Előző cikkünkben bemutattuk, hogy miként öltözködtek az erdélyi zsidók a holokauszt előtti évtizedekben. Jelen cikkben a politikához való viszonyukat tekintjük át.
Sokaknak, akik Magyarország és Erdély történelmét kicsit is ismerik, a politika és a zsidó szavak összekapcsolása valószínűleg a kommunista jelzőt juttatja eszébe. Mind a Tanácsköztársaságról kialakított „judeobolsevik összeesküvés” hamis képe, mind pedig a második világháborút követő, szovjet típusú rendszerek zsidó származású teljhatalmú urainak (Rákosi Mátyás, Valter Roman vagy Pauker Anna) emléke ezt az asszociációt segítik elő. Nem mellesleg, néhány napjainkban megjelenő kötet és publicisztika[1] sem engedi, hogy ez a felfogás a feledés homályába vesszen. De kérdés, hogy milyen alapja van a „zsidó kommunizmus” mítoszának? Politikai beállítottság és szavazói magatartás tekintetében lehet-e homogén csoportként kezelni az erdélyi zsidókat? Milyen módon alakult választási magatartásuk a különböző rendszerváltások során? Melyik pártban voltak felül vagy alul reprezentálva? Illetve milyen arányban kerültek a zsidók jelentős politikai pozíciókba? Az alábbi összeállítás az erdélyi zsidók politikához való viszonyát követi végig a 19. század végétől az államszocialista rendszer bukásáig.
A dualizmus időszaka – liberalizmuson innen és túl
Az Osztrák-Magyar Monarchia időszakában a magyarországi zsidóság nem képviselt egységes csoportot, így a szavazatukat is gazdasági-szociális érdekeik szerint adták. Két nagyon fontos alapelvet a legtöbb szavazattal rendelkező zsidó betartott: ragaszkodás a szabadelvűség, vagyis a liberalizmus eszméjéhez, és elköteleződés a magyar asszimiláció iránti. A zsidó polgárok szavazatelosztásáról pontos kimutatásokkal nem rendelkezünk, de általánosságban elmondható, hogy a mindenkori hatalmon lévő pártot részesítették előnyben. Mivel a dualizmus időszakában egy rövidebb időszakot leszámítva a Szabadelvű Párt (a későbbi Munkapárt) volt hatalmon, így a zsidók jelentős része rájuk tette le a voksát.[2] A kor legfontosabb zsidó politikai lapja, az Egyenlőség nyíltan meg is írta 1887-ben:
„Felekezetünk érdekei azonosak lévén a haladás, a szabadelvűség érdekeivel, természetes, hogy választóink zöme szabadelvű párti, és hogy zsidó vallású képviselőink is a szabadelvű pártban foglalnak helyet.”[3]
A zsidó vagy zsidó származású képviselők megoszlása a dualizmust fenntartani és a lebontani vagy átalakítani kívánó pártcsaládok között kiegyenlítettebb volt: 1901-ben a Szabadelvű Pártban 3,2%, míg a különböző függetlenségi pártokban 4,9% tartozott izraelita felekezetekhez.[4] Erdély egyik legismertebb zsidó országgyűlési képviselője, Fenyvesi Soma is a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt színeiben kapott mandátumot 1906-ban.
Egyes pletykák szerint a Szabadelvű Pártból azért távozott, mert a marosvásárhelyi pártfiók vezetői egy titkos gyűlésen kimondták, hogy „Fenyvesi zsidó — tehát nem alkalmas [országgyűlési képviselő] jelöltségre.”[5] Más zsidó képviselőkhöz hasonlóan Fenyvesi semmilyen partikuláris zsidó érdeket nem képviselt, programbeszédében az önálló vámterület, önálló nemzeti hadsereg és az általános választói jog elérése mellett kötelezte el magát.[6]
Két világháború közötti időszak: a magyar pártprogramtól a zsidó pártig
Az első világháború végén, a Károlyi-kormány első hónapjában az erdélyi zsidók egy kis csoportja elérkezettnek látta az időt arra, hogy a nemzetiségek önrendelkezésének hangoztatott jelszava alapján a zsidóságot is nemzetiségként szervezze meg. A cionistáknak nevezett csoport Új Kelet néven egy hetilapot alakított és egy szervezetet is létrehozott.
Az erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség alakuló ülésére 1918. november 20-án került sor a kolozsvári Uránia filmszínházban, utána a városban kék-fehér zászlókkal vonultak fel és a zsidó himnuszt, a Hatikvát énekelték. Az Erdélyben berendezkedő román államhatalom nem akadályozta a cionista mozgalom kiépülését, mivel a cionisták szervezkedésében már kezdettől a magyar kisebbség egységét gyengítő potenciális elemet látta. Azonban a zsidóság jelentős része kezdetben nem osztotta a cionisták nézetét. A kulturálisan és más szempontból is integrált izraeliták jelentős része úgy gondolta, hogy a vallási életet szervező hitközségeken túlmenően, külön zsidó szervezetekre nincs szükség. A Romániához került Erdélyben az 1910-es népszámlálás szerint 182.489 izraelita vallású személy élt, 1930-ban pedig 192.833 fő (Erdély lakosságának 3,4%-a).
1910-ben az erdélyi izraelitákból mintegy 132.000, azaz 72–73% volt magyar anyanyelvű.
Az 1922-ben megalakult Országos Magyar Párt az erdélyi zsidóságot a magyar közösség részének tekintette, a pártban pedig több zsidó származású személy is politizált. Itt elsősorban Hegedűs Nándor neve emelhető ki, aki első körben Nagyvárad városi tanácsának tagjaként szállt síkra a magyar érdekekért, majd az Országos Magyar Párt Bihar megyei tagozatának alelnöke és 1928–1934 között több cikluson keresztül a párt parlamenti képviselője volt. Ennek megfelelően az 1920-as években az erdélyi zsidók jelentős része az Országos Magyar Pártra, kisebb részben valamelyik román pártra szavazott.
Mindeközben a cionisták is beléptek a politikai arénába. Az 1920-as évek közepétől a Nemzeti Parasztpárttal közös listán indultak, majd 1928-ban két képviselőt sikerült a román parlamentbe juttatniuk. A koalíciós partnerrel felmerült nézetkülönbségek és a későbbi választási kudarcok miatt az önálló politizálás mellett döntöttek. 1930-ban megalakították az Erdélyi Zsidó Pártot, majd egy évvel később a besszarábiai, bukovinai és erdélyi cionisták tömörülésével létrehozták az Országos Zsidó Pártot. A párt elnökének az erdélyi zsidó ügyvédből lett, cionista prominens vezetőt és parlamenti képviselőt, Fischer Tivadart választották. Az 1931-es választásokon a zsidó párt önálló listával indult. A kampányt felfokozott választási hangulat jellemezte. Az új párt országszerte gyűléseket tartott, hozzá közzel álló sajtókiadványokat, így az Új Keletet is választási cikkekkel töltötték meg, miközben a hivatalos közegek nem egyszer ellenségesen léptek fel ellenük.
A párt működése alatt két alkalommal érte el a bejutáshoz szükséges 2%-os küszöböt. 1931-ben és az 1932-ben is 5–5 képviselői mandátumot szerzett. Mindkét évben Erdélyben több, mint 24 ezren szavaztak a Zsidó Pártra, ami a romániai zsidó szavazatok mintegy 36–38 százalékát jelentette. Így elmondható, hogy az erdélyi zsidó választók mintegy 70 százaléka szavazott a Zsidó Pártra, miközben a magyar pártra ekkor már csupán 14–15 százalékuk adta a voksát.[7] A bravúrt többé nem tudták megismételni, az antiszemita erők (különösképpen a Vasgárda) felemelkedésével a szavazók elvesztették bizalmukat a zsidó pártformációval szemben. Az ortodox zsidók érdekeit képviselő újság, a Hoemesz például kijelentette: „Mi, mint hitfelekezet nem csinálunk országos vagy városi zsidó politikát, a mi politikánkat szent vallásunk sarkalatos törvényei irányítják: odaadó hűség ez iránt az ország iránt, az iránt a nép iránt.”[8]
Bár a cionizmus legfontosabb célja egy Palesztinában létrehozandó zsidó állam megteremtése volt, az erdélyi zsidó nemzeti mozgalom elsősorban arra törekedett, hogy a zsidók helyzetét belföldön politikai eszközökkel tegye jobbá. A Zsidó Pártra szavazók döntő többségének eszébe sem jutott a kivándorlás, a szavazata inkább zsidó identitását fejezte ki. Erről tanúskodik Neufeld György visszaemlékezése is: „Én cionistának tartottam magam, de csak egy olyan lelki közösség volt inkább, hogy Palesztina a mi hazánk, de én cionista irodalmat nem olvastam, egyéb irodalmat sem. Elvileg volt egy kitelepítési tendencia, de gyakorlatilag nem nagyon.”[9]
A holokauszt után: kommunista utópia vonzásában
A két világháború közötti illegalitásban működő Román Kommunista Pártban a magyarok mellett a zsidók is felülreprezentáltan voltak jelen. Az 1933-ban regisztrált 1635 tagból 440 magyar, 375 román és 300 zsidó etnikumhoz tartozott. Erdélyre vetítve ilyen részletes statisztikánk nincs, az bizonyos, hogy az erdélyi baloldali gondolkodást megtestesítő Magyar Dolgozók Országos Szövetségének (MADOSZ) vezetőségébe egyetlen zsidó származású személy sem fért be, csupán a tagságot erősítették. Mindamellett jelentős baloldali zsidó gondolkodók és politikusok akadtak, például Kohn Hillel.
Az erdélyi zsidók kis csoportjának baloldali mozgalmak iránti szimpátiáját a kettős kisebbségi lét (magyar és zsidó) billoga és egy befogadó szocializációs közeg igénye táplálta.
Csernovits Sámuel visszaemlékezésében következőképpen ad számot politikai nézeteiről: „A Szovjetunió volt a példakép, hogy ott a kommunizmus hazájában a nép milyen jól él, és hogy milyen erős ez az ország. Ezekben a tételekben olyan gondolatok is voltak, amelyek találtak [találkoztak] a mi ösztöneinkkel, mert nyilván mi is meg akartunk szabadulni a nyomortól, a mezítlábaskodástól, a rongyosságtól és nem utolsósorban a kisebbségi megkülönböztetésektől.”[10]
A holokausztot követően a magyar társadalomban és pártokban érzett csalódottságtól vezérelve a zsidó túlélők egy jelentős része a baloldali pártok, de különösképpen a kommunista párt felé fordult. Sok zsidó számára a kommunista ideológia a tökéletes asszimilációs utat kínálta, mivel a kommunizmus azt hirdette, hogy a vagyoni, származási és vallási különbségeket megszünteti. Így sok zsidó számára az új társadalmi utópia azzal kecsegtetett, hogy benne eltűnik zsidó mivoltjuk és minden olyan társadalmi sajátosság, amiért őket a múltban kiközösítették és meghurcolták.
Ezekből az okokból kifolyólag a zsidó származásúak a háborút követő években valóban arányukhoz képest nagyobb számban fordultak elő a baloldali pártalakulatokban.
Marosvásárhely szolgál talán erre a legjobb példával, mivel itt a város lakosság arányához képest (1,62%), jóval magasabban (8,55%) képviselték magukat a Román Kommunista Pártban. 1948-ban a város zsidó lakosainak (762) 43%-a volt párttag.[11] Továbbá az erdélyi zsidó polgárok Zsidó Demokrata Komité néven érdekképviseleti és politikai szervezetet alakítottak, amely következetesen a Kommunista Párt által dominált pártkoalíció melletti szavazásra kérte fel tagjait.
A Kolozsváron született Müller Béla például így nyilatkozott erről a jelenségről: „A háború után a kommunista mozgalommal szimpatizáltam, mert ez volt az az ideológia, amiben zsidóként emberi méltóságomat véltem visszanyerni. Hittem a kommunizmus által hirdetett eszmékben.”[12] Ahogy a Kommunista Párthoz csatlakozott számos holokauszt túlélő, úgy Müller is hamar kiábrándult a szocialista eszméből. Müller esetében a háború utáni kisiparosi tevékenységét osztályellenesnek ítélték és kizárták a pártból. Nemegyszer megtörtént, hogy az elkötelezett kommunisták, miután átláttak az ideológia hazugságain, az első adandó alkalommal kivándoroltak Izraelbe. Ékes példa erre Rappaport Ottó, aki 1947-ben még vezető szerepet vitt a kommunista párthoz közeli zsidó szervezetekben és a zsidók termelőmunkára való átnevelése mellett kardoskodott,[13] majd 1974-ben kivándorolt Izraelbe és az oda áttelepedett cionista elveket valló Új Kelet főszerkesztője lett.
Jegyzetek
[1] Raffai: Politizáló szabadkőművesség. Jászi Oszkár és a Martinovics páholy államellenes tevékenysége 1906–1912. Kárpátia Stúdió, Köröstárkány – Kápolnásnyék, 2019.
[2] Miklós Konrád: Jews and politics in Hungary in the Dualist era, 1867–1914.East European Jewish Affairs 2009 (39.) 2. 173-174
[3] Zsidó képviselőinkről. Egyenlőség, 1887. szeptember 18. 1.
[4] Pap József Vallás és politikum a dualizmus korában. A felekezeti kérdés és a népképviselet az Osztrák–Magyar Monarchia Magyarországán. In: Pap József – Ballabás Dániel: Képviselők és főrendek a dualizmus kori Magyarországon. Líceum Kiadó, Eger, 42.
[5] Dr. Fenyvesi Soma jelöltsége. Székelység, 1905. január 5. 1.
[6] Dr. Fenyvesi Soma programmibeszéde. Szabadság, 1906. július 31. 1-2.
[7] Gidó Attila: Úton – Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek. Proprint, Kolozsvár, 63.
[8] Az ortodox zsidóság és a parlamenti választások, Hoemesz, 1933. november 24. 4.
[9] Neufeld Györggyel készült interjú. Centropa.org
[10] Interjú Csernovits Sámuellel. 2005. Centropa.org
[11] Novák Csaba Zoltán: Magyarok a Román Kommunista Pártban 1944-1948 Novák Csaba Zoltán. Transindex, 2012. május 5.
[12] Müller Bélával készület interjú. 2003. Centropa.org
[13] A zsidóság széles rétegeinek a nevelését tűzte ki célul a DZSN konferencia kultúrbizottsága. Egység, 1947. április 11. 4.
Címlapkép: Fortepan / Szántó István dr.