Kontextus
A dualizmuskori magyar parlamentarizmus egyik legismertebb paralmenti vitája az 1888–1889-es véderővita volt. A javaslatot Tisza Kálmán miniszterelnök terjesztette elő a képviselőházban, amelyet két paragrafus tett híressé: a 14-es (az újoncozással az alkotmányt sértő) és a 25-ös (a nemzeti nyelveket, elsősorban a magyart és a horvátot sértő) paragrafusok körül volt a legnagyobb ellenzéki ellenállás.[1]
Az első vitára 1889. január 10-én került sor.[2] Három nap múlva, 13-án este az egyetemisták megmozdultak, elítélve a javaslatot és éltetve az ellenzéket. Küldötteket delegáltak a nagyobb városokba (így Kolozsvárra is) a javaslat ellen.[3] A javaslatot a képviselőház megszavazta.[4] A feldühödött ifjúság hangosan hurrogta a miniszterelnököt, miközben az beszállt a kocsijába.[5] A rendőrség beavatkozása során két ember megsebesült. A következő napon minden képviselőt igazoltattak, akik a vitára jöttek.[6]
Rudolf trónörökös halálhíre[7] megszakította a vitát, amelyet csak a temetés után folytattak.[8] A 14-es paragrafus módosult (el is fogadták), ám a 25-ös szakasz sértetlenül hagyása újabb elégedetlenséget okozott az ellenzéki képviselők körében.[9] A főváros forrongott, éltette a királyi párt megérkezésükkor, de a miniszterelnököt és a honvédelmi minisztert abcugozta. A tömeget a rendőrségnek kellett szétoszlatnia.[10] 1889. február 17-én az egész magyar főváros megmozdult az egyetemistákat követve. A tömegben a magyar nyelvet és a királyt éltető, a Tisza-kormányt és a 25. paragrafust mocskoló jelszavakat kiáltoztak. Eltekintve a Borsszem Jankó és a Nemzet[11] egy-egy lapszámának az elégetésétől, a komolyabb atrocitás nélkül zajló tüntetést a rendőrség is példásan oszlatta szét 30 perc alatt.[12]
1889 februárjában elfogadták a Tisza Kálmán miniszterelnök javaslatával kiegészített 14-es paragrafust, és 26-án megkezdődött a 25-ös szakasz tárgyalása, amelyre több módosítási javaslat is érkezett. A végső verzió Gajáry Ödöntől származott, aki azt javasolta, hogy a közös hadseregben szükséges legyen a német nyelvtudás, de a tiszti vizsgát le lehessen tenni magyarul és horvátul is. A vizsgálóbizottságot is a vizsgázó által választott nyelv alapján kelljen összeállítani. Egy hónap alatt a Gajáry-javaslattal együtt elfogadták a 25-ös paragrafust.[13]
A vita megjelenése a kolozsvári sajtóban
A sajtóban a vitát két kolozsvári napilapban, a szabadelvűpárti Kolozsvárban és a függetlenségipárti Ellenzékben lehet nyomon követni 1889 februárjának közepétől március végéig. A lapok politikai affiliációjuknak megfelelően jelennek meg a vitával kapcsolatos vélemények: míg a véderő kérdése a Kolozsvár lapjain egy, az országot érintő fontos kérdésként jelenik meg,[14] az Ellenzékben még a szavazás lejártakor is a nemzeti jogok megsértését látták a vitában, illetve a kormányt tették felelőssé minden magyarokat ért atrocitásért.[15]
A rendőrség szerepének megítélése is laponként változik. A Kolozsvár több ízben is jogosnak minősítette a közbelépéseket,[16] viszont az Ellenzék brutalitásként kezelte a véderő-vita körül kialakult utcai zavargások során foganatosított rendőri intézkedéseket.[17] A napilapok nyelvezetének szintjén is éles különbségeket vélhetünk felfedezni: míg a Kolozsvár mérsékelt hangnemben tudosítja a híreket, az Ellenzék egy kritikusabb, olykor sértő stílust vesz fel. Egy adott ponton Tisza Kálmánt Caesarhoz hasonlították, március 15. közeledtével pedig óvatosságra intették, amely tekinthető egy burkolt fenyegetésnek is.[18]
Kolozsvár és a véderő-vita
A kolozsvári fiatalság felhívást intézett Erdély választókerületeihez és polgáraihoz, amelyben a véderő-javaslat elítélését szorgalmazza A felhívás szövegét lehozta az Ellenzék az 1889. február 16-i lapszámban.[19] Két nap múlva a kormánypárti Kolozsvár beszámolt egy tüntető csoportról, amelyek közül huszonhárman fogházba kerültek. Inasok, kocsisok, házi szolgák, munkát kerülő segédek, akik bunkós botokkal és kövekkel felszerelkezve próbálták „megvédelmezni az alkotmányt Tisza ellen”…[20] A bírósági kihallgatás során kiderült, hogy ezek az alakok nem tudták, hogy miért tömték meg zsebeiket kövekkel, miért törték szét a gázlámpákat és törték be a rendőrök fejét. „Az urak után mentünk!” – mondta egy kocsis, nem tudva választ adni, hogy az urak miért is zajongtak, amely jól bizonyítja, hogy tüntető és tüntető között van különbség, és a tüntetés mögötti értelmiség nem mindig ura a tömegnek, a rendért nem tudnak jót állni.[21]
Ugyanezen a napon, 1889. február 18-án az Ellenzék kijelentette, hogy ha nincs népgyűlés, akkor az utcán kell nyilatkozni a helyzetről.
A lap szerint a városban növekedett a feszültség, amelyen nem segített a tény, hogy Deák Pál rendőrfőkapitány letépette az tüntető ifjúság által kihelyezett plakátokat. Február 17-én este a kolozsvári polgárság egy része és a fiatalság összegyűlt a főtéri Orbán kávézó előtt, ahol a miniszterelnököt, a véderő-javaslatot és Kolozsvár rendőrfőkapitányát szidták, de a lap állításai szerint nagyobb rendzavarás nem történt. Ennek ellenére az összes gyalogos és lovasrendőrt kirendelték, amelyek – a lap állításai szerint – terv és ésszerűség nélkül láttak neki a rendcsinálásnak. Az Orbán kávéházat bezárták, a Wurscher-cukrászatot kiürítették. A rendőri túlkapásokat a Hirschfeld Sándor főtéri boltja előtt történt jelenet szemlélteti a legjobban, amikor egy joghallgatóra nyolc rendőr rárontott, mivel az fütyülni merészelt, és bekísérték a főkapitányságra. Hasonló sorsra jutott egy orvostanhallgató is, aki a joghallgató fiú segítségére sietett, és a főtér másik oldalán is nevető egyetemistákra szöktek a lovasrendőrök. Az összetűzéseknek este 10 órakor lett vége, de másnap folytatódtak az összeszólalkozások, amelyeket rendőrségre való bekísérések követtek.[22]
Végül február végén Kolozsváron is sor került egy népgyűlésre a véderő-vita kérdéses cikkelyeivel kapcsolatban. Már az ülés kezdete előtt egy órával érezni lehetett a város utcáin az izgalmat. A népgyűlésre felhívó plakátokat egyetemi és főiskolai tanárok, ügyvédek, nagyiparosok írták alá a népgyűlés bizottságaként. E bizottság elnöke dr. Éltes Károly apát, jegyzője Benel Ferenc (a helyi ellenzék vezére) volt. A népgyűlésre várakozó tömeg a Nemzeti-szálloda és a Vigadó elé gyűlt. Fél háromkor a jelenlevő ifjúság elénekelte a Himnuszt, a Szózatot és a Kossuth-nótát. Az ifjúság három órakor átvonult a Vigadóba az egyházi (unitárius, katolikus, református) főiskolák zászlói alatt, továbbra is a Kossuth-nótát és a Szózatot énekelve. Az őket követő testületek is hozták saját zászlóikat. Ezeken a lobogókon a miniszterelnököt és a 25-ös paragrafust abcugozó feliratok is szerepeltek. Nagy volt az érdeklődés a népgyűlés iránt, hiszen a Redout-ban pár ezer választópolgár is jelen volt: egyetemi tanárok, iskolaigazgatók és a kolozsvári elit több tagja. A biztonságért a fiatalok köréből felállított, szervezett 200 fős rendfenntartó bizottság felelt. Az elnök kifejezte örömét, hogy a népgyűlés tagjai minden különbözőségtől eltekintve összegyűltek. Az Ellenzék közzétette Felméri Lajos, Bartha Miklós és Sándor József beszédét. A tömeg nyomására, a Vigadó előtt Nagy Lajos unitárius főiskolai tanár és esperes mondott beszédet, amelyet az ellenzéki lap közölt. A népgyűlés befejeztével a jegyző, Benel Ferenc felhívására a tömeg feloszlott, de az ifjúság hazakísérte Bartha Miklóst, aki megköszönte a rokonszenvet. A tömeg második fele az Ellenzék szerkesztősége előtt éljenzett egy rövid ideig. Este 6 órakor a város lecsendesült, rendzavarás nem történt, a rendőrség sem vonult fel a helyszínen.[23]
A népgyűléstől 1889. március 23-ig a kincses város csendes volt. Bár néhány fiatal macskazenét akart rendezni a Szabadelvű Párt néhány előkelőbb helyi tagjánál, a Kolozsvár kijelentette, hogy zavargások keltésének semmilyen befolyása nincsen a 25-ös paragrafus tárgyalására, ezért indokolt lenne a tüntetések elkerülése, hiszen a béke és nyugalom a városban pártállástól függetlenül minden polgár érdeke.[24]
Ám egy tüntetést bemutató hír jutott a 25-ös szakasz elfogadásának másnapjára is. A Kolozsvár úgy vezette be a hírt, hogy reménykedik a vihar elvonulásában és a rend helyreállásában. A lap nem közölte a zavargás indokait, szervezőit, előmozdítóit, csak az összetűzést a rendőrökkel és a katonasággal. A beszámoló szerint este 7 órakor valaki az egyetemi kör főtéri épületének második emeletéről kidobott egy Tisza Kálmánt ábrázoló képet (az esetnek nem volt sebesültje). Negyed kilenckor egy botokkal felszerelt, abcugozó fiatalemberekből álló csoport (több mint 1500 fő) jelent meg, akik elé a rendőrség kivonult. Egy rendőrtisztviselő felszólította a tömeget a távozásra, mire az támadást intézett ellenük. A botokkal felfegyverkezett és kövekkel dobálózó tömeget a kardot rántó rendőrök kezdték visszaszorítani. A Bánffy-háznál lövés dördült, amelyet a lap hangulatkeltésnek könyvelt el. A tömeg ezután Deák Pál főkapitány házához vonult, ahol megkéselték Karácsonyi Mihály asztalossegédet, mert azt hitték, hogy Deák cselédje (sebét később ellátták). Mivel a tömeg egyre fenyegetőbbé vált, a katonaság is beavatkozott. A katonaságot is megdobálták. A közös katonai és rendőri fellépésre a tömeg feloszlott. A városháza előtt csak kifütyülés volt, újabb atrocitás nem történt. A katonaság elvonult, de a rendőrök fegyverrel éjfélig járőröztek.[25]
Az Ellenzék is bemutatta a február 26-i eseményeket. A lap szerint az elkeseredett fiatalok és egyetemi hallgatók teljes csendben vonultak a monostori sörházhoz. Rendőri jelenlét még nem volt, a polgárság pedig szolidarizált a tömeggel. A csendes vonulást csak a Kossuth-nóta eléneklése, az ellenzék éltetése és a kormány szidalmazása zavarta meg. A fiatalok fél kilenckor értek a főtérre, és senkit nem fogadtak be a csoportjukba. A rendőrök, akik a Sigmond-ház előtt kerültek szembe a tömeggel, kardot rántottak, és anélkül, hogy valaki veszélyeztette volna őket, rátámadtak a fiatalokra. A tömeg sorai megbomlottak, a rendőrök a földön fekvőket is kardlapozták. Az Ellenzék szerint többen is figyelmeztették a rendőröket, hogy ez nem helyes. A tömeg, amely időközben botokat szerzett, törlesztett a rendőrökön. Ez mindössze 10 percig tartott. A lovasrendőrök járdán levőket is rohamoztak, nekik is kijutott a botozásból. A tömeg kész volt betörni Deák Pál lakásának ablakát, ám ebben megakadályozta őket a katonaság közbelépésének a híre. 11 órakor vonultak vissza a katonák. A lap kritizálta Deák Pált, helytelenítette a katonaság behívását. Szerintük nem tüntetés, hanem csak abcugozás történt.[26]
1889. március 28-án újabb tüntetésre került. A lap szerint háromnegyed kilenckor még csendes volt a város, csak kilenc órakor kezdett egy csoport fütyülni és lármázni. A rendőrség ekkor még nem avatkozott közbe, de a tömeg folyamatosan növekedett. Fenyegették a rendőröket, köveket is dobáltak feléjük. A katonaság ismét megjelent, mire a tömeg feloszlott. Ezután is alakultak ki csoportok, de a rendőri bekísérések is elkezdődtek. Egy csapat a rendőrfőkapitány házához vonult, de mivel azt védték a rendőrök, ezért a tömeg a szomszéd ablakát törte be, majd a rendőri jelenlét hatására feloszlott [27]
Következtetés
A véderő-javaslat körül egy olyan parlamenti vita alakult ki, amelyet az egész dualista Magyarország tűkön ülve figyelt. Az események (legyen az parlamenti vita vagy utcai tüntetés) sajtó általi bemutatása attól függött, hogy az illető újság a kormánypártot vagy az ellenzéket támogatta. Kolozsvár városának, mint Erdély egyik jelentős településének, mindennapjait is felbolygatta a véderő-vita. A megnyilvánulások pedig a legkülönfélébbek voltak: törvényes népgyűléstől utcai harcokig és vandalizmusig minden volt. Sokszínűek voltak a tüntetők vagy a népgyűlésen résztvevők csoportjai is, de tagadhatatlan az is, hogy a tüntetők jelentős része („a tömeg”) nem tudta megmagyarázni, hogy miért is vesz részt ezekben a megmozdulásokban, csupán követték az „urakat”, a tüntetések hangadói, az értelmiség pedig nem tudta kordában tartani őket. A vita lezárásával Tisza Kálmán tekintélye is alá lett ásva, amely rövidesen Tisza lemondásához vezetett.
A szerző a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia kar hallgatója
Bibliográfia
Könyvek: Szatmári Mór: Húsz esztendő parlamenti viharai. Budapest, 1928, Amicus Kiadó.
Tanulmányok: Bihari Péter: Az 1889-es „nagy véderővita”: egy politikai hisztéria anatómiája. 2000, [évf. n.], 2007, 11. sz. 66–76. o. [http://ketezer.hu/2007/11/az-1889-es-nagy-vederovita/]. (megtekintés ideje: 2021. 01. 03.)
Internetes tanulmányok: [Szerző nélkül]: Máig számtalan elmélet kering Rudolf trónörökös halálával kapcsolatban. Múlt-kor [https://mult-kor.hu/maig-szamtalan-elmelet-kering-rudolf-tronrks-halalaval-kapcsolatban-20200130]. (megtekinés ideje: 2021. 01. 03.)
Korabeli sajtótermékek: Kolozsvár. 3. évf. (1889), Kolozsvár, február 15–március 30. [http://digiteka.ro/detail/276/magyar-polgar-kolozsvar] (letöltve 2020. december 19.); Ellenzék. 10. évf. (1889), Kolozsvár, február 16–március 30. [http://digiteka.ro/detail/1/ellenzek] (letöltve 2020. december 19.)
Jegyzetek
[1] Szatmári Mór: Húsz esztendő parlamenti viharai. Budapest, 1928, Amicus Kiadó. 87–88.
[2] Uo.
[3] Uo. 93–95.
[4] Bihari Péter: Az 1889-es „nagy véderővita”: egy politikai hisztéria anatómiája. 2000, [évf. n.], 2007, 11. sz. [http://ketezer.hu/2007/11/az-1889-es-nagy-vederovita/]. (megtekintés ideje: 2021. 01. 03.)
[5] Szatmári i. m. 107.
[6] Uo. 109–110.
[7] [Szerző nélkül]: Máig számtalan elmélet kering Rudolf trónörökös halálával kapcsolatban. Múlt-kor [https://mult-kor.hu/maig-szamtalan-elmelet-kering-rudolf-tronrks-halalaval-kapcsolatban-20200130]. (megtekinés ideje: 2021. 01. 03.)
[8] Szatmári: i. m. 112.
[9] Uo. 112–113.
[10] Uo. 114.
[11] Kormánypárti lapok, a Borsszem Jankó élclap.
[12] Szatmári: i. m. 116–119.
[13] Uo. 120–122.
[14]Kolozsvár, 3. évf. (1889) Kolozsvár, február 16.
[15]Ellenzék, 10. évf. (1889) Kolozsvár, március 13, március 23.
[16]Kolozsvár, 3. évf. (1889) Kolozsvár, február 15, február 16, február 18.
[17]Ellenzék, 10. évf. (1889) Kolozsvár, február 16, március 23.
[18]Ellenzék, 10. évf. (1889) Kolozsvár, március 4.
[19]Ellenzék, 10. évf. (1889) Kolozsvár, február 16.
[20]Kolozsvár, 3. évf. (1889) Kolozsvár , február 18.
[21] Uo.
[22] Ellenzék, 10. évf. (1889) Kolozsvár, február 18.
[23]Ellenzék, 10. évf. (1889) Kolozsvár, február 25.
[24]Kolozsvár, 3. évf. (1889) Kolozsvár , március 23.
[25]Kolozsvár, 3. évf. (1889) Kolozsvár , március 27.
[26]Ellenzék, 10. évf. (1889) Kolozsvár, március 27.
[27]Kolozsvár, 3. évf. (1889) Kolozsvár , március 28.
Címlapkép: Tüntetés az Andrássy úton a véderővita idején, 1889 február. Forrás: Izsák–Pölöskei–Romsics–Urbán: Magyar miniszterelnökök 1848–2002. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003, 38.