Szerző: Kovács Szabolcs 

A II. világháború lezárása és a szovjet Vörös Hadsereg előretörése teljesen átrajzolta az európai geopolitikai realitásokat. Míg nemzetközi téren fokozatosan egy bipoláris világrend alakult ki, addig a megszállt kelet-közép-európai országokban kezdetét vette az adott államok „szovjetizálása”, mely a kommunista pártok hatalomra juttatását és a totalitárius kommunista diktatúra kiépülését eredményezte. A kommunista ideológia – mint totalizáló erő – az adott társadalmak teljes átalakítását tűzte ki célul – az osztályharc szellemében, míg gazdasági és politikai téren a Szovjetunióhoz való hasonulást és a keleti blokkba való integráció megvalósítását idézte elő. Ebbe a folyamatba kapcsolódott a háború alatti értelmiségi, politikai és katonai elit eltávolítása, a kollektivizálás és az „osztályharc” megkezdése a falvakban, a történelmi politikai pártok betiltása és az állami elnyomás intézményesítése különböző intézmények (politikai rendőrség, igazságszolgáltatási apparátus) révén – a megszálló szovjet hatóságok[1] hathatós támogatásával.[2]

A kommunista pártok expanziója és a kierőszakolt politikai-társadalmi átalakulás természetszerűen számos kelet-közép-európai államban az ellenállás különböző formáihoz vezetett. Ennek egyik – bár korántsem domináns szegmense – a fegyveres gerillaharc volt, mely 1945-öt követően bontakozott ki a térség egyes államaiban (jelentősebb fegyveres ellenállás Lengyelországban, Bulgáriában, az Ukrán SZSZK-ban, a Szovjetunió által annektált balti államokban és Romániában bontakozott ki).[3] Ezeknek a lázadásoknak közös jellemzője volt, hogy kis intenzitásukból kifolyólag nem jelentettek igazán komoly fenyegetést a kommunista rezsimek és a szovjet megszállók számára, de komplexitásukból és országonként eltérő sajátosságaikból kifolyólag az adott országok politikai életének meghatározó aspektusává váltak. Cikkemben a romániai antikommunista fegyveres partizánharcot fogom elemezni. Ennek során arra igyekszem választ találni, hogy milyen társadalmi és politikai csoportok vettek részt az aktív fegyveres ellenállásban és annak megszervezésében, illetve milyen politikai ideológiák befolyásolták ezen felkelő csoportokat és ezek miként jelentek meg politikai programjaikban, kiáltványaikban.

A romániai antikommunista partizánharc kronológiailag nehezen behatárolható. Egyes források a kezdetét már 1944 márciusára, a román-szovjet harcok idejére teszik. Mikor a Vörös Hadsereg benyomult Bukovina területére, a román hadvezetés ejtőernyősöket dobott át a frontvonalon, melyek az ún. „Bucovina” zászlóaljba szerveződve, gerillaharcmodorral vették fel a harcot a megszállt hátországban. Bár Antonescu 1944. augusztus 23-án történő letartóztatása és az átállás egyik következményeként az alakulatot feloszlatták, a katonák jelentős része visszavonult a Kárpátokba és itt folytatta harcát a szovjet csapatok ellen.[4]

Az első fegyveres partizánalakulatok létrejöttére azonban sokkal inkább a spontaneitás volt jellemző és 1944 novemberétől kezdődött meg ezen csoportok kiépülése, kezdetben a szovjet katonák részéről tapasztalt túlkapások eredményeként (rekvirálások, javak elkobzása, nemi erőszak).[5] A fegyveres ellenállás azonban a Groza-kormány hatalomátvétele, majd a Román Népköztársaság kikiáltása után jelentős mértékben átalakult és elsődleges céljává nem a megszálló csapatok elleni harc, hanem a kommunista hatalommal szembeni ellenállás vált. A fegyveres ellenállásban az 1956-os magyar forradalom képez töréspontot (lásd lentebb), melynek következtében a fegyveres csoportok aktivitása folyamatosan csökkent. Az antikommunista partizánharc lezárásának Ioan Banda, az utolsó ismert ellenálló lelövését tekintik 1962-ben, a bánáti hegyekben.

Az antikommunista fegyveres ellenállás első, 1944 novembere és 1946 novembere közt tartó szakasza nem csak a felkelő csoportok politikai orientáltsága, hanem ezek szervezettségi szintje alapján is világosan elkülöníthető a későbbi, 1948 utáni partizánharcoktól. Mindenekelőtt ezen csoportokra a nagyfokú nacionalizmus volt jellemző, mint szervező erő (mintegy protestálásként az internacionalizmust hirdető kommunizmussal szemben), ez részben neveikből (Gârzile lui Decebal, Graiul Sângelui, Pandurii lui Tudor Vladimirescu, Haiducii lui Avram Iancu) is következik,[6] másrészt az első felkelőcsoportokra nagy hatást gyakorolt a legionárius ideológia, mely politikai programjaikból is kitűnik. Az 1948 utáni időszak felkelőcsoportjaira azonban már a nagyfokú politikai differenciáltság volt jellemző, amelyet – szervező erőként – a hangsúlyos antikommunizmus hatott át.

Paradox módon, csak az 1944-1946 közötti időszakban létezett egy kísérlet a partizáncsoportok összefogására, ez Aurel Aldea tábornok, a Sănătescu-kormány belügyminiszterének nevéhez fűződik, aki 1945 tavaszán létrehozta a Mișcarea Națională de Rezistență ernyőszervezetet, megkísérelve egy koordinációt létrehozni a Kárpátokban harcoló csoportok között.[7] Aldeat azonban már 1946 őszén letartóztatták, ezzel az egységes fegyveres ellenállás kísérlete is meghiúsult. Habár a Mișcarea Națională de Rezistență nem jelentett komoly fenyegetést a kiépülőben lévő kommunista hatalom számára, az RKP a későbbiekben politikai tőkét kovácsolt a létéből és sikeresen használta fel a polgári pártok szétzúzásához. Az 1946. november 11-23. között lefolytatott ún. Sumanii Negre eljárásban elsőként állítottak bíróság elé és ítéltek el ellenzéki politikusokat – köztük Nicolae Rădescu korábbi miniszterelnököt, Aurel Aldea volt belügyminisztert és a PNȚ és PNL néhány vezető személyiségét – azzal vádolva őket, hogy helyi „szubverzív, a békét veszélyeztető és szovjetellenes csapatokat támogatnak.”[8]

Aldea tábornok elítélését követően nem történt több kísérlet a partizán csoportok összefogására, holott 1948-at követően – a korábbi időszakhoz képest – ugrásszerűen megnövekedett ezen alakulatok száma. Ennek következtében az 1948 utáni fegyveres csoportok egymástól függetlenül, kis, 15-20 fős csoportokban tevékenykedtek, az ország teljes területén szétszórtan (legtöbb közülük a Déli- és Nyugati-Kárpátokban).[9] Az egységes vezetés hiánya azonban már a kezdetektől determinálta a partizánharc sikertelenségét.

A partizánok tevékenységének 1948 utáni fellendülését a belpolitikai változások mellett a nemzetközi politika alakulása és a hidegháború kiéleződése okozta (Churchill fultoni beszéde, koreai háború), mely elérhető közelségbe hozta egy esetleges III. világháború kitörését a két hatalmi tömb között.[10] Ebben a háborús hangulatban a fegyveres csoportok elsődleges célja a gerillaharc folytatása volt, a nyugati csapatok remélt megérkezéséig. Az 1956-os magyarországi forradalom azonban töréspontot képez a romániai fegyveres ellenállásban. Az a tény, hogy a nyugati országok tétlenül nézték végig a magyarországi szabadságharc leverését, kijózanító hatással bírt a partizánok számára is.[11] 1956-ot követően csökkent a fegyveres csoportok tevékenysége, majd az elkövetkező években a Securitate fegyveres alakulatai sorra felszámolták őket.

A fegyveres csoportok társadalmi összetételét illetően megállapítható, hogy ezekben a kommunista hatalom által üldözött összes társadalmi csoport helyet kapott.[12] A két domináns csoportként az Antonescu-korszak katonatisztjeit és a paraszti származású ellenállókat lehet meghatározni, de – kisebb számban – még az ortodox és a görög-katolikus klérus is képviseltette magát.[13] Külön elemzésre méltó a fegyveres harcban részt vállalók korábbi politikai pártállása, ebben egy sajátságos színfoltnak számított a korábbi legionáriusok jelenléte. Bár a kommunista propaganda igyekezett felnagyítani a legionárius ideológia hatását a fegyveres csoportokra, jelenlétük már a kezdetektől nyomon követhető. A továbbiakban ezen fegyveres csoportok társadalmi-politikai hátterét fogom elemezni.

Az antikommunizmus és a szovjetellenesség az Antonescu-korszakban szocializálódott katonatisztek és hivatásos katonák körében volt a legerősebb, így természetszerűen a fegyveres ellenállás magva a hadsereghez fűződött. Tatjana Pokivailova orosz történész szerint az augusztus 23-i átállás utáni román hadsereg káderállományát három kategóriába lehet osztani, az új rezsimhez való viszonyulása alapján: mintegy 20% pozitívan viszonyult a politikai változáshoz, 40% semleges volt és 40% ellenségesen viselkedett az új hatalommal szemben.[14]

Az 1944 októberében megindult tisztogatások, melyeknek meghirdetett célja a „fasiszta és népellenes elemek eltávolítása” volt, azonban tovább növelte a hadseregen belüli ellenállást. Ennek következményeként, 1944. november 11-én megalakult a Frontul Generației de foc, melyet egyúttal az első, augusztus 23. után alakult ellenállási szervezetnek is lehet tekinteni.[15] 1945 márciusáig a „purifikálások” és „inkadarálások” eredményeként 1376 főtisztet és több mint 3000 altisztet távolítottak el a hadsereg keretéből, majd 1946 júniusáig újabb 7600-at.

Később, a bukaresti népbíróság tevékenysége, mely elsődlegesen a Szovjetunió elleni háborúban részt vevő katonatiszteket sújtotta,[16] az elítélés miatti fenyegetettség érzését keltette, arra indítva egyes katonatiszteket, hogy a fegyveres ellenállás útjára lépjenek.[17] Ennek következtében a volt katonák masszív részvétele figyelhető meg elsősorban az 1944-1946 közötti fegyveres ellenálló csoportokban (név szerint: Sumanele Negre, Haiducii lui Avram Iancu, Graiul Sângelui, Grupul Vlad Țepeș), [18] amelyeket egyben dominálnak is, de az 1948 után aktív csoportosulásokban is szép számmal fellelhetőek.[19] A hivatásos katonatisztek hadviselésben jártassága kulcsfontosságúnak bizonyult a sorkatonaságon túl katonai ismeretekkel nem rendelkező civil felkelők kiképzésében.

A fegyveres ellenállócsoportokban 1948-at követően ugrásszerűen megnő a paraszti származásúak aránya, egyes becslések szerint ebben az időszakban a partizánok közel 69%-a tartozott ehhez a társadalmi kategóriához, míg – ekkor már – mindössze 1,6%-uk volt korábbi katonatiszt és 8,8%-uk munkás (11,6%-uk más kategóriához tartozott).[20] A parasztok nagyarányú részvételét a kommunista hatalom által a falvak ellen megindított „ideológiai hadviselés” motiválta. A romániai falvak hagyományosan a Nemzeti Parasztpárt (PNȚ) fellegvárának számítottak, így már az 1946-os novemberi – elcsalt – választások után megjelentek az ellenállás első csírái.[21] Az erőltetett kollektivizálás megkezdése és a kulákság elleni harc meghirdetése, egyes régiókban nyílt parasztlázadásokhoz vezetett (elsősorban Bihar és Arad megyék területén). A Securitate kíméletlenül elfojtotta a megmozdulásokat, a lázadások vezetőit a helyszínen kivégezve, családtagjaikat pedig a bărăgani munkatáborokba deportálva, melynek következtében egyes személyek a nyílt fegyveres ellenállást választották.[22]

A paraszti származásúak nagy aránya a fegyveresek politikai orientáltságában is megfigyelhető, amennyiben jelentős részük korábban a PNȚ tagja vagy szimpatizánsa volt. Ugyanakkor a PNȚ befolyása a felkelőcsoportokra már az első, 1944-1946 közötti szakaszban nyilvánvaló volt, Iuliu Maniu személyes kapcsolata a felkelőkhöz azonban kérdéses, de nem elvethető teória. Levéltári források alapján nyilvánvaló, hogy a Sumanii Negre felkelőcsoport vezetője, Gavrilă Olteanu már a partizánharc megkezdése után legalább egy ízben, 1945. augusztus 11-én levelet küldött a parasztpárti politikusnak, melyben egyrészt megvédte a – korábban általa vezetett – Maniu-gárda tevékenységét, másrészt támogatást kért az antikommunista harchoz.[23] Másrészt az is tény, hogy a felkelőcsoportok tevékenységét koordinálni próbáló Aurel Aldea is a Parasztpárthoz kötődött, bár aktív katonatisztként annak nem volt tagja.

A PNȚ mellett ugyancsak jelentős befolyással bírt a fegyveres csoportok egy részére a legionárius mozgalom, melynek egyes tagjai már 1945-öt követően a kommunista rezsimmel való aktív szembenállás oldalára léptek, míg egy jelentős részüket éppen az RKP-ba (vagy a történelmi pártokba) integrálták. Az 1948-as hatalomátvétel és egyúttal a kommunista pártvezetésen belül meginduló hatalmi harcok és verifikálások eredményeként azonban megkezdődött a korábbi legionáriusok üldöztetése is. Csak 1948-1949 között 15 000 volt legionáriust tartóztattak le.[24] A fenyegetettség érzése ezúttal is azt okozta, hogy a mozgalom egyes tagjai a fegyveres ellenállás útjára léptek.[25]

A fentiek mellett érdemes megemlíteni, hogy 1948-at követően kisebb számban a királypártiak egy része is a fegyveres felkelés útjára lépett, sőt létrejött egy royalista fegyveres csoportosulás is, a Mișcarea Tineretului Regalist, mely Mehedinți megye hegyvidéki térségében volt aktív.[26] A Securitate egy 1951-es – bennfentes – jelentése szerint, eddig az időpontig 804 főt tartóztattak le fegyveres ellenállásban való részvétel vádjával, ezek többsége pártonkívüli, de 88 fő a PNȚ, 79 fő az Ekésfront, 73 fő a Vasgárda, 42 az RKP és 15 fő a PNL korábbi tagja volt.[27] A szimpatizánsokat nem tartották külön nyilván. Ami a partizánok által megfogalmazott politikai programokat illeti, éles különbséget lehet tenni az 1948 előtti és utáni programok között. Míg az 1948 előtti felkelőcsoportok sokkal komplexebb programot fogalmaztak meg, mely a teljes állami életre kiterjedt, addig az 1948 utáni csoportok már csak a „kollektivizálás” és a „kommunizmus” elleni harcot hirdették meg, kiegészítve egy „megörökölt” eszmével, az erőltetett ateizmus elleni harccal.[28]  Az 1944-46 közötti felkelőcsoportokat is – programjuk szerint – lehet mérsékelt és radikális csoportokra osztani. A továbbiakban megpróbálok mindkettőre egy példát bemutatni a szakirodalom által megőrzött kiáltványaik szövegén keresztül.

A Haiducii lui Avram Iancu csoportosulás – melyből később kinőtt a már említett Sumanii Negre – egy végletekig radikális, szélsőjobboldali és azon belül legionárius elemekkel tarkított programot fogalmazott meg. A szervezet, a Pandurii lui Tudor Vladimirescu elnevezésű csoporttal egyetemben már 1945. április 11-én egy kiáltványt tett közzé, mely nem a szovjet hatóságokat vagy az RKP-t célozta meg, hanem az ország zsidó lakosságát, amelyet Palesztinába való távozásra szólított fel (a szövegben előfordulnak egyes utalások arra, hogy minden zsidót a kommunista párt szimpatizánsának tekintenek).[29]

Az 1945. június 14-én kiadott programjukban azonban már részletesebben is kifejtik politikai nézeteiket, melyek erőteljes antiszemitizmust, sovinizmust és xenofóbiát, illetve ortodoxizmust hirdetnek (a kiáltvány kezdő megfogalmazása: „frați români creștini”, míg a haza ellenségeit „dușmani seculari al româniilor” jelzővel illetik). A kiáltványban mindenekelőtt a felkelés szükségességét az ellenség idegen-voltával igyekeznek hangsúlyozni, kijelentve, hogy Moldva zsidó, Erdély pedig a zsidók szolgái, a magyarok kezén van, a Petru Groza vezette kormány pedig a haza kiárusítására törekszik. Ennél fogva politikai programjuk első pontja a „Románia a romániaiaké” tétel és ezt követik az igazságos földreform, a kereskedelem és ipar nacionalizálása, szabad választások nyomásgyakorlás („bajonet”) nélkül, valamint az eltávolított katonák rendőrök és köztisztviselők visszahelyezése pozícióikba. Külön pontot képez a magyar lakosság kitelepítése az országból,[30] mely az 1948 utáni programokból teljesen hiányzik.

A Graiul Sângelui 1946. május 7-én ezzel szemben egy sokkal mérsékeltebb programot fogalmazott meg, melyben az emberi jogok, sajtószabadság, politikai amnesztia biztosítását, a szakszervezetek, az igazságszolgáltatás és a hadsereg demokratikus úton történő újjászervezését és a magántulajdon tiszteletben tartását kérte, de utolsó pontként itt is megjelent a román-magyar lakosságcsere gondolata, mint a nemzetiségi kérdés végleges megoldása. A szervezet kiáltványából viszont teljesen hiányzik az antiszemita terminológia és – a Haiducii lui Avram Iancuval ellentétben – a nyugati és keleti (Szovjetunió) szövetségesekkel való, „kölcsönös tiszteleten alapuló” jó viszonyra szólított fel.[31]

Összegzésként megállapítható, hogy a romániai antikommunista fegyveres csoportok úgy politikai, mint társadalmi szempontból a kor sajátos jellemvonásait viselik magukon. Mivel az államszocialista átalakulás egyszerre jelentett fenyegetést az összes társadalmi és politikai csoportosulásra, ezért minden ilyen csoport képviseltette magát – kisebb nagyobb mértékben – az aktív ellenállásban is. Ennek következményeként egy sajátos „ötvözet” jött létre, szerteágazó politikai-ideológiai nézetekkel, melyet egy közös szervező erő – az antikommunizmus fűzött össze. Ugyanakkor, részben az egységes koordináció, részben a nyugati segítség hiányából fakadóan, ezek a fegyveres csoportok sohasem váltak igazán veszélyeztető tényezővé a kommunista hatalom számára, mely másfél- két évtizedes harc után felszámolta őket.

Jegyzetek

[1]  Azon belül elsősorban a térségben szovjetek által dominált Szövetséges Ellenőrző Bizottságok és az NKVD támogatásával.

[2]  Deletant, Dennis: România sub regimul comunist. Buk. 1997. 45.

[3]  Voicu-Arnăuțoiu, Ioana-Raluca: Luptătorii din munți. Editura Vremea, Buk. 2009. 6.

[4]  Eugen Șahan: Aspecte din rezistența românească împotriva sovietizării în perioada martie 1944-1962. In: Analele Sighet. 1995. 216-217.

[5]  Constantin Hlihor: Generali români în rezistența anticomunistă. In: Analele Sighet, 184.

[6]  Constantin Hlihor: i. m. 187.

[7]  Voicu-Arnăuțoiu, Ioana-Raluca: i. m. 6.

[8]  Barry, Burton Y.: Romanian diaries. 1944-47. Iaşi. 516-518.

[9]  Voicu-Arnăuțoiu, Ioana-Raluca: i. m. 6.

[10]  Ion Gavrilă-Ogoranu, egy, a fogarasi-havasokban aktív fegyveres csoport vezetője emlékirataiban így fogalmaz: „Meggyőződésünk volt, hogy Sztálin megtámadja Európa többi részét is. Ez a jövendő harc képe arra motivált sok antikommunistát, hogy felmenjen a hegyekbe.” Ogoranu, Ion-Gavrilă: Brazii se frâng, dar nu se îndoiesc. I. kötet. Nagybánya, 2009. 125.

[11]  Voicu-Arnăuțoiu, Ioana-Raluca: i. m. 6.

[12] Ez élesen különbözik a hivatalos kommunista propaganda által sugalmazott képtől, mely szerint az ellenállók: „legionáriusok, fasiszta katonatisztek, kulákok, volt nagybirtokosok és iparmágnások, a történelmi pártok volt tagjai (…)”, akik a „bel- és külföldi reakciós körök” utasítására tevékenykednek. (Actul de Acuzare a procesului Arsenescu-Arnăuțoiu. In: Voicu-Arnăuțoiu, Ioana-Raluca: i. m. 15-16.)

[13]  Az ortodox egyház egyes papjai és szerzetesei elsősorban a fegyveresek bújtatásában vállaltak szerepet, de egyesek részt vettek a fegyveres harcokban is. Constantin Voicescu Dobrudzsából közöl erre vonatkozóan konkrét példákat: Voicescu, Constantin: Oameni al bisericii în rezistența anticomunistă din munți și codrii României. In: Analele Sighet, 279-283.

[14]  Pokivailova, Tatjana: Mșcarea de rezistență din Armata Română în anii 1944-1947, după arhivele rusești. In: Analele Sighet. 200.

[15]  Constantin Hlihor: i. m. 186.

[16]  Tegyük hozzá, hogy egyeseket nem alaptalanul. Így például az első csoportos perben halálraítélt 29 román katonatisztet súlyos felelősség terhelte az 1941-es odesszai vérengzés lebonyolításáért.

[17]  Hlihor, Constantin: i. m. 186-187.

[18]  Uo.

[19]  Érdekességként megjegyzendő, hogy a Securitate egységeinek legnagyobb veszteséget okozó és egyben legtovább (1958-ig) kitartó csoportosulás is az Antonescu-éra két katonatisztjének, Gheorghe Arsenescunak és Toma Arnăuțoiunak nevéhez fűződik.

[20]   Diener, Georges: Rezistența țărănească și din munți în România, între 1945 și 1965, In: Guerres mondiales et conflits contemporains, 2001/4. 125-139. (http://www.cairn.info/revue-guerres-mondiales-et-conflits-contemporains-2001-4-page-125.htm – letöltve: 2015. okt. 19.)

[21]  Az 1946-os választási eredmények kihirdetését követően Kolozsmonostoron megjelent egy transzparens, rajta a felirattal: „Eddig a demokráciával, itt Monostor kezdődik.” (Ogoranu, Ion-Gavrilă: i. m. 19.)

[22]  Șahan, Eugen: i. m. 220.

[23]  Scrisoarea lui Gavrilă Olteanu pentru Iuliu Maniu. 11. August 1945. In: Ciuceanu, Radu: Începuturile mișcării de rezistență în România. I. kötet. Buk. 1998.

[24]  Voicu-Arnăuțoiu, Ioana-Raluca: i. m. 5.

[25]  Korábban legionárius volt Ion-Gavrilă Ogoranu is, aki az ellenállócsoportok vezetői közül egyedüliként úszta meg a felelősségre vonást, így egyedüliként írhatta meg visszaemlékezéseit is.

[26]  Șahan, Eugen: i. m. 240.

[27]  Deletant, Dennis: i. m. 79.

[28]  Egy Hunyad megyei felkelőcsoport kiáltványa. Șahan, Eugen: i. m. 248.

[29]  Apel pentru evrei. In: Ciuceanu, Radu: i. m. 19.

[30]  Manifest al organizației „Haiducii lui Avram Iancu”. 1945. június 14. 40-42.

[31]  Manifestația organizației „Graiul Sângelui”. In: Ciuceanu, Radu: i. m. 182-193.