A nagyvárosokban sétálva, sietve az ember általában csak félig-meddig figyel a környezetére, csak fél szemmel nézi, látja a körülötte sétálókat, az épületeket, a kirakatokat, csak háttérzajként halja kipuffugókat, a beszélgetések moraját. Számomra mindig kitűntek a nagyvárosi audiovizuális inger-tömegből a különböző őrző-védő és biztonsági cégek emberei, akik a város dinamikájával szemben különös mozdulatlanságban gubbasztanak. A kigyúrt pribéken át, akinek megjelenése csak kicsit bizalomgerjesztőbb, mint egy bűnözőé, az unatkozó, nyugdíj előtt álló idős úrig – aki csak várja, hogy teljen a munkanapja – minden rétegből kapunk egy keveset. Őket látva elgondolkozhatunk azon, hogy hogyan is festhettek az erdélyi városok őrei több száz évvel ezelőtt, amikor éppen egy független fejedelemségben, egy szabad királyi város polgáraként sétáltunk (volna) végig a kolozsvári, szebeni vagy brassói utcákon. A rejtői bevezetőt rövidre zárva, őket hívták darabontoknak. De kikből lettek a darabontok, egyáltalán honnan ered a nevük, és hogyan teltek mindennapjaik 400-500 évvel ezelőtt? Ezekre a kérdésekre igyekszem választ adni.
Manapság a laikusoknak nem sokat mond a darabont szó, a legtöbben valószínűleg csak mint családnévként találkoztak vele, és nem igazán ismerik a jelentését, ha esetleg sejtik, általában egyszerűen katonának vélik. Mint annyi más kifejezés, a darabont is a német nyelvből ered, és a Drabant szó magyarítása tulajdonképpen, mint ahogyan román változata, a dărăban is. A német kifejezés gyalogos katonát jelent, tehát a korabeli Fussoldat megfelelője. Ellenben angol fordítása már jóval árulkodóbb, hiszen a guardsman kifejezés a mai nyelvhasználatban is visszaadja a darabontok őrző-védő szerepkörét. Ezen felül pedig hangsúlyoznunk kell, hogy gyalogos puskásokról beszélünk, amit pár bekezdéssel lejjebb még részletezünk.
A darabontok olyan gyalogos puskások voltak, akiket a városi hatóságok fogadtak fel őrző-védő (és nemcsak) szolgálatokra a késő középkori-kora újkori Erdélyben. Kutatásaim nagyjából az 1550 és 1660 közötti időszakra koncentrálnak, így az alábbi információk is főként erre a periódusra vonatkoznak.
Nehéz biztos, általános választ adni arra a kérdésre, hogy honnan jöttek a darabontok – akár földrajzi értelemben, illetve, hogy milyen származásúak voltak. A Mohács előtti Magyar Királyságot nézve, több tájegységen is (pl. Felvidék, nyugat-magyarországi német városok) általános jelenség volt, hogy a darabontokat és zsoldosokat csapatostul fogadták fel, és már városi toborzásuk előtt is volt egyfajta saját szervezetük. A korabeli erdélyi történeti forrásokban eléggé elfogadott tézis, hogy az erdélyi városokban jelentős részük székely származású volt, vagy legalább a magyar volt az anyanyelve. Az általam vizsgált brassói, segesvári, nagyszebeni és kolozsvári források azonban egy kicsit árnyaltabb képet mutatnak. Míg Kolozsvár esetében több mint 85 százalékban magyar neveket találunk – az 1614 és 1654 közötti időszakból fennmaradt, 17 darabontlistán –, a szász városokban ez változó volt.
Ezen a ponton ki kell röviden térnünk a korabeli erdélyi hadi szokásokra is. Az 1224-es Andreanum óta változatlan szokás volt, hogy, amikor a magyar király (később pedig az erdélyi fejedelem) hadba vonult, az erdélyi szászoknak katonákat kellett biztosítani számára. Ugyan az eredetileg leírt és kért 500 (a király személyes jelenléte esetén +100) fő már a 16. század közepén is jelentősen megugrott, a téren nem volt változás, hogy a fejedelmi seregbe küldött gyalogok között vonultak hadba a városi darabontok is. Ám mivel a korszakban, a szász városok is átlagosan csak 25-50 darabontot alkalmaztak folyamatosan, egységeiket fel kellett tölteni a hadi esemény előtt felbérelt zsoldosokkal, és/vagy a városok alá tartozó falvak hadköteles férfiaival.
Az illető falvakból érkező katonák többnyire szászok voltak, míg a városlakók – a jobb anyagi lehetőségeiknek köszönhetően – gyakran kiváltották saját hadkötelességüket idegen, általában magyar ajkú zsoldosokkal. A rendelkezésünkre álló forrásokban csak ritkán tudjuk elkülöníteni a folyamatosan fizetett darabontokat az időszakosan felbérelt zsoldosoktól. Amikor pedig csak annyi derül egy forrásból, hogy egy hadjáratba Szeben 160 katonát küldött, Brassó 150-et és így tovább, sőt nevek sem szerepelnek, akkor nagyon nehéz következtetéseket levonni a darabontok származására vonatkozóan.
Az sem segíti a munkánkat, hogy míg a 16. században még tudatosan elkülönítették a darabont és zsoldos szavakat a forrásokat lejegyző személyek, a 17. században gyakran használják a zsoldos darabont szinonimaként, tovább nehezítve a kutató történész munkáját. A probléma azáltal tetőzik, hogy a korabeli feljegyzéseket papírra vető személyek gyakran magyarosítottak német neveket. Míg egy Sennekersy Matias esetében egyértelmű, hogy nem magyar az illető, a források gyakran „átverhetnek” minket. Több segesvári dokumentumban is szerepel egy bizonyos Szőcs Márton neve, aki a segesvárszéki királybíró zászlaja alatt hadba vonuló zsoldosok kapitánya volt, helyettesét pedig Filep/Fülöp Mártonnak hívták. A kutató ezen a ponton magyar származásúként azonosítaná őket, amíg kezébe nem kerül egy újabb levél, melyet a segesvári városi tanácstól kapott az illető, és ebben Martinus Mehbringerként hivatkoznak rá. A hasonló példák mutatják, hogy miért nagyon nehéz – és szakmailag sem helyt álló – csupán családnevekből származást vagy foglalkozást bizonygatni.
Anélkül, hogy nagyon elmélyednénk a szakmai részletekben, meg kell említeni, hogy a gyulafehérvári fejedelmi udvarban szolgáló gyalogság elit egységeit is darabontoknak nevezték – ruházatuk színétől függően kék vagy vörös darabontnak – és ők ténylegesen székely származású, alacsonyabb társadalmi rétegből felemelkedett gyalogosok voltak. A fejedelem elit egységeként mellette harcoltak, fontosságukat és rátermettségüket az is jól szemlélteti, hogy Báthory István lengyel királlyá választása után 500 darabontot vitt magával északra, és az immár lengyel-litván uralkodóként vívott háborúi alatt is folyamatosan számított rájuk. Sunkó Attila kutatásaiból tudjuk, hogy 3 évvel később, 1579-ben már 828 fős volt az illető gyalogság, és az utólag érkezőket is Erdélyben toborozták.
Darabont-kutatók
Akit a darabontok származása, toborzása érdekel, Florin Nicolae Ardelean (román nyelvű), Szokola László vagy B. Szabó János munkáit, illetve Gálfi Emőke és a már említett Sunkó Attila gyulafehérvári udvarra vonatkozó tanulmányai által mélyülhet el a témában.
Egy erdélyi város egyszerre ritkán alkalmazott 25–50-nél több darabontot. A korabeli összeírásokból és leíró jellegű forrásokból megtudjuk, hogy ők a városok kaputornyain és falain állomásoztak, felvigyázva a mindennapi életet, egyben egyfajta tűzoltó szerepkört is betöltve. Kolozsváron általában 5–6 darabont állomásozott a három nagy kaputornyon és egy vagy kettő a kicsiken.
Ami a darabont-ranglétrát és -rendfokozatokat illeti, vezetőjük a kapitány volt, akit a város hosszú évtizedekre alkalmazott, fizetsége pedig az átlag gyalogokénak a három-négyszerese is lehetett. Hadba vonuláskor tizedekbe voltak szervezve a darabontok, amelyet egy-egy tizedes vezetett. A tizedesek általában külön fel voltak tűntetve a városi listákon is. Ezen felül soraik között megtalálható volt a dobos, zászlóvivő, illetve „új legén’” is, utóbbi feltehetően próbaidőn levő darabontot jelentetett, és valószínűleg kevesebbet is keresett tapasztaltabb társainál. Havi bérük (a kapitányon kívül) átlagban 1,5-2 forint volt, a tizedeseké általában 1 forinttal több volt. Hadba vonuláskor azonban nőtt a bérek összege: az egyszerű gyalogok zsoldja is elérte a három forintot. A darabontok éves fizetsége elég jelentős részét tette ki a városok éves kiadásainak. Viszonyítási alapként említhetünk korabeli ingatlanárakat – bár ezek akkor is igen változóak voltak – egy takaros udvarház, esetleg a város valamelyik „jó” negyedében található polgárház több száz forintba is kerülhetett, de egy kevésbé fontos fertályban elhelyezkedőhöz, egy kis szerencsével, már 30–40 forintért hozzá lehetett jutni.
A darabontok elsőszámú fegyvere a szakállas puska volt, mely nevét a cső alsó végén található nyúlványról kapta. A nyúlvány biztonsági és célzási célt is szolgált, ennek segítségével lehetett rögzíteni a fegyvert állványokra, falakra, és így kisebb visszaható erőt termelt az elsütése, lényegesebben könnyebbé téve a használatot. Amint a lenti képen is látható, a legelső szakállas puskák inkább tűntek egy vas-fa rúdnak, de a 17. századra már „felvették” azt a puska alakot, ami a legtöbbünk fejében él a korabeli fegyverekről.
A darabontjaink által használt tűzfegyverek jelentős része importtermék volt, mint ahogyan az ekkor Erdélyben használt szakállasok többsége is. A leírások során használt jelzők (például prager/prága, pulhák/polák, német) is erről tanúskodnak. Emellett a forrásokból olvashatunk a lőpor és golyók tárolására használt eszközökről is, mint a lóding, puskapalack vagy golyóbisnak való erszény. Ugyan alapvetően a darabontok, mint őrző-védő személyek voltak jelen a városokban, tűzfegyverük birtoklása gyakran vezetett visszaélésekhez a nem megfelelő mennyiségű alkoholfogyasztás nyomán… Erre a tényre például György Árpád Botond utóbbi években végzett marosvásárhelyi kutatásai világítottak rá.
Másfelől darabontok valós harcászati potenciálja a nyílt csatamezőn igencsak megkérdőjelezhető bizonyos adatok miatt. Kutatásaim során feldolgoztam a kolozsvári (puska)portörő malom számadásait, melyekben elszámoltak a darabontok által kapott por mennyiségével is (amikor elhagyták a várost különböző hadi események miatt). Azt látjuk, hogy többnyire meglepően kis mennyiségű puskaport kaptak, és a legtöbb esetben veszteségek nélkül tértek vissza a városba.
Ugyanakkor bár a forrásokban olvashatunk néhány szökött darabontról, csatában elhunyt darabontokról csak nagyon ritkán: kutatásaim során egyetlen elesett, segesvárszéki darabontra vonatkozó leírást találtam. Gyakran hosszú évtizedekig szerepelnek ugyanazok a nevek a városi darabontlistákon, tehát valószínűleg nem estek el a csatamezőn – még ha az olyan gyakori nevek esetében, mint például a Kovács Mihály nem vehetjük biztosra, hogy ugyan az az illető szerepel egy 20 évvel későbbi listán is. Mindezek az információk felvetnek olyan fontos kérdést is, mint az, hogy a városi darabontok vajon ténylegesen be voltak-e vetve a csatamezőn, vagy csak a sereg méretét növelve, egyfajta „morális tényezőként” voltak jelen az ütközetekben, a fejedelem csapataiban.
Még ha nem is kellett túl gyakran harcolniuk, egy darabont élete sem volt mindig „fenékig tejfel”: több forrásban is olvashatunk arról, hogy nehéz vagy nem túl megbecsült, mondhatni alja fizikai munkákat végeztettek velük. A darabontokkal ölették meg például a kóbor kutyákat. Az 1655-ös nagy kolozsvári tűzvész után (a bennük tárolt puskapor miatt a város 18 tornyából csupán 6 élte túl a pusztítást) évekig tartott a város újjáépítése, az erről szóló, leíró forrásokból pedig azt is megtudjuk, hogy gyalogosaink építőanyagokat cipeltek és szállítottak a város különböző fertályaiban, továbbá ők voltak azok, akik a zsindelyt felhurcolták a falakra és a tornyokba.
Összességében tehát elmondható a darabontokról, hogy meghatározó tagjai voltak a kora újkori, erdélyi városok közösségének. Bár valószínűleg nem ők voltak a korszak „Rambo-i” a csatamezőn, de városi környezetben nagyon fontos szerepköröket töltöttek be, nélkülük jóval nehezebb lett volna megszervezni a települések mindennapjait.
Felhasznált levéltári források és szakirodalom
- A kolozsvári portörő malom számadásai, és a zsoldos darabontok számadásai (Városi Számadáskönyvek, Kolozsvár Városa Állomány, Kolozsvári Állami Levéltár); brassói számadáskönyvek, a brassói és segesvári városi tanácsok hadügyekben történő levelezése (Brassó Városa, és Segesvár Polgármesteri Hivatala Állományok, Brassói Állami Levéltár)
- Florin Nicolae Ardelean: Organizareamilitară în Principatul Transilvaniei (1541–1691). Cluj-Napoca; Centrul de StudiiTransilvane, 2019
- B. Szabó János: A székelyek katonai szerepe Erdélyben a mohácsi csatától a Habsburg uralom megszilárdulásáig (1526–1711), in: Határvédelem évszázadai Székelyföldön. Szerk. Nagy József, Szépvíz, 2018.
- Izsán Csaba: A zsoldos darabontok számadásai és a város védműveinek javítási költségei Kolozsvár 17. Századi számadáskönyveiben. In:Ezerarcú Erdély- Politika, társadalom, kultúra. (StudiaHistoricaTralsylvaniensia 2.) Szerk. Tőtős Áron, Nagyvárad: Erdélyi Múzeum Egyesület, 2019
- Izsán Csaba: Hadi költségek és darabontok a segesvári városi tanács 1601. és 1604. közötti levelezésében. In:Várak, erődök, kastélyok az erdélyi régiségben. (Erdélyi Évszázadok, a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet V. Évkönyve) Szerk. Rüsz-FogarasiEnikő, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó, 2020.
- Sunkó Attila: Az erdélyi fejedelmek udvari hadai a 16. században. Levéltártörténeti Közlemények69, 1–2 sz. (1998)
- Szokola László: Brassó város katonasága a késő középkorban. Hadtörténeti Közlemények 134, 3. sz. (2021)