegyezés után – a képviselők helyi kötődése. In: Őri Péter (szerk.): Szám- (és betű)vetés. Tanulmányok Faragó Tamás tiszteletére. Budapest, 2014. 77–92.
Sturm Albert (szerk.): Országgyűlési almanach 1892–1897. Rövid életrajzi adatok a főrendiház és a képviselőház tagjairól. Lloyd-Társulat, Budapest, 1892.
Sturm Albert (szerk.): Országgyűlési almanach 1897–1901. Rövid életrajzi adatok a főrendiház és képviselőház tagjairól. Lloyd-Társulat, Budapest, 1897.
Sturm Albert (szerk.): Országgyűlési almanach 1901–1906. Rövid életrajzi adatok a főrendiház és a képviselőház tagjairól. A pesti Lloyd-társulat könynyomdája, Budapest, 1901.
Tomka Béla: Erőszak a történelemben: jelentések és hosszútávú trendek. Aetas, 33. évf. (2018) 3. sz. 170–185.
Jegyzetek:
[1] Pál Judit: Parliament and the Political System in Hungary During the Dualist Period. In: Pál Judit – Popovici, Vlad – Fehér Andrea – Iudean, Ovidiu Emil (eds.): Parliamentary Elections in Eastern Hungary and Transylvania (1865–1918). Peter Lang, Berlin, 2018. 30.
[2] 1840. július 16-án született Kolozsváron. 1872-től a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem büntetőjog tanára, két alkalommal a Jogi Kar dékánja (1872–1873, 1883–1884), valamint 1876–1877-ben az egyetem rektora volt. Kezdetben a Deák-párt támogatója, azonban annak fúzióját a Balközéppel ellenezte, amelynek következtében hosszú ideig egyetlen párthoz sem csatlakozott. Később a Nemzeti Párt támogatója lett, majd átlépett a Szabadelvű Pártba, és 1896-ban szabadelvűpárti programmal Kolozsvár II. választókerületének országgyűlési képviselője lett. – Sturm Albert (szerk.): Országgyűlési almanach 1897–1901. Rövid életrajzi adatok a főrendiház és képviselőház tagjairól. Lloyd-Társulat, Budapest, 1897. 245–246.
[3] Groisz Gusztáv. Vasárnapi Újság, 46. évf. (1899.01.29) 5. sz. 78.
[4] Az 1884. évi kolozsvári kőzápornál tisztázva lett a személye. Országgyűlési képviselő, kereskedelmi miniszter.
[5] A kolozsvári képviselő-választás. Hazánk, 6. évf. (1899.01.28) 25. sz. 2.
[6] Sturm Albert (szerk.): Országgyűlési almanach 1901–1906. Rövid életrajzi adatok a főrendiház és a képviselőház tagjairól. A pesti Lloyd-társulat könynyomdája, Budapest, 1901. 257. ; Báró Feilitzsch Arthur. Magyar Polgár, 22. évf. (1899.02.16), 38. sz. 1–2.
[7] A kolozsvári választás. Feilitzsch báró programmbeszéde. Magyar Újság, 8. évf. (1899.02.07) 38. sz. 3.
[8] „A nemzetiségi kérdés megoldását […] abban látja, hogy a nemzetiségi vidékeken a magyar nemzeti érzéstől áthatott tisztviselők alkalmaztassanak…” – Br. Feilitzsch programmja. Magyar Polgár, 22. évf. (1899.02.07) 30. sz. 1.
[9] Ez is kortes-fogás. Magyar Polgár, 22. évf. (1899.02.16) 38. sz. 5.
[10] Sturm Albert (szerk.): Országgyűlési almanach 1892–1897. Rövid életrajzi adatok a főrendiház és a képviselőház tagjairól. Lloyd-Társulat, Budapest, 1892. 290.
[11] Pál Judit: Az erdélyi városok képviseletének átalakulása a kiegyezés után – a képviselők helyi kötődése. In: Őri Péter (szerk.): Szám- (és betű)vetés. Tanulmányok Faragó Tamás tiszteletére. Budapest, 2014. 85.
[12] A képviselő-választás. Magyar Polgár, 22. évf. (1899.02.17) 39. sz. 3.
[13] Uo. 3–4.
[14] Szocziálista zavargás. Magyar Polgár, 22. évf. (1899.02.18) 40. sz. 3.
[15] A harczmodor. Magyar Polgár, 22. évf. (1899.02.18) 40. sz. 4.
[16] Pál – Popovici – Fehér – Iudean: i. m. 25.
[17] Az utczai zavargás. Magyar Polgár, 22. évf. (1899.02.20) 41. sz. 6.
[18] Tomka Béla: Erőszak a történelemben: jelentések és hosszútávú trendek. Aetas, 33. évf. (2018), 3. sz. 173–174.
A szerző a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kar doktorandusz.
