Szerző: Kovács Szabolcs
Nelovánkovics József néven született Temesváron, szerb eredetű családban. A Méliusz nevet kezdetben írói álnévként használta, majd felvette hivatalosan is. A középiskolát szülővárosában, a Piarista Gimnázium reál szakán végezte el. Az érettségit viszont Budapesten tette le, 1928-ban, majd tanulmányait is külföldön folytatta. Előbb a budapesti Műegyetemre iratkozott be, de később református teológiát hallgatott Zürichben és Berlinben, sőt, 1933-ban lelkészi képesítést is szerzett. Paradox módon azonban itteni tanulmányai alatt ismerkedett meg a baloldali világképpel, mely rövidesen az illegális kommunista mozgalom oldalára állította.
Méliusz, Erdélybe való visszatérését követően Kolozsváron telepedett le és kezdetben a református intézményrendszeren keresztül találta meg boldogulását. Kezdetben az ott megjelenő Ifjú Erdély református havilap munkatársa volt, de az Erdélyi Helikonban is publikált. A Helikonhoz való kapcsolódása, majd később az Erdélyi Fiatalokhoz való csatlakozása eredményezte, hogy megismerkedett azzal a fiatal, húszas éveik derekán járó értelmiségi generációval, melynek egy része a későbbiekben a kommunista mozgalom holdudvarába került. Így – többek között – Bányai Lászlóval, Demeter Jánossal és Balogh Edgárral. Bányai például a következőképpen emlékezett vissza a Méliusszal való első találkozására, melyre 1931 őszén került sor először, Kolozsváron: „Pár hónappal azelőtt jött haza németországi útjából s bár református teológus volt, magával hozta a Weimari Németország baloldali értelmiségének szellemi lendületét.”
Méliusz ekkor már az Erdélyi Fiatalok munkatársa volt, melynek túlnyomórészt protestáns szerkesztősége a fennálló struktúrák kritikájára építette fel saját tevékenységét. Bár önálló pártot nem alapítottak, folyamatosan támadták az Országos Magyar Pártot de alapvetően a kommunista mozgalomtól is elzárkóztak. László Dezső (maga is református lelkész) például a következőképpen vélekedett erről: „Egészen természetes, hogy Erdély sem lehet mentes a szocializmus hatásától, de ez nem jelenti azt, hogy egy kátét meg kell tanulni, és szüntelenül abból kell recitálni.” Emellett kiterjedt falukutató mozgalmat alapítottak. Részben ehhez kapcsolódott, hogy Méliusz 1931 decemberében Csíkba utazott, ahol előbb meglátogatta egy ismerősét Csíkszentmártonban, majd Nagy Imre festő csíkzsögödi portáján szállt meg. Csíkszentmártoni élményeiről később verset közölt a Temesvári Hírlapban, melyben egy erős képi világot rajzolt fel, egyben olyan komoly, elhallgatott társadalmi problémákra világítva rá, mint az alkoholizmus:
A Temesvári Hírlapban közölt vers egy részlete
„Porban füstben kocsmagőzben zsíros, bűzös olajlámpa ring./ Rezesbanda vastag nyakkal, dagadt szájjal szédült táncot zeng./ Csizmák zengő ritmusában fal s gerenda megremeg./ Táncolók közt kisgyerekek viháncolva kergetőznek/ A lócákról vénasszonyok karvalyszemmel pletykát lesnek/ Botorkáló legény száján ital gőze s káromkodás dűl/ A homályban bódult párok csukott szemmel ölelkeznek/ S feldőlt üvegekből piszkos asztalokra savanyú bor folydogál./ Istállóknak jászolában kiomlik a szerelem/ Trágyabűzben vasárnapi ájult életet fogan./ A jövő őszön lányok testei megmerevednek fojtó lázban/ S az Oltnak sodrásában tépett, véres gyermekhullák úsznak.”
Méliusz verse heves reakciót váltott ki a csíki közéletben. Különösen heves sajtópolémia alakult ki Domokos Pál Péterrel, aki felhánytorgatta Méliusz szerb származását, kijelentve, hogy: „Üzenjük Nelovankovits Mélius Józsefnek, hogy nevében a megtévesztő N. betű helyett mindig írja ki természetes nevét […] hogy munkásságára nincs szükségünk, hogy ne a mi fajunkat, hanem a saját szerb faját mentse, mely nekünk örökös ellenségünk…” az Erdélyi Fiatalok szerkesztőségét pedig zsidóbérencséggel vádolva meg. Méliusz mellett kiállt a Temesvári Hírlap szerkesztősége, sőt, Tamási Áron is, az Erdélyi Fiatalok azonban csak nagyon későn adott ki közleményt védelmében, ebben is kihangsúlyozva, hogy „Mélius N. József, mint magánszemély, egyik barátjának vendégeként tartózkodott Csíkszentmártonban, falumunkát végző csoportunknak nem tagja.”
Ez a kettősség hamar elidegenítette Méliuszt a laptól, melyet 1933-ban otthagyott.
Méliusz már 1932-től publikált a nyíltan marxista Falvak Népében, melynek főszerkesztője az Erdélyi Fiatalokból kizárt Demeter János volt. A lap betiltását követően nem sokkal azonban a Gaál Gábor által szerkesztett Korunk munkatársa, majd 1935-től főmunkatársa lett. Ugyancsak 1934-től kapcsolódott be a Magyar Dolgozók Országos Szövetségének (MADOSZ) munkájába, mely egy, az illegális kommunista mozgalomhoz kötődő csoportosulás volt, mely a romániai magyarság érdekképviseletét ellátó Országos Magyar Párttal szemben határozta meg magát.
A MADOSZ 1938-as betiltását követően folyamatosan a kommunista mozgalom vonalán tevékenykedett. Az 1940-es második bécsi döntést követően Dél-Erdélyben maradt, ahol gyakorlatilag „futárszolgálatot” látott el az egyes kommunista sejtek között (sajátos, hogy ennek ellenére hivatalosan csak 1945-től lett az RKP tagja). Bányai László 1943-ban Méliuszt dél-erdélyi körútra küldte, kihasználva, hogy neki volt egyedül utazási engedélye a kommunista pártsejt tagjai közül. Méliusz erről az útjáról egy négy oldalas beszámolót készített Bányainak. Ebben a dél-erdélyi magyarság ellehetetlenítését vázolta fel. Méliusz egyes ideológiai töltetű megállapításait lefejtve, jelentése kifejezetten értékes információkat tartalmaz a dél-erdélyi magyar kisebbség négy év alatti megpróbáltatásairól.
Az 1944. augusztus 23-i román átállás, majd a szovjet csapatok bevonulása Temesváron érte Méliuszt. Az addig illegalitásban működő kommunisták a város – és az ország – életének meghatározó szereplőivé váltak. Temesváron ismét megalapították a MADOSZt, melynek vezetőségébe Méliusz József is bekerült. 1944 szeptemberében azonban egy sajátos eseményre került sor, mely a temesvári MADOSZ széteséséhez és a vezetőség távozásához vezetett a városból. A temesvári pártsejt vezetésére kijelölt Leontin Sălăjan és Salamon József eltávolították a korábbi vezetőket – Kazinczy Jánost, Takács Lajost, Bányai Lászlót – Méliuszt pedig a szovjet katonai parancsnokság letartóztatta, azzal a váddal, hogy nyugati szervezeteknek kémkedik (Bányai László a feljelentés mögött Vincze Jánost sejtette, de megemlítette, hogy maga Sălăjan sem bízott Méliuszban, mert magyar nacionalistának tartotta). A szovjetek néhány hétig fogságban tartották, majd szabadon engedték. A kiábrándult Méliusz rövidesen visszatért Kolozsvárra, ahol a szerveződő Magyar Népi Szövetség vezetőségi tagja lett.
Az MNSZ-ben rövidesen kialakult egy törésvonal, mely – némileg leegyszerűsítve – két oldalra osztotta a szervezet vezetőségét. Az egyik oldal számára, mely Kurkó Gyárfás, a szervezet országos vezetője körül tömörült, az MNSZ elsősorban érdekvédelmi szervezet volt, melyben a magyar történelmi egyházakat és a szövetkezeti hálózat képviselőit is integrálták volna népfrontos alapon. A másik oldal, melynek prominens személyiségei Bányai László, a bukaresti Czikó fivérek és Juhász Lajos voltak, a szervezetet elsősorban a Kommunista Párt tömegszervezetének tekintették. Ebben a felállásban Méliusz a népfrontos vonalhoz húzott. 1946 januárjában kinevezték az MNSZ Sajtó- és Propagandaosztályának élére Bányai László helyett. Méliusz egyébként négy évtized távlatából is pozitívan emlékezett vissza Kurkó személyére: „Kurkó egy biztos pont volt Bányai túlzásaival, Balogh [Edgár] következetlenségével szemben.” Kurkót azonban 1947 novemberében – felsőbb pártutasításra – eltávolították az MNSZ éléről és vele együtt támogatói is háttérbe szorultak. Az 1947 decemberi tisztújításon már a szervezet vezetőségéből is kiszorították Kurkó Gyárfással, Csőgör Lajossal és Demeter Jánossal együtt. 1949-ben sorra tartóztatták le az MNSZ kegyvesztett tagjait: Kurkót, Méliuszt, Csőgört és Balogh Edgárt. Méliuszt hat évig tartották fogva ítélet nélkül, jórészt a jilavai börtönben, 1955-ben helyezték szabadlábra.
Méliusz fontosabb közéleti szerephez 1965-öt, Gheorghiu-Dej halálát és Nicolae Ceaușescu hatalomra jutását követően jutott ismét. 1968-ban részt vett a pártfőtitkár és a romániai magyar értelmiségiek közti találkozón (ahol vele együtt jelen volt – többek között – Gáll Ernő, Demeter János, Csehi Gyula, Sütő András, Nagy István, Fazakas János, Jordáky Lajos, Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Bodor Pál és Domokos Géza), majd még ugyanebben az évben a Romániai Magyar Írószövetség alelnöke lett, mely tisztséget 1972-ig töltötte be.
1968-tól a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának egyik alelnöke lett, ez azonban egy jobbára szimbólikus tisztség volt (ahogy a szervezet tevékenysége is szimbólikus volt).
Méliusz élete hátralévő részét Bukarestben élte le, 1995-ben hunyt el, 86 évesen. Sírja a Bellu temetőben található, ahol feleségével együtt nyugszik. Politikai pályafutása mellett íróként is aktív volt: négy verseskötete és több publicisztikai jellegű írása maradt az utókorra. Írói életművének csúcsa azonban öt kötetes önéletrajza, melyet – a Méliusz által alkalmazott metafora után – kávéház-regénynek neveznek. Szász János író szerint: “A kávéház, mint méliuszi fogalommá váló méliuszi metafora egyben vallomás és álom, útinapló és korrajz, képzelet és irodalomtudomány értelmiségi fóruma, ahol mindnyájan ott lebegnek, akik testvérien a humanizmusban, lázadásban, szabadságban és rációban az eszményi Európát jelentik.” A regény-ciklus első négy kötete (Illúziók kávéháza, Kávéház nélkül, Tranzit kávéház, Napnyugati kávéház) még az író életében megjelent, az utolsó kötetet (Zsilava nem volt kávéház) már poszthumusz, 2003-ban adták ki. Ez utóbbi lényegében Méliusz börtön-naplójának szerkesztett változata, melyet hat éves raboskodása alatt jegyzett fel.
Címlapkép forrása: darabanth.com
