A filmes szakma már hónapok óta beszél az 1917 című Oscar-esélyes alkotásról, a hosszú snittekről, a rejtett vágásokról, Spielberg dicsérő szavairól, arról, hogy a rendező, Sam Mendes, nagyapja emlékeiből ihletődött. A frissen mozikba került 1917 cselekménye egyszerű – szinte nincs is, rövid időkeretű. Két brit katona (Blake és Schofield őrvezetők) kilépve a lövészárok vélt és remélt biztonságából, a senkiföldjén, sáron és szöges drótok között átvergődve kell eljuttasson egy parancsot egy támadásra készülő egységnek. Az egység 1600 katonája között ott van a bevetésre küldött Blake bátyja is. A tét nagy, hiszen az ellenség várja a brit támadást, a németek csapdával készülnek.
A közel kétórás film kevesebb, mint egy nap eseményeit dolgozza fel, de úgy teszi ezt, nagy akciók, pátosz és heroizmus nélkül, hogy ez a 120 perc minden idők háborúiról szól. A két főhős küldetése, nehézségeik, szenvedéseik, bámulatosan emberközelien, kontextusok és politikai keret nélkül mesélnek a háborúról. A Ryan közlegényben anno láttuk az érzelmeket a harctérén, félelmet és összetartást, majd a Dunkirkben átereztük, milyen lehetett fiatal férfiként még az életet sem ismerve a frontra vonulni. Az 1917 továbbépíti ezt a folyamatot. Nem a hullák és a fegyverek képe a legmaradandóbb a filmből, hanem a sár, az összezsúfoltság, a patkányok, a fáradság, az éhség. Ez nem olyan, mint amikor Sean Conneryt vagy Gene Hackmant látjuk a felborult tankok előtt, az igazi hollywoodi hősöket, hanem eszünkbe jutnak a felmenőink, akik megjárták a frontot, egy-egy dédnagypapa, akikről csak egy fénykép maradt, akiket elvittek talán 18 évesen, kezükbe adtak egy-egy fegyvert, hogy harcoljanak – talán nem is tudva, hogy miért, talán nem is tudva hogyan.
Sam Mendes és Oscar-díjas operatőre, Roger Deakins technikai bravúrokkal segítik a beleélés folyamatot. A rendező úgy alkotta meg a filmet, hogy a néző úgy érezze egyetlen, vágás nélküli snitt az egész. Ez a megoldás erősíti a film realizmusát, dinamizmust teremt, sodorja a nézőt az eseményekkel, együtt rohanunk, kúszunk, mászunk, a főhősökkel. A néző sem lát vagy tud többet, mint a két őrvezető, együtt izgulunk a főhősökkel, hogy honnan lőnek majd a németek. Szakmailag nagyon izgalmas és cseles is a megoldás, hiszen több, mint húsz vágás van elrejtve a filmben – és a szakmabelieknek meg a vájt fülűnek, bocsánat „vájt szeműeknek” külön élmény ezeket észrevenni. Az operatőri munka a film egyik húzó ereje, Deakins tudja, hogy hogyan kell egy sáros kráterekkel teli mezőt úgy megmutatni, hogy a néző érezze a cipője cuppanását a sárban.
A képi világ egy hangsúlyos zenei világgal is társul. Thomas Newman zeneszerző egy igazi klasszis a szakmában. Most is nagyot alkot, sokak kedvenc playlistje lesz pár hétig a vonósokra épülő filmzene, ám talán néha a kevesebb több lenne, néha a zene pátosza túl sok a film letisztult jeleneteihez.
Az alakítások szintén kiválóak, nagyszerű döntés két fiatal, kevésbé ismert színész (George MacKay és Dean-Charles Chapman) használata. Mindketten egyedi figurák, akik jól megtalálták a helyüket a pompásan felépített karakterekben. A két főhős kapcsolata külön figyelmet érdemel: érezzük, hogy talán ez a két ember békeidőben soha nem ülne le egy kocsmaasztalhoz borozni, a harctéren sem nevezik barátnak egymást, de a háború összeköti őket, erőt adnak egymásnak, ragaszkodnak. Nagy „öregek” is feltűnnek a filmben, Colin Firth, Benedict Cumberbatch, Mark Strong neve is nézőcsalogató, ám ők „bölcsen” a háttérben maradnak, csak pár sort mondanak, de azt a kellő profizmussal.
A történész énem csak egy nappal a film után tűnődött el igazán a látottakról. Az az énem, aki máskor a lőfegyverek és tankok, a vadászgépek hitelességével, korhűségével volt elfoglalva, most csak tudomásul vette a főhősök szuronyos fegyverét. Jobban érdekelt az elemlámpájuk, a konzervek, meg a karórájuk. Közhely lenne és semmit mondó is, azt állítani, hogy az a film nem hősökről, sőt még csak nem is a hétköznapi hősökről szól, hanem minden háború minden katonájáról, de ez akkor is így van.
És bár a film nem próbál hangsúlyosan háborúellenes propaganda lenni, de amikor Benedict Cumberbatch karaktere a támadás lefújását tudomásul véve, megjegyzi, hogy majd jön az újabb parancs, hogy ismét támadunk, érezzük a fájdalmas „döfést”. Míg legalább Ryan közlegény megmenekül, akkor is, ha a mentőcsapat nagyrésze meghal, itt már az első perctől érzi a néző, hogy ez csak időhúzás és játék a sakktáblán. 1917 április. 6-án pár száz brit katona megmenekült, közben pedig az Amerikai Egyesült Államok belépett az első világháborúba…