Székelyföld a történelmi Erdélyen belül viszonylag homogén magyar lakosságú területnek tekinthető. A domináns magyar többség mellett azonban elsősorban a gazdasági vagy infrastrukturális szempontból fontosabb településeken kisebb népcsoportok, elsősorban örmények és zsidók is megjelentek. Már a 17. század második feléből vannak írott forrásaink a zsidó lakosság szórványos székelyföldi jelenlétéről (elsősorban Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy térségéből), stabil zsidó közösségekről Székelyföldön azonban csak a 19. század második felétől kezdve beszélhetünk.
Bár a székely lakosság hagyományosan nehezen fogadta be az „idegeneket,” a 19. század második, 20. század első felében mégis kialakult egy sajátos együttélés a zsidó lakosság és a helyi magyarság között, melynek a holokauszt vetett tragikusan véget. Cikkemben ezt az együttélést kísérlem meg regionális bontásban bemutatni, majd ezt követően esettanulmányszerűen fogom a marosszéki, elsősorban marosvásárhelyi zsidóság emancipációját, illetve a csíkszéki, csíkszeredai és gyergyóvidéki zsidó közösség történetét bemutatni. Ennek a két zsidó közösségnek a párhuzamba állítását részemről az indokolja, hogy míg a marosvásárhelyi zsidóság esetében nagyfokú polgárosodás volt jellemző, és Magyarország és Erdély nagyvárosaihoz hasonlóan az itteni zsidóság jobbára a város felső polgári rétegébe integrálódott, addig a csíkszéki (majd később Csík vármegyei) zsidóság jobbára vidéki jellegű maradt. Bár közülük is többen váltak értelmiségiekké vagy gyártulajdonosokká, jórészük egyszerű munkásként kereste kenyerét.
Erdély zsidó lakossága
A zsidóság szórványos letelepedése Erdélyben a 14-15. században kezdődhetett, első írásos említések a 14. század második feléből származnak Gyulafehérvár és Nagyszeben kapcsán. Feltételezések szerint az első zsidó közösségek a szomszédos Moldvából telepedtek át, a 16. századtól – az Oszmán Birodalommal való szorosabb kapcsolat miatt – erősödött a szefárd zsidó jelenlét, elsősorban az egykori Spanyolország területéről.
Bethlen Gábor 1623-ban kiváltságlevelet adott ki, amelyben engedélyezte a zsidók Gyulafehérváron való letelepedését. Szabad vallásgyakorlást és szabad kereskedelmet biztosított számukra, felmentette őket a zsidójel kötelező viselése alól. Bár a kiváltságlevél hivatalosan csak Gyulafehérváron biztosította számukra a letelepedéshez való jogot, máshol is megjelentek zsidó közösségek, a 17. századi adólajstromok igazolják, hogy zsidók éltek Gyulafehérváron, Alőrön, Szamosújváron, Segesváron, Medgyesen, Nagybányán, Besztercén, Radnóton, Kolozsvárt, Tordán és Marosvásárhelyt is.
II. Rákóczi György 1650-ben szűkítette a zsidók privilégiumait: pénzbüntetés terhe mellett ismét elrendelte a zsidóruha viselését. Engedélyezte ugyan a szabad kereskedésüket, letelepedésüket azonban csak Gyulafehérváron hagyta jóvá, ott mint zsellérek élhettek. Ez az állapot gyakorlatilag 1848-ig érvényben maradt.
I. Lipót császár 1698-ban türelmi adót vezetett be: annak a jogelvnek alapján, hogy a zsidó, amiért megtűrik a birodalomban, külön adóval tartozik a kincstárnak. Ez a türelmi adó egészen 1846-ig érvényben maradt, ekkor V. Ferdinánd eltörölte.
1780-ban Samuel von Brukenthal, aki ekkor Erdély kormányzója volt, javaslatot terjesztett elő az Udvari Kancelláriához az Erdélybe betelepülő zsidók számának korlátozására. Előterjesztésében beszámolt az akkor Erdélyben élő zsidók lélekszámáról, mely a kimutatás szerint 221 család volt. Ezeknek 62%-a Szolnok-Doboka megyében élt. Származási helyként Lengyel- Német és Morvaország, valamint a román fejedelemségek voltak feltüntetve. Megemlítette azt is, hogy az erdélyi zsidóság többségében szegény, nem rendelkeznek semmilyen vagyonnal.
A zsidók teljes jogú emancipációjáról a szabadságharc alatt, 1849-ben nyujtott be törvénytervezetet Szemere Bertalan miniszterelnök, ez azonban a szabadságharc bukása miatt soha nem lett szentesítve. Végül az 1867. évi XVII. tc. gondoskodott az izraeliták egyenjogúságáról polgári és vallási tekintetben. „Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszűntettetik.” Ez nem jelentette automatikusan a zsidó vallás egyenjogúsítását is. Erre az 1895. évi XLII. tc. alapján került sor.
A zsidó lakosság betelepedése Székelyföldre – általános jellemzők
Az írott források tanúsága szerint a zsidóság elsőként Marosszéken, Marosvásárhely környékén, illetve szorványosan Háromszéken jelent meg. Az első írásos említések Székelyföldön zsidókról a 17. századból származnak, ugyanakkor a zsidóság nem tudott itt meggyökeresedni, ugyanis ebben az időszakban a helyi lakosság rendszerint elutasítasítólag viszonyult hozzuk. Ebben változás csak a 19. század második felében történt, mikor a fokozatos emancipáció lehetővé tette a zsidóság letelepedését a zárt székelyföldi közösségekben is. Összességében azonban megállapítható, hogy Erdély többi részéhez képest a székelyföldi zsidóság meglehetősen kis lélekszámú volt.
Az 1850-es népszámlálás adatai szerint a székely székek területén összesen 907 magát zsidó nemzetiségűnek, és 931 zsidó vallásúnak tartó személy lakta. Ennek a közösségnek több, mint háromnegyede Marosszéken élt. Mivel Marosvásárhely város ekkor még jórészt tiltotta a zsidóság városi letelepedését, az itteni zsidó közösségek jórészt a szomszédos falvakban jöttek létre: Marosszentkirályon, Náznánfalván, Marosszentannán és Ákosfalván.
1930-ra Székelyföldön 10 328 személy vallotta magát zsidó nemzetiségűnek és 10 908 személy zsidó vallásúnak. Ekkor már a székelyföldi zsidóság megközelítőleg fele Marosvásárhelyen élt, de egy jelentős zsidó közösség alakult ki a történelmi Gyergyószéken is. Egyrészt Gyergyószentmiklóson, ahol majdnem ezer személy vallotta magát zsidónak, de a régió majdnem összes falvában jelentős zsidó közösség élt, két faluban a 10%-ot is meghaladta arányuk: Galócáson és Gyergyóhodoson.
Általánosságban véve megállapítható, hogy az amúgy is zárt székelyföldi közeg kezdetben nehezen fogadta be a zsidókat, akik azonban idővel a helyi közösségek meghatározó tényezőivé váltak. Sokan járultak hozzá a székelyföldi kereskedelem fellendítéséhez, mások ügyvédként, tisztviselőként, orvosként váltak a közösség integratív részévé. A tehetősebbek gyárakat, gátereket, üzleteket alapítottak, melyekben sok székelynek biztosítottak munkát. Ez részben hozzájárult a zsidóság elfogadásához a székely lakosság részéről, ugyanakkor némileg azt az antiszemita toposzt is erősítette, hogy a „zsidók mágnások és kiszipolyozzák az egyszerű székely lakosságot.”
Az együttélés azonban a zsidóságra is értelemszerűen hatással volt: betelepülésük kezdeti szakaszában a zsidó közösségek ragaszkodtak hagyományaikhoz, és istentiszteleteiket is jiddis nyelven, a 19. század második felében, 20. század elején itt is látványos asszimilációra került sor. A székelyföldi zsidóság átvette a magyar kultúrát, sokan magyarul beszélő izraelita állampolgároknak tekintették magukat, és sor került kikeresztelkedésekre is. A trianoni békeszerződés új korszakot nyitott az erdélyi – és ezen belül székelyföldi – zsidóság történetében is.
Az 1918-1940 közötti időszakban, mikor a magyarság is kisebbségi helyzetbe került, a kapcsolat normalizálódni látszott a zsidó és magyar közösségek között. A román államvezetés a két világháború közötti időszakban megkísérelte az erdélyi zsidó közösség disszimilációját elérni, ebben szerepet játszott a cionista mozgalom is (1930-ban például önálló Zsidó Párt alapult, mely megkísérelt Székelyföldön is szerveződni). Ezzel is összefüggésbe hozható, hogy míg az 1930-as évek Romániájában folyamatosan erősödött az antiszemitizmus, az 1927-ben létrejött román szélsőjobboldali szervezet, a Mihály Arkangyal Légiója pedig folyamatos antiszemita uszításokat hajtott végre Erdély-szerte, addig a túlnyomórészt magyarlakta Székelyföldön nem volt számottevő antiszemita uszítás. Románia 1938 után antiszemita törvények sorát hozta meg, de ezek a székely lakosság körében sem keltettek különösebb rokonszenvet, abból az okból kifolyólag, hogy a román állam intézkedéseit a székely többség is általában véve ellenszenvvel figyelte.
Egy sajátos jelenség volt, amelyre ki kell itt is térnünk, a két világháború közötti időszakban a zsidóság részvétele a korszak baloldali mozgalmaiban, mindenekelőtt a Kommunisták Romániai Pártjában, mely 1921-ben jött létre, majd 1924-ben a román kormány betiltotta, és innentől illegalitásban fejtette ki tevékenységét. Megállapítható, hogy a KRP-ben nagy arányban képviseltették magukat a romániai nemzeti kisebbségek, köztük pedig a romániai zsidóság is. A székelyföldi zsidóság körében különösen népszerűek voltak a kommunista eszmék. Sepsiszentgyörgyön például Klein Sándor volt 1921-ben a párt egyik első tagja, később, 1926-1928 között Jilavan be is börtönözték illegális pártmunkáért. A KRP aktív tagja volt a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő költő is, aki 1937-től Marosvásárhelyen élt, de például az 1930-as években a csíkszeredai pártsejtet is egy helyi nyomdász, Berkovits Bernát vezette. Úgy Salamon Ernő, mint Berkovits 1943-ban a keleti fronton hunyt el munkaszolgálatosként. Ez a baloldali aktivitás bizalmatlanságot okozott a romániai magyarság konzervatívabb csoportosulásai részéről a zsidóság fele, ugyanakkor voltak az Országos Magyar Pártnak is zsidó tagjai, bár jellemző módon nem Székelyföldről, hanem Erdély nagyvárosaiból származtak.
Ebben az együttélésben az 1940-ben meghozott bécsi döntés hozott egy tragikus kimenetelű törést. A bécsi döntés eredményeként Székelyföld területének túlnyomó része ismét Magyarország része lett, ezáltal a magyarság is ismét többségi tényezővé vált. A székelyföldi zsidóság jobbára pozitívan viszonyult az államváltozáshoz: a marosvásárhelyi ünnepi bevonuláson például a város közismert zsidó polgárai, mint például a város legnagyobb bútorgyárát birtokló Mestitz Mihály a dísztribünön foglaltak helyet, Horthy társaságában, a Csíkszeredába bevonuló magyar csapatoknak pedig a helyi Római Katolikus Főgimnázium zsidó származású tanár, Sarkadi Elek zenetanár által vezényelt zenekar játszotta el a magyar himnuszt. A magyarországi zsidótörvények azonban rövidesen Székelyföldön is hatályossá váltak. Elvették a zsidók iparengedélyét, államosították a zsidó üzemeket és üzleteket, kizárták a zsidókat az egyesületekből. A második világháborút követően a zsidó férfiakat munkaszolgálatra hívták be, kezdetben csak az ország területén dolgoztatták őket, majd a keleti frontra kerültek, ahol a rossz bánásmód következtében különösen nagy volt a halálozási ráta közöttük. A székelyföldi zsidóság számára végül a német megszállást követő gettósítás és deportálás jelentette a véget. 1945 után nagyon kevesen tértek haza, ezzel a székely és zsidó lakosság közötti mintegy egy évszázados együttélés is lezárult.
A marosszéki zsidóság
Már a 17. századi adólajstromok szerint éltek zsidók Marosvásárhelyen, az első írásos említés a zsidók marosvásárhelyi jelenlétéről 1682-ből származik. 1791-ben a városi tanács megtiltotta a zsidóknak, hogy Marosvásárhelyen telepedjenek le, és ez a tiltás lényegében a 19. század közepéig érvényben maradt. Ezzel is magyarázható, hogy Marosszék első zsidó közösségei, nem a városban hanem a környező falvakban jöttek létre, elsőként a várostól nyugatra található Marosszentkirályon és Náznánfalván. A zsidósággal szembeni bizalmatlanság azonban végig jelen volt a helyi lakosság körében, ennek egy kiváló példája egy 1828-as vérvád Erdőszentgyörgyön. Kinda Mária székelybósi cselédlány ellopta Beke Sámuel marosvásárhelyi csizmadia-mester féléves gyermekét. Miután letartóztatták, azt állította, hogy az erdőszentgyörgyi zsidók megbízásából cselekedett. A vérvádnak a hatóságok hitelt adtak, és az erdőszentgyörgyi zsidó férfiakat mind letartóztatták. A cselédlány utólag visszavonta vallomását, a zsidókat szabadlábra helyezték, a marosvásárhelyi rendőrprefektust pedig megfeddték az eljárása miatt.
A 19. században kezdődött a helyi zsidóság fokozatos emancipációja. Az első zsidó, Voltitz József kereskedő 1828-ban nyert polgárjogot Marosvásárhelyen. 1835-ben már 5 zsidó család élt Marosvásárhelyen, akiknek a letelepedése azonban nem volt konfliktusmentes. 1830-1835 között a városi esküdtek sorra apelláltak a magisztrátushoz, hogy tiltsa ki a zsidókat a városból, a magisztrátus azonban ezeket a kéréseket sorra elutasította. 1836-ban a magisztrátus, hosszas követelésre beleegyezett három zsidó család kitoloncolásába, mely döntést azonban az Erdélyi Főkormányszék ekkor még megsemmisítette, 1840-ben azonban hozzájárult, hogy csak az a hat zsidó család maradhasson Marosvásárhelyen, amely már 1837 előtt is a városban élt, a többieknek el kellett hagyniuk a települést.
A folyamatos ellenségeskedés ellenére az 1850-es népszámlálás már 249 zsidót talált a városban. Ugyanebben az évben nyílt meg a város első, zsidó tulajdonban lévő szeszgyára, melyet Baruch Jeremiás üzemeltetett, ugyanebben az évben telepedett le az első rabbi a városban Füst Mór személyében, és 1857-ben felépült az első ortodox zsinagóga is.
A zsidóság marosvásárhelyi letelepedése azonban továbbra sem volt konfliktus mentes: 1861-ben antiszemita rendbontásra került sor a városban. Egy részeg mesterlegény belépett a Nagyszentkirály utcai zsinagógába, és szivarra gyújtott egy égő gyertyáról. Az ott lévő imádkozó zsidók erőszakkal vágtak vissza, és jól elverték a provokátort. Válaszul marosvásárhelyi lakosok megzavarták a Jom Kippur-i áhítatot a zsinagógában, beverték az imaház és a rabbilak ablakait. A városi tanács kevés sikerrel tudta lecsillapítani a kedélyeket, a zsidók közül is kilenc személyt letartóztattak a hatóságok. A falvakra (Ákosfalva, Székelyvaja, Bonyha) is átterjedt a „mozgalom”. Megvertek például a csütörtöki piacon egy cigányt, aki egy zsidó megbízásából vásárolt. Ugyanekkor a tömeg betörte a polgármester és egy városi tanácsos ablakait, akit a zsidók „pártolásával” vádoltak meg.
1867-ben, a kiegyezést követően a magyar Országgyűlés rendeletben biztosította a zsidók emancipációját, és ennek helyben, Marosvásárhelyen is volt egy szimbolikus lecsapódása. 1867. június 8-án Marosvásárhelyen megünnepelték Ferenc József és Erzsébet királyné megkoronázását. A város elöljárói, a hivatalnokok és az értelmiség előbb a plébániatemplomban vettek részt ünnepi szentmisén, majd sorra végig jártak az összes felekezet templomát, beleértve a román görög-katolikus templomot is. Bár a tanács eredetileg úgy döntött, hogy a zsidó imaházat nem keresik fel, Berzenczey László felszólítására végül bevonultak a zsinagógába és részt vettek ott is egy hálaadó istentiszteleten, ez tekinthető az első alkalomnak a zsidó felekezet egyenjogúságának elismerésére.
1867-et követően felgyorsult a marosvásárhelyi zsidóság emancipációja: még ebben az évben Baruch Jeremiás szeszgyár- és gőzmalom tulajdonos királyi aranyérmet kapott, melyet ipari és kereskedelmi tevékenységével nyert el. 1869-ben Mestitz Mihály megalapította bútorgyárát, mely egészen 1948-ig a város meghatározó üzeme volt, és rengeteg helybélinek biztosított munkát. Egyben ezekről a tősgyökeres marosvásárhelyi zsidó családokról, mint a Mestitz és a Baruch, megállapítható, hogy az elkövetkező évtizedekben a város köztiszteletben álló polgáraivá váltak.
Folyamatos kérdést jelentett azonban a zsidóság asszimilációja. 1867 novemberében például a Székely Napló beszámolt egy zsidó egylet megalapításáról, mely az újság szerint a „magyar nyelvet és szellemet” a miskolci zsidók között kívánta terjeszteni. Ennek kapcsán a cikkíró megjegyezte, hogy: „Elismerésre méltó esemény, s a magyarhoni izraelitákra nincs is panasz, csak ezek a marosvásárhelyi és károlyfehérváriak (gyulafehérvári) nem akarnak a régi jó szokásaikból kivetkőzni, csak ezek nem mozdulnak egy cseppet sem, mint a csutak, mint a kő.” A Székely Napló megállapítása ellenére azonban a marosvásárhelyi zsidóság asszimilációja felgyorsult. 1881-től már a marosvásárhelyi zsidó hitközség jegyzőkönyveit magyarul vezette, a rabbik magyarul prédikáltak. 1883-ban a vásárhelyi Chevra Kadischa egylet közgyűlését társasvacsora követte, melyen számos magyar pohárköszöntő hangzott el (a királyra, a magyar hazára, Marosvásárhely szabad királyi városra) és többek között a bukovinai székelyek hazatelepítésre pénzt adtak össze. Mikor leégett Baruch szeszgyára, a környékbeli falvak gazdái vállalták, hogy ingyen szállítanak 30 ezer szekér kavicsot a gyár újjáépítésére! 1919-ben 1919-ben a marosvásárhelyi zsidóság a magyarság mellett foglalt állást: „A budapesti anticionista zsidó hetilap, az Egyenlőség méltatja a marosvásárhelyi st.q.a. hitközség állásfoglalását „…mely messze ragyogó fényes tettel, elvetette magától a külön nemzetiségi gondolatot és kimondotta, hogy külön politikai érdekei, olyanok melyek a magyarságétól eltérnének, nincsenek’’. Grün Sámuel nyomdászt és lapkiadót a katonai hatóságok letartóztatták és Iașiba deportálták. 1920. szeptember 1-jén 35 személyt utasítottak ki a városból, köztük zsidókat is.
Gáll Ernő Kettős kisebbségben című tanulmányában azt írja a marosvásárhelyi zsidóság kapcsán, hogy az itteni zsidóság, a nagyváradi, aradi, temesvári és kolozsvári zsidó közösségekhez hasonlóan gyorsan és teljeskörűen asszimilálódott. Így Trianon után az itteni zsidóság is egyfajta „kettős kisebbségbe” került. A román állam neheztelt rájuk, mert a magyar kultúrához kötődtek, és a magyar revizionizmussal nem szálltak szembe. Ugyanakkor a magyar kisebbségi pártokban és egyházakban is jelen volt továbbra is az antiszemitizmus, mely emlékeztette a helyi zsidóságot másságukra, ezáltal az identitás egy sajátos válságát élték meg.
Háromszék
Marosszék mellett Háromszék zsidó lakossága tekinthető a legrégebbi zsidó közösségnek Székelyföldön. Az első zsidókra vonatkozó írásos említés Háromszékről 1690-ből származik. Ebben egy Marian nevű zsidó asszony, aki férjével Moldvából költözött át Erdélybe és Kálnoki Sámuel gróf hívására Sepsikőröspatakon telepedett le, kéréssel fordult az erdélyi országgyűléshez. Ebben elpanaszolta, hogy férje, akit a helyi jobbágyok folyamatosan zaklattak, vissza kívánt menni Moldvába. Kálnoki gróf, aki őket saját jobbágyaiként kezelte, ezt nem engedélyezte, a férfi elfogását és visszahurcolását rendelte el, akit nem sokára meg is gyilkoltak a közeli erdőben. Az asszonyt magát Kőröspatakon fogságba vetették és kisemmizték. Az Országgyűlés az ügyben szigorú vizsgálatot rendelt el. A 19. századot megelőzően nincsenek részletes információink a Háromszék területén élő zsidóság lélekszámáról, az azonban megemlíthető, hogy Sepsiszentgyörgy város is az 1840-es évekig mereven ragaszkodott a zsidók letelepedését tiltó törvényekhez. Fényes Elek 1840-ben megjelent könyvében kitért rá, hogy „az izraeliták eleitől fogva nem kedves vendégek voltak a Katonai Végvidéken, mind a mai napig az erdélyi végvidékekbe be nem férkőzhettek.” A 19. század első felében megkezdődött a zsidó lakosság beszivárgása Sepsiszentgyörgyre is, akik a kereskedelem mellett főként sör-, pálinka-, szappan- és hamuzsírfőzéssel foglalkoztak. 1831-ben 80 városi polgár bepanaszolta a helyi zsidókat, követelve, hogy tiltsák meg számukra ezen foglalatosságokat. Az Erdélyi Főkormányzóság 1841-ben, a helyi hatóságok sürgetésére itt is elrendelte az 1837 után betelepedett zsidók kiutasítását. 1846-ban azonban a Városi Tanács már toleránsabb hangot üt meg, mint korábban, és kérvényezte, hogy néhány adózó, és „becsületes mesterséget űző” zsidó család továbbra is a városban maradhasson. Az 1848-49-es szabadságharcban egy nagyborosnyói illetékességű zsidó a honvédségben szolgált Gáll Sándor parancsnoksága alatt.
Az 1850-es népszámlálás idején 56 zsidó személy élt Sepsiszentgyörgyön. A városi rendőrség a városi tanács utasítására végrehajtotta a helyi zsidó közösség összeírását. Ennek az összeírásnak egy érdekes eleme volt, hogy azt is feljegyezték ki honnan érkezett a településre. Ennek alapján megállapítható, hogy a város első zsidó lakosai Magyarország különböző részeiről, Brassó, Fogaras, Szeben és Szilágysomlyó térségéből, valamint Moldvából és Galíciából érkeztek. A zsidók betelepülése a városba, illetve a város társadalmába való beilleszkedése lassú ütemű volt. A városi tanács feltételekhez kötötte a letelepedési engedélyek kiadását. Egyéni kérések alapján és erkölcsi bizonyítványok bemutatása után tárgyalta a polgárosítást igénylők ügyét, a zsidók utazási, mozgási szabadsága pedig útlevélhez volt kötve.
A háromszéki zsidóság életében is az 1867-es emancipációs törvény hozott változást, a 19. század második feléből egyre határozottabban jelentkeztek a helyi társadalomba való beilleszkedésük jelei. A zsidó kereskedőknek, iparosoknak hirdetéseik jelentek meg a helyi sajtóban, részt vettek a helyi jótékonysági szervezetek rendezvényein, adakozásain. Elfogadásuknak pedig egy fontos eleme volt magyarosodásuk, és úgymond hazafias magatartásuk. Akárcsak Marosvásárhely esetében, itt is a 19. századi utolsó évtizedeitől kezdve a zsidók társadalmi rendezvényein egyre több keresztény polgár és tisztviselő jelent meg, és egy sajátos esemény például, amelyről a Székely Nemzet 1884. március 14-i számában beszámolt, hogy a helyi zsinagóga kijavítására estélyt adtak, melyen a vármegye főispánja is megjelent a helyi elöljárókkal egyetemben. Az újság ennek kapcsán megjegyezte, hogy: „Sepsi-Szentgyörgy város és vidéke jelen esetben is fényes jelét adta türelmességének, és annak, hogy nem ismer valláskülönbséget, akkor midőn a jótékony cél oltárára kell áldozatot hoznia.” Szorványos antiszemita megnyilvánulások azonban továbbra is voltak, A Brassóban megjelenő Nemere folyóiratban például annak kapcsán adott felháborodásának hangot egy sepsiszentgyörgyi polgár, hogy egy iskolai rendezvény alkalmával a helyi református lelkésznek egy zsidó kislány tartott üdvözlő beszédet. Ugyanakkor a századforduló idején az összes fontosabb sepsiszentgyörgyi egyletben találunk zsidó tagokat, ahogy létrejön a kifejezetten zsidó intézményhálózat is. A helyi sajtónak is, így például az 1906-tól megjelenő Székely Népnek is voltak zsidó munkatársai.
Csíkszék
A csíkszéki zsidóság némileg sajátosabb helyzetben volt, mint marosszéki vagy háromszéki sorstársaik. Ennek okát abban kereshetjük, hogy Csík-, Gyergyó- és Kászon vidéke egyrészt Székelyföld legelzártabb és elmaradottabb részének számított, másrészt az itteni lakosság identitásának fontos elemét képezte (és képezi) a római katolicizmus, így a betelepedő zsidóságnak időnként a vallási előítéletekkel is szembe kellett néznie.
A székely székek közül itt kezdődött meg legkésőbb a zsidóság betelepedése, és jellemző módon a legjelentősebb zsidó közösségek nem a Csíkszék majd Csík vármegye központjának számító Csíkszeredában, hanem a térség északi részén, Gyergyószentmiklóson és környékén jöttek létre. 1850-ben Csíkszéken még mindössze 8 zsidó élt Csíkszéken, közülük 7-en Gyergyó térségében (Gyergyóbékáson és Gyergyótölgyesen), egyes források szerint Gyergyótölgyesen már 1840-ben zsinagóga állt. A Gyergyószéken letelepedett első zsidó telepeseket a 19. század végén fellendülő fakitermelés által kínált megélhetési lehetőségek vonzották erre a vidékre. A források szerint Máramaroson keresztül érkeztek jórészt Galíciából. Sajátos, hogy Gyergyó vidékén úgy tűnik, hogy a zsidóság letelepedése kevésbé volt konfliktusokkal terhelt, ennek talán az volt az oka, hogy az itteni lakosság hozzászokott az úgymond idegenek jelenlétéhez. Itt meg kell említenünk, hogy Gyergyószentmiklós az erdélyi örmények egyik jelentős központja volt. 1897-ben épült a Lázár grófok birtokán az első zsidó tulajdonban lévő fűrészüzem, 1898-ban már 16 fűrészüzem működött, melyből 13 volt zsidó tulajdonban. A 20. század elején elkészült vasút felgyorsította az iparosodást, és nagy változást eredményezett a kereskedelem terén is. Az első tehervonat 1905. szeptember 5-én gördült be Gyergyószentmiklósra, s a vasútállomást azon év december 7-én avatták fel. 1906-ban megkezdték a vasútépítést Gyergyószentmiklós és Csíkcsicsó között, ám ennek ellenére, a város a vasúti hálózatba csak 1909-ben kapcsolódott be végképp, amikor befejezték a Gyergyószentmiklós-Déda közötti sínpálya építését. Ezzel párhuzamosan épültek a részben külföldi tőkével működő kisebb-nagyobb faipari vállalkozások, amelyeket nagyrészt az ide települt zsidók alapítottak és irányítottak. A vasút befejezése után létrejöttek az első, szintén zsidó alapítású fűrészüzemek – a Gyergyói Erdőipar, a Foresta, illetve később a Heimann Leó-féle gáter -, amelyek lehetővé tették, hogy a fa immár nem rönkökben, hanem fűrészárúként hagyja el a vidéket, ami jóval nagyobb hasznot biztosított. A zsidó faüzemek élénk kereskedelmet folytattak. Termékeik nem csupán Erdély és Magyarország más vidékeire, de a közép-európai, sőt a közép-keleti (például egyiptomi, szíriai) piacokra is eljutottak. Feljegyezték, hogy Heimann Leó gátertulajdonos éppen Egyiptomból hazafelé jövet, a hajón lett öngyilkos, miután – a Szovjetunió dömpingje nyomán – a Karam Frere cégnek szállító vállalkozása csődbe ment. Az első faipari üzemeket tönkremenésüket követően a Löwi, a Vágó, a Horváth és a Rubin családok vásárolták meg, akik fűrészgyáraikban Erdély északi részeiről és Moldvából érkezett szegény zsidókat alkalmaztak. Ezek a munkások képezték a gyergyószentmiklósi zsidóság nagy többségét, a kereskedelem ugyanis sokáig az örmények kezében volt. A hagyományosan az örménység által uralt állatkereskedelemben a zsidóság csak a 20. század második évtizedében tett szert erősebb pozícióra, amikor a Halász család gyergyószentmiklóson szeszgyárat létesített. A szeszt burgonyából készítették, a megmaradt seprővel szarvasmarhákat hizlaltak, amelyeket Erdélyben és külföldön értékesítettek.
Ebből a családból került ki Halász Adolf, aki hosszú ideig a helyi Zsidó Hitközség elnöke volt, s aki 1927-ben nagyobb adományt tett a város zsinagógájának felépítésére. Az egyre növekvő hitközség ugyanis a 20. század első évtizedeiben még lakóházakban gyülekezett imádságra, 1926-ban azonban zsinagóga felépítésére kért és kapott engedélyt. Az építkezéshez szükséges anyagiakat a közösség tagjai adták össze, s a zsinagógát 1927. augusztus 13-án ünnepélyesen felszentelték. Gyergyószentmiklós első rabbija dr. Krausz Mór lett. Gyergyószentmiklós kereskedelmében a zsidók nem játszottak jelentős szerepet, a két világháború közötti időszakban csupán két zsidó fűszerkereskedőről tudunk. Nem volt jobb a zsidóság aránya a kisiparban sem, amelynek soraiban a zsidóságot két szűcs és két órás képviselte, illetve az értelmiség szintjén sem, ahol összesen két orvosról, három ügyvédről és egy faipari-vasútépítő mérnökről van tudomásunk.
A tulajdonképpeni Csíkszék legjelentősebb zsidó közössége Csíkszeredában eresztett gyökeret. Az első zsidók az 1860-as években telepedtek le a városban, a helyi emlékezet legelső csíkszeredai zsidóként Hetmann Móric ecetárust örökítette meg. Hetmannt a meglehetősen zárt székely közösség kifejezetten ellenségesen fogadta. Megfúrták hordóit, a tornácát összetörték, ablakait betörték. Jogorvoslatra nem volt esélye, a város vezetősége nem segített neki. Tivai Nagy Imre helytörténész úgy értékelte, hogy a város lakói számára nagy gyalázat volt, hogy egy eleven zsidó meg mert huzodni ott, és mindenki gáncsolta, megkeserítette az életét, sőt a zsidóval való virtuskodás úgymond kötelességszámba ment. Hetmann Móric egyszer kétségbeesésében Bécsbe írt levelet, a császárnak címezve, kihangsúlyozva, hogy: „Euer Majestat, hier ist ribillion…” Miután Csíkszereda 1876-ban vármegyeszékhely lett, a zsidóság betelepedése is jelentősebbé vált. A helyi politikai vezetés, a korszellemhez igazodva, úttörő szerepet játszott a zsidóság emancipációjának felgyorsitásában, ennek egy fontos állomása volt mikor dr. Páll Gábor, a Római Katolikus Főgimnázium igazgatója 8 izraelita tanulót felvett az iskola diákjai közé. A helyi zsidó közösség a 20. század első felében imaházat épített, a templomnak otthont adó utcában több zsidó család is lakott, ezért nevezték ezt az utcát még évtizedekig zsidó utcának.
A helyi politikai vezetéssel ellentétes szerepet játszottak azonban a római katolikus egyház képviselői. A helyi sajtót átvizsgálva megállapítható például, hogy a világi kötődésű Csíki Lapokban jóformán nem voltak antiszemita cikkek, ezzel szemben például a Domokos Pál Péter által szerkesztett Csíki Néplap gyakran közölt antiszemita hangvételű cikkeket. A századforduló környéként készült el Vitos Mózes helyi római katolikus pap helytörténeti munkája is, melyben Vitos a klasszikus antiszemitizmus minden vádját felsorakoztatta a zsidók ellen: hogy a kocsmák bérletéből élnek, uzsorával foglalkoznak, erénynek tartják ha egy keresztényt rászedhetnek. „Látjuk, hogy elfoglalták a nagy- és kisipart, nagy és kiskereskedelmet, az egész sajtót, meghamisították a magyar közvéleményt s lefoglalták a magyar politikai közéletet, szóval ők lettek a helyzet uraivá”. Egy sajátos vélekedésről számolt be Tivai Nagy Imre is, aki szerint a helyi katolikus székelység attól tartott, hogy a zsidóság majd a protestánsokkal szövetkezve fogja a helybéli katolikus közösséget kiirtani.
Mindezek ellenére a trianoni békeszerződés utáni új helyzet hozzájárult az eddigre már jobbára magyar identitású helyi zsidó közösség nagyobb elfogadásához, a helybéli zsidók közül többen a helyi polgárság megbecsült tagjaivá váltak, mint például Adler Lipót orvos és Sarkadi Elek zenetanár.
Udvarhelyszék
Udvarhely vármegyében a zsidóság a 18. század második felében kezdett letelepedni. Az 1785. évi adó-összeírás ezen a területen összesen tíz zsidót talált. Az 1850-es népszámlálás adatai szerint azon-ban 56 izraelita vallású személy élt itt, 33 a székelykeresztúri járásban, 14 Székelyudvarhelyen, hét az oklándi járásban, Olaszteleken, kettő pedig Korondon. A bözödiek és bözödújfalusiak egyrészének kivételével ezek lehettek az elsô bevándorlók, akik be próbáltak illeszkedni a meglehetősen zárt székelyföldi társadalomba. A vármegyében letelepedettek egy része a Gyulafehérvár környékéről szerteszóródottak utódaiból állott, akik ide Maros-Torda vármegyén át érkeztek. Az Udvarhely környékére letelepedett izraeliták másik részét a Máramaroson keresztül érkező lengyelországi, galíciai és bukovinai zsidók alkották. Nem volt véletlen az sem, hogy a székelykeresztúri járásban a zsidók éppen Bözödön és Bözödújfaluban telepedtek le, hiszen e két település az erdélyi székely szombatosság, utolsó bástyáit képezte.
Székelyudvarhelyen az 1800-as évek elejétől éltek zsidók. Túlnyomó többségük már az első világháború előtt magyar identitású volt, magyarul beszéltek, legfeljebb csak a gyermekek előtt használták a németet vagy a jiddist. Később, a Romániához került Erdélyben a székelyekkel osztoztak a kisebbségi sorsban. A zsidó közösséghez tartozó udvarhelyiek jelentősen hozzájárultak a város polgárosodásához, a település ipari, gazdasági, kulturális fejlődéséhez. Asszimilálódott, inkább világias közösség volt többnyire.
A 19. század utolsó évtizedeiben főképpen Bukovinából és Galíciából, Máramaroson keresztül, de az Osztrák-Magyar Monarchia más térségeiből ideérkező zsidóság elsősorban a Székelykeresztúri járás településein és Székelyudvarhelyen telepedett le, de Parajd, sőt Homoródalmás, Kőrispatak és Nagygalambfalva is megfelelő körülményeket nyújtott a zsidóknak. A Székelyudvarhelytől északra eső katolikus falvak voltak a kevésbé vonzók a főképpen gazdasági menekültekként érkezők számára, így ott zsidók nem telepedtek le. Kivételt Zetelaka nagyközség képezett, ahol a Goldstein családélt. A betelepedettek jelentős része iparos volt, de sokan foglalkoztak kereskedelemmel is. A kereskedés a vármegyében főképpen a fára, az állatokra, avas, agyag- és malomipari, illetve a háziipari termékekre (famunka, kender- és gyapjúfonás és szövés, daróc- és pokróckészítés, szitakészítés, szalma-kalapfonás) és az ásványvízre összpontosult. A főfoglalkozásaik által megkövetelt életmódnak köszönhetően a zsidóság körében már a 20. századelején hangsúlyos urbanizációs folyamat zajlott le.
A bécsi döntések és a holokauszt
1940 augusztus 30-án a második bécsi döntés eredményeként Székelyföld túlnyomó részét visszakapa Magyarország. A Magyar Királyi Honvédség és nyomában a magyar adminisztráció szakaszosan vonult be a térségbe, szeptember 5 és 12. között.
Akárcsak az észak-erdélyi magyar identitású zsidóság, a székelyföldi zsidók is pozitívan viszonyultak a hatalomváltozáshoz. Érdekességként megemlítendő például, hogy Csíkszeredában a bevonuló magyar honvédeknek (akiket egyébként a vehemensen antiszemita Heszlényi József vezetett) a zsidó származású Sarkadi Elek helyi zenetanár által vezényelt kórus játszotta el a magyar himnuszt. Marosvásárhelyen a szeptember 16-án, Horthy Miklós részvételével megismételt ünnepi bevonuláson a helyi zsidó polgárok a városi tanácsára vettek részt az ünnepségen, és a dísztribünön foglaltak helyet Horthy és a magyar kormány jelenlévő képviselőinek társaságában.
A kezdeti eufóriát azonban nagyon hamar lelohasztotta a magyarországi zsidótörvények bevezetése. Hamarosan elvették a zsidók iparengedélyét, kizárták a zsidókat egyesületekből (megemlítendő például, hogy az Erdélyi Kárpát Egyesület sepsiszentgyörgyi fiókjában több helyi zsidó személy is a vezetőségben foglalt helyet egészen 1940-ig). Egy érdekes ilyen történet, amelyről Mestitz Mihály bútorgyáros lánya, Scheiner Júlia beszámolt. Eszerint apja nagyon szeretett a helyi kaszinóba járni, de nem sokkal a visszacsatolás után Magyarországról kihelyezett tisztviselők felháborodásuknak adtak hangot, hogy zsidókkal kell egy társaságba járniuk. Mestitz Mihály többé nem is ment kaszinóba, annak ellenére, hogy a kaszinó vezetősége hívta, majd nem sokkal később el is hunyt, így nem érte meg a holokausztot.
1940-től megkezdődött a zsidó férfiak behívása munkaszolgálatra. Kezdetben az ország területén, elsősorban Székelyföldön dolgoztatták őket, így például Csíkszeredában részt vettek a helyi szálloda alapjainak kiásásában, illetve Maroshévízen dolgoztak erődítési munkálatokon, majd 1942-1943-ban Ukrajnába kerültek a frontra. Itt a rossz bánásmód következtében igencsak nagy volt a halálozási ráta közöttük. A Gyergyószentmiklósról behívott munkaszolgálatosok esetében például rátaláltam egy kimutatásra a Kolozs megyei Levéltár gyűjteményében, mely szerint 77 munkaszolgálatra behívott zsidó személyből a háború után 47 személyt tartottak nyilván, mint elhunytat és 6 személyt eltűntet.
A német megszállást követően, 1944-ben pecsételődött meg a székelyföldi zsidóság sorsa is. A marosszéki és udvarhelyszéki zsidókat (a székely szombatosokkal együtt) a Marosvásárhelyen létrehozott gettóban, a gyergyóvidékieket Szászrégenben, míg a csíki és háromszéki zsidóságot Sepsiszentgyörgyön gyűjtöttek össze magyar csendőri és rendőri együttműködéssel. A sepsiszentgyörgyi gettót idő előtt felszámolták, az ott összegyűjtött zsidókat is átszállítva Szászrégenbe. A marosvásárhelyi gettóból 1944. május 27. és június 8. között 7549 személy deportáltak Auschwitzbe, a szászrégeni gettót 1944. június 4-én számolták fel, innen összesen 3149 személyt deportáltak.
1945 után nagyon kevesen tértek haza, Csíkszeredában például az 1944-ben elszállított 312 zsidóból, mindössze hárman tértek haza, Gyergyószentmiklóson a hazatért munkaszolgálatosokkal együtt 92 fő volt a túlélők száma a háború előtti 986-ból. A zsidó közösség már soha nem nyerte vissza régi erejét, a túlélők sorra elvándoroltak, jelentős részük kitelepült Izraelbe. Csíkszeredában például 1979-ben temettek utoljára a zsidó temetőben, dr. Adler Miklóst, aki egy holokauszt túlélő volt. A zsidó imaházat is ekkortájban bontották le, már kihasználatlanul és romosan állt. Ezzel a zsidóság története Csíkszeredában szimbolikusan is véget ért.
Emlékezet
Az egyetlen köztéri szobor Székelyföldön a deportált zsidók emlékére (ismereteim szerint) Marosvásárhelyen található.
Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön a helyi zsidó temetőben találhatóak emlékművek, Gyergyószentmiklóson a helyi zsinagógában van emléktábla román nyelven („voltunk 986-on, maradtunk 92-en” – 1945-ből). Csíkszeredában a zsidó munkaszolgálatosok is szerepelnek a hősi emlékművön, míg Gyergyóditróban a deportált zsidók nevei fel vannak vésve a háborús áldozatok közé.
Időnként tartanak megemlékezéseket Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön is, ezeken rendszerint a helyi önkormányzatok képviseltetik magukat.
Gyergyószentmiklóson 2014-ben a Tarisznyás Márton Múzeum szervezett megemlékezést a deportálás 70. évfordulójára időzítve. Ezen az akkori városi tanács nem jelent meg, helyette Nyírő József és Wass Albert emlékünnepet tartottak.
Összegzés
Bár már a 17. századtól szórványosan megjelentek zsidók Székelyföld területén, a székelyföldi zsidóság története mintegy száz évet ölelt fel. Bár kezdetben meglehetősen nehezen illeszkedtek be a zárt székely közegbe, idővel a helyi társadalom részévé váltak, ehhez hozzájárult nagyfokú asszimilációjuk is. Ennek az együttélésnek végül az 1944-es deportálás vetett véget, mely lényegében lezárta a zsidóság székelyföldi történetét is.
A címlapkép csak illusztráció.
