Arad város vezetősége 1870-ben döntött a belvárosi Ótemető, a Bodrogi út melletti Alsótemető (ma Cimitirul Pomenirea), a Poltura és Séga[1] külvárosokban létező két kisebb temető és a Mosóczy-telepi neológ temető bezárása mellett, továbbá rendeletbe foglalta két új temető megnyitását.
A régi temetők bezárásának okai egyrészt higiéniai természetűek voltak, illetve a tanács azon igyekezete, hogy a város szétszórt temetőit felekezettől függetlenül egy helyre tömörítse és a lakott területektől minél messzebb, a város szélére költöztesse ki. Ennek az elvnek megfelelően választották ki a két új temető helyét: az egyiket a beszüntetett és amúgy is a város határán kívül elhelyezkedő Alsótemető közvetlen szomszédságában nyitották meg, a második számára pedig a Libás-dűlő területéből határoltak el egy részt,[2] mely később a Felsőtemető (napjainkban Cimitirul Eternitatea) nevet kapta. A két új temető megnyitásának időpontját az odavezető utak megépítése utánra határozták meg. A munkálatok elhúzódása miatt a régi temetőkbe 1874. december 31-ig temetkeztek, a két újat pedig következő év január 1-jén nyitották meg. Kivételt képezett azonban néhány család, akik még két évig temetkezhettek az Ótemető-beli kriptákba,[3] mely idő alatt viszont kötelesek voltak új kriptákat építeni valamelyik új temetőben vagy pedig új sírkertről gondoskodni.[4]
Arad két új temetője közül a Felsőtemető emelkedik ki. Ide temetkeztek Arad művelődéstörténetének legfontosabb személyiségei, illetve a többi temetőhöz képest − kivéve a Mosóczi telepi neológ temetőt − itt maradt meg a legtöbb 19. századi síremlék is, melyeket kiegészítenek az Ótemetőből ideszállított síremlékek is. Szigorú szabályok betartása mellett itt épült ki az úgynevezett „kripta-sor”. A temető ezen részén 1875−1884 között összesen 42 kisméretű, főként szecessziós stílusú kripta épült fel.
Arad temetőinek egyik sajátossága, hogy a temetőkápolnák általában polgári kezdeményezésre épültek fel. Ezek sorát Schweller Józsefné nyitotta meg 1833-ban, amikor az Ótemetőben saját költségén egy kápolnát építtetett a Fájdalmas Szűz tiszteletére.[5] A kápolna egészen az 1920-as évekig nyitva állt az aradi közönség előtt.[6] Az újonnan megnyitott Felsőtemetőben a város nem építtetett kápolnát, csupán egy kisebb méretű ravatalozót. Felismerve a problémát, Domány József (1836−1920) császári és királyi bornagykereskedő és Viszkupp Pál vállalkozott egy díszes, családi kriptával ellátott kápolna felépítésére. A két mecénás közül Domány József játszott nagyobb szerepet: az ő nevéhez fűződik a kápolna építésének kezdeményezése, illetve anyagilag is inkább Domány József, mint Viszkupp Pál támogatta a munkálatokat.
Domány József (1836−1920)
Iskolái elvégzése után belépett apja üzletébe, majd külföldre utazott kereskedelmi és borászati ismereteinek bővítése céljából. Franciaországban, Németországban és Olaszországban szerzett tapasztalataival felvértezve az 1860-as években átvette apjától a cég és a hegyaljai szőlőtermő birtokok vezetését. Lényegesen kiterjesztette üzletének ügynökkörét, és nagy hangsúlyt fektetett a pincészet kibővítésére is. Egyik jelentős újítása a palackozott borok bevezetése volt. Bortermelői tevékenysége mellett több szakcikk szerzője is volt.A nemzetközi kiállításokon nyert díjainak köszönhetően Európa-szerte szállított bort, többek között a bécsi udvarnak és a bajor herceg udvarának is.Tevékenysége elismeréseképpen megkapta a császári és királyi udvari szállító, később a szász királyi udvari szállító címet,majd 1904-ben a kereskedelmi tanácsosi címet is.
Domány József és Viszkup Pál 1880 júniusában kérvényezték egy temetői kápolna felépítését a Felsőtemetőben. A városi hatóságok örömmel fogadták az ajánlatot, de csak szigorú feltételek mellett engedélyezték az építkezések elkezdését: az épületet csakis a város által kijelölt helyen szabad felépíteni, az egyházi ünnepek alkalmával a közönségnek nyitva tartandó, az építkezés befejezte után az építtetők a kápolnát a város védnöksége alá helyeztetik, illetve kötelesek életük végéig az épület fenntartásáról gondoskodni, és egy 200 forintos alapot biztosítani, melyből elhalálozásuk után a kápolna fenntartható lesz.[10]
Az építészeti bizottság a kápolna helyét a római katolikus rész B és C tábláinak kereszteződésében jelölte ki, melyet a város vezetősége díjmentesen engedett át Domány József számára[11].
A kiválasztott hely viszont nem bizonyult megfelelőnek, ugyanis három sírhelynyi helyet foglalt el, eltakarta a háta mögött elhelyezkedő síremlékeket, illetve az útból is egy jó darabot elfoglalt volna. Az építészeti bizottság ezért áthelyezte a D és C parcellák közé. Mivel a kápolna miatt a 10 méter széles főútból az épület két oldalán csak 2,5 méter maradt volna, ami nem elegendő hely a temetési meneteknek, a mérnöki hivatal a D parcella 10, 11 és 12-es számú sírkertjeit, illetve a C parcella 1, 54, 53 és 52-es számú, gyermekeknek szánt sírjait felszámolta, ami által 7−7 méterre szélesedett a két út[12].
Az építkezési engedélyt 1880. augusztus 11-én adták meg, s a kápolna a következő év folyamán fel is épült, de az eredeti tervtől kissé eltérően. A kápolna terveit Pekár Ferenc aradi műépítész készítette. Az építész a kis méretű kápolna számára egy elegáns, historizáló homlokzatot tervezett. A főhomlokzatot díszes portálé uralja, amely egy kissé előugrik a homlokzat vonalához képest. A korinthoszi oszlopfőkkel díszített, gyűrűkkel ellátott oszlopokon párkány és szegmensíves timpanon nyugszik, melyben egy két oldalról indákban végződő farkakkal díszített, mitikus állatok által támasztott neobarokk üres címerpajzs van elhelyezve.
Ezt a kápolna nemrégen történt felújítása alkalmával teljesen eltávolították. A bejárat tengelyében egy zömök, egyenes párkányzattal és egy négyzetes, cikkelyes kupolával lezárt, oldalain volutákkal díszített és kör alakú nyílással áttört torony emelkedik, amelyet a kivitelezés alkalmával nem az eredeti terv szerint, hanem egy magasabb cikkelyes kupolával ellátott toronnyal építettek fel. Az építmény felső része kápolnaként, az alsó része pedig a két család temetkezési helyéül szolgált. Az eredeti tervek szerint a kripta lejárata a szentély felőli részen volt elképzelve, de az építkezési engedélyben megfogalmazott feltételeknek megfelelően a kápolna külső részére kellett áthelyezni, és így került tulajdonképpen a kápolna nyugati oldalára.
Az építészeti bizottság 1882. január 18-án vizsgálta meg a felépített kápolnát. Jelentésében megállapította, hogy a kápolna minden tekintetben a jóváhagyott tervek szerint lett felépítve, kivéve „a torony falát és fedelét, miután az nem terv szerint lett építve, és ez által a kápolna homlokzata szembeötlőleg eltérő, illetve egészen nyomott és így a külcsín tekintetéből nagy mértékben kifogásoltatik”.[13] Utasították a mecénásokat, hogy a torony felső párkányzatát még 32 centiméterrel magasíttassák meg, a vörösréz fedelet bontsák le és „a bemutatott terv szerint felül párkányzattal ellátott sugár torony tetőzet készíttessék el.” A városi tanács február 2-án tartott gyűlésének jegyzőkönyvéből kiderül, hogy tulajdonképpen Pekár Ferenc volt az, aki áttervezte a tornyot, de mivel az építész 1881. augusztusában, vélhetően pénzügyi okok miatt öngyilkos lett[14] nem lehetett felelősségre vonni, ezért az építtetőket kérték fel a hiba orvoslására.[15] A mecénások viszont nem voltak hajlandók vállalni a felelősséget, hanem felhívták a város figyelmét az építkezés feltételeire, mely szerint az építkezések felügyelete nem az ő, hanem a város feladata lett volna.[16] A város végső soron a temetőfelügyelőre hárította a bajt és elrendelte a torony terv szerinti átépítését a temetőalap terhére.[17]
A kápolna tornyának átépítése nemcsak elhúzódott, hanem bonyolódott is. Időközben a szépészeti és építkezési bizottság egy meg nem nevezett tagja meggyőzte a város vezetőségét, hogy a már meglévő tornyot egy fából és bádogból készült szerkezettel magasítsa meg, amely viszont a kápolna méreteihez képest aránytalanul magasabb lett volna. A új torony terveit Henser János rajzolta meg 1883-ban és a város vezetősége jóvá is hagyta.
A két építtető viszont nem támogatta ezt a tervvariánst, hanem kérvényezték a kápolna jelenlegi formájában való meghagyását. Többszöri sikertelen fellebbezést követően a mecénások ugyanez év júliusában végül Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszterhez folyamodtak,[18] aki válaszában a kápolna tornyának az eredeti Pekár-féle tervek szerinti átépítése mellett döntött.[19] Ennek kivitelezésével Jiraszek Lajost bízta meg a város vezetősége, miután a meghirdetett árlejtésen egy vállalkozó sem jelentkezett[20].
A helyi minorita rendház fennhatósága alatt álló kápolna napjainkban meglehetősen rossz állapotban van. Ugyan pár évvel ezelőtt kijavították, illetve egy hozzá nem illő kék színnel festették le, mégis külső homlokzatán több helyen a vakolat teljesen lehullt. Ilyen előjelek és állapotok mellett kétséges a kápolna jövője.
Jegyzetek
[1] Az Ótemető, a polturai és ségai temetők napjainkban már nem léteznek.
[2] Alföld, 1870. márc. 5.
[3] Aradon a XVIII−XIX. századi temetők közül csak az Ótemetőben építettek kriptákat. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy az Alsótemetőbe a kezdetektől fogva a külvárosok szegény lakossága temetkezett, a „szegények temetője” jellegét pedig a későbbiekben is megtartotta.
[4] Aradi lvt., 198 lt. 5/1876, 521/29. m.h.
[5] Aradi lvt. 88 lt. 136. cs. 50r.−50v.; Lakatos Ottó: Arad Története II. Arad. 1881. 50.
[6] Az Ótemető 1875-ös bezárását követően a lakosságnak 30 év állt rendelkezésére, hogy halottait valamely új temetőbe átszállítsa. Miután ez 1906-ban lejárt, a város vezetősége Hein János budapesti tájépítészt bízta meg az Ótemető parkosításával és a Városligettel való össszekapcsolásával. A tervnek megfelelően a kápolna az új park szerves részét alkotta volna. Noha pénzügyi okok miatt a park soha nem készült el, az említett kápolna az I. világháború végéig állt és csak az 1920-as években bontották le, amikor az Ótemető helyén felépítették a tisztviselőtelepet.
[7] Arad sz. kir. város törvényhatósági bizottságának Almanachja. Arad. 1914. 117−118.
[8] Gheorghe Lanevschi: Aradul vremurilor de mult apuse. 1834−1914. Kvár. 2005. 72.
[9] Budapesti Közlöny, 1892. aug. 17.
[10] Aradi lvt. 1395 lt. 23a/1884 cs. 68.
[11] Uo. 43.
[12] Uo. 55, 59 és 63.
[13] Uo. 71.
[14] Alföld. 1881. aug. 9. 180 sz.
[15] Aradi lvt. 1395 lt. 23a∕1884 cs., 72.
[16] Uo. 73.
[17] Uo. 39.
[18] Uo. 37−38.
[19] Uo. 17.
[20] Uo. 53−54.
