A középkori épített örökség legikonikusabb épülettípusa a vár, amely monumentalitásával napjainkban is uralja a környező tájat, ugyanakkor maradandó, reprezentatív emléket állít építőinek. Ennek következtében a 19. században, amikor a nemzeti múlt kutatása nagy lendületet vett, a várkutatás is központi szerepet kapott. Régiségbúvárok jelentek meg, akik minél alaposabban meg akarták ismerni a várakat, miközben különböző egyletek és szaklapok is kezdtek beszélni azok történelméről és sajátosságairól. Ebben a közegben kezdődött meg az első magyar állami várfelújítási program is, ami nem feltétlenül felelt meg a mai műemlékvédelmi szemléletnek. Egyes szerzők saját képzeletük segítségével színesebbé tették a várakat, mint amilyenek voltak a valóságban.
Az 1800-as évek világa merőben eltért várkutatás tekintetében napjainktól. Erdélyben ekkor kezdte a szárnyait komolyabban bontogatni a várkutatás, részben az emberi kíváncsiság, részben pedig a kor sajátos szellemi irányzatának, a romantikának köszönhetően. A romantika sajátos nemzetszeretete volt az egyik mozgatórugó, ami beindította ezt az érdeklődést, mivel a várakat a nemzeti múlt emlékeinek tekintette. Éppen ezért kötelességének tartotta alaposabb megismerésüket, illetve megőrzésüket.
A század első felében a várkutatás még nem volt széleskörben elterjedve. Inkább egyéni vállalkozásokról lehet beszélni, amelyek felhívták a figyelmet a várkutatásra. Ezek közé tartozik Nagy László (1771–1827) Arad vármegyében folytatott kutatása, amelyet 1817-ben publikált a Tudományos Gyűjtemény első évfolyamában. E várleírások csupán megemlítik az építményeket és inkább azok vélt vagy valós történetére koncentráltak.[1] Nagy László munkájához hasonló Kőváry László (1819–1907) „Erdély régiségei” című könyve a század második feléből, és amint a címe is mutatja egész Erdély területét felölelő munkát végzett. A könyvben megfigyelhető egy rendszeralkotási törekvés, melyben külön csoportot alkotnak a fellegvárak, még használható várak, várromok és templomkastélyok.[2]
Minden 19. századi kutatás esetében szem előtt kell tartani, hogy eltérő történészi szellemben íródtak, mint a mai kutatások. Egyrészt a század végéig nem váltak el olyan mértékben a tudományos szemléletű publikációk a tudománynépszerűsítő munkáktól, mint napjainkban, másrészt a forráskritika sem volt még kellően kiforrott. További probléma, hogy a korszak kutatói is előszeretettel alkottak saját forrásokat, hogy alátámasszák narratívájukat, ezért ma kritikai szemlélettel kell kezelni e kor munkáit.
Az erdélyi várkutatás tekintetében Gróf Kemény József (1795–1855) kiemelkedő egyéniség volt, akinek tevékenységét, a század végén Tagányi Károly úgy foglalta össze, hogy „a grófnak valósággal rögeszméje volt az egész székelyföldet telerakni régibbnél régibb várakkal”.[3] Érdemes szem előtt tartani, hogy milyen célok húzódtak meg a tevékenység mögött, ami ösztönözte az egyébként előkelő és sikeres szakembert, hogy „teremtse” a történelmet. Tagányi Károly szerint ezzel Kemény József kedveskedni kívánt a kortársainak, valamint a saját történelmi narratíváját bizonyítékokkal egészítette ki. Mályusz Elemér egy harmadik motivációnak az erdélyi középkor színesebbé tételét jelöli meg.[4] A múlt ilyen módon történő kiegészítése igazából egy olyan történelemszemlélet, aminek nagyobb hagyománya volt, mint a történelmikritikának. Ennek szembeötlő példája I. Miksa Habsburg császár, aki egészen Noéig vezette vissza családfáját.[5]
Kemény Józsefet egyféle honszeretet vezérelte elsősorban. A szentléleki vár kapcsán írt munkájánál kihívást is intézett a kora írói és költői felé, mivel úgy vélte, hogy kötelességük népszerűsíteni a várakat, mint ahogy Walter Scott tette Angliában.[6] A gróf számára tehát fontos volt a kulturális emlékek megőrzése. E cél érdekében maga is jelentős szerepet vállalt: részt vett az Erdélyi Múzeum-Egylet megalapításában (noha az egylet 1859-es alapítását nem élte meg), amelyre végül a levéltárát is hagyta, annak minden hamis és valódi oklevelével együtt.[7] Nem szabad azonban elfelejteni azt sem, hogy hamisításaival ártott valamelyest az erdélyi történeti és épített örökség tudományos megismerésének.
A magyar várkutatás történetében 1848 fontos törésvonalnak tekinthető, melyet követően a várkutatások száma robbanásszerűen megnövekedett. Ebben az időben alakult meg több társaság és intézmény, amelyek kedveztek a várkutatás előrehaladásának, köztük az Erdélyi Múzeum-Egylet. A kiadványaikban többek között foglalkoztak a dévai-,[8] valamint a vajdahunyadi várral is, amelyet egy úgynevezett archeológiai kirándulás kapcsán említ Finály Henrik (1825–1898), akinek a munkássága elsősorban régészeti és nyelvészeti kutatások vonatkozásában ismert. Ezt az archeológiai kirándulást egy Benedikty Albert által felfedezett rom indította el, és bár nem a hunyadi vár volt a célja, hanem egy annak közelében lévő rómainak vélt struktúra, Finály Henrik mégis felhívta a figyelmet a vár akkori rossz állapotára.[9]
Az archaeológiai kirándulás, mint módszer, a korszak egyik alapvető eszköze volt a műemlékek terepi megismeréséhez. A lényege abban állt, hogy a kiránduláson résztvevők meglátogattak egy lelőhelyet vagy romot és a helyszínen igyekeztek azt tanulmányozni. Ezeket a túrákat lehet úgy is kezelni, mint a régészeti terepbejárások egy korai formáit, amellyel a kutatók elsőkézből ismerhettek meg különböző helyszíneket, és ott tanulmányozhatták is azokat. Ennek a módszernek a későbbi régészeti terepbejárásokhoz hasonlóan, nagy pozitívuma, hogy nondestruktív módon ismerték meg a lelőhelyeket, vagyis anélkül, hogy bármilyen kárt okoztak volna bennük, miközben felmérték vagy megismerték a régiségeket.
Az Erdélyi Múzeum-Egylethez mellett egy másik, a térségünkben rövidebb ideig működő fővárosi intézmény, a bécsi székhelyű Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale is hozzájárult az erdélyi várkutatáshoz. A bécsi székhelyű szakbizottmány 1853-ban alakult meg és egészen 1860-ig foglalkozott az erdélyi régiségekkel is a birodalom más műemlékei mellett. Az intézmény célja a Habsburg korona országaiban lévő régiségek megismerése, valamint megmentése volt.[10] E keretek között Friedrich Müller és Michael Johann Ackner elvégezték Firtos várának vázlatos felmérését Székelyföldön azt követően, hogy a lelőhely közismert lett egy ott talált bizánci aranykincs által. Így került sor az első komolyabb székelyföldi várkutatásra 1856-ban.[11]
A Central-Commission 1860-ban, a politikai átalakulások következtében elveszítette hatáskörét. Állami keretek között a térségben a műemlékvédelem 1872-ben rendeződött újra, amikor létrejött a Műemlékek Ideiglenes Bizottsága, majd pedig 1881-ben Műemlékek Országos Bizottsága vette át ezt a szerepet. Az intézmény feladatai között szerepelt az építészeti emlékek megismerése, lajstromba vétele és megmentése is. Közvetve vagy közvetlenül ebben segítettek különböző külső szervezetek is. Egy nagyobb és fontosabb műemlékekkel foglalkozó egyesület a korszakban a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egyesülete volt. [12]
Ennek az egyesületnek volt a tagja Arányi Lajos (1812–1887), későbbi akadémikus, akinek tevékenységéből kifolyólag a vajdahunyadi vár a legnagyobb figyelmet kapta az erdélyi várak közül a korszak közvéleményében. El kell mondani, hogy hiába számít a vár Erdély egyik legikonikusabb műemléképületének, ami a Hunyadi család központja volt, mégis sokáig „mostoha sorsú” volt. 1854 áprilisában nemcsak, hogy tetőszerkezete leégett, de utána hosszú időn át nem sikerült megfelelő módon helyreállítani, annak ellenére sem, hogy a nemsokkal azelőtt alakult Bécs székhelyű Central-Commission egy kevés sikerrel járó gyűjtést is indított megmentése érdekében. A vár felújítása majdnem tíz éven át nem tartotta senki sem fontosnak, amit a kortársak többször szóvá tettek. [13]
1863-ban Finály Henrik[14] és Arányi Lajos is kifogásolták a vár állapotát. Arányi Lajos mellett Friedrich Schmidt (1825–1891), a korszak egyik legbefolyásosabb építész-restaurátora is fontos szerepet játszott a vár felújításában, aki nemcsak felmérte a várat, de elkészítette, annak felújítási tervét is. Ez egyenes úton vezetett az első magyar állami műemléki felújításhoz.[15]
Ez a felújítás purista szellemiségben zajlott, aminek lényegét, a mozgalom egyik legnevesebb képviselője, Viollet-le-Duc szavai ragadják meg leginkább: „Restaurálni egy épületet nem megőrzés, javítás vagy visszaépítés, hanem visszaállítani a kész állapotát úgy, ahogy az sose létezhetett az adott időben”.[16] E szerint az épületnek olyan formát kell adni, amely nem csupán megfelel az egykori formai követelményeknek, de egyúttal annak idealizált múltbeli állapotát is felidézi, akkor is, ha ez nem feltétlenül létezett. Ennek okán a vár neogótikus elemekkel lett kiegészítve, mintegy a Mátyás-kori építkezések tovább-gondolása, olyan mód, amit még a kortársak is kritizáltak.[17]
A restaurálást a Műemlékek Országos Bizottsága felügyelte, Friedrich Schmidt tanítványa, Schulcz Ferenc (1838–1870) irányításával, aki ekkor még pályakezdő építésznek számított.[18] Őt a hunyadi váron kívül is érdekelték Erdély régiségei. Ezt bizonyítja, hogy az Archeológiai Értesítőben ismertette a tapasztalatait a témáról, amiben nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy milyen várakkal találkozott az erdélyi útja alatt.[19] Ő az épületet, mint királyi várat értelmezte.[20]
Schulcz Ferenc nem tudta befejezni a felújítást, így halála után egy másik Schmidt-tanítvány folytatta azt, Steindl Imre (1839–1902), akinek a neve többek között a budapesti Országház tervezése révén is közismert. A Steindl-féle felújítás tervei még a Schulcz terveihez viszonyítva is nagy átalakításokkal jártak. A vár helyreállítása az 1870-es éveket követően fokozatosan lelassult, és bár, jelentőségéből nem veszített, a munkálatok elnyúltak. Annak kicsinyített mását elvitték a millenniumi ünnepségre, az 1900-ban rendezett a párizsi világkiállításra és egy harmadik, a vár alapján készült pavilont a mai napig meg lehet nézni Budapesten, de az eredeti várnak csak a 20. század folyamán fejeződött be a felújítása.[21]
A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egyesülete több vándorgyűlést is szervezett, amelyeken a várak is fontos helyet foglaltak el. E rendezvények a Vajdahunyadi vár mellett, a középkori magyar várak és városok építési módjaival és más műemléki darabokkal is foglalkoztak.[22] Az Egyesület 1865-ben rendezett vándorgyűlésére Orbán Balázst is meghívták, hogy előadást tartson a székelyföldi várakról, de időhiány miatt erre végül nem került sor.[23]
Orbán Balázs (1829–1890) neve több okból is közismert, hiszen valódi polihisztorként lehet rá tekinteni, és várkutatóként is kiemelkedő volt, érdekes mód az egyik első ember is volt, aki önmagát is annak tartotta Székelyföldön.[24] Monumentális művében, A Székelyföld leírásában 67 objektumról értekezik, amelyek közül 29-hez még alaprajzot is készített.[25] Ez volt az oka annak, hogy a neve megjelent nemcsak olyan eseményeken, mint a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egyesületének gyűlése, de az Archeológiai Értesítő hasábjain is, amelyben Dés városáról írt és az ott található várról.[26] A székelyföldi várakat egy nagy védelmi rendszerként kezelte. Bevallása szerint így is kutatta azokat. Ennek a szemléletnek köszönhetően olyan várat is azonosítani vélt, mint a Korond területén lévő Füge vár, amit mai napig nem talált meg más kutató.[27]
A 19. századi tudományos várkutatás fellendülése egyik hozadéka, hogy minél többen foglalkoztak ezzel a kérdéssel és egyre nagyobb mértékben kezdett kibontakozni a tudományos eszmecsere. Ennek természetes folyományaként értékelték és tárgyalták egymás munkáit, ami nyomán megszületett egy új tudományos közeg. Jó példája ennek Tagányi Károly (1858–1924) kritikája Kemény József iránt, de hasonló módon járt el Téglás Gábor is, aki megvizsgálta Tiborcz, Kustaly, Almás és Tartód várát Székelyföldön. Ezek olyan várak voltak, amiket ő előtte Orbán Balázs is kutatott. Téglás Gábor (1848–1916) ezeket a várakat őskorinak határozta meg,[28] viszont Kustaly várával kapcsolatban Jakab Elek (1820–1897), akinek a neve még a székelyudvarhelyi Budvár kutatása[29] kapcsán is említést érdemel – középkorinak vélte azt.[30] A sors iróniája, hogy bár Téglás Gábor végezte az alaposabb kutatást, mára kiderült, hogy Kustaly váránál középkori előzményekről kell beszélni.[31]
A tudomány álláspontja a 19. század óta alapvetően átalakult abban a tekintetben is, hogy miképpen értelmezzük a várakat. A korai kutatások elsősorban katonai létesítménynek tekintették ezeket az építményeket, melyek jelentősége főként háborúkban érvényesült. Napjainkra összetettebb képet alkothatunk róluk. A hadászati funkció még mindig él, de ma már elég egyértelműen látható, hogy a katonai szerepkör mellett további funkciót is betöltöttek. Ilyenek voltak a közigazgatási szerep, vagy reprezentáció a klasszikus várak esetében, sok vár birtokosának lakóhelye is lehetett, míg máskor templomokat erődítettek meg, amelyek elsődlegesen vallási funkciót láttak el. A romantikus szemlélettel ellentétben tehát a várak nem csupán háborús időkben voltak jelentősek, hanem a mindennapi életben is fontos szerepet töltöttek be.[32] Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy a mai kutatások alapjait a 19. századi kutatók fektették le. Munkáik lehetővé tették a várkutatás további fejlődését, és mára már forrásértékűek lettek, mert megörökítik a várak 19. század tudományos valóságát.
Bibliográfia
Finály 1861
Finály H.: Egy archaeologiai kirándulás Vajda-Hunyadra és környékére, Az Erdélyi Múzeum Egyeszület Évkönyve 2/1, 1861: 135–141.
Friedrich 1856
Friedrich M.: Commission Die Ruinen am Firtos in Siebenbürgen. Mitteilungen der K.K. Central-Commission 3/10, 1856: 257—262.
Horler 1996
Horler M.: Az intézményes műemlékvédelem kezdetei Magyarországon (1872—1922). In: Bardoly I. – Haris A. (szerk.): A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok 1996: 87—97.
Jakab 1896
Jakab E.: Egy székely vár hagyományos története. Budapesti hírlap 16/4, 1896: 2–3.
Karácsony 2025
Karácsony Á.: Nincs két egyforma vár – beszélgetés Feld István Régész-Történésszel, Muzeum Café, NINCS KÉT EGYFORMA VÁR – MúzeumCafé(2025.12.14.).
Kemény 1833
Kemény J: Szent-léleki vár emléke. Árpádia 1. 1833: 70–75
Kőváry 1852
Kőváry L.: Erdély Régiségei. Pest 1852.
Lupescu 2007
Lupescu R.: doktori tézis: Vajdahunyad vára a Hunyadiak korában, Témavezető tanár: dr. Ernő Marosi akadémikus egyetemi tanár, 2007:35—40.
Mályus 1993
Mályus E.: Kemény József „könyvhamisításai”, Magyar könyvszemle 109/II, 1993: 192–193.
Mezey – Szentesi 1996
Mezey A. – Szentesi E.: Az állami műemlékvédelem kezdetei Magyarországon. A Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale magyarországi működése (1853—1860). In: Bardoly I. – Haris A. (Szerk.): A magyar műemlékvédelem korszakai Tanulmányok, Budapest 1996: 47–67.
Orbán 1868
Orbán B.: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból. Pest, 1868
Orbán 1888
Orbán B.: Dézs városa régi emlékei, Archaeologiai értesítő új folyam 8/4, 1888: 332—336.
Peretsenyi Nagy 1817
Peretsenyi Nagy L.: Arad Vármegyében lévő Ó, és Új Váraknak Statistikás Ismerete, Tudományos Gyűjtemény 1.évf. 12. szám: 66–78
Rady 2023
Rady, M.: A Habsburgok, A világ urai, Budapest, 2023.
Schmidt 1866
Schmidt V.: Déva vára Erdélyben, Az Erdélyi Múzeum Egyesület Évkönyve. 4/1. 1866: 93–107
Schulscz 1870
Schulcz F.: Schulcz Ferencz építész jelentése erdélyi utjáról, Archaeologiai értesítő 2/8, 1870: 141–145.
Sófalvi 2017
Sófalvi A.: Hadakozás és önvédelem a középkori Udvarhelyszéken. Kolozsvár 2017: 204.
Szabó 1864
Szabó J. (Szerk): A magyar orvosok és természetvizsgálók 1864 Augusztus 24-től—September 2-ig Marosvásárhelytt tartott X. Nagygyülésének történeti vázlata és munkálatai, Pest 1865.
Tagányi 1893
Tagányi K.: Könyvismertetések és bírálatok / Zimmermann Ferencz és Werner Károly: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen 1892, Századok 1893: 55
Téglás 1895a
Téglás G.: Dák várak Udvarhelymegye keleti és északi hegyvidékein. Erdélyi Múzeum 1895:312–319.
Téglás 1895b
Téglás G.: Dák várak Udvarhelymegye keleti és északi hegyvidékein (második közlöny). Erdélyi múzeum Egyesület 1895: 238–247.
Viollet-le-Duc.
Viollet-le-Duc, idézve Renauld, Marie-Madeleine: Eugène Viollet-Le-Duc: The Architect Who Reshaped Notre-Dame de Paris, The collector (Eugène Viollet-Le-Duc: The Architect Who Reshaped Notre-Dame de Paris | TheCollector) (2025.12.13.)
[1] Peretsenyi Nagy 1817: 66–78.
[2] Kőváry 1852.
[3] Tagányi 1893: 55.
[4] Mályus: 1993: 192–193.
[5] Rady 2023: 68.
[6] Kemény 1833: 75.
[7] Mályus 1993: 192–193.
[8] Schmidt 1866: 93–107.
[9] Finály 1861: 135–141.
[10] Mezey – Szentesi 1996: 49.
[11] Friedrich 1856: 257–267.
[12] Horler 1996: 87–97.
[13] Lupescu 2007: 35–40
[14] Finaly 1861: 135–141.
[15] Lupescu 2007: 35–40.
[16] Viollet-le-Duc.
[17] Lupescu 2007: 40–45.
[18] Lupescu 2007: 40–45.
[19] Schulcz 1870: 141–145.
[20] Lupescu 2007: 40.
[21] Lupescu 2007: 40–75.
[22] Szabó 1864: 78.
[23] Szabó 1864: 82.
[24] Orbán 1868: 233.
[25] Orbán 1868.
[26] Orbán 1888: 332–36.
[27] Orbán 1868: 130.
[28] Téglás 1895a: 238–247; Téglás 1895b: 238–247.
[29] Jakab 1896: 2–3.
[30] Jakab 1901.
[31] Sófalvi 2017: 204.
[32] Karácsony 2025.
