A cigányság története minden esetben adalékokkal szolgálhat egy korszak mentalitás- és társadalomtörténetéhez. Rövid tanulmányomban szeretném kibővíteni mindazokat az eredményeket, amelyeket a történetírás elért a marosvásárhelyi cigányság történetének feltárása során, szeretném az időhatárokat a 16. század elejétől kitolni egészen a 17. század elejéig.
A tanulmány első részében a cigány szó köznyelvi használatát igyekszem bemutatni, elsősorban becsületsértési perekben. Ezekben az esetekben a szó használata nem feltétlenül az etnikumhoz kapcsolódott: a szót megbízhatatlan, csaló értelemben használták (ebben a kérdésben Kiss András Kolozsvárral kapcsolatos megállapításaira támaszkodhattam.)[1].
A második részben a marosvásárhelyi cigányság bemutatására törekszem, mint etnikai, társadalmi csoport. Kihangsúlyozva szerepüket a település életében, viszonyukat a város többi társadalmi rétegéhez, kitérve arra is, hogy a rendelkezésre álló források alapján város melyik részén élhettek, mivel foglalkoztak milyen társadalmi viszonyokban éltek.
Hangsúlyozom, hogy nem kívánok belemenni abba a kérdésbe, vitába – amelyet Nagy Pál kiválóan foglalt össze cikkében –, hogy a cigányság etnikai vagy társadalmi csoport.[2] A 17. századi marosvásárhelyi cigányok esetében egy viszonylagosan zárt etnika és társadalmi csoportra vonatkozó értelmezés is helyes. A feldolgozott források alapján a cigány szó önmagában egy társadalmi réteget és etnikai csoportot és annak tagjait jelentette, akik közé sokan „lecsúsztak” a középkortól egészen az újkorig.
Természetesen a külföldi, elsősorban angolszász szakirodalom által felvetett kérdésnek jelentős relevanciája van, azonban mivel ez egy átfogó kérdés erre valószínűleg nem fognak a forrásaink választ adni Marosvásárhely esetében, hogy valaki etnikai szempontok alapján cigány vagy éppen „lecsúszott” közéjük. Szintén szakirodalmi és terminológiai a marginalitás kérdése, azaz, hogy a közösség marginális vagy pedig az etnikum. Tény, hogy a 17. századi Erdélyben a cigányok elsősorban alantas munkákat végeztek, ezekre a későbbiekben bővebben kitérek, azonban maga a marginalitás kérdése is relatív. Ha a város leggazdagabb polgárait nézzük, azt, hogy hol „helyezkednek el”, hol élnek, akkor hozzuk képest a cigányok valóban a város marginális részein helyezkedtek el.
Azonban fontos aláhúzni, hogy a 17. századi Marosvásárhely és más városok esetében is a cigányok munkája nélkülözhetetlen volt a város életében, például a szeméthordás és az igazságszolgáltatás tekintetében.[3] Ebben a tekintetben Nagy Pál 2015-ben megfogalmazott nézeteivel értek egyet, miszerint az etnikum és a marginalitás kérdését nem lehet mindig egymástól elválasztani, mindkét szerep lehet egyszerre fontos az értékelésben, nehéz a kettőt elválasztani egymástól.[4] Éppen ezért, azon személyek fognak cigányként szerepelni ebben a tanulmányban, aki önmagukat és az őket körülvevő 17. századi közösség cigánynak tartották.
A forrásoknak hála Marosvásárhely esetében bővebben kitérhetek azokra a szerepekre, amelyeket a cigányok betöltöttek a város hétköznapi életében, mint egy közösség tagjai. A periratokban megjelennek úgy is. mint egyének, ezzel is sejtetve, hogy bár a marginalitás meglétét el kell fogadni, mégis a kép árnyalható. A tanulmányomban végig a Marosvásárhely megnevezést használom, jóllehet 1616 előtt a Székelyvásárhely lenne a helyes megnevezés, azonban az érthetőség kedvéért a közismert településnévnél maradtam.
Marosvásárhely esetében a cigányok életét bemutató korábbi szakirodalmi eredmények közül a 18. századra vonatkozólag Pál-Antal Sándor, illetve Nagy Pál munkásságát kell kiemelnem. Célom elsősorban a munkásságuknak kibővítése egészen a 17. század elejéig. Megállapításaik elsősorban demográfia- és társadalom történeti szempontból relevánsak: az általuk felhasznált források is erre utalnak, hiszen elsősorban népszámlálási adatokat és családfő összeírásokat gyűjtöttek össze.
Pál-Antal Sándor népszámlálási adatok alapján 30-50 család közé tette a cigányok számát, véleménye szerint a lakosság 2-3 százalékát alkották ekkor.[5] Nagy Pál utal munkájában arra, hogy a legkorábbi források 17. század közepéről származnak Marosvásárhely esetében, cikkében igyekszik erdélyi kontextusba helyezni a 18. századi marosvásárhelyi cigányok helyzetét, bemutatva, hogy még a vándorló csoportjaik sem voltak teljesen marginálisok. Szintén fontos kiemelni, hogy cikkében rámutatott a korábbi szakirodalomra. Elsősorban Komáromy Andrásra támaszkodva, hogy Marosvásárhely esetében már a 17. század közepén kénytelen a kovács céh statútumában fellépni a cigány kovácsokkal szemben, valószínűleg már ekkor jelentős gazdasági versenytársnak számítottak.[6]
A cigányok első írásos említés Marosvásárhely esetén – a kutatás jelenlegi állása szerint – nem a Nagy Pál által citált céhlevelekben szerepel, hanem Nagy Szabó Ferenc krónikájában. Nagy Szabó Ferenc 1600-ban elkövetett szombatosok ellen indított perek és vizsgálatok kapcsán jegyezte le, hogy a szombatosok könyveit a vásárhelyi főtéren cigány hóhér égette meg.[7] Feltehetően, más Kárpát-medencei városokhoz hasonlóan, Marosvásárhelyen is már a késő középkorban megjelentek a cigányok,[8] azonban Kolozsvárral ellentétben, Marosvásárhely esetében nem rendelkezünk ilyen korai írásos említéssel. Kolozsvár esetében II. Ulászló oklevele az egyik korai forrás, illetve a 16. század második felében már a városi számadáskönyvekben is megjelentek azok a csoportok, akik egyrészt a város fennhatósága alá tartoztak, másrészt a város környékén voltak átutazóban. Valószínűleg ezek a csoportok vándoroltak és időnként akartak betelepedni a városi hatóságok rosszallása ellenére.[9]
Mivel nincsenek pontos adataink a 17. századi cigányság helyzetére és sorsára vonatkozóan, illetve maga a forráscsoport is beszűkíti a lehetőségeinket a jogi szempontból való vizsgálatra, ezért demográfiai és nyelvi szempontok alapján nem tudjuk vizsgálni a városi cigányságot. Ugyanakkor közvetetten számos más a hétköznapi életre, a mindennapokra és a társadalmi viszonyokra vonatkozó adatott nyerhetünk ki forrásainkból. Mivel a források nem a cigányoktól származnak, ők leginkább, mint a vallomások tárgyai jelennek meg a szövegekben, leginkább lakhelyükről, viselkedésükről városon belüli kapcsolataikról szerezhetünk információkat, azokból a tanúvallatási jegyzőkönyvekből, amelyek napjainkig fennmaradtak.
A cigány szó használata pejoratív értelemben
Mivel a forrásainkban foglalkozunk minden olyan peres anyaggal, ahol a cigány szó megjelenik ezért ennek a pejoratív értelmére is ki kell térnem, amelyre Kiss András már rámutatott tanulmányában.[10]
A kora újkorban a cigány jelzőt álnok, hamis, ravaszkodó, értelemben használták, nem egyszer a másik fél súlyos megsértésére, egyben morális céljainak megkérdőjelezésére szolgált.
Erre példa az az eset is, amikor 1608. november 21-én Hajdú Mártont 12,50 forint büntetésre ítélték, mert a bírót és a városi tanács tagjait görgényi tolvaj cigányokhoz hasonlította.[11] A másik fél verbális megalázása volt a célja Méhes Veronikának is, aki Bartalis Annát cigányozta le, s ezért a káromlásért nyelvpénzt kellett megfizetnie az 1624. november 22-én meghozott ítélet szerint.[12]
Sokkal durvább szitkokat vágott egymás fejéhez Szűcs Istvánné és Bodosi Szabó Péterné egy 1625. november 22-én tárgyalt ügyben, melyben mindkét félt elítélték, és megbüntették: Bodosi Szabó Péterné 3 forintot Szűcs Istvánné 24 forintot tartozott fizetni. Az ítélet szerint utóbbi (Szűcs Istvánné) fekete alországi (havasalföldi) cigánynénak szidta Bodosi Szabó Péternét.[13] A megalázás és az egymás közötti vagyoni elszámolás mikéntjéről mondja ki a véleményét Fülöp Pálné is, amikor Fülöp Mártont lopó cigánynak nevezte.[14] Varga Mihályból az elkeseredés váltotta ki a cigány szó használatát, hiszen adósságai miatt ingatlan javait elkezdték zálogba venni, ám ő túlzónak tartotta azt a vagyon mennyiséget, melyet zár alá vettek, így cigányozni kezdte a zálogolásban résztevő esküdt polgárt, tanácsosokat és darabontokat.[15]
Cigányok a 17. századi Marosvásárhelyen
Pál-Antal Sándor kutatásai alapján a 18. században a cigányok a Cigánymezőnek nevezet városrészben élhettek. Sajnos nem tisztázott az, hogy ezen a mezőn a vándorló csoportok ideiglenes lakhelyei voltak kialakítva vagy pedig a letelepedett életmódot folytató és a város szolgálatában lévő csoport élt. Feltehetőleg ugyanaz érvényes Marosvásárhely esetében, mint Kolozsvár és más városok vonatkozásában, azaz, hogy a vándorló cigányok időnként igyekeztek megtelepedni. Ám ha éppen nem volt hasznuk vagy elégedetlenség támadt velük kapcsolatban, akkor vagy a hatóságok vagy maga a letelepedett csoport űzte el őket.[16] Valószínűsíthető, hogy erre a Cigánymezőre terjedt ki a Szentgyörgy utcai fertály, ahol a még 19. században is élt egy kisebb csoport letelepedett cigányok közül.[17]
A 17. századra vonatkozóan nincsenek ennyire pontos adataink, azon néhány tanúvallomás utal arra, hogy a városon belül megtelepült cigányok, illetve azok is, aki ideiglenesen megtelepedtek a környéken ott éltek, ahol később a 18. században is. Feltételezésem szerint ez a terület valahol a mai Kisállomás illetve a November 7 negyed környékén, a Szászrégen fele vezető országút és a Maros folyó közötti részre tehető. Ezen a területen való megtelepedésükre utalnak azok a 1639. szeptember 21-én felvett vallomások is, melyek szerint Kőrősi Márton elcsatangolt ökrét a cigányok látták, amint a Maros hídjától futott felfelé a csíkos tavak fele.
A vallomások alapján a cigányok szállásai a fentebb körülírt, akkor mocsaras részen voltak.[18] Szintén ezt a részt írják le a cigány kalyibák és sátrak helyeként abban a perben, amit a város indított azon parázna asszonyok ellen, akik néha a mulatságok után Marosszentgyörgy felől érkeztek vissza a városba. Sok tanú látta azt is, hogy az asszonyok beléptek a kalyibákba, sőt az egyikük még Lázár cigánnyal is paráználkodott.[19]
Ez az eset jól mutatja azt is, hogy nem volt teljesen átjárhatatlan a rendszer, illetve, hogy bár a cigányság a városon kívül élt, kapcsolatuk a várossal meglehetősen szoros volt.
Jogállásuk szempontjából két nagy csoportra lehet felosztani a forrásokban megjelenő cigányokat. Egyrészt léteztek városi cigányok, akik valószínűleg letelepedett életmódot folytattak, őket a forrásokban a város cigányainak nevezték. Például egy 1634. december 22-én tárgyalt ügyben a Kovács György nevű nemes Dánielt, a város cigányát perelte be egy lopott ló miatt.[20] Szintén a város cigányaiként szerepelnek a peres iratokban azok a cigányok, akik ellen Backamadarasi Nagy László indított pert 1637. szeptember 1-én mivel azok összeverekedtek vele, illetve ki is rabolták.[21] Feltételezhetjük, hogy a cigányok egy része a városnak tartozott szolgálatokkal, és Kolozsvárhoz hasonlóan ezért fizetést is kaptak a településtől.
Másfelől létezett egy letelepedett csoport, amely nem a várostól függött, hanem egyes személyektől. 1636. július 7-én vették fel a vallomásokat, abban a perben, amit Nagy Szabó István indított a fogoly Egerházi István ellen, aki a tanúvallomások alapján lelőtte Balázs cigányt. Az ügy részleteiben terjedelmi okok miatt nem áll módunkban elmerülni, ám azt fontos aláhúzni, amit a tanúk is kiemeltek, hogy a város cigányainak egy része akadályozta meg a lincselést, és ők vitték a foglyot a város szolgájához, aki aztán tömlöcbe vetette.[22] Bancsi nevű cigánya képében perelte be Csiszár Pétert Nagy Szabó Ferenc, mivel verekedés és vívás során megvágták Bancsit. Az ügy a férfiúi büszkeség és becsület megsértése miatt tört ki, a konfliktushelyzetet a két fél ittassága is okozta. Ebben az eseteben a cigány csak megsebesült.
Valószínűleg Kolozsvárhoz hasonlóan, a cigányok belső ügyeit Marosvásárhelyen is egymás között intézték,[23] és a városi bíráságon csak akkor jelentek meg, ha az ügyben a vajda nem tudott igazságot tenni. Ilyen eset például az, amikor a segesvári Ötvös Mihály cigánya Ötvös Jánosi 1669. június 3-án kereste a lovát a Kézműves János vajdasága alatt álló vásárhelyi cigányon (sikertelenül mivel társai megesküdtek, hogy a lovat nem lopta).[24]
A cigányok a városi bíróság előtt pert indíthattak városi polgárok ellen is. 1608. december 2-án például János cigány ügyében hoztak ítéletet, aki Szabó Jánost perelte be mivel az nem varrta fel a kifizetett aranygombokat a dolmányára. A városi tanács megfedte a szabót és kötelezte, hogy tizenöt napon belül végezze el a kiszabott munkát.[25]1670. június 3-án hoztak döntést abban az ügyben, amelyet a félszemű Balázsfalvi Balázs cigány indított Lakatos Csiszár Györgyné ellen mivel az asszony 33 forinttal tartozott. Mivel a felperes cigány a fejedelemasszony alá tartozott ő is ráírt a városra, s az a kötelezte is az alperest az adósság kifizetésére.[26] Feltehetőleg ebben jelentős szerepe volt annak, hogy a felperes érdekében Naláczi István is közben járt.
Mint az jól látható a felsorolt példák alapján a város életének szerves részét képezték cigányok és a velük való együttélés. Mint minden kora újkori településen, ez Marosvásárhely esetében sem járt feszültségek nélkül, a társadalmi kapcsolatok élénkek és aktívak voltak.
Városon belüli feladatok
Mint a fenti példák is mutatják a cigányoknak jelentős szerepe volt a város életében, sőt néhány esetben specifikus feladatokat is elvégeztek. Ezek közül talán a legismertebb és leginkább cigányokhoz kapcsolt feladat a hóhérkodás. Marosvásárhelyen – Kolozsvárhoz és más szász városokhoz hasonlóan – a cigányok végezték el a hóhérmunkát.[27] Arra is van adat Derzsi Júlia brassói és Pakó László kolozsvári kutatásai alapján, hogy a cigányok hajtották végre nem csak az ítéletet, hanem a vizsgálati szakaszhoz tartozó előállítást, illetve kínzást is.[28]
A marosvásárhelyi ítéletekben többször is megjelenik, hogy kínzást alkalmaztak a gyanúsítottal szemben – egyrészt, hogy vallomásra bírják, másrészt, hogy a bűnök súlyosságát bemutassák –, azonban az ítéletek meghozásában nem szerepel, hogy ezt cigányok hajtották végre. Az ítéletekben többször is megjelenik az, hogy a megszégyenítéseket, például a pellengéren történő megverést, illetve a városból történő kiűzést a cigányok végezték el. Ezeket általában paráznák ellen hozták meg, néha szerepel az is, hogy a verést cigányok hajtották végre. 1626. december 9-én a visszaeső paráznák, Nagykállói Katalin és Nagy Benedek esetében ez szerepel az ítéletben is: őket a fejvesztés helyett csak arra ítéltek, hogy a pellengérnél két cigány vesszővel verje meg őket, majd üldözzék el őket a városból.[29]
A pellengér alatt hajtották végre azokat a büntetéseket is, amelyek nem jártak halállal azonban a hóhér szükségeltett hozzuk, így például a csonkításokat. Valószínűleg cigány hajtotta végre az ítéletet az 1683. április 1-an elítélt Kapusi Mártonon, akit lopásai miatt fülvágásra ítéltek.[30] Cigányok hajtották végre a pellengér alatt a nyelvkivágásokat is. Mint visszaeső szitkozódót nyelvkivágásra ítélték például Diósi Szűcs Jánosnét 1676. április 15-én.
A kapitális büntetések végrehajtása a hóhér feladata volt, akit a marosvásárhelyi forrásokban nem neveznek cigánynak, de szinte biztosan cigány volt. A halálos ítélet néha megszégyenítéssel is járt, például özvegy Nagy Katalin esetében, akit 1668. december 19-én ítéltek akasztásra, azonban előtte, tettei miatt, nyilvánosan meg is szégyenítették.[31] Ugyanezen évben Sárdi Barnabás jobbágyát akasztotta fel a tanács december 4-én kelt ítélet szerint, mert az elkövető ökröket lopott Zilahi Márton deáktól.[32] A lefejezéseket szintén ők hajtották végre, mint a visszaeső parázna Mészáros Molnár Judit esetében is, akit egyszer már elengedett a bíróság, azonban 1681.december 1-én lefejezés általi halálra ítélték.[33]
EXTRÉM KIVÉGZÉSI FORMÁK
Feltehetőleg a cigányok voltak azok, akik egy 1675. szeptember 30-án született ítélet értelmében széttépték Lakatos Mihály testét.[34] Valamint ismerték, használták a kövezés általi büntetést is, amit például Rácz Istvánra szabtak ki 1669. december 4-én istenkáromlás miatt.[35] Szintén az extrém kivégzések közé tartozik az az 1623. szeptember 15-én meghozott ítélet is, amelyben a Hunyadi János papnál szolgáló vénasszonyt ítélték el, mert segítette felesége udvarolóját, hogy elcsábítsa, illetve kinyitotta az ajtót a betörők előtt, akik a pap életére törtek. Az asszonyt arra ítélték, hogy zsákba varrva kerüljön a vízbe és ott fulladjon meg.[36]
A kolozsvári forrásokból tudjuk, hogy a cigányok a köztisztaságért is felelősek voltak.[37] Marosvásárhely esetében nem állnak rendelkezésünkre ilyen források, ám néhány per irataiból tudjuk, hogy például az elhullott állatok eltakarításáért részben felelősek voltak. Bár ezek az esetek elég ambivalensek: vannak olyan perek, amelyeket azért indítottak cigányok ellen, mert a felperes szerint azok elfogtak és levágtak egy-két állatot, míg az alperes azzal védekezett, hogy azok az állatok már döglöttek voltak, szóval csak eltakarították őket.
Nagy Pál utal arra cikkében, hogy a cigányokhoz köthető jövedelemforrás lehetett a zenélés és talán a városi tanács 1650-es határozata éppen ellenük szólt.[38] A forrásokban nem jelennek meg konkrétan cigányzenészek, bár néhány biztosan akadt. A városi perekben a zenészek között találunk polgárokat és diákokat is.[39] Mivel elsősorban lólopási ügyek kerülnek a vásárhelyi tanács elé, valószínűleg a ló-kereskedelemben is jelentős szerepe volt a cigányoknak, azonban ezt további kutatásokat kíván.
Szintén hagyományos cigánymesterségnek számított a téglavetés, ami biztos jövedelem kiegészítést jelentett, illetve a fentebb már említett kovácsmesterség, ami ellen már a céh statútumban is felléptek a kovácsmesterek.[40]
Összegzés
Bátran kijelenthetjük, hogy a cigányság a 17. századi Marosvásárhely életének szerves része volt. Szolgálataik kettős előnyökkel jártak: egyrészt elvégezték azokat a feladatokat, amelyekre a városnak szüksége volt, másrészt ezek a szolgálatuk biztosította a cigányok megélhetését relatív biztonságot nyújtva számukra. A kora újkor embere számára megvetendő életmódót folytató cigányok neve jelzős szerkezetként szitokszóvá vált, de az is tény, hogy jelentése összetett: a csalárdság mellett jelen van a ravaszság megbecsülése. Ismereteink jelentősen bővülnek majd, ha részletesen megismerjük a cigányok szerepét a ló-kereskedelemben.
Bibliográfia és források
- Achim, Viorel: Cigányok a román történelemben. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
- Derzsi Júlia: A bűnözés és deviáns magatartások megítélése Andreas Hegyes brassói kapitány és városi tanácsos Diariumában. In: Egyed Emese – Pakó László szerk. Certamen IX. Előadások a Magyar Tudomány Napján az Erdélyi Múzeum-Egyesület I. szakosztályában. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2022. 253–282.
- Damian, George: Dinastiacălăilor brașoveni https://bit.ly/3v2Ia49 (Hozzáférés dátuma: 2022. 04. 06.)
- Kiss András: Források és adatok a kolozsvári cigányok és XVI – XIX. századi történetéhez In: Korunk III. folyam I. évfolyam (1990), 7. szám. 888–896.
- MvhVLT. 118. 290, 291, 292, 293. A Román Nemzeti Levéltárak Maros Megyei Igazgatósága, Marosvásárhely [Serviciul Județean Mureșal Arhivelor Naționale, Târgu Mureș], 9. fond: Marosvásárhely municípium levéltára [Fond nr. 9.: Primăria municipiului TârguMureș], 118. levéltári mutató: Adminisztratív és ítélkezési iratok [Inventarnr. 118.: Documente administrative și judecătorești], 290, 291, 292, 293. csomó
- Nagy Pál: Mozaikok Marosvásárhely és Marosszék cigányságának múltjából.https://bit.ly/3jBxOCU (Hozzáférés dátuma: 2022. 04. 13.)
- Nagy Pál: A magyarországi cigányok korai története (14–17.század). Pécs, 2004. https://bit.ly/3O7Ekzk (Hozzáférés dátuma: 2022. 04. 13.)
- Nagy Pál: Ki beszél itt cigány történelemről? In: Alapirodalmak a hazai cigány/roma népességre vonatkozó társadalomtörténet, társadalomismeret oktatásához. Pécsi Tudományegyetem BTK NTI Romológia és Nevelés szociológia Tanszék, Pécs, 2015. 53–134.
- Nagy Szabó Ferenc: Nagy Szabó Ferenc krónikája. In Erdélyi Történeti Adatok I. Mikó Imre szerk. Kolozsvár, Erdélyi Református Gimnázium, 1855.
- Pakó László: Gyilkos útonállók. Rablók a kora újkori Kolozsvári bírái előtt. In: Egyed Emese – Pakó László szerk. Certamen IX. Előadások a Magyar Tudomány Napján az Erdélyi Múzeum-Egyesület I. szakosztályában. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2022. 283–304.
- Pál-Antal Sándor: Marosvásárhely története a kezdetektől 1848-ig. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009.
Jegyzetek
[1] Kiss András 1990. 888.
[2] Nagy Pál 2020. 132–137.
[3] Kiss András. 1990. 893–894.
[4] Nagy Pál 2015. 108.
[5] Pál-Antal 2009. 131.
[6] Nagy Pál
[7] Nagy Szabó Ferenc. 30.
[8]Achim, Viorel 2001. 25, 31–33.
[9] Kiss András 1990. 888.
[10] Kiss András 1990 889.
[11]MvhVLT. 118. 290. 126r
[12]MvhVLT. 118. 290. 196r
[13]MvhVLT. 118. 290. 233r-v
[14]MvhVLT. 118. 291. 86r-v, 87r-v
[15]MvhVLT. 118. 291. 207r – 208r
[16]Kiss András 1990. 895.
[17] Pál-Antal 2009. 230.
[18]MvhVLT. 118. 292. 206r-v
[19]MvhVLT. 118. 292. 234r–237r
[20]MvhVLT. 118. 291. 47r
[21]MvhVLT. 118. 292. 108r–109v
[22]MvhVLT. 118. 292. 68r–70r
[23] Kiss András 1990. 893–894.
[24]MvhVLT. 118. 293. 127r-v
[25]MvhVLT. 118. 290. 128r
[26]MvhVLT. 118. 293.181r-v
[27] Kiss András 1990. 893-894. illetveDamian, George
[28]Derzsi Júlia 2022. 269. illetvePakó László 2022, 297.
[29]MvhVLT. 118. 290. 271r
[30]MvhVLT. 118. 293. 316v
[31]MvhVLT. 118. 293. 106r
[32]MvhVLT. 118. 293. 100r-v
[33]MvhVLT. 118. 293. 308v–309r
[34]MvhVLT. 118. 293. 200r-v
[35]MvhVLT. 118. 293. 154r
[36]MvhVLT. 118. 292. 178r-v
[37] Kiss András 1990. 894.
[38] Nagy Pál
[39]MvhVLT. 118. 292. 157v-158v
[40] Nagy Pál
Címlapkép: Marosvásárhely magyar város és vár látképe. Készítette Johann I. Haas